2013. november 28., csütörtök

Megérkezett hozzánk a hó, és úgy tűnik, rátelepedett még a lelkemre is. Ez rosszul hangzik, pedig jót jelent. Reggel hétkor, mikor kelünk, a lakásban hideg van és sötét, és a helyzeten csak rontana, ha felhúznánk a szigetelési megfontolásból minden este gondosan leeresztett redőnyöket. Hipphopp előkerülnek a meleg zoknik, infantilis mintákkal, egy-egy kihúzódott cérnaszállal, körbefogják lábfejeinket, soha ennyire nem díjaztam jelenlétüket, öregszem. Reggelire mindig gabonapelyhet kér a gyerek, s ha kérdezem, ízlik-e neki a müzlike, fontoskodva kijavít, a tányérban nem őzike van, anya. Mosolycsaló ez a kis jelenés a fáradt, fagyos téli reggeleken. A hisztit azért nem úszom meg. A bunda, a sapka, a cipő, a téli nadrág - mind vitaalap. Biciklivel megyünk, az óvoda messze, ajjj édesem, siessünk, lemaradsz a reggeliről. Mert hogy ott is eszik valamit, többnyire joghurtot vagy sajtos, szalámis kenyeret uborkával. Az uborkának nagyon jó az illata a folyosón, beleszippantok. Rohanok aztán az első németórára, útközben még a szavakat ismételgetem, és főleg a derdídászt, és bosszankodom, ha valamelyik nem jut eszembe. A tanárnő kedvesen fogad, készült ám nehéz feladatokkal nekem, mondja büszkén. Örülök is, nem is, biztos értitek. Aztán teljes mértékben kikészít. Másfél órán át válogatott kínzásokkal gyűr, pörög az agyam, de lassul is közben, néha már csak sóhajtanék, ezt most épp nem tudom, meg azt sem, de eszembe jut, meg kell tanulnom németül, ez sok problémánkat oldaná meg. Közben látom az üvegfalon át a télen is gyönyörű udvart, elképzelem, ők itt fogják felállítani a karácsonyfát, itt fognak ünnepelni az unokákkal, milyen szép időskoruk van! Nem álmodozom a karácsonyról, magam sem értem, miért nem. Boldog vagyok most is. És boldog leszek akkor is.

Fél tizenegykor végzünk. Tizenegyre megyek a másik tanárnőhöz, vele csak beszélgetünk, semmi nyelvtan, semmi kötöttség, csupa móka, kacagás. Neki öröm, hogy taníthat, hogy járok hozzá, ez számára szórakozás. Én is jól érzem magam, de a nyelvi gát azért sokszor letör, borzalmas dolog a kommunikációs akadályozottság. Ott is körülnézhetek, megmutatja a régi zongorát, szép darab, de csak a nagyfia szokott rajta játszani néha-néha, szegény, olyan magányos, bárcsak lenne valakije, az jót tenne neki. A néni szemébe nézek, próbálok sokatmondóan, szavak nélkül üzenni, nem kell levetítenie az unásig ismételgetett filmet, már rég rájöttünk a férjemmel. A nagyobbik fia meleg. Na és? De nem mondom ki, én udvarias leszek ebben a játszmában. 
Délig folyik a trécs. Nem szívesen megyek haza, jó ott lenni a nénivel, nevetünk is sokat.

Boltok sora. Fejből tudom, hol mi olcsó. Ügyesek vagyunk, egy-egy dolgot már kistermelőtől veszünk. Eszembe jut, a gyereknek téli bakancsot kell venni, az egyik üzletben a héten jó áron adnak bundás, hópehelymintás lábbelit. Na akkor óvoda után, elmegyünk oda, megvesszük a cipőt, meg a holnapi ebédhez valókat, és tejet és öblítőt és még sok mást. Hazaérek, állott szag a lakásban. A redőnyök lent, még mindig a kora reggeli fáradtság lebeg a falak között. Életet lehelek a terekbe, fény és levegő árad a szobákba, hűvösen, erőszakkal. Jól esik. Bedobok egy mosást, és elmosogatom azt a pár tányért is. Fáradt vagyok, este sokáig tanultam. Jó volna már blogolni is. Enni kezdek. Ilyenkor mindig hideget, ha mindenki otthon lesz, négykor, majd meleg is kerül az asztalra. Ránézek az órára, ötvenkét perc múlva indulnom kell az óvodába. Főzni kezdek, ma gyorskaja lesz. Halrudacska, nagy luxus, ritkán van. És kivételesen a majonézt sem felejtettem el. Hogy fog örülni a kicsi! Elmosolyodom. Kész az ebéd, és még mindig van több mint negyed órám. Belerombolok a könyvembe, Edward Rutherfurd kalandfilmet vetít elém. Istenem, kinek drukkoljak?

