"(...) ez az utolsó
bejegyzés gyilkos, öngyilkos írás. Biztos igazad lehet, de
féltelek, én, a változástól borzongó. Mi van, ha megbánod? Nincs
visszaút. Mi van, ha a valódi boldogságot tényleg ezek a belső
mechanizmusok adják, amikből eddig éltél. Vagy ezt fejben
eldöntötted, h ál dolog és szembemész vele, ha boldogtalanságot
is szerez esetleg? Nem tudom tudsz-e, tudunk-e önmagunkból
kifordulni! Vagy tényleg most mész át egy ilyen elsöprő
változáson, ami teljesen átalakít, a kamaszkori
lázadáshoz, robbanáshoz hasonlóan? Nem akarlak kicsit sem
visszatartani, én maradi, a biztonság nyugalmába süppedő vagy még
inkább tespedő, mert tudom, hiszem, h jó felé mész, jót akarsz, csak
féltelek. Biztos ez a valódi érték? Biztos így lehet a legjobban
szeretni? Lehet. Engem hihetetlenül felkavar a változásod.
Gondolkodom, h én magam tényleg képtelen vagyok-e már a
változásra, vagy változok én, csak nagyon lassan és nagyon
kicsiket, hogy nehogy észrevegyem. Remélem, legalább az utóbbi.
Persze, Jézus is kimondta a kemény dolgokat, de közben meg olyan
alázattal tudott szeretni. Biztos ez a lényeg, h az ember kimondja a
nagy igazságokat? Vagy mindenkinek más a feladata? (...) De valóban el tudja-e majd fogadni
a gyerekkorod óta szeretetre, elfogadásra trenírozott éned, h az a
boldogság, ha kimondod az igazságokat? Vagy eddig
szenvedtél, meghasonultál, h nem tetted? Mert akkor jó. Féltő szemmel, de
drukkolok!"
Elsőként a jóleső meghatódás talált rám, mert süt a levélből a törődés, a szeretet. Csak utána jöttek a gondolatok, a változásomról, kérdésfelvetések, hogy miket kell megfontolni a lázadás eufórikus, de sokszor meggondolatlan útján. Közben rájöttem arra is, pont ez a cikkcakk, a pattogás ide-oda: kimondani, nem kimondani, a folyton billegő mérleg, vagy egyszerűen csak úgy, változni akarni - ez maga a változás.
Meg az is, hogy a nagy kérdésre (a bejegyzés írása és a barátnői levél elolvasása után) már határozottan tudtam választ adni: nem nagy változás történik itt és most, hanem javulás az önismeretben. Megmagyarázom. Hogy mindig mindenkivel egyetértettem (de legalábbis befogtam a szám, ha nem így volt), azért történt, mert elfogadásra vágytam. Mások elfogadásából élni, minden szinten ettől függeni, önbizalomhiányra vall, meg krónikus kishitűségre. Az mindenképpen fejlődés, ha egyre inkább cél, hogy mások helyett inkább magamnak akarjak megfelelni. Főleg abban az esetben, ha elhatározom, hogy jobbá válok, és folyton ez az intenció segít dönteni. És az az utóbbi éjszakai csöndek nagy eredménye, hogy végre meg tudtam fogalmazni, ha ki nem mondott szavakkal a szeretetlenség házát építem, az nekem komoly lelkiismeret furdalást okoz. Innentől kezdve pedig már színtiszta matematika: ha akkor érzem jól magam, ha inkább kimondom a véleményemet (szó sincs itt nagy igazságokról, inkább csak reményről, hogy minden véleményalkotásnál origóba teszem a szeretetet), és magamnak akarok megfelelni, akkor nem önmegtagadás meg is tenni ezt.
De nem bántani akarok, és finoman csinálom. Még én is tanulom ezt a dolgot, igazat mondani és szeretni egyszerre. Hiszem, hogy ez az utam, és tetszik, hogy új, őszinte mederbe tereli az eddigi kapcsolataimat, például a barátnőmmel is. Hogy nem veszek részt sok fröcskölődésben, totális megkönnyebbülés. Tapasztalom, néha a hallgatás is jó móka. Autózunk, négyen nők, kibeszélve az ötödiket. Nem szólok, a többiek követelik, hogy formáljak én is véleményt az ügyben, mondom nekik, hogy nekem ez a dolog (ami miatt épp az ötödik, máshol tartózkodó nőt szapulják) nem okoz különösebb gondot, majd kínos csend ereszkedik ránk. Hirtelen felismerés: társasági elvárás a fikázásban való részvétel. Nincs hozzá kedvem, nem visz előre a képmutatás. Tudom, a gondokat kibeszélni kötelező, és még az is belefér, hogy a legjobb barátnővel kettesben, a lényegre figyelve, segítő szándékkal, terápiás céllal öntsük egymásra a bánatunkat. Belátom azt is, hogy sokszor lehetetlen a szembesítés, mert olyan károkat okozna, hogy az előző féregrágta szituáció is jobb lenne az újhoz képest. Meghagyom az esélyt a mérlegelésre, mert így létrejön az a különleges egyensúly, melyben a változás látványos, de nem fordítja ki az Ént. Azzal teszem a legjobbat, ha a jót akarom, ráadásul olyan iránytű ez, ami minden egyes helyzetben eligazít.
