2013. október 31., csütörtök

Megfelelni neked III.

Úgy tervezem, hogy a mai bejegyzéssel (egy időre legalábbis) leszámolok a bullying témájával. Van még bennem néhány darabka ez előző bejegyzésekhez kapcsolódóan, kiteregetem őket, aztán továbblépek. Remélem, van értelme a szájtépésnek, nagyobb kontrollal tudom majd fékezni a fel-feltörő megszólási, megítélési vágyat.

A tegnapi bejegyzésben írtam néhány olyan esetről, melyekkel osztályfőnöki pályafutásom során volt szerencsém találkozni. Az egyik legkegyetlenebb ügy a telefonos bully-megmozdulás volt, a Szituáció 1.-ben elregélt folyamat. Miután fény derült az egész tevékenységre, jobb híján, egy teljes irodalomórát szántunk arra, hogy átrágjuk az esetet, s az érintett emberek megkapják a szükséges lelki fröccsöt. (Nem mondom, nem álltunk meg ennyinél, ezt követte még egy kínkeserves osztályfőnöki is, és egy annál is embert próbálóbb szülői értekezlet. Nem kívánom senkinek. A szülők vádló szemét, a félelmet a tekintetekben, vajon ki kit hibáztat és miért, és hogyan tudom én megoldani ezt a dolgot ügyesen, mint egy jó tanár és mint egy jó vezető. Hogy hogyan? Abszolút sehogy, kérem szépen.) Amiért újra elővettem ezt az esetet, az a reakciók elemzésének célja. Megkértem a gyerekeket, egy papírra írjanak le mindent, amit az ügyről gondolnak: hogy milyen szereplőként vettek részt benne (egyáltalán szereplők voltak-e), hogy mit bántak meg, mi volt az a pillanat a folyamatban, melyet megváltoztatnának, ha visszamehetnének az időben, szerintük mit érezhet most az áldozat és a bántalmazó(k). Nagyon tanulságos kis "fogalmazások" születtek, néhányat el is raktam, az emberi lélek kibontakozásának kis dokumentumai, lépcsőfokok a psziché megértésében, az affinitás kis győzelmei a világ működésére való nyitottságban, az empátia fejlődésének darabos (és helyesírási hibákkal zsúfolt) megnyilvánulásai. Néhányan kiszúrták a szemem a "Nem tudtam semmiről, és nagyon szomorúnak találom a dolgot, én biztos nem vettem volna részt ilyesmiben..." - jellegű zanzákkal, néhányan (a két főszereplővel együtt) többoldalas gondolatfolyamot jegyeztek le, s volt egy kis csoport, akik egészen különleges véleményt osztottak meg velem. Ők voltak a váratlan faktor, és miattuk rágom továbbra is ezt a rég eldobnivaló velőscsontot. 
Egy-két gyerekről van szó. A sok lelkiismeret-furdalástól és fájdalomtól hangos vélemény mellett ők egy sokkal józanabb és kegyetlenebb ítéletet hoztak meg az ügy áldozatával kapcsolatban. 

"Szerintem a ... (az áldozat neve) volt a hibás, amiért olyan hiszékeny és hülye volt, hogy nem jött rá magától, hogy az egész csak egy becsapás. Hogy nem jött rá, hogy nem egy fiú hívogatja, hanem egy lány? Szerintem neki kéne elgondolkoznia, hogy lehetett ilyen naiv, és legközelebb nem történhet ilyen vele. Tanulnia kell a hibájából."

Félelmetesen szorongató érzés volt ezeket a sorokat olvasni, elsőként egy olyan lánytól, akit az osztályban a legokosabbnak tartottam, s emellett őszintének (ezzel a tényezővel persze ebben az esetben sem volt gond), melegszívűnek (igen, itt a bibi). S amit én akkor egyedi reakciónak gondoltam, most tömegesen köszön vissza az internetről: látom, milyen a kommentkultúra a hírhedt esetek oldalain, hogy mennyien hibáztatják az áldozatokat saját halálukért, gyengeségükért, a harcra való képtelenségükért, bűnükért (hogy villantottak, kurválkodtak stb.) Sokan, Egyértelmű Jánosok, odáig elmennek, hogy veretes betűvel levonják a konzekvenciát: "Meg is érdemli, hogy így végezte." 

Ilyen van? Itt tombolnak ezek az esetek a szívünkben, a bullying lángja mardos bennünket és a körülöttünk élőket (nekem ne mondja senki, hogy soha nem kapott belőle), és sokan ezt a tanulságot szűrik le a sajtóban megírt extrém esetekről? Olvassuk a fiú történetét, aki azért lett öngyilkos, mert elege lett a csúfolódásból, hogy állandóan csúnyának nevezték, és látjuk a fényképét, vastag szemüvegen át néz ránk a tablóképéről. Megismerjük az esetét, és utána az fogalmazódik meg bennünk, hogy meg is érdemli? Minek volt olyan életképtelen? Miért függött annyira mások véleményétől? Miért nem tudott megküzdeni a démonaival? Ha így történik, nagyon nagy gond van bennünk is, egy mélyrekódolt apátia, sőt naivitás, hogy mi erősek tudnánk maradni ilyen körülmények közt is. Ha ilyen dologról hallunk, nekünk meg kell rendülni, nekünk érezni kell a veszélyt, s nem csak a híres sztorikban, hanem körülöttünk is. Figyelni kell a barátra, a barátnőre, a gyerekre, az osztálytársra. Mindig vannak szemtanúk, a (cyber)bullying lényege, hogy közönség előtt zajlik, a megaláztatás így még hatékonyabb. 

Dolgozni kell magunkon, hogy észrevegyük a zaklatás minden álságos formáját, hogy merjünk védelmet nyújtani egy-egy áldozatnak. De senki sem mondta, hogy hősnek lenni könnyű. (Sic.)
És ha már a bejegyzés elején feltettem a kérdést, hogy van-e értelme az öntámogatásomnak, a szájbarágós légyjó-üzeneteknek, örömmel jelentem, hogy igen. Kicsinyke győzelem magam felett, szeretnék majd írni róla, talán holnap.

Szép estét, jó éjszakát mindenkinek.

2013. október 30., szerda

Megfelelni neked II.

Még mindig a bullyingról.

Tartozom néhány bocsánatkéréssel:
- amiért a jelenség angol nevét sulykolom állhatatosan, de kedvelem, a hangzásában érzem a rosszindulatot, az erőszakos tolakodást, a megfélemlítést, az emberi lélekbe való hivatlan és romboló gázolást.
- amiért ezt a témát erőltetem továbbra is, de olyan sok a sebem, a fájdalmam és rossz tapasztalatom ezzel kapcsolatban, hogy nem bírom elengedni addig, míg ki nem írom magamból minden egyes szavát, hangulatát, érzetét.
- amiért nem megy az írás mostanában. Már szóltam arról, hogy a kitartással problémáim vannak, a kudarcok hamar kedvemet szegik, s most elérkezett a blogom életében az első ilyen időszak. Pang az oldal, kevesen látogatják, többnyire önmagammal vitázom, nem érzem elég intenzívnek a témákat, az elhatározásaimat kevés tett követi, s az írásra való képtelenség, a talentum hiánya fojtogat. Szeretnék jobb lenni, nagyobb hatással lenni a saját és mások életére. És kitörni ebből a tehetségtelenségből, szürkeségből és szorgalomhiányból. (Nagy levegő, vágjunk is bele a bejegyzés lényegi részébe. S ha lesz elég erőm, legyőzöm majd ezt az átkozott időszakot.)

tegnapi bejegyzést folytatom tovább. De most nem a sajtót bejáró, világhírű és radikális példákkal foglalkozom, hanem megélt "élményekkel", tapasztalatokkal. Gyerekként, kamaszként is kaptam bőven zaklatást, főleg verbálisat. Később, amikor már határozottabban, igényesebben álltam a világhoz és magamhoz, elmúltak ezek a rosszindulatú, megbélyegző próbálkozások, s áldozatból hirtelen sebezhetetlen lettem, szerencsére sohasem bántalmazó. Remélem, jól emlékszem. S amikor már majdnem elhittem naiv jólétemben, hogy a fejemben kavargó emlékfoszlányok nem is igazak, csak a gyermeki fantázia által megduzzasztott kedves kis csínytevések eltúlzott és túlreagált lenyomatai, akkor jött az a három év az életemben, mikor újra a bőrömön érezhettem: a zaklatás létező, megerősödött, pusztító jelenség, a gyerekek tényleg tudnak ilyenek lenni, legnagyobb fegyverük, a szó, effektív és maradandó. Tanár lettem, sőt, osztályfőnök. S csak tátottam a számat: határtalan kreativitás tombolt ott, ahol a legkevésbé sem kívántam, a bullying agresszív territóriumában. 

Szituáció 1.

Új lány az osztályban. Szép, hangja kissé túlzó, néha bántja a fület. Hamar érik, már ötödikben is a fiúk után jár. Őszinte, jókedvű, néha kissé harsány, szereti a drámát. Veleszületett betegsége gátolja, hogy jó tanuló legyen, de szorgalma és támogató szülei révén összehoz egy erős közepes átlagot. A beilleszkedés nehéz folyamat számára, végül barátnőre talál az egyik osztálytársában, úgy tűnik, már-már jól érzi magát a közösségben. De aztán:
A többi lány az osztályban. Ártatlan(nak tűnő) tervet eszelnek ki: felhívják telefonon az új lányt (aki akkor már egy éve ott van náluk), egyikük elváltoztatja hangját, fiúnak adja ki magát. Udvarolni kezd, miközben a többiek jól szórakoznak. Egy beszélgetés, leteszik a kagylót, nagyot vihognak, s hamar el is felejtik az esetet. Az új lány pedig boldog, lám, őt felhívta egy ismeretlen fiú, akinek megtetszett, aki érdeklődik iránta. Fürdik az örömben, sikerélménye van. Másnap boldogan meséli az osztálytársaknak: udvarlója akadt. S azok vérszemet kapnak: újabb és újabb telefonhívások követik egymást, a fiú egyre rámenősebb, titkokat szed ki az új lányból, aki szinte már szerelmes a titokzatos telefonhang gazdájába, ebbe a feminim módon gondolkodó, érzelmes fiúba. A zaklatók nem állnak le. Létszámuk fogy ugyan, egyre többen ismerik fel a szituáció erkölcstelen voltát, s végül csak egy lány marad, maga a telefonáló. Ő tovább folytatja a játékot, naponta hívja az új lányt, mintha neki is szüksége lenne ezekre az őszinte beszélgetésekre, jogtalanul kapott kitárulkozásokra, a (fiktív) flörtölés örömére. Az egész ügy csúnyán elharapódzik, s végül kitudódik a dolog, az új lány hódolója nem más, mint osztálytársnője, féltett titkai pedig közkinccsé váltak az osztályban. Megalázottság, jogfosztottság, igazságtalanság, végtelen szomorúság nehezedik az új lány szívére.

Szituáció 2. 

Jófiú az osztályban. Jókora megfelelési kényszerrel, szigorú, de szerető szülőkkel. Magas, széparcú. Sportol, a lányoknál nincs sikere. Feltehetőleg ez még nem bántja túlságosan, így, tizenegy évesen. Osztálytársa, egy a közösség számára fontos ember, napi szinten bántalmazza őt. Ha elmegy mellette, rácsap a fejére. Ha csak teheti, elrejti a sapkáját. A testnevelés óra előtt megjegyzéseket tesz az alsónadrágjára. Majd egyszer, valami érthetetlen motivációtól vezérelve, a folyosón leülni kényszeríti, rugdosni kezdi. Nem erősen, csak viccelődve, a többiek nevetése közepette. A jófiú hagyja, több mint tíz percen keresztül tűri az álcázott zaklatást, arcára mosolyt erőltet. Három lány videóra veszi az esetet.

Szituáció 3.

Hetedik osztály, serdülő lányok. Növekedő cicik, feromonaktivitás. A fiúk méregetnek, szemmel és szavakkal. Elnevezik a nagymellű lányt Titanicnak. Hát mi nem érthető ebben? Hiszen őt is lehúznák a súlyok a víz mélyébe.
A gúnynév sokáig tartja magát, károkat okoz a lány önbecsülésében.

Szituáció 4.

Butácska lány az osztályban. Helyesírása pocsék, poénjai sosem sikerülnek: lomhák, erőltetettek, egy bizonyítani és önmagát megszerettetni próbáló ember gyenge próbálkozásai. Átlagos külsejű, a szeme szép és könyörgő.
Erőfeszítései, melyek célja, hogy elfogadják osztálytársai, végeláthatatlanok. Segítőkész, a sírónak zsepit ad, dicsér mindig mindenkit nagylelkűen, jószívű, ha kell, nevet, ha bántják, tartja magát. És bántják: rendszeresen, szóval, tettel, fiúk, lányok, mindenki. Azt mondják, büdös (nem az), hogy nem tud írni (ez baj?), azt mondják, menjen el más iskolába rontani a levegőt (miért is?), azt mondják, idegesítő, csúnya, fárasztó, felesleges (nem az). S a felsorolás pozitív példájaként, nem is értem, hogyan, túlvészelte ezt a borzalmas időszakot. Nem állt mögötte jól működő család, sem magas érzelmi intelligenciával bíró társak, csak valahogy túlélte. Mostanra másik iskolába jár, szakmát tanul, barátai vannak, sőt, szerelme, aki viszontszereti. Megküzdötte a harcát, viszonylag épen maradt lélekkel került ki belőle, de sebekkel, ebben biztosak lehetünk.


A felsorolt esetek nem Harry Potter vagy Adrian Mole történetében íródtak, mégcsak nem is amerikai tinifilmek forgatókönyvében. Körülöttem (és bennem) zajlottak.
Szomorú valóságdarabkák, a bántás szúró megtestesülései. A bullying nem csupán a képzeletünkben él, nem csak az irodalmi termékek és a mozgómédia remek építőeleme, nem kitaláció. Sokkal több mint divatos téma. Jelenség, mely ellen harcolnunk kell: magunkban, a családunkban, a környezetünkben. Átlagos emberek (okosak-buták, kedvesek-flegmák, csúnyák-szépek) voltak a bántalmazók és a bántottak is. A legtöbben rendes családból származó, jólnevelt, normális fiatalok. Hogy ezek a dolgok mégis megtörténhettek, egyértelművé válik, valami nem működik megfelelően a helyesnek tartott gondolkodásunkban, és az igazságossághoz fűződő viszonyulásunkban. Gondolkozom, hogyan lehet változtatni magamban és körülöttem. A megítélés felszámolása a legfontosabb, továbbra is így érzem. Holnap, talán utoljára még visszatérek a témához. Addig is mondogassuk mantraként, naphosszat is akár, hogy a bullying rossz dolog, a megítélés kíméletlen következménye, s írmagját is ki kell irtanunk magunkból. Bárhol, ahol tapasztaljuk. A legkövetkezetesebb énkontrollal, a legszigorúbb erkölcsösséggel.


2013. október 28., hétfő

Megfelelni neked I.

Bő egy éve, hogy Amanda Todd halálhíre bekúszott szívet tépni a szobáinkba. Öngyilkos lett, mert nem tudott megvívni azzal a depresszióval, melyet a kortársak megvető szavai okoztak. Magányos volt, szeretethiányos a végtelenségig, nem rendelkezett az önmaga megvédéséhez szükséges érzelmi eszközökkel. Fegyvertelenül, a megfelelni vágyás csapdájában végül felakasztotta magát. Az eset bejárta a világsajtót, százezrek gyújtottak internetes emlékgyertyát neki, s az emberek elkezdtek foglalkozni a cyberbullying kegyetlen jelenségével. Ahogy beleásták magukat a témába, újabb és újabb extrém példákkal találkoztak, még több olyan fiatal lány esetével, akik az internetes zaklatás miatt lettek öngyilkosak, Amandáé mellé felsorakozott Rehtaeh Parsons és Olivia Penpraze mosolygó fényképe is. A netező tömeg hirtelen saját bőrén érezte meg a fenyegető veszélyt, fiatal lányok zokogták tele a közösségi portálok üzenőfalait, szinte mindannyian ismerjük a zaklatást, a megvető, megalázó szavakat, mi, a modern kor gyermekei - kaptunk, s adtunk is, sokat. Félelem és lelkiismeret-furdalás keringett egy csapásra az erekben, hiszen húsvér emberek, tizenéves gyerekek ölték meg saját magukat, elegük volt a szidalmazó, bántó megjegyzésekből, az "engem senki nem szeret" idegőrlő állapotából. Félelem és lelkiismeret-furdalás, igen, ezt éreztem én is, szemét kis kérdés fogalmazódott meg az agyamban, s azóta is, időszakosan, fel-feltör, foglalkoztat, vádol, az orromra koppint: "Megteszek-e mindent, hogy ez a dolog többé ne történhessen meg?"

Az internetes megfélemlítés, lelki terrorizálás egy alattomos, kegyetlen fajtája az erőszakoskodásnak. Ahhoz, hogy egy személy a világhálót használja támadási felületnek egy másik személy ellen, nem kell sokat tennie. Nem kell erősebbnek lennie, nem szükséges a fizikai bántalmazáshoz elengedhetetlen fizikai erőfölény, hogy jólirányzott bal horgokat küldjön a kiszemelt áldozat rekeszizmának irányába, csupán néhány személyeskedő, megalázó szavacska. Nem kell személyesen találkoznia vele, sőt, még ismernie sem, ellenben nagyon hatásos lehet a zaklatás, hiszen több száz (vagy ezer) szemtanú előtt pereghetnek hatalmaskodó tevékenységének eseményei. S ami talán a legigazságtalanabb az egészben: a bántalmazónak sokszor még az arcát sem kell adnia a projekthez, megmaradhat az anonimitás kényelmes és veszélytelen pozíciójában. Troll egy dolog ez.

Égető probléma a virtuális térben zajló agresszív viselkedés, nem csak Kanada kapott észbe, az UNICEF is megerősítette gyermekvédelmi szerveit, s egyre-másra szaporodnak az olyan szervezetek, melyeknek legfőbb célja a cyberbullying kiiktatása. Ez jó dolog, foglalkozni kell a témával, igenis vegyék elejét az online inzultusoknak.
De megnyugvás nincs. A kis kérdés ott zakatol továbbra is a szürkeállományban. Az internetes zaklatás látványos, sajnos extrém eseteket generáló, a sajtóban figyelmet keltő jelenség: képes megérinteni tömegek lelkét, hatásvadász eszközei vannak, divatos téma. De hogy mi szüli meg, arról nem beszélünk. A világháló az csak egy felület, egy milliárdnyi rejtett zuggal és kiskapuval bíró játszótér, ideális helyszín a deformált lelkű bántalmazóknak, de nem a gonosz maga. Lehetőség, de nem elkövető. A leghatásosabb fegyver, ha az előző bekezdésben írtakra gondolunk, de nem a kiváltó ok. És az a szomorú tapasztalatom, hogy sokkal több szót pazarlunk a helyre, mint a társadalmi háttérre, s az okokra. Nem elég azt megtanítani a srácainknak, hogy hogyan viselkedjenek online zaklatás esetén. Nem elég elmagyarázni a pánikgomb használatának mikéntjét, de még a megfelelő érzelmi, szeretetteljes háttér megadása is csak kezdő lépés. Azt kell beléjük nevelnünk, a legszigorúbb önkontrollal, hogy a megítélés maga a legnagyobb ellenség.

Nem adhatunk teret olyan beszélgetéseknek, ahol egy harmadik fél tulajdonsága, vagy szokása szolgáltat alapot egy jó kis fröcskölődésnek. Ha a gyerekünkkel beszélgetünk, nem szabad megbélyegezni a szomszéd nénit az izzadságszagú otthonkája miatt, sem a szomszédlányt, amiért állandóan kirakja a melleit. Még vicceskedve, alapjáraton, mondhatni jóindulattal se. A pattanásos bőr, korpás haj vagy szőrös hónalj ne legyen megítélési szempont, sem a mázsás testalkat, vagy a feketére romlott fog. A csúnyaságot vagy igénytelenséget ne értékelési faktorként kommunikáljuk le, és mindig ügyelni kell a beszélgetésben a legfontosabb alapszabályra: az embert tilos elítélni. Ha valamivel problémánk van, ha valamit személyellenesnek gondolunk, az ellen érdemes harcolni, ld. cyberbullying. De nem eshetünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, jogunk van eldönteni, mi kicsi bűn, s mi nagy, ha a csajokkal összenevetünk XY újabb borzasztó hajkölteményén, mi is a bullying ösvényén taposunk, ha a srácokkal beszólunk a narancsbőrös osztálytársunknak, hogy legközelebb vegyen már hosszabb nadrágot, mert még ebédelni is szeretnénk, akkor mi is bántalmazók vagyunk. Egy kicsi szeretetet harapunk ki az áldozat készletéből, s bár nem taszítjuk az öngyilkosság lehetetlen helyzetébe (ki tudja?), egy kicsit közelebb juttatjuk hozzá. Attól nem leszek jó ember, ha ötször-tízszer belinkelem Amanda Todd adatlapját, s október tizedikén a csuklómra írom a nevét, s mellé, hogy rip. Akkor kezdek jó úton járni, ha figyelek rá: a környezetemben (akár valós, akár cyber térről van szó) ne bántalmazzak másokat, szóval sem. Még a háta mögötti szóval sem. Ez nagyon nehéz, én sokszor elbukom. (A következő lépcsőfok, amikor már olyan szintre ér az ember, hogy másokat is le tud állítani egy-egy ilyen fröcsögő hadjáratban. Na, ez egyelőre tényleg álom marad csak gyarló gyávaságomban és megfelelési kényszeremben.)

Mivel a bejegyzés kezd óriássá nőni, s még mindig ezernyi gondolatmorzsa van a fejemben a témával kapcsolatban, úgy döntöttem (az ezt megelőző tíz másodpercnyi időintervallumban), még visszatérek az esethez. Két adathalommal zárom a mai agyfolyást, egy szakértői listával, hogy mi minden minősül online zaklatásnak, és egy szintén fontos felsorolással, hogyan lehet észrevenni, ha valaki a környezetünkben online zaklatásnak van kitéve. (Forrás: Ribánszky Ágota, Valódi zaklatás virtuális térben, in: Éva Kölyök magazin, 2013. évi különszám, 36-38.)

Online zaklatásnak minősül, ha valaki:

- olyan képeket posztol közösségi portálokon vagy küld e-mailekben, amelyek megszégyenítenek másokat
- hazugságokat terjeszt másokról webes fórumokon
- másnak adja ki magát az interneten, vagy más nevében posztol
- személyes jellegű információkat szed ki társától online közegben
- fenyegető üzeneteket küldözget

Ismerősünk/családtagunk online zaklatás áldozata lehetett, ha:

- szomorú, izgatott, dühös lesz az internet vagy a telefon használata után
- ideges lesz, ha sms-t, e-mailt kap
- kerüli az online tevékenységére irányuló kérdéseket
- nem hajlandó iskolába menni, hiányzik bizonyos órákról, kivonja magát korábban kedvelt tevékenységekből
- megmagyarázhatatlan módon visszaesik a tanulmányi teljesítménye
- depresszióra, szorongásra utaló jeleket láthatunk rajta

S ha már ebből a magazinból idéztem, itt van egy kis cikk a bullying jelenségéről. 

Megítélésben szegény, őszi szép napokban gazdag hetet kívánok mindenkinek!

Ahol nincs helye a bullyingnak. (Leszámítva néhány harapást és hajhúzási kísérletet.)
   

2013. október 25., péntek

Szépészet

Nagyon érdekel, hogy hogy alakul egy emberben az önbizalom. Mitől látja szépnek/csúnyának magát, ezzel miként hat a környezetére, és viszont, hogyan építi be a társadalom (s benne főleg a kortársak) visszacsatolásait, s hogy mennyit gondolkodik erről. Vagy hogy egyáltalán gondolkodik-e erről.
Inkább még messzebbre megyek: képes-e az ember, s ha igen, hogyan, elfogadni magát? Meg tudja-e tenni, hogy a külső ne legyen megítélési faktor?
Néhány szerencsés biztos.

A legutóbbi bejegyzésemet építgetném most tovább, egy kedvences felsorolással. Azért izgulok kicsit, mert most csak gyerekeknek (?) szóló termékeket hoztam, s bizsereg bennem valami felelősségtől való feszültség. Meggyőződésem, hogy kulcsfontosságú szerep jut nekem a gyermekem önbizalmának fejlődésében. Nem arra gondolok, hogy én alakítom, mennyire látja magát szépnek, hanem arra a lényegesen fontosabb dimenzióra, hogy mennyire fog hozzájárulni a boldogságához az a kép, melyet önmagáról (külsejéről) alkot. Egyszerűsítve: elégedett és kiegyensúlyozott tud-e lenni, attól függetlenül, hogy szépnek vagy csúnyának látja magát; befolyásolja-e jókedvét, ha történetesen nem nagy szépség (a média által diktált szempontok alapján). Tudok-e olyan háttérországot építeni neki, ami képes megvédeni őt az önbizalomhiány és önértékelési defekt pusztító párosától? Van-e elég tehetségem úgy beszélni vele ezekről a dolgokról, hogy később azt érezze, ez a téma szóra sem érdemes. (Mutatóujj-középső ujj keresztbe, IGEN! IGEN! IGEN!)

Fontos, hogy közösen (szülők-gyerek) is gondolkozzunk a szépségről, dolgozzunk a belső nyugalomból táplálkozó kisugárzás erősítésén, olvassunk olyan meséket, nézzünk olyan filmeket, melyek a témával foglalkoznak, ahol nem a végtelenül mű, hibátlan arcú hercegnő az agyunkba kódolt példakép, hanem a saját maga elfogadásában erős és révbeért ember (állat). Ahol az alkotóban megvolt a bátorság: szembemenve a szépségideál-ipar emberporszívójával, vállalva az érdektelenség és felsülés kisebb-nagyobb megnyilvánulásait, valami igazabbat, valami sokkal szebbet teremtett.

1. Lázár Ervin: Hétfejű tündér

Ez csak egy rövid kis mese, a blogbamerülés után el is olvashatjátok seperc alatt, itt.
Majd meglátjátok, milyen gyönyörű. Sokan már ismeritek, gondolom. Én csak türelmesen (vagyis türelmetlenül) fenem a tenyerem, amikor majd eljön a nap, hogy együtt olvassuk a gyerekemmel, először csak hagyva, hogy bontakozzon benne az érzés a szöveg kapcsán, aztán meg, ha már nagyobb lesz, beszélgetve róla.
Szándékozom egy külön bejegyzést szentelni majd ennek a történetnek, úgyhogy folyt. köv.

2. Shrek

Tudom, tudom. Gyenge vagyok. Bedőlök hálivúdnak, hat rám a kommerszialitása. Lehet. De annál nagyobb jót soha nem tett velem animációs mese, mint amikor Fiona, az álomszép "vörös bögyös" végül csúnyán, ogreként talált rá a boldogságára. Nem kell félteni a gyerekeket az amerikanizált meséktől: hadd díjazzák ők is a tökéletesre tervezett, kontrolláltan csepegtetett, egymást váltó jellem- és helyzetkomikumokat, a történetvezetés legkevésbé spontán módszerét. Egy-egy ilyen filmtől még nem fertőződnek meg, s ahogy egyetemi barátnőm fogalmazta meg anno: "Shrek jót tesz a lelkünknek." 

3. Bálint Ágnes: Szeleburdi család

Gyerekként rongyosra olvastam. Aztán tiniként is. Aztán felnőttként is.
Tiszta, egyszerű, szép. Nyoma nincs benne a külsőnek. Még a róla való gondolkodást is bojkottálja a szerző. Nagyon helyes, jól teszi. 
Mit is írhatnék? Classic? Alapvetés? Must have? Nálunk kötelező darab lesz, az biztos.

4. A békaherceg (film 1988-ból)

Szegény Grimm testvérek. Hálivúd nem kímélte az üveggolyós sztorijukat, s hát felnőtt (józan) fejjel én sem ajánlanám ezt az adaptációt jó szívvel. De van mégis valami érzés bennem. Egy emlék, hogy kisiskolásként hogy csüngtem minden egyes képkockáján, hogy elbűvölt a szívjóság, mennyire nem izgatott (életemben talán először), hogy a jó itt nem szebb, mint a gonosz. (Ma már furcsállom kissé a softperverz baráti/szerelmi szálat, melyet bemutat a film, de nem zavar annyira, hogy ne mutassam majd meg a gyereknek. Sajnálnám megfosztani őt attól az élménytől, amit én éreztem régen. Na jó, és tegnap este is, amikor leültem, hogy megírjam ezt a bejegyzést, s helyette - ezer év után - újra néztem A békaherceget, s Aileen Quinn még mindig elbűvölően bájos, Helen Hunt meg képtelen megöregedni, s ez valamiért örömmel tölt el.)
Itt a teljes film, kíváncsi vagyok.

5. Washington Square (film 1997-ből)

Kakukktojás, ez az egyetlen darab felnőtteknek szól. De közvetve segít a gyerekeknek is. Nem a könyv (bár Henry Jamest nagyon komálom), s nem is annak (ha jól emlékszem az adatra) a negyvenes évekből származó, első filmadaptációja, hanem az Agnieszka Holland által megálmodott verzió.  
Hát ilyen szörnyű dolog a megbélyegzettség. Az önbizalomhiány embert emésztő pokla. A báj és szépség hiánya (?) ezt teheti velünk. Így tudunk (nem) hatni a környezetünkre.
Jennifer Jason Leigh nekem nem túlzó, a bénaság természetessé válik egy ilyen fojtogató közegben, ahol nincs más cél, csak hogy az embert rajtakapják, valamit elrontott.
S ilyen ereje van annak, ha az ember végre megbékél saját magával.
Angolul itt látható.

Szép (s nem csúnya) hétvégét mindenkinek!



2013. október 22., kedd

MÁS kérdés

Ú, hát ez nagyon nagy téma. Ismertek már, nem vagyok túl profi észosztásban, bele-belefogok nagy topikokba, aztán kitáncolok, gondolatot próbálok ébreszteni, s közben még saját magam sem tudom, mit gondoljak. A manapság szembejövő nagy kérdések... Irányaim vannak a válaszadásra, de válaszaim nincsenek, ötletgazdagságban csillogok, de a megvalósíthatatlanság béklyójában szenvedek. Álmodom arról, hogy egyszer majd lesz itt nagy pezsgő beszélgetés, bátrabban nyílnak meg az olvasók, az a néhány tíz szívemnek kedves ember, akik ide-idelátogatnak naponta. S tanulhatok én is, mert nem tanár vagyok elsősorban, inkább jó hallgatóság, aki ügyes a konzekvencia meghatározásában, s nagy jelentőséget tulajdonít a lelki és szellemi síknak. Gyurmaember, akire nagyon lehet hatni, és szívesen tanulnék mindenkitől, mert a sokszínűség gyönyörködtet, szó szerint. 

Na de, hogy ne térjek el a tárgytól. A másság - csak ezt a szót nem szeretem, ott csücsörít a szélén a pejoratív többlet. A különbözőség, bár jóval hosszabb és szigorúbb kifejezés, valahogy kedvesebb nekem, és benne van számomra egy kis vonzó faktor, egy kis érdekesség, valami titok, felfedezésre váró. Olyan szívesen helyezkedem bele mások véleményébe, világlátásába, életébe, még múzeumokból is azokat kedvelem, ahol megelevenedik a múlt, ahol a bőrömön érezhetem egy-egy hely vagy személy mindennapjainak átlagos érzését. A magántanítványokhoz is azért szerettem leginkább járni, mert heti egy órára egy másik család tagja lehettem, éreztem az illatot, mi az ebéd aznap, láttam a naptáron a jelölést, hétvégén táncverseny, s tudtam, az adott helyen épp mit várnak el a tanártól: házi feladat ellenőrzést, vagy kreativitást, vagy vaskalapos poroszos rendszert, mindenhol mást. Szerencsés vagyok, hogy ezekben az eltérésekben nekem örömem támadt, mert sokaknak ezért harcolni kellene. Valahogy nem hat rám a világ törekvése, az uniformizálási kényszer eszkalálódó mocska. 

Míg a médiafelületek a másság elismerésével és megkedveltétésével vannak tele ("Légy elfogadóbb a kisebbségi csoportokkal!"), legfőbb értéknek az integrációt teszik meg ("Ugyanúgy bánj egy homoszexuális-cigány-testi fogyatékos stb. emberrel, mint önmagaddal!"), a marketing majd megpusztul, hogy csak egyféle embertípust magasztaljon az egekig. Álszent egy dolog ez. Míg egyre-másra azt tanítják, hogy lássuk szépnek az átlagtól eltérőt (ducit-nem fehér bőrszínűt-szexuálisan más irányultságút-politikailag eltérő véleményűt-alternatív arcokat-tarisznyás bölcsészt stb.), a háttérben szépen, csendesen egy ezzel ellentétes célú mozgalom zajlik: a torkunkon dugják le a fetisizált ideálképeket. Ott bújkál a tudatunkban a frusztrálóan tökéletes ember képe. Az újságcikkek a képembe üvöltik, hogy milyen fontos önmagunk elfogadása, de követendő példának mégis a makulátlan modellány fotóját állítják elém. A tehetségkutatókban azt hangoztatják, a molett versenyző a legszexibb, a műsorvezető és a női zsűritag mégis modellalkat, akit a tévé "ad", az legyen vékony. A popszámok nagy része a pénz értéktelenségéről, a helyes értékrendszerekről szól, a világi hívságokat megvető kalandorokról, de, saját ellentmondásukban, egy gyorsan fogyasztható, gyorsan eldobható rendszer tagjaként legfőbb céljukká a pénzszerzés nemesül. Te meg lesheted csorgó nyállal, milyen gyönyörű otthonokban laknak a frissencsinált sztárok, s milyen mesés helyeken fordulnak meg. S ők nem kövérek, nem topis a ruhatáruk. A plakátokat megtöltő modellek nem lesznek sosem pattanásosak, a mosópor reklámban nem fognak soha panellakásos, alsó-középosztálybeli családokat mutatni, az aranyér elleni gyógyszert nem a kendős néni fogja tesztelni a képernyőn, s továbbra is azt a foglalkozást fogják vonzóvá tenni, mellyel dagadtra keresheted a zsebed. Nem lesz könnyebb neked, ha nem vagy 20-30 (bizonyos esetekben 40) körüli fehér, diplomás, vékony, tehetős, divatos és nett emberpéldány. (Ha pedig ezt eléred, akkor sem leszel soha sem nyugodt, mert mindig van felfelé, mindenki középen van, ez a fogyasztói életérzés belénk pumpált lényege.)

Ez az üzenet eléri a célját: mert ilyen értelemben a változatosság többé nem pozitív töltetű jelenség, nem az emberi nem ajándékba kapott tökéletes megnyilvánulás-rendszere, hanem tökéletlenség, hibás automatizmus, kiküszöbölni való debilizmus, valami, ami kíméletlen pontossággal öli meg bennünk az önbizalmat. Azért, mert az ismert emberek között van néhány különc, nem érdemes boldogan hátradőlni és pezsgővel koccintani, dolgozni kell a jóérzésen: akkor is értékes ember vagyok, ha fekának-buzinak-kövérnek-kurvának-zsidónak-szentfazéknak-igénytelen büdösnek születtem. Hagyni kell felszínre törni a csodálkozást és örömet, ha valaki épp arról beszél nekünk, ő bizony igenis narancssárgának látja, ami meggyőződésünk szerint rózsaszín.

Bruno Ferrero könyvét* olvasom épp, Csak történetek, ez a címe. Olyan meséket, történeteket dolgoz fel benne a szerző, melyekkel hittan- vagy etikaórán találkozhatnak a gyerekek, s erkölcsi tanulságot fogalmaznak meg. A másság gyötrelme című fejezetben egy három barátról szóló mese található, beszédes címmel: A hosszú, a kövér és a kicsi. A történet tanulsága: nem szabad csúfolni az átlagostól eltérő testi tulajdonságokkal rendelkező embereket, mert 1. fájdalmat okozunk nekik, 2. ezek a különös tulajdonságok bizonyos élethelyzetekben nagyon is jól jöhetnek. (Pl. a magas ember leveszi nekünk a felső polcról a kukoricakonzervet a boltban, a kövér lenyomja a libikókát a játszótéren, hogy könnyebben felszállhassunk, a kicsi meg kevesebb helyet foglal az autóban. Bocsánat, nem akarok bagatellizálni, sem megbántani senkit, csak gyors példákat írtam, az említett szövegre való reflektálás reményében. Ott egy kevéssel árnyaltabbak a példák, de tényleg csak egy kevéssel.) Bár nagyon jó kis könyvnek találom Ferrero gyűjtését, az ilyen típusú tanmesékkel bajom van: nem azért kell megbecsülni a kicsit, mert könnyebben befér szűk helyekre, hanem mert ember. A méret nem érdemel figyelmet, ha egy emberre tekintek. Azért szeressem őt (vagy legalább vegyem emberszámba), mert ő is egy agyagedény, telve színes gondolatokkal, ő is egy belső világ, lélek érzésekkel, s mert valaki, aki szerethet, s akit szerethetek. (S ez a felsorolásnak csupán eleje.)

Kár, hogy ilyen centrális szerepet kapott a közkommunikációban a másság elfogadása: az lenne az egészséges állapot, ha erre szükség sem lenne. Ha a média tényleg jót akar tenni velünk, hibakollekciókkal, velünk, átlagemberekkel, más irányban kezdjen el tapogatózni: fejezze be a makulátlanság eszményképének elménkbe injekciózását, s vallja be, a címlapokon is csak átlagos, bakis emberek állnak. Mások, mint mi, s ettől érdekesek. Mi így is megvennénk az újságot, becsszó.

*Bruno Ferrero, Csak történetek, Don Bosco Kiadó, Budapest, 2000.

2013. október 21., hétfő

Egy új közösség

Reggel, az óvodába menet, egy kisebb bevásárló központon keresztül visz az út. Jól olvastátok, ott bent az épületben kanyarodunk el balra, hogy aztán kiérve a kerület betonterére, tovább haladjunk a gyermek alma matere felé. Sok bosszúságot okoz a nagy üveg-kockaház, mert - pont egy adrenalint felszabadító lejtő után - mindig nehezemre esik lefékezni, leszállni a járműről, s gyalogosan áttolni a biciklit, gyermekestül. A kicsi kedvét viszont nem szegi ez a sebességkorlátozás, harsogva énekel a még reggelillatú folyosón, magára vonva a pékségben kávézgató emberek figyelmét: már rajongótábora is van, a törzsvásárlók és az eladó néni előre köszönnek neki, néha láláláznak is egy sort vele, s kacagnak a gondtalan gyermeken, aki jókedvet ad nekik a forró áfonyás fánk mellé.

Ma reggel ébredtem rá, hogy a gyerekem fogantatásával egy új közösségre találtam.

A pocak. Ahogy az ötödik hónapban már szépen felvette a terhesség le nem tagadható jegyét, vonzani kezdte az emberek tekintetét, és valami egészen lágy, békés, barátságos attitűdöt varázsolt elő mindenkiből. Mosolyok az utcán, sokat sejtető pillantások a boltban, a "te most nagy és nemes feladat előtt állsz"-jellegű kedves hümmögések úton-útfélen. A kollégák szájából elhangzó óvatos poénkodások hasméretekre vonatkozóan, hogy nekik nem kell kisbaba, hogy megelőzzenek, de érezhető tisztelettel, látod a tekintetükben, hogy talán már felnőttnek is látnak, mindenesetre érettebbnek. Gyereket fogsz szülni, gyereket fogsz nevelni. Sajátot. A repülőn meg egy személyként taszít előre a tömeg, hát nincs itt szükség prioritire, mondta a néni, és igaza is volt: elvárták, hogy előre szálljak fel, nagyobb ülést kaptam felár nélkül, és külön kértek, ha rosszul leszek, azonnal szóljak, ők majd figyelnek rám. Ezernyi kis törődéselem, örömosztódás. (A hányinger, és a folyton nyitódó méhszáj problémája megmaradt nekem, meg a körülöttem élőknek.)

S ahogy kibújt a gyerek, egy egészen új létértelmezési koncepció. Hirtelen elkezdtek érdekelni a babakocsik, az utcán addig ismeretlen szülőkkel álltam le beszélgetni, fesztelenül, a gyermeki nyitottságra emlékeztető nyugalommal. Oltás előtt szinte már régi barátokként üdvözöltük egymást, és nem volt bennünk irigység, vagy összehasonlítási kényszer, mindenki teljesen elégedett volt a saját kis csimotájával. A közösségi portálokon csak a gyerekes barátok fotóit bújtam, s mikor már eltelt egy-két év, s újszülött érkezett valakikhez, a ragadozó falánkságával vetettem magam a képekre, jaj, milyen jó illata lehet, mekkora cukiság ez a kisbaba, úristen, én is szeretnék még egyet, hormonriadó!

S ahogy megyünk a gyerekkel a járdán, balra bokor, jobbra kerítés kutyával, szembe meg bácsik és nénik, ránkmosolygó emberek, egy pillanatra meglágyult szívvel, a jóleső közös tudattal, megcselekedtétek, amit megkövetelt az emberi nem, mi meg büszke apa és anya, fürödve az elismerés árjában, lubickolva az új közösségben: mert ezeket az embereket, ezt a befogadó, jóravaló, kedves, barátságos, nyitott közeget, ezt még nem ismertük, ennek a csapatnak eddig még nem voltunk tagjai, s most hirtelen ott találjuk magunkat egy új arculatú társadalom kellős közepén.

Nem tettünk semmit érte, ő talált ránk. A pocak hozta már az első pillanattól ezt az új viszonyulást, s én álmodozom, ez meg fog maradni, akkor is ilyet kapok-adok, mikor csak úgy egyedül flangálok majd a téren, lesz mosoly és őszinte segíthetek babakocsi és biciklis gyerekülés nélkül is. Én is tanulom ezt az életérzést, a másnak örülni tudó, a másikat elismerni vágyó magatartást, és remélem, hogy soha nem fogom elfelejteni azt a sok kedvességet, melyet kismamaként kaptam. Magamra meg majd figyelni fogok, hogy ragyogjak azokra is, akik történetesen épp gyerek nélkül sétálnak odakint. Megérdemlik ők is.


Boldogsághormon

2013. október 17., csütörtök

Sem egyszerű, sem naiv

Sok kérdés mardos, az elhatározásaimat általában azonnal kétségbevonás követi, vajon helyes utakat jelölök-e ki magamnak, jól teszem-e, amit teszek és így tovább. Egyszerű, butuska lélek vagyok-e, mikor az apró csodákból kívánok boldogságot nyerni? Naivitás-e, ha ezek észrevételére buzdítok másokat, és ebben látom az egész Én-Világ kapcsolat determinálódását? Klisé-e, ha a legnagyobb bajban is a jót próbálom keresni, és másoknak is csak ilyen béna tanáccsal tudok szolgálni? Hiszékenység-e, ha azt gondolom, a legnagyobb lelki kínból is van emberséges kiút? Nem önbecsapás-e, a lényegről való figyelemelterelés, a tudatom (vagy tudatalattim) kudarckompenzációs eljárása, ha nagyobb sikerek helyett már egy jól sikerült papír csipketerítő készítésének is tudok örülni?

Nem tudom, hogy mi a helyes válasz.

Az biztos, hogy léteznek ennél nagyobb éntrükkök is. Gyorsan leírok párat, csak az első ötöt, ami spontán eszembe jut, jó?

Akkor hazudunk magunknak, ha azt gondoljuk, hogy a recycling kreatív mozgalom (a diy leggyorsabb ütemben növekvő ága) tényleg a környezetvédelemről szól, s nem újabb és újabb gazdasági szférák megerősödéséről.
Akkor hazudunk magunknak, ha azt gondoljuk, szerencsétlenül járt emberek esetét megosztva (s felháborodásunknak és sértett igazságérzetünknek hangot adva), vagy a kutyák védelmét szolgáló egyesületeket támogatva jó emberré válunk.
Akkor hazudunk magunknak, ha azt gondoljuk, az esélyegyenlőség megteremtése csak a mozgássérültekről vagy szellemi fogyatékosokról szól, s leginkább tárgyi-vagyoni megnyilvánulásai vannak.
Akkor hazudunk magunknak, ha azt gondoljuk, a barátság csak akkor jó, ha fájdalommentes.
Akkor hazudunk magunknak, ha azt gondoljuk, teljesen énazonosak vagyunk már, s sosem hazudnánk magunknak.

Szóval, akármi is ez, én szeretem, és most már nem akarnék szabadulni tőle soha: továbbra is örülni fogok, amikor a felmosóvizet zutty, a fűbe öntöm, amikor a férjem azt mondja az otthoni ruhájára, hogy játszós ruha, amikor a gyerek úgy hívja a szedret, hogy szedr, a tőváltás miatt, amikor az olaj cseppekre bomlik, tik-tik-tik-tik-tik, a forralni feltett vízben, amikor meghallom a kis koppanásnyi zajokat a lenti lakásból, a néni éppen a tányérokkal csörög, amikor megérkezünk biciklivel az első nagy lejtőhöz az oviba vezető úton, amikor a fodros szoknya lehengeredik a színes ceruzákról hegyezés közben.

Szép estét, jó éjszakát mindenkinek!


A Hold jött hozzánk vendégségbe.


2013. október 16., szerda

Boldog, boldogabb, legb...

Először is, köszönöm Dórinak, hogy olvassa és szereti a blogot, és hogy - néhány tucat barát mellett - értelmet ad annak, hogy  jelen legyek a facebookon: értékes, jelentőséggel bíró megosztásai gondolatot ébresztenek bennem, s enyhítik a sok-sok üveges szemű profilbámulás okozta lelkiismeret-furdalást.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A közösségi portálok, a modern idők arcképcsarnokai: vallásos áhítattal megtöltött újkori templomok, az egyén ítéletalkotásának laboratóriuma és legfőbb könyvtára: önmagáról és másokról egyaránt.
Harc a lájkokért, a tetszik-fetisizmus mardosó lángjaiban, a jól sikerült fénykép már szinte magán hordozza a kis frusztráló "f" betűs logót, a sikerélmények megosztásért kiáltanak elménkben, tudják meg minél többen, milyen szép, milyen boldog, milyen harmonikus, milyen gondtalan a mi életünk. S közben jól tudjuk belül, ez nem igaz, a másoké sokkal szebb, boldogabb, harmonikusabb, gondtalanabb...
Tudom, miről beszélek. Én is ilyen voltam.

És azután alkotunk véleményt Lauráról*, akit igazán nem is ismerünk túl jól, hogy látjuk nevetni egy citromkarikás koktél társaságában, harminckétfogas jókedvében: magunkban már tudjuk is, milyen problémamentes az élete, nincsenek anyagi gondjai, őt nem aggasztja szeretteivel való vita vagy az a néhány degradáló szó, amit a volt pasija még utoljára a képébe vágott holmi plusz kilókról.
De ugyanígy vélekedünk Tomiról is, aki létének bármely pillanatában viccesen és lazán tud megnyilvánulni, számára nem létezik lehetetlen, akármikor kicsenget egy, a hallgatóságát letaglózó, szuper viccet, a haja meg még álmából kelve is úgy áll, ahogy kell.
Rebeka meg obszcén, csak a szex érdekli, a múltkori hozzászólásában ez jól kiviláglott. Irén fürdik a spiritualizmusban, bármikor bárkivel türelmes és szerető, Vikinek más dolga sincs, csak jobbnál jobb cuccokat (ruhákat, telefonokat) vásárolni, Dani egyre feljebb tör a digitális ipar ranglétráján, Bogi minden fiúnak tetszik, és tényleg gyönyörű, ezzel egyedül ő nincs tisztában, Ábel egyre jobban fotóz, és egyáltalán: mindenki egyre jobb helyzetbe kerül, csak én maradok ugyanott, csak bennem köt meg egyre jobban az irigység sárga kovásza.

S ha egy kicsit mégis szabadulok a fészbukról, jobban esik még a levegő is, ráérzek apró csodákra, örülni is tudok már egy-egy percre, és tisztábban látom már Laura, Tomi, Rebeka, Irén, Viki, Dani, Bogi és Ábel esetét is. A sajátomról nem is beszélve.

Amikor életem legnehezebb korszakából verekedtem ki magam, az egyik iwiwes ismerősöm bemutatkozása volt a mottóm. Olyan gondtalan, felszabadult, boldog ember akartam lenni, ahogy ő jellemezte saját magát profiljában. Tollal kiírtam egy kis papírra azt a pár rövid mondatot, hogy mindig szem előtt legyenek. Szó esett bennük életszeretetről, vidámságról, valami a motorozásról és jetskizésről, nem is ez volt a lényeg, hanem a problémamentesség. A hangulat. Ilyen gondnélküliségre vágytam, ennek elérése volt a célom. Örülök, hogy ez a pár sor erőt adott nekem, s ma már látom, hogy szegény nő, mégsem erről szólt az élete akkoriban, inkább az őt felemésztő, megalázó házasságáról.

Szeretettel ajánlok egy tanulmányt, hogy elejét vegyük a hamis értékítéleteknek. A mai bejegyzésem végét itt találjátok.

*Laura természetesen fiktív szereplő. S ugyanígy a többi említett is, kivéve a bejegyzés elején található Dóri. :)

Facebookgyanús kép, igaz?

2013. október 15., kedd

Vallomás

Nem szerelmi. Egy utolsó pillanatos, megúszós, halasztgató, feladó, önmagában százszor csalódó ember vallomása.

Van itt nekem ez a hét, a maga elhatározásaival, a nagy kéménysepréseivel, és kaptam hozzá egy jó kis betegséget is. Úgy szép, ha nehéz. Az első nap mindig kínosan pontos és végeredményben büszke: mennek a tervezett dolgok, megtanulom a kitűzött tételeket vagy lefutom az előírt távot, és este boldogan dőlök ágyba. A második már kissé fásultabb, még vannak fel-felcsapó eredmények, lemondás a nutellás kifliről vagy kisebb-nagyobb önmegtagadások. A többi néma csend. A kitartásra való képtelenség, az én keresztem, életem legnagyobb problémája.

Sosem kényszerültem nagy áldozatvállalásokra. Alapvetően jó, alkalmazkodó természetem van, bírom a strapát egy-egy közösségben, szó szót követ, máris helyem van a csoportban, megbecsült tag vagyok, megcsillantok néhány elmésséget és azonnal elismernek, könnyebb már nem is lehetne. Az eszem vág, mindig gyorsan tanultam, egy olvasás, odafigyelve, koncentrációt magasan tartva, és másnap megvolt az ötös. De semmi több: céltalanul, csak az ötösre koncentrálva, a megfelelési kényszer fojtogató öblében, nem az egészre, a jövőre tekintve. És annyi mindent feladtam már: iskolákat, képzéseket, olvasáshegyeket, felvételiket, a tervezésben jó voltam, a megvalósítás mókuskerekében azonban elbuktam. És mindig nagyon fájt anyám könnyes szeme, ahogy mondta szomorúan, "pedig meg tudnád csinálni", és igaza is volt, de mégsem, mert hiányzott a teperésre való képesség, az akarat diadala mindenáron, a földön csúszó, sárban fürdő csakazértis előretoló érzése. Sok harcot adtam már fel.

Ez a hét nekem most sokat jelent. Hosszú hónapok, talán évek, rámrakott rétege alól szeretnék kitörni, kis lépésekben. Megtalálni ismét régi embereket, felhúzni a túracipőt az új úthoz, végképp leszámolni a csirizes önsajnálattal, letisztulni magamnak, és megfogalmazni a valódi céljaimat, a régi feladathátizsákok feloldásával. Most nem kellene feladni, csak emlékezni sikerekre, a fekete hajú barátnőre az egyetemről, az erejére, ő mindig mindent végigcsinált, tanítani lehetne a kitartását, vagy amikor egy félévbe bezsúfolva három félév anyagát tudtam megcsinálni, éjjel-nappal olvastam, s közben sikerült végigbúrni végre azt a második nyelvvizsgát, péntek esténként az őszi eső sötétjében mentem Eszter nénihez, adjon nekem még nagyobb, még nagyobb olasztudást, s aztán jöhettek a diplomaosztók, mekkora megkönnyebbülés ezt most leírni. Ez az időszak reménnyel tölt el, hogy tényleg képes voltam rá, hogy ha egy óra alvással is, de kiküzdöttem azt az aláírást, s végre volt erőm szólni magamért, az érdekemben hangot adni a véleményemnek, és ezer kudarc között is talpon maradni, tudatosan harcolni a lustaság és önsajnálat fáradhatatlanul kísértő párosa ellen.

Tegnap kitakarítottam a fürdőszobát, nagyon régóta halasztgattam már ezt a feladatot, a hajszálak ősi ellenségeim, irtózom a fehér csempén lévő összes megjelenési formájuktól. De aztán leterített a láz, kétségbeesetten döntöttem magamba a mézet, a gyógyszert zsigerből kerülöm, ha tudom, s végül a férjem főzött egy nagyszerű paprikás csirkét, aztán órákon át legózott a kicsivel, s tőlem nem telt többre, mint egész délután-este Wodehouse-t olvasni, csak semmi komolyat, néha mosolyodjék el a szám. Fájdalom, de ez a betegség sem más egyébként, mint a felelősségtől való menekülés, a tudatalatti törekvése a megúszásra, a tervezés gyönyörű folyamata nem akar kaput nyitni a megvalósítás fáradságos útjára. Ma minden apró dolog egy nagy harc nekem: a kicsit elvinni óvodába, egy kis győzelem, megírni ezt a bejegyzést, egy kis győzelem. S minden dolog, amit mára terveztem, egy kis győzelem. 

Szeretnék változni. Kitartóbb lenni, alázatosabb a kínnal szemben, állhatatosabb az akadálylegyőzésben. És másokat is erre biztatni: ebben a világban nem szabad teret adni a kísértésnek.

Sokszínű ősz

2013. október 14., hétfő

Őszi nagytakarítás

Volt egy félév az életemben, mikor egy vidéki nagyvárosban voltam iskolás. Kétórás vonatozások jellemezték ezt a néhány hónapot, főleg vasárnap és csütörtök délutánonként. Nagyon szerettem ezeket az utakat, csöndes, tiszta vonatokkal jártam, hódolhattam a szendvicsmániámnak és olyan jókat olvastam! Ekkor akadt a kezembe egy feng shuival foglalkozó kötet, érdekességnek szántam, nem életfilozófiát kerestem, inkább érdekelt ez a messzi keleti világ. A könyvet, mely elsősorban az ún. tértisztítással foglalkozott, két út alatt olvastam el, s mivel igen gyakorlatias tanácsokat fogalmazott meg, tárgyszerűen és logikus felsorolásban, bár nem volt célom, a tartalmát a mai napig őrzöm az emlékezetemben.

Rémlik még a borító is, lilás-kékes tónusával, a cím fehér betűi, és a metódus, hogyan kell rendet tennünk a lakterünkben, hogyan kell megszabadulni minden felesleges, minket lekötő tárgytól, emlékszem a formákra, hogy milyen módon kell kerülni az éles dolgokat az otthonunkban, ezzel is biztosítva az "energia" szabad áramlását. Hosszú fejezeteken keresztül taglalta a szerző a tárolás mikéntjét, az elengedés művészetét, a szabadság megteremtését, s hogy miért fontos ez egy ember számára. Nem hatott rám nagyon ez az írás, de a képessége megvolt, hogy mélyen belémköltözzön: a mai napig pontosan vissza tudok idézni egész mondatokat, képeket a kissé megsárgult lapokról, és valahogy az egész lakberendezési attitűdöm megváltozott a nyomán. De az érzést, mikor minden szép rendben és tisztaságban van körülöttem, tényleg nagyon tudom szeretni.

Ki nem? Jobban megy az írás, jut energia a kreatívkodásra. Ha nem áll hegyekben a mosogatnivaló, vagy agyonzsúfolva a polc mindenféle apró tárgyakkal, valahogy könnyebb a lakásban létezni, felszabadultabban tud az ember mosolyogni. Persze ez is a leosztott szerepek miatt van, a társadalom azt tartja helyesnek, ha egy nő szép rendet tud tartani maga körül, s bennem már rég ott vannak ezek a mélyrekartácsolt elvárások magam felé, igen, akkor vagyok jó kislány, ha a családom egészséges, meleg ebédet kap délben, a lakás csillog-villog a tisztaságtól, ésatöbbi. Tudom, hogy nem kellene így lennie, és magamban már sokszor küzdök is ellene, kisebb-nagyobb sikerrel. De ez más téma, s ma nem erről szerettem volna írni.

Szóval, a múlt héten született elhatározás szépen virágzik, vannak előrelépések, küzdelem magammal. Mindenképp szeretnék még visszacsatolni majd a témához, most csak annyira, hogy kissé folytatnám is a belemerülést. Nagy, magasztos céljaim vannak, ezek megteremtéséhez kell alapot biztosítanom, és úgy érzem, először a restanciákkal kell felszámolnom. Ezt a hetet tehát arra szánom, hogy mindenféle elmaradásomat (másokkal és magammal szemben) szeretnék bepótolni. Ha a kicsi dolgokban jó tudok lenni, menni fognak a nagyobbak is, mert a kicsi dolgokban dől el az erőviszony. Ha egy-egy apró csatát meg tudok nyerni, nem lesz gond a többivel, ezt érzem, őszintén.

Gyere lila borító, segíts rendszert teremteni a fejemben, miként kezdjek az őszi nagytakarításomhoz. Kinek írjak elsőként, mivel tartozom még a környezetemnek, mik a határidős dolgaim, hogyan ne legyek (most már aztán tényleg!) utolsó pillanatos személy, mit kell megadnom a test-lélek-szellem szent triumvirátusának. Ez a hét nekem nehéz lesz, de - reményeim szerint - gyönyörű hozadékkal.

A kislányom éjjel kettőkor felsírt, rosszat álmodott, nálunk kötött ki a nagyágyban, mostanra már békésen szuszog a takaróhegy alatt. Hajnali ötkor égető torokfájásra keltem, már dézsmálom is a szüleimtől kapott selyemkóró mézet, tökéletes fájdaloműző. Hétfő van, s zsong körülöttem ezer apró jelecske, hogy nehéz lesz, de itt az ideje. És jó érzés, rendet tenni magamban és körülöttem, alapot adni a nagy változásoknak, könnyebbé tenni a célmegjelölés határozottságát.

Szép, dolgos hetet mindenkinek, én most belevágok.


2013. október 12., szombat

Egyediség vs. hétköznapiság

"-Nektek önállóan kell gondolkoznotok! Ti mind egyéniségek vagytok!
- Igen, mi mind egyéniségek vagyunk!
- Ti mind különbözőek vagytok!
- Igen, mi mind különbözőek vagyunk!
-  Én nem!"

Ki ne ismerné ezt a Brian és a tömeg között zajló, klasszikus párbeszédet, a Brian élete című filmből? (Költői kérdés, ilyen-olyan formában mindenki hallott már róla.) Tegnap este megfogalmazódott a fejemben a gondolat, hogy ma arról írok a blogban, ahogy az egyéniségről, a különlegességről, a megkülönböztethetőségről gondolkozom. Talán adhatok néhány újabb támpontot nektek e kérdést illetően.

Nekem állandó problémám, egy olyan téma, mely vissza-visszatérve foglalkoztat, s mára körvonalazódott a meglátásom ezzel kapcsolatban, szerencsére. De azért hosszú út vezetett idáig, és talán nem túlzok azt állítani, hogy némi bölcsesség elérése is szükségeltetett a letisztult vélemény kialakulásához. Az egész középsuliban kezdődött. A kamaszokra jellemző ravasz, kritikus, a felnőtt társadalmat megfigyelő és bíráló attitűddel bírtunk mi is, de csak módjával. Jobban meghatározta a világképünket néhány határozott (és okos) osztálytársunk véleménye, afféle kis művészek voltak ők, alternatív gondolkodók, akik nyíltan lenézték az olyan (őket idézem) "kispolgári törekvéseket, mint ház-autó-család-kutya". Az olyan embereknek, fogalmaztuk meg magunknak, akiknek csak e négy dolog adja az életcélját, a társadalmi fejlődést nem szolgáló szerepük van a nagy körforgásban, amolyan töltelékanyagok, sosem lesznek igazán boldogok vagy kiteljesedettek, az önmegvalósítás pedig, ó, elérhetetlen állapot számukra. Ezt hangoztatta az a két fiú, akikre felnéztünk, akiket értelmesnek és egyedinek gondoltunk, mert volt véleményük a világról, kulturáltak voltak, akik rendszeresen azzal a céllal szívtak füves cigit, hogy az összes látomás bennük új gondolatot szüljön, haladást és változást segítő eszméket. Valahogy hatással voltak ránk: folyékonyan beszéltek angolul, már tizenhat évesen filozófiai témájú könyvekről beszélgettek és (!) jól néztek ki
Egyikükkel igen szoros kapcsolatba kerültem, még jártunk is, és állandóan titkoltam (talán még magam előtt is), hogy én pedig tényleg nem vágytam másra, csak családra, egy szép kis házikóra, egy kutyussal, meg egy használható autóra, amivel be lehet járni a vidéket. Így született meg bennem egy igen sokáig erős sztereotípia: a kispolgári élet nyomorúságos hétköznapiságáról. Szerencsére, e kép darabjaira tört, és mára már sokkal árnyaltabbnak mondhatom magam.

Most már bátorsággal és meggyőződéssel írom le: a törekvés maga nem tesz különlegessé, sőt. Az, hogy egyedi legyek, egy kollektív törekvés, mindenkire jellemző, a becsapottságunkból eredő tényező. A hipszter életérzés mindenhová beosonó eleme: legyél különleges, teremts újat. Öltözz máshogy, a gyerekednek találj olyan nevet, ami senkinek sincs (lassan-lassan ez már nem is sikerülhet), te már mondd meg előre. Lehetőleg ne dicsekedj vele, hogy kommersz műsorokat nézel (a Győzikére sem volt kíváncsi senki), fészbukra meg nagyon dizájnos képeket rakj: kerüld a hétköznapi, jól látszó darabokat, a társaddal együtt rajta lenni már égő, egy hatásvadász idézet azért legyen a háttérben az egyediség kedvéért. Vagy a másik véglet: ne legyél állandó reflektorfényben ezeken a közösségi portálokon, az önreklámozás kispolgári, lenézendő szokás, csak néha-néha csepegtess magadról egy-egy vicces, brutáljól sikerült vagy művészi(eskedő) képet vagy információt, ne süllyedj a masszába te is (azt meg próbáld lelked valamelyik fachjába beilleszteni, hogy te ugyanígy az elismerésre, a lájkokra vágysz, csak egy szűkebb, általad nagyra tartott réteg tagjaitól, ugyanúgy arra törekszel, hogy sokan lássanak és hízelgő, jó véleménnyel legyenek rólad, csak még be is csapod magad, szemben a végtelenül hétköznapi módon viselkedő társaiddal, akik mini celebként publikálják életük apró rezdüléseit is). Sorolhatnék még ezer dolgot, berögződéseket, melyeket az uniformizáló média plántál belénk, hogy rámutassak: az egyedivé lenni akarás a leghétköznapibb, legkevésbé egyedi, közös jellemzőnk. Ha valaki szándékosan a másságra, a megkülönböztethetőségre törekszik, az önmaga becsapása, megrövidítése. És sajnos még hiúság, nárcizmus is, mert nem őszinte meggyőződésből, nyitottságból fakadó cselekedet, hanem a többi ember szívét célzó, önmagunkat felmagasztaló, másnak, különbnek gondoló, beképzelt vonulat. 

Rá kell jönnünk, hogy az ember önmagában egyedi, őszinte, díszek nélküli megvalósulásában unikum. Nem a céljaimtól leszek különleges, vagy ruházkodásomtól, vagy megnyilvánulásaimtól, hanem a sallang nélkül kimondott gondolataimtól. Abban a pillanatban, ahogy levetjük magunkról a "különlegesnek kell lenni" bénító bilincsét, és őszintén azt tesszük, amire vágyunk (pl. gátlás nélkül álmodozunk egy nagy családi sütögetésről vagy felnyomunk ötven képet a gyerekünkről a profilunkra, nemtörődve a szájhúzó tömegek gúnyos megjegyzéseivel), felszabadulunk. Az egyediség nem ezen múlik: az ember érték, különleges kevercs, isteni képmásra alkotott gondolatár, és mindenki más, anélkül, hogy erre törekedne.
Az igazi művész nem az, aki szándékosan törekszik az újításra, hanem aki magát őszintén a műbe beleadva, tudatosság nélkül alkot különbözőt.

A média egységesítési törekvése ezáltal céltalanná válik, bár fogyasztásunkban és érdeklődésünkben uniformizáltak leszünk (persze ez ellen is megéri harcolni), egyediségünket nem tudja elvenni, mert azt bensőnk őszinte kitárása biztosítja számunkra, minden esetben.




2013. október 10., csütörtök

Mit kérjek születésnapomra?

Izgalmas, jóleső kérdés. Foglalkoztat, majd 365 napon keresztül. A "Hozzám jössz feleségül?" és a "Szeretné tudni a baba nemét?" robbanásszerű élménye nála nem jelenik meg, de egy folyamatosan motoszkáló, bizsergető jóérzést ad. Igazi brainstormingot, állandó ötletdömpinget aktivál: itt egy dizájnos könyvespolc, ott egy hernyótalpas bakancs, egy jó előadás, könyv vagy kütyü, a lehetőségek száma végtelen. Ha az üzletsoron sétálunk, minden kirakat tartalmaz legalább egy potenciális meglepetést, röpködnek a "hú, én ezt szeretném születésnapomra"-jellegű érzelmi kitörések, a társ meg jegyzetel szorgosan, próbálja memorizálni a kért tárgyak hosszú listáját, többnyire sikertelenül.

S aztán a dugdosás, a csomagolópapír zörgése, ó kéj, ó mámor. Az öröm, hogy most ránk gondolnak szeretettel, nekünk készítik az ajándékot, egy napig minket ünnepelnek, a tortán nekem égnek majd a gyertyák, én nem mondom ki hangosan, hogy mit kívánok fújás közben, az édes morzsahegyet értem faljuk jóízűen, a zacskót én hánthatom le a meglepiről (vagy épp ellenkezőleg: kínos precizitással bontogathatom a kis csomókat, tűréshatárra növelve a feszültséget magamban és az ajándékozóban), s végül én örülhetek leginkább a tartalomnak (könyvespolc, bakancs, színházjegy, egy újabb Adrian Mole-kötet vagy mp3 lejátszó).

S most gondolkozom. Mit is kaptam tavaly születésnapomra? Néhány perces megfeszített gondolkodás után beugrik: a tortácska képe, a cserepes virág apósomtól, a férjem kedveskedései. De nem több.
Azóta voltak itt sokkal nagyobb dolgok: a spontán kis ajándékok, az engem körülvevő szeretet apró tárgyi vetületei, az a finom csokifagyi kétszer, másodszor is visszamenve sokat abba a világ végén lévő utcácskába, vagy a virágok a lányom kezéből, gyökérrel együtt kitépve (kétévesen még megbocsátható), a ropogós bundás mogyoró a szombat esti szkifi-szeánszainkhoz, meg még ezernyi kis mondat, eská készült ruhanyuszi, egy kilónyi aszalt áfonya csak úgy, süti az otthonról kapott dobozban, anyósom fáradozásai, hogy intézze a bankügyeinket, a másik ovis kislány anyukájának ma reggeli telefonja, mivel esik az eső, értünk jönnek kocsival, ne biciklizzünk ebben a rossz időben.

Tudnék most is mit kérni. Közeleg a dátum, egyre égetőbb a kérdés, a vágy dörömböl, ez kéne meg az, erre is szükségem van (dehogy van!), meg arra is. Erre már olyan régóta áhítozom, azt már öt éve nézegetem az üzletekben, emezt már az egyetemen is irigyeltem M...tól, amazt meg megérdemlem.
S magamban érzem, üres fecsegés ez, ha nem látnám, eszembe sem jutna egyik sem. Mert a lényemhez nem járulnak hozzá, általuk nem leszek több (de sokszor kevesebb), újabb értékes időegységeket vesznek el az életemből, ráfordított energiadarabkákat, ahelyett, hogy építenének, inkább lebontanak.
Talán máshogy kellene csinálnom. Születésnapomra másnak kérni ajándékot, lemondani a tortáról, gyertyáról, meglepetésről, és végre emberhez méltón ünnepelni: szeretve lenni, szeretni, s a megmaradt pénzből mást felvidítani, segíteni. Nem lennék ettől még igazi hérosz, sem az önmegtagadás tiszta mestere, de egy lépcsőt már megtennék felfelé: jövőre, erre az ajándékra, biztosan emlékeznék.

Vajon képes leszek?

Ajándék

2013. október 8., kedd

Olvasom a napilapot...

Olvasom a napilapot. Egy kíméletlenül tényszerű, száraz ismertetés a nemrég lezajlott országgyűlési választásról. Angela Merkel háromszoros hurrában, őszi falevelekből összeállított csokorral a kezében mosolyog. (A házinéni szerint tüchtig, azaz ügyes, belevaló nő. Ő kedveli, vallja be nekünk szemlesütve, vállalva a kockázatot, hogy mi talán nem így gondoljuk, s így közénk egy láthatatlan kis fal ékelődik. Nem kell félnie, minket nem érdekel a politika.) A liberálisok gyászolnak, hosszú idő után először: nem jutottak be a tisztelt házba. A nagy rivális, Peer szépen tud veszíteni, még megereszt egy elköszönő poént, neki ezt kell tennie, az egész választási kampányt erre a humoros imidzsre építették fel, még egy kicsit bírnia kell, hozni a szerepet, aztán otthon majd fáradtan ágyba dőlhet.  

Olvasom a napilapot. Benne karikatúra, a csattanó pedig a már ezerszer ellőtt, agyonkoptatott mondás: "Demokrácia akkor van, mikor bármit kimondhatsz, amit akarsz, de bármit megteszel, amit akarnak."

Olvasom a napilapot. Felállítottak egy listát a leggazdagabb kitalált figurákról. Dagobert bácsi áll az élen, a vagyonát nagyjából 65 és fél milliárd dollárra becsülik. A felsorolásban helyet kapott még C. Montgomery Burns a Simpson családból; drága Batmanünk, Bruce Wayne; a mindig éber Lara Croft és Christian Grey, a maga ötven árnyalatával; míg Carlisle Cullen a Twilightból kissé lemaradt az évszázadok alatt összekuporgatott 46 milliárdjával.

Olvasom a napilapot. Négy iskolásfiú, tizennégy évesek, díjat kaptak. Olyan helyre kis applikációt készítettek informatikaórán, hogy - az ötletet megvásárló cég reményei szerint - a háziasszonyok majd csak kapkodnak érte! A KOCH-APP segítségével ugyanis nem lesz többé probléma, hogy "Mit főzzünk holnap?". A dilemmázó háziasszony csak bepötyögi, mennyi időt szán főzésre, hány személy fog enni, milyen hozzávalók állnak rendelkezésre, akar-e boltba menni, ha igen, mennyit költene, és hogy milyen stílusú (pl. klasszikus német hazai vagy például sznob gourmet falatok) menüt kíván megalkotni. Az applikáció meg kidobja neki azokat a recepteket, melyek a keresési feltételeknek megfelelnek. Nem mondom, Konrad, Kerim, Golo és Fabian nagyot alkotott!

Olvasom a napilapot. Kis képregény. Apuka, anyuka, három gyerek. A szülők szenvednek, a ház katasztrofális állapotban, a lurkók egymást ölik, s a pihenés és csend olyan távoli, elérhetetlen fogalmak...

Olvasom a napilapot. A Földön minden nyolcadik ember alultáplált.

Olvasom a napilapot. Obama gondterhelt, Washington fizetésképtelen. 

Most már nyugodtabb vagyok? Több? Felvilágosultabb? Tájékozottabb? (Hm, lássuk csak, mit is szoktak még mondani a győzködők.) Ezeknek az írásoknak hírértéke van? Mennyi bennük a manipuláció? Hogyan hatnak a gondolkodásomra? A kollektív bűntudatot vajon mennyire duzzasztják? Jobb tudomást sem venni róluk? Vagy épp ellenkezőleg: jól kell ismerni mind a bal-, mind a jobboldali médiát, és megkeresni a legnagyobb közös osztót bennük? Amikor már azt sem tudjuk, kinek mit higgyünk el, s hasraütés-szerűen fogadunk el (vagy utasítunk el) összeesküvés elméleteket, akkor mit tegyünk?

Olvasom a napilapot, s ámulok. A Mátrix már nem is tűnik olyan kreatívnak, eredetinek, sem Móricz vagy Orwell jóslatai. Hogyan jutunk ki ebből a végtelennek tetsző csigalépcsőből? S ami még fájóbb kérdés: végül a legtetején vagy a legalján hagyjuk el az utolsó lépcsőfokot?


2013. október 6., vasárnap

Szép vasárnapot!

Ahogy ígértem, ma csak egy gyors kis lélekemelő ajándék-bejegyzést rittyentek, pontosabban nem én, hanem a kislányom. Egy vendégposzt következik ugyanis, írás helyett rajzok. Keressétek a hálalehetőségeket, tudatosítsátok akarattal a körbeölelő sok szépséget, s egy idő után készséggé érik a figyelem: életre kelnek a kis örömforrások, és önnevelés nélkül válnak boldogságot adó apró drogdózisokká. Káros hatás nélkül.

(Néhány adat a "vendégíróról": két éves múlt, s neki még könnyen megy az, amire mi már csak áhítunk.)

Jó töltődést, szép vasárnapot, szeretettel!

A Napocska is lehet szomorú.

Szerencsére azért többnyire vidám.

Családi portré, egy elképzelt kisbabával. Hjaj, a predesztináció.

Együtt, erősen. (Nem politikai szlogen.) S a jobb szélen a kislány, akinek fújja a haját a szél.

Az első portré rólam. Sosem voltam még szebb.

A legjobb barátnő ezer arca. A gyerekem ennyiféleképpen látja az ő kis Bimbi barátnőjét.

S a két kis becses kéz, mely a műveket alkotta. Önmagukat körbejárva, precízen, de a megszakítottság kőbe vésett, emberi tulajdonságával.

2013. október 5., szombat

Hajléktalanokat az ajtókhoz

Tegnapelőtt megbeszéltük a férjemmel, hogy - felbuzdulva a múltkori sikeres paradicsombefőzésen, - tovább bővítjük ezirányú ismereteinket, és megpróbálkozunk a csalamádéval is. Így tegnap nyakunkba vettük a várost, és elmentünk ahhoz a zöldségeshez, amelyről köztudott, hogy olcsó és jó az áruja (törökök üzemeltetik, jók az illatok és az atmoszféra, szeretünk odajárni). De ha ott voltunk, akkor ugorjunk már be a szupermarketbe is, így a férjem, venni néhány dolgot a mai ebédhez. El is mentünk, és a bejáratnál szemtanúi voltunk egy olyan jelenetnek, amit szívesen elfelejtenék örökre.
Négy-öt hajléktalan feküdt az ajtó tövében, iszogattak, beszélgettek. Nem inzultáltak senkit, talán kicsit hangosak voltak, és hát a látvány, korszakunk e legfontosabb megítélési faktora, az nem volt szívmelengető. Amíg mi megvásároltuk azt a pár apróságot, addigra már ki is küldte az üzletvezető az egyik alkalmazottat, akinek el kellett távolítani a nemkívánatos egyedeket a szent vásárlók látóköréből. Épp mikor távozni készültünk, hágott tetőfokára a veszekedés, az elüldözött emberek mutogattak, fenyegetőztek, és nagy robajjal arrébb hurcolták magukat, nagyjából 50 méterrel, egy másik bolt elé. Helyükön nem maradt más, mint néhány apró tócsanyom, és némi melegség, melyet testük hője nyomott bele a betonba.

Kocsiba ültünk, gondolkozni kezdtünk. Ez az aprócska jelenet nagyon jellemző a kultúránkra, ugrott be, és azonnal alátámasztó kis érvecskék sora állt fel az agyamban. Az álszentség, a mindent behálózó külcsínfetisizmus már megint győzedelmeskedett. Ez történik akkor is, mikor egy idegen nagyvárosba látogatva a turisták a gyönyörű belvárost ámulva járják be, fotók százait gyártva a csillogó-villogó boulevardokról és frekventált helyekről, míg a külvárosi nyomornegyedekre senki sem kíváncsi. Elméjükben felépítenek egy gyönyörű képet a helyről, ahol csak a sétálóutcán sorakozó Gucci és Louis Vuitton az építőkő, de sosem a macskakövön végigfolyó vizelet, vagy a szürke ezer (ötven?) árnyalatát visszajátszó paneltömb. Nem ezért költöttek pénzt egy útra, nem erre kíváncsiak, értem én. Nem szeretjük a csúnya valóságot, jó nekünk megfürödni abban a szépségben, ami még a miénk, s amit nem árnyékol be a nyomor bűzös jelenléte. A közösségi portálra sem rakunk fel előnytelen képet magunkról, a rosszul sikerült fotókat már eleve kitöröljük (megtehetjük, az eszközeink rendelkezésre állnak) a fényképezőgépünkről, s vajon elhisszük, hogy úgy is nézünk ki? A vállalatok csak számokban gondolkoznak: profitnövekedésről beszélnek, fejlődésről, s közben hallgatnak a megvonásokról: szép lassan egyre kevesebb a kafetéria, a szabadság, a fizetés. A termékeken egyre szebb, dizájnosabb a csomagolás, a tartalom meg egyre silányabb, fél kiló egészséges, teljes kiőrlésű kenyér, tizenöt mesterséges adalékkal. S végül: ne lássunk hajléktalanokat a bolt bejáratánál. Ne okozzanak nekünk költekezőknek, nekünk fogyasztóknak lelkiismeret furdalást, ne emlékeztessenek az élet igazságtalanságára, az adni tudás elfeledett képességére. És én sem vagyok más: azt írtam már rögtön a bejegyzés elején, bárcsak feledni tudnám azt a jelenetet. Bárcsak nemlétező történet lenne, az elmémben megszülető rossz álomdarab, szellemsztori. S nem a valóságot vetítő szomorú igazság.

A szőnyeg alá seprés nagyon megy nekünk. A valódi problémákról ügyesen tereljük a szót: legyen szép a város, legyenek jó képek rólunk a neten, legyen jó a megítélésünk, adományozzunk csak úgy jólesően, azért nagy kárunk ne legyen belőle, de nem akarunk mi igazi hősök lenni, csak kényelmesen élő hétköznapi emberek. S az életszínvonalunk ilyen-olyan égisze alatt nem veszünk tudomást arról a tömegnyi embertársunkról, akik a nyomorban élnek. A lelkiismeretünk valahol mélyen azonban őrzi az ő képüket, ezért nem akarjuk látni őket a bolt bejáratánál (essen már jól az a vásárlás!), a Disney mesék bűvöletében, vagy az amcsi szitkomokra szánt napjainkon (éveinken). 

Ennek fényében: mik az elhatározásaim a következő hétre? Vannak lehetőségek. Legalább egy jótékonykodás, férj nélkül maradt anyuka öt gyerekkel, egy kedves lány a fészbukon már gyűjti is az adományokat. Ez mindenképpen, de ennél is fontosabb. Újraalkotni a gondolkodásmódomat, amit harminc hosszú esztendőn át rámrakott a világ, lecsiszolni az álságos hozzáállást, már nem elég kedvesnek lenni, attól még nem jár üdvözülés, csak egy éhbéren tartott, befogott szájú lelkiismeret. Szerencsére ez már nekem nem elég. A jövő hét feladata elsősorban: szemléletváltás. Kérlek, ne gondoljatok nagyképűnek: tényleg hiszek a vállalkozás sikerességében.

Szép hétvégét mindenkinek! (Afféle hétvégi ráadásként holnap egy kis kedvességgel készülök itt, a blogon, majd csekkoljátok!)

    

2013. október 3., csütörtök

Hűségriadó

- Nagyon nehéz ellenállni, igaz?

- Ahogy rád nézett, a szemében olyasfajta érdeklődést láttál, amire már nagyon régóta vágysz?

- Újra izgulsz?

- Újra izgalmas lehetsz?

- Menekülsz az embert-őrlő mókuskerékből?

- Már zavar a régi, még az eleinte oly vonzó dolgai is, ugye?

- Eleged lett abból a hülye gyerekességből?

- Megőrülsz a rigolyáitól?

- Az újjal most nem beszéltek anyagi gondokról?

- Elfelejtheted a problémáidat arra a másfél-két órára?

- Szép?

- A szex végre megint visszatért az életedbe?

- Nála nem zavar az állandó gyereksírás?

- Ő másnak lát?

- Ő végre magadért szeret?

- Törődik veled?

- Ez mára már teljesen normális, elfogadott dolog?

- Elhalmoz kis figyelmességekkel?

- Hangosan tudsz nevetni a viccein?

- Nincsenek elvárásai?

- Újra bízol?

- Kényelmes ez így?

- Jó kaland?

- Nőtt tőle az önbizalmad?

- A régi megfojtott?

- Megszépültél?

- Feldob, hogy ő is hazudik miattad?

- Nem hazudsz, csak elhallgatsz?

- Ő nem kérdezget állandóan?

- Szerelmes beléd?

- Szexi hangja van?

- Újra élsz?

- Megint érzed a pillangót a hasadban, mint régen?

- Türelmes, neki nincsenek kirohanásai?

- Nem háborgat állandóan?

- Ő nem kényszerít önmagad feladására?

- Hatással vannak rád a gondolatai?

- Végre van orgazmusod?

- Jókat nevettek?

- Vele jó lesz sok idő múlva is?

- Igen vagy nem?

- Szereted elkápráztatni?

- Neki nincsenek kis hisztijei?

- Őt megnézik az utcán?

- Jókat tudtok beszélgetni?

- Neki nincs beszédkényszere?

- Már nem fontos a bizalom?

- Megoldódott?

- Te szereted?

- Feladnál érte mindent?

- Nem ugyanezeket mondtad az előzőnél is?

- Megéri?


Ugrás ide!