A biciklin ülve a szemembe vág a szél. Ez a vékony, kötött kesztyű mostanra már édeskevés, fáznak az ujjaim. Fájnak. Végre odaérek. Fut felém a gyerek, szaporázza a lépteit, a futása még mindig nem az igazi, de fejlődik szépen. Csupa folt a ruhája, látom, spenót volt az ebéd. Az óvónéni csóválja a fejét, ma már jobban viselkedett a kisasszony, de még mindig nem az igazi. Én tartom magam a saját magammal kötött megállapodáshoz: türelmes vagyok. Mindenkivel. Próbálok az lenni. Megint a biciklin. Búg a dinamó, tetszik ez a súrlódás. Megérkezünk a boltba, a gyerek gondol egyet, ő most itt nem akar cipőt próbálni. Elfut, bebújik a sorok közé. Visszacibálom, amúgy kedélyesen. Hisztizik, hangoskodik. Ráerőltetem a csizmát, közben mindent megígérek, ha most jó kislány, akkor a Holdat is megkapja. Hogy ez nem jó módszer? Ott, abban a szituációban ennyire futja. Tovább üvölt, nem akarja visszavenni a saját cipőjét sem. Harisnyában szeretne hazajönni, kárálja veszettül, kotonreklámkodik. Megnéznek minket, ki mosollyal, együttérzően, ki lesújtó tekintettel méreget, rosszul esik, túlélem. Innentől kezdve az egész vásárlósdi egy rémálom, cipelem a zacskókat, két megtermett darabot, hátizsák az első kosárba, a kormány két oldalára a két zacskót akasztom, a még mindig követelőző, bundahaddal ellátott tizenöt kilóst sokadszorra is a járműre emelem, becsatolom középen, majd a két lábánál egyesével, miközben tartom a biciklit, hogy fel ne boruljon rakományostul, kiforgatom a négy számjegyet, íme, a kód stimmel, vihető a járgány. Indulunk. A gyerek még mindig üvölt, most már csokisfánkért, amit mérgemben csakazértsem vettem meg neki. Nehéz irányítani, a súly hol balra, hol jobbra húz. Már mindjárt megérkezünk. Itt érdemes letérni a kerékpárútról, a házunk előtt túl magas a padka, ezt a száz métert már megteszem a járdán, úgyis szélesre gyártják itt a gyalogösvényeket. Megyünk, mindjárt ottvagyunk. Az agyamban perverz ötletek körvonalazódnak, otthon mivel-mennyit-hogyan fogom büntetni a gyermekem. Aztán hirtelen abbahagyja a bömbölést, szipog. Megsajnálom. Megnyugtatom, otthon majd levetkőzünk és iszunk egy kakaót, az is jó dolog, nem? Szipog. 

Egy férfi jön velünk szemben a járdán. Nagydarab, és jól látom, vigyorog. Megáll. Középen. Széttárja karjait, egyik oldalán sem férünk el. A kerékpárút a másik oldalon van, mondja. Felülről tekint ránk, megítél, oktat. Hirtelen válaszolni sem tudok, most engem tanít? Kijavít? Újra mondja, a kerékpárút a másik oldalon. Vér tolul a fejembe, nem látja a takonnyal borított arcú gyerekemet, meg a minden oldalról körülvevő zsákhadat? Még mindig mosolyog. Egy pillanatra megingok, lehet, hogy csak viccel? Szar poén, de legalább poén lenne. Nem. Rendületlenül mutatja az ujjával, nekünk a másik oldalon a helyünk. Nem tágít. Nem férünk el mellette, szinte megijedek. Egyre gúnyosabb, hangosabb. Ez a járda a gyalogosoké, nem a bicikliseké. Elmakogom, de mindjárt itt a házunk. Nagy kegyesen félreáll, csóválja a fejét. A szabály az szabály. 

Büszkeség az arcán. Övé az erkölcsi győzelem. Most aztán egy életre megtanított, hogy mi a jó és mi a rossz.

Begurulunk a kapun. Érzem, hogy sírok. Könnyek folynak az arcomon, meleg csíkok a dermedt mezőn. A gyerek egy szót sem szól, lélekközösséget tartunk. Leakasztom a csomagokat, látom, hogy remeg a kezem. Kiemelem a kicsit az üléséből, egy pillanatra megfájdul a derekam. Betoljuk a biciklit a sufniba, megcsap a szerszámok meleg, dohos szaga. Felmászunk két emeletet, síri csendben. Mindketten szipogunk. Fent levetkőzünk, és megisszuk a beharangozott kakaót. Ülünk az asztalnál, beszélgetünk. Aztán játszunk. Körberajzoljuk a háromszögeket, a kiskacsát, a karikát és a felhőt. Az élet nem áll meg. Hazaér a férjem. Megebédelünk, a gyerek másodszorra. Gőzölög a hal. Utána kávézunk, előveszünk néhány elhalasztott témát. Rámnéz a sötét szemeivel, sóhajt, elege van abból, hogy mindenki hülyének nézi - a főnöke, az OTP-s ügyintéző, a Kabel Deutschland píár brigádja. Most inkább még nem mesélem el neki a délutáni konfliktust, rettegek, hogy a fickónak adna igazat. A gyerek közben ostromol minket, újabb és újabb játékokat cipel be a nappaliba, és kér, könyörög, követel, ugyan játsszunk már vele egy keveset. Fáradt vagyok, leheveredek mellé a szőnyegre, megelégszik ezzel is. Közben értelmezek és magolok egy táblázatot, vonatkozó névmásokról. Mondatokat találok ki, jó szórakozás. A macska, amelyik a szomszéd utcában lakik, mindig nálunk szokott reggelizni. A szomszéd, akinek a bokrai egész nyáron sárgán virágoztak, tegnap elutazott. A férfi, akivel a járdán találkoztunk, talán csak jót akart...

Este aztán mégis elmesélem, megsajnál. Miért nem mondtad neki, hogy nem könnyű dolog egy kis hisztizsákkal bevásárolni, kérdi harcosan. Ha ott lettem volna, megvédtelek volna!
Nevetünk. Nekünk nem nehéz. A magányosoknak, a meg nem értetteknek, az elhagyottaknak, a csalódottaknak, a nem szeretetteknek nehéz. Nekünk nem lehet az. Nincs helye siránkozásnak. Élvezni kell az összes percet. Meg kell élni a keserű pillanatok fájdalmát is, mert mi aztán vissza tudunk találni magunkhoz. Sokaknak ez nem sikerülhet, önhibájukon kívül. Érzem, nincs bennem harag. Eltűnt. A reggeli őzikével. A búgó dinamóval. Az öreg zongorával. Remélem, hogy valahol, talán nem messze, egy szobában, egy meleg ágyban most egy férfi jól alszik, s boldoggá teszi a körülötte lévőket. Mert ez kötelessége. 

A megalázottság érzete azért nem múlik el gyorsan. Az énképemből kiharapott darab hiánya fájó, a megmaradt torzónak időre van szüksége, míg ismét felépítgeti önmagát. Nem nagy dolog, mondja a férjem, ilyeneken nem érdemes sokat rágódni. Jó neki, ő egész más lelki alkat. Meg aztán ott motoszkál az is a fejemben, hogy tényleg nem a másik oldalon mentünk, a férfinak talán igaza volt. Közben pedig tudom, igenis van miért háborognom, megvolt az okom mindarra, amit tettem. Vajon ő is tud erről? Vajon én hány embert bántottam meg hasonló felelőtlenséggel? Egyet tudok tenni: mostantól odafigyelek, szabály ne álljon ember és ember közé, mert ebből elegem van. Érik bennem az anarchia utáni vágy, de még magam előtt is titkolom. Nem jó, hogy ezen a felületen panaszkodom, mert nem szeretném táplálni magamban az önsajnálatot, s bennetek sem akarok rossz érzést szülni. Vegyétek úgy, hogy téma híján ma csak naplóként használtam a blogot. 

Jó éjt, kedvesek!



 


2013. november 26., kedd

Kedd reggel

Ha valaki jót szeretne tenni, sokféle lehetőség közül választhat. Lehet például egy jóféle kovászember, olyan, aki összetartja a környezetében lévő embereket, odafigyelve az egyéni igényekre, a többiek jóérzésére, aktuális lélekállapotára. Ehhez igen nagy empátiára és érzelmi intelligenciára van szükség, de létezik ez az embertípus, a barátnőm is ilyen. Jól csinálja, mindig képben van, kinek mire van épp szüksége, ezredszer is megerőlteti magát, hogy a szeretett becenevet mondja inkább ki (a gyűlölt keresztnév helyett, melyet gazdája direkt kért, ki ne ejtsük a szánkon, s én mégis újra és újra elszólom magam, hiába, fejlődnöm kell). Az a titka, hogy szem előtt tart, magáévá teszi azt, ami a másik számára fontos. Ez nagyfokú önzetlenségre vall, én képtelen lennék rá, sokkal érzéketlenebb ember vagyok, brutális tragédiának kell történnie ahhoz, hogy belőlem valós empátiát váltson ki. Ilyen vagyok, ezt már kezdem elfogadni, és a vágy mellett, hogy azért fejlesszem magam e téren, rájöttem, meg kell keresnem azokat a területeket, ahol én tudok jó lenni, ami rám van szabva. Legyek patetikus? Amire teremtettem. 

Nagy szavak. 

Az már kiderült számomra, hogy az állandó jótanuló, a mindig lelkes, a vizet sehol egyáltalán nem zavaró lány képe ha nem is szerep, de csak egy része a személyiségemnek. Nem tagadhatom  meg magam, mert ezek még mindig jellemzőek rám, hihetetlen gyorsan és könnyedén tudok alkalmazkodni bárki stílusához, meggyőződéseihez, életvezetéséhez. A németórákon brillírozok (nem fogok szerénykedni, büszke vagyok rá, hogy ez itt egy őszinte felület), mindkét némettanárom dicsér, és látom a szemükben az elismerést, intelligensnek tartanak (az órákra való felkészülésben szerencsére már csak félig az a cél, hogy megfeleljek, sokkal nagyobb motiváció, hogy minél előbb szépen beszéljem a nyelvet, s ez előrehaladás egy ilyen visszacsatolásokból élő ember számára, juhé!). Szóval, amellett, hogy még mindig (és valószínűleg örökre) magamon hordozom ezeket a régi személyiségvonásaimat, egy egészen új (vagyis újonnan felfedezett) tulajdonság nyer teret a lelkemben: a lázadás, a kritika, az árnyaltságra való törekvés. Nagyon nagyvonalú lennék, ha azt írnám, a három dolog pont ugyanaz? Lehet, ezért inkább óvatosan fogalmaznék: nagyon szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Érzem, hogy jó tudok lenni az olyan dolgok megkérdőjelezésében, melyek erős gyökeret vertek az egyénbe, akár kulturális rögződések, de nem az emberért vannak, nem a szeretetből táplálkoznak. Nem hirtelen találtak rám a nagy felismerések, hanem olvasmányélmények, beszélgetések és hosszas agyalások vezettek egyre inkább erre az útra - néha a hitetlenségem, a meggondolatlanságom terelt ide, öröm-üröm, tudjátok. Szeretnék tényleg jót tenni az emberekkel, és hiszek abban, hogy ezt intézményes keretek között is meg lehet valósítani. Azt, hogy magamban ennyire küzdök az ítélkezés ellen, nagyon jó alap (és jó érzés), az, hogy ezt meg is írom a blogban, talán eljut másokhoz is és talán ösztönzően is hat, ez is boldogság nekem. Fontos dolgok ezek, csakúgy mint az adományozás, a lelki támogatás, amit a barátaimnak (vagy néha ismeretleneknek) tudok adni, vagy a kedvesség, vagy a nyitottság, sokat írtam már erről. A legboldogabb akkor lehetnék, ha képes lennék valami olyasmire, mint amit  Zefirelli mutatott be filmjében, ahogy Assisi Ferenc (a későbbi szent)  dobálta ki ablakán drága holmijait örömmel a szegényeknek, tessék, vigyétek mind, fantasztikus lehetett az az érzés, a szabadság felett megtapasztalt áradó boldogság, amikor felfedezte, milyen az, nemet mondani a világ kísértéseire, s csak úgy lenni, szerető emberként. De irigylem!
Remélem, hogy egyszer én is eljutok erre a szintre, mikor már szabad lehetek valamitől és valamire, akár ferencmintára, akár ahogy a kedves családi ismerőseink csinálják vidéken: egyszerűen befogadtak egy hajléktalant. Nem ismerték, nem tudtak róla semmit, egyszerűen csak összeszedték a bátorságukat, megkérdezték, nem lakna-e velük, s a csoda megtörtént, a kérdezett beköltözöttt a házuk alagsorába, lassan két éve együtt élnek, nyugalomban-békességben. True story.

Az önkéntesség életforma, állandó készenléti állapot, mikor és kinek és hogyan lehet segíteni, kezdeményezések permanens tanulmányozása, adás, adás, adás. Én még gyerekcipőben járok, viszont vannak olyan kedves kis szentek a mindennapokban, egyre többen, akik már ügyesen gyűrik az utat, nem állnak meg egy cipősdoboznál (félreértés ne essék, én ezt a mozgalmat egyébként nagyon jónak tartom!). Nekem még árnyalódni kell sokat, ebben segít a Nyomor széle és a  csakazolvassa, végtelenül hálás vagyok a blogíró-szerzőknek, hogy így tanítanak, fejlesztenek engem, hogy a habcsókvilágomból ablakot nyitnak a társadalom egy elfeledett szegmensére. Nagy ugrás ez Vattacukorlandből, nem tagadom, fájdalmakkal járó utazás, kiszámíthatatlan befejezéssel. De a strucckodásból elegem van, a szavak önmagunk képére való hajlítgatásából, csak hogy jól essék, könyörgöm - tovább nem csaphatom be magam. Tanulnom kell az integrációt, mert ez egy nagyon komoly (és talán a legfontosabb) emberi tudományág, irányokkal, vertikális töltekezéssel és horizontális eredményekkel. Nem pedagógiai értelemben, nem anyaként, hanem emberként kell megbirkóznom a bennem lerakódott rétegek lefaragásával, a kényelemből kiugrasztó kis robbantásokkal. Ma már nem reszketek olyan kifejezésekre, mint feltétel nélküli alapjövedelem, és a régi nagy elv, a mert megérdemli/mert nem érdemli meg nem lesz benne minden félrecsúszott nyakkendőmben, hála Istennek.

A maníroktól lecsupaszított lélek nagyon szép a szememben. Minden egyes kis győzelem magunk felett közelebb visz ehhez az állapothoz, és még az is megbocsátható, hogy végső soron magunkért teszünk jót másokkal: miért ne lehetnénk kegyesek azzal a tökéletes, szeretetre vágyó emberrel, aki mi vagyunk? A szeretet káoszából ezt látom egyetlen kiútnak. Boldog csak akkor lehetek, ha így élek. 

Elmélkedős hét veszi kezdetét, sok ajánlással, azt hiszem. Szemezgessetek, árnyalódjatok! 
Örülök, hogy vagytok nekem (és velem).




2013. november 24., vasárnap

Adventi naptár

Visszaszámlálás, háromkettőegy. Szerencsére még nem kerültem a hatása alá, mint régebben oly sokszor, néha már ki tudom vonni magam az áruk mozgásának nagy forgalmából. Az adventi naptár is a fogyasztási mechanizmust szolgálja, belegondolni is szédítő, huszonnégy apró ajándék per gyerek (vagy akár szülő, szerelem ésatöbbi). A csokoládésak az olcsón megúszós kartondobozkáikkal, a férjem emlékszik még gyerekkorából, hogyan fakult meg az el nem fogyasztott csokicsizmácska, a legjobb barátja mégis jókedvvel falta be, valamikor a következő év februárjában. A csokiról most lemondanánk, és az újabb aprósághegyekről is (a kacattárt nem lenne jó tovább növelni, azért). De adni mégis szeretnénk, valami minket építő jókedvet és összetartást, ezért úgy döntöttünk, hogy az idén csinálunk a gyereknek adventi naptárt, a kis zsebekbe pedig közös időtöltéseket csenünk, szóljon arról a várakozás, aminek van értelme. 

Az ötlet nem saját, már több helyen is találkoztam hasonlóval. Nagyon kedvesnek érzem, és lényegbevágónak, ezért eljött az ideje, hogy én is hagyományt teremtsek vele a családomban. Kis játékokat fogunk a naptár zsebeibe rejteni, nem újakat, hanem már meglévőket, és az lesz a meglepetés, hogy minden nap a talált tárggyal fogunk közösen játszani. Az ünnepet megelőző várakozást így érzem családinak, gyermekcentrikusnak, s olyan módnak, amellyel mégsem a meglévő rossz rendszereket erősítjük. Ha nem megy lélekből, akkor tudatosan dolgozom az ellen, hogy beszippantson a fogyasztói életvezetés csábító orkánja. Jaj, nem szeretném, hogy most vehemens társadalmonkívülinek higgyetek, boldogan és büszkén írom ezeket a sorokat, tényleg nagyon örülök, hogy ez eszünkbe jutott, hogy már megtettük a szükséges előkészületeket, és hogy most is belegondolhatok, milyen jó lesz együtt játszani - mindennap.

Íme, a mi huszonnégyes listánk:

1. legózás
2. nyomdázás
3. gyurmázás
4. játék a párkeresős társasjátékkal
5. rajzolás filccel
6. egy közös főzés (amiben lesz kevergetés, mert az a gyermek legnagyobb öröme...)
7. barbiezás (nálunk mindig a képzeletbeli játszótérre mennek ezek a szőke cicababák...)
8. memóriakártyázás
9. játék a macis öltöztetővel
10. babázás, babakocsizás, ha igény van rá, akár az utcán is
11. labdázás
12. építkezés fakockákkal
13. játék a kindertojásos figurákkal (ők is mindig azon a bizonyos játszótéren kötnek ki...)
14. festés
15. játék a gombokkal (nem pontosan értjük, miért okoz ez a játék kéjes örömet a gyermekünk lelkében, de behódolunk a furcsa szokásnak)
16. bábozás
17. játék a piacolós társasjátékkal
18. biciklizés (ennek viszont valós játszóterezés lesz a vége...)
19. játszóterezés (hmm...)
20. kerekítőzés (soha meg nem unt mondókáskönyv végigmantrázása)
21. játék a faállatkákkal
22. játékfőzőcske (tea, palacsinta, fagyi - nálunk mindig ez a menü)
23. mézestej készítése (fahéjjal, vaníliával, tejszínhabbal megpakolva, lesz itt pacsmag!)
24. közös nagy hancúr, birkózás, ugrálás a hitvesi ágyból kivett szivacson (ez a tutik tutija, nem hiszem, hogy lesz ennél nagyobb öröme a gyereknek, s mindez legálisan, apa beleegyezésével!, fincsi)

A legtöbb játékhoz tartoznak kis részecskék, melyek könnyen beleférnek az adventi naptár apró zsákjaiba. A kivételeknél kis papírlapra rajzolunk valamit, egy árulkodó jelet, az időtöltésre utaló szimbólumot, aztán az is a meglepetés része lesz, hogy ki kell találni, aznap mivel múlatjuk az időt.

Lelkes vagyok, boldog izgalom jár át! 
Szép adventet mindenkinek, egymásrafigyelős, lényegre koncentrálós, felszabadult heteket.

Ezt nagyon várjuk már!

2013. november 21., csütörtök

Nem nagy kunszt

Hurrá! Szépen alakulnak a napok, s főleg a délutánok! Az óvodai fiaