Mikor megérkezünk

Mikor megérkezünk, szükségünk van néhány napra, míg magunkhoz térünk. Most épp ez a gyönyörű, ingergazdag időszak köszöntött ránk, és mondhatom, lubickolunk, a gyerek és én is. Néhány nap kihagyás így biztos lesz a blogon, de - mivel már az archiválás is a részemmé vált, és a blogolás hatékony mozgatója a változásomnak, alig várom, hogy írhassak az állatokhoz fűződő viszonyomról (ne gyártsatok prekoncepciókat, mert különben csalódni fogtok), aztán majd belevágok a rég beharangozott pornós témába is, megspékelve egy kis öntestkép bejegyzéssorral, mostanában ezek (is) foglalkoztatnak. 
Addig is: szép, nyugodt ünnepet kívánok mindenkinek, szeretettel. 

 

Verseim verse

Ma sokan megtették, én is végigrágtam és rájöttem, nekem nincsen kedvenc versem, de egyet mégis leírok, amin talán a legtöbbet gondolkoztam, s ami újra és újra elragad, de jó, hogy a líra él és nem hagy engem sem hidegen.

Verseim verse

 
KÍVÁNCSISÁG VAGYOK ÉN AKARAT
EMBERT LEIGÉZEK A FÁRÓL JÁRJON
SZÁLEGYENEST ÁLLJON DE A VIRÁGNAK
LETÉRDEPELJEN A TÖRVÉNY VAGYOK
ANYA-ODÚJÁBÓL NAGYOBB CSALÁDNAK
TÜZÉHEZ IDÉZEM CSILLAG KÖRÉ
TÜZEIT ZÁSZLAIT FÚVOM VALA
ÉN HADASÍTOM A FÉNY VAGYOK ÉN
A FEGYVEREIN IS MÉGSE RAGYOG
HIÁNY VAGYOK ÉN MERT ÚJRA MEG ÚJRA
FÉNYT HALMOZOK CSILLAGOT ÚJ SZERSZÁMOT
HALMOZVA HALMOZOK HALMAZOKAT
HALMOZÁS VAGYOK Ő MÉGSE RAGYOG
TÉVEDÉS VAGYOK? VAGY KÉRDÉS VAGYOK?
VÉTEK VAGYOK ÉN ÉS MINDEN MAGOM
VÉTEK HA MEGÖLTÖK ÜNNEP LESZ AZ
MERT NEM RAGYOG SOHASE RAGYOG

(Nagy László; 1976)

A csóróságunkról

Hogy nehogy vágyakat, irigységet keltsek a bloggal, meg egyéb internetes megjelenési formáimmal.

Mi nem vagyunk gazdagok. Lehet, hogy a feltöltött képek szép bútorokat, csinos ruhákat mutatnak, meg klassz helyszíneket, mi mégsem vagyunk gazdagok - a fotókból átrohanó boldogság másból táplálkozik. Nincs saját lakásunk (albérletben élünk, ami el is viszi a keresetünk jelentős részét), egy lassan tízéves kocsival hasítunk. Ezt is használtan vettük, több évig fizettük a részleteket, aztán hosszú éjszakák lázas fejtörése után végtörlesztettünk. Ha Magyarországra utazunk, ott menő, hogy német rendszám csücsül elöl-hátul, és tényleg élvezzük, hogy ha a gyerek ki is nyújtja a lábait, sem tudja megrugdosni a vezetőülést. A gyerek egyébként használt gyerekülésben ül, Römer ugyan, sokan csak a márkát látják megvillanni, s nem is sejtik, hogy bolhapiacos darab, kevesebb mint 10 euróért akasztottuk. 

Nem azért veszünk használt darabokat, mert nincs elég önbecsülésünk vagy mert minden centet figyelmesen be kell osztanunk, hanem mert így gondoljuk magunkat környezettudatosnak, okosnak, és ami a legfontosabb: az új nálunk nem nagy érték.

Nincsen menő állásunk. A férjem lakatosmunkákat végez egy gyáróriásnál, én a nyelvtudás hiánya miatt egyelőre itthon vagyok, hetente néhány órát takarítok egy idős néni házában - ezek a találkozások mindig nagyon gazdagra sikerednek. Pedig a férjem is, én is tanultunk eleget, ott sorakoznak a papírok a fiókokban, egyelőre mégsem dolgozunk a szakmánkban. És érdekes, mégis nyugalom ül a szívemen, valami újfajta türelem szállt a háztartásunkra mostanában, szépen lassan alakul a jövőképünk, sorakoznak a peckes paradicsompalánták a konyhaablakban, és közben elengedünk sok hamis vágyat. Érünk.

Az élelmiszervásárlásnál sok áldozatot hozunk (édességre, nasira, üdítőkre szinte semmit nem költünk), ha sikerül eljutni egy-egy kirándulásra, előtte sokat tervezünk, ötletelünk, hogy lehetne ezt minél olcsóbban megúszni. (S még így is: a szendvics mindig alufóliába csomagolt, otthonról cipelt, a kóláspalack mindig víztől átlátszó, a laza ruha egyedüli példány a szekrényben. Összességében mégis jól mutat: fiatal, boldog család, egy lehengerlő kisugárzású gyerekkel, gondolja ezt az anya.)
Otthon áhítatos pillantással méregetnek bennünket, hát hogy éltek ott messze, hangzik újra és újra a vágyódásból szőtt kérdés, mi meg nem győzzük hangsúlyozni, a világ leghétköznapibb, hívságoktól mentes életét éljük. (Persze egy percre sem felejtem el, hogy a nincsre nincs megoldás, és sokan csak álmodnak a madárlátta szendvicsekről vagy a félrevarrt kapucnikról...)

Egy dolgot azonban belátok: azért van tőlünk mit irigyelni. Nem a vagyonunkat (ami nincs) vagy vagyontárgyainkat (ez is csak korlátozott számban), hanem azt a szeretetteljes, kiegyensúlyozott közeget, mely ilyen boldoggá alakított minket, egész szocializációnkat, a lehetőséget, hogy gyerekként mesekönyvet kaptunk a kezünkbe, hogy tanulhattunk, hogy elfogadást kaptunk. Ez a mi nagy előnyünk, ingyen kapott, jogtalan büszkeségünk.

"Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben."

(Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal)

Hazaút előtt

Egy hét múlva indulunk. 
Én nem tudom, hogy amikor valakik nagyon régen úgy döntöttek, hogy az időt percekre, órákra, hetekre osztják, hogyan alakították az egységeket. Tapasztalataik alapján vagy hasraütésre ítélték meg a hosszakat? Azt gondolták vajon, hogy ha hatvanig számolnak, pont egy rakás dolgot végig tudnak csinálni, ezért nagyon praktikus lenne ezt az időegységet forgalomba hozni? A nap időtartama persze adott volt, de miért pont heteket álmodott meg az a Gergely? Miért nincs szavunk a tíznapra vagy a nyolcra, vagy ez így abszolút hülyeség, és tanuljak már meg kicsit türelmesen és logikusan végigrágni dolgokat (vagy utánajárni ezeknek, ha a képesség a gondolkodásra végképp elhagyott)? Érzem az egész eddigi mondathalom butaságát, és mégis felvillanyoz: egy hét múlva indulunk haza, és mindig ilyenkor, pontosan ezen a napon kattan be valami az agyamban, jóleső izgalom, tervezgetés, ismerős szagok és arcok a memóban, várakozás. Ha már csak egy hét van hátra a nagy útig, tennivalók villannak meg, el ne felejtsem ezt és azt, meg álomdarabkák, hogy fog vonulni a gyerek a kis hátizsákjával a terminálban és hogy fogja falni a piros pöttyöst Budapesten, áhítattal, túrós-csokis vigyorral a száján.

Nem posztgiccses hazaszeretet íratja velem a sorokat, hanem valódi boldogság, őszintén megélt honvágy, miközben szeretek én itt is, és hálás vagyok minden egyes folyóparti biciklizésért a német fák alatt is.

Egy hét, és mennyi tennivaló feszül nekem, egytől-egyig kellemes kötelesség, és pont ma este jutnak eszembe, mintha a láthatatlan komornyik az agyban most köszörülné épp meg a torkát, khm, itt az ideje, asszonyom, kétségbeesni. De csak finoman, nyilván nem kétségbeesésről van szó, csupán halvány belső alarmról, készenléti állapotról, kattog biztatva a visszaszámlálás: mindjárt-mindjárt-egyre inkább mindjárt! Ezt el nem hinné nekem senki, és nem is tudom, kié az érdem, hogy alakítva volt-e egyáltalán ez a dolog bennem, de olyan örömmel utazom haza, oly mélyen megélem a megérkezés néhány másodpercbe sűrített élménybombáját, ahogy a nagyszülői karok a gyerekre fonódnak, és körülöttem ismerős szavak, színek, szólamok - hogy az túlzás nélkül mindig egy rövid élet: meghalás és megszületés. 

Biztos mindenkiben más a hazaérkezés lepárlódása, és nincs bennem kritika bármilyen más viszonyulás iránt, miért is lenne. Élvezem, hogy nekem ez jutott, talán akkor sem lennék boldogabb, ha a külföldre költözés jelentené álmaim beteljesedését, és a hazaút csak szükséges (akár kellemes) kis találkozások sokaságát jelentené. Az otthon töltött napok így ebben a szép állapotban nagyon koncentrálttá, vibrálóvá tudnak válni, kell az odafigyelés, az okos tervezés, hogy minél több találkozás megvalósulhasson, és néha még így is elvérzek, remélem, megértik ezt a jó barátok.

Egy hét, és otthon írhatok egy-egy bejegyzést a blogra, minőségi változásról álmodozom, ha elképzelem. Jut idő majd olvasásra, a húsvét misztériumára, nekem fontos beszélgetésekre, és ami a legfontosabb: a fizikai jelenlétre. Mert ha úgy figyelek a szerettemre, hogy látom pontosan minden rezdülését, ha közben hat rám a kémiája (szándékosan nem írok illatokról, érintésekről), akkor sokkal élőbbé, szebbé, hatékonyabbá válik kettőnk közt a kommunikáció, (és nagy kár, hogy ez egy közhely.) A megtapasztalás adja a többletet a mostanihoz képest, mert tudom (hallottam és láttam a fotót), hogy a kishúgom szobája hogyan  szépül, és hogy az újszülött ikerpár tagjai, Saci és Zsófi megérkeztek, de mégis, amikor majd jelen leszek, a tér majd köréjük és körém szűkül, az lesz majd az igazi megtudás, mintha minden addigi csak homályos híradó lett volna, megkérdőjelezhető adatokkal. Akkor válik majd bennem a valódiság kerek egésszé, akkor tudom kiejteni a szót, köszönöm, a legőszintébben, és ezekre a pillanatokra lesz szükségem a későbbiekben, hogy leküzdjek kicsiny akadályokat.

Nagyon várom. Egy hét múlva indulunk.  

Európai önkéntesség

Van az EU-nak ez a projektje (EVS, link alább), melynek híre sajnos nem sokakhoz jut el Magyarországon, s ráadásul még akkor sem mindig a célcsoporthoz. Pedig nagy lehetőség, megajándékozhat(na) sokakat az utazás, a személyiségfejlődés, a nyelvtanulás, a nagyobb önismeret, az interkulturalizmus megtapasztalásának sanszával. A legfontosabbat ki ne felejtsem: az esélyegyenlőség törékeny bűbájával.

17-30 év közötti emberek jelentkezhetnek (hátrányos helyzetű fiatalok már 16 éves kortól), a paletta rendkívül sokszínű, önkéntes feladatkörök százai várnak a lelkes tanulni, változni vágyókra. (Vagy ha valaki épp csak kalandozni szeretne, s esze ágában sincs megváltozni, annak is. Ebben az esetben jelentkezik a projektek legjótékonyabb hatása.) 

Okos dolog az, ha egy külföldi, más kultúrából jövő és más tapasztalatokkal rendelkező személy vesz részt egy-egy önkéntes projekt megvalósításában, az egyaránt kedvezően befolyásolja mind a munkát, mind az odautazó önkéntes személyiségét. E két entitás sokat tanulhat egymástól: kommunikációs kultúrát, munkamorált, nyelvet, képességet az optimistább jövőkép kialakítására, és ez nem túlzás, hiteles beszámoló alapján merem leírni. 

A legnagyobb probléma ezzel a valóban jó kezdeményezéssel az, hogy kevesen tudnak róla, valahogy nem elég hatékony a marketingje, illetve nehezen ér el a célközönséghez. Egyetemeken, alternatív nagyvárosi szórakozóhelyeken propagálják, s így - nyugodtan kijelenthetjük, - főleg olyan fiatalokhoz jut el a híre, akik már rendelkeznek valamilyen kulturális tőkével. Tanárként én sem foglalkoztam ilyen lehetőségekkel, pedig egy szakiskolában is tanítva nem kevés diákomnak segíthettem volna kilépni nehéz körülményeiből. (Kár, hogy így történt, s közben tudom, hogy a kiemelés mindig nagyon nehéz, nagyon hosszadalmas munka, s talán senkit sem sikerült volna életreszóló élményhez juttatni az EVS segítségével. Mégis, ha újra kezdem a tanítást, ilyenekre is szeretnék majd figyelni.)

Látogassatok el az alábbi linkekre, és juttassátok el az EVS hírét minél több helyre - hátha pont ti lesztek a hatékony közvetítők!

Az EVS-ről magyarul

Az EVS-ről angolul

Láthatjátok, a pályázatok nyelvezetének megértése, a jelentkezés módja - mind-mind tudást, tapasztalatot igénylő feladatok, így azt gondolom, hogy az EVS akkor tud eljutni a célcsoport tagjaihoz, ha azokat tapasztaltabb segítők támogatják az egész jelentkezési procedúra során. Épp ezért szép feladat, jó kezdeményezés lehet a Szolgálat hírét vinni lelkiismeretes tanároknak, ifjúságnevelőknek, akik okos asszisztenciájukkal (ebben biztos vagyok) jó helyre fogják terelni a kezdeményezés szelét. 

Szép hétvégét mindenkinek, mi már készülődünk a hazaútra, bő egy hét és otthon leszünk, végre. 

(Tegnap)

Ébredéshez, lélekmelengetőnek, portré rólam, a kisasszonytól - 

Biciklizéshez az óvodába, a legjobb road music -

Napközben, ha kell a mosoly - 

A barátnőmre gondolva, aki most nehéz napokat él meg, s akit nekem most már mindig ez a zene fog jelenteni - 

 
Lefekvéshez, esti merengéshez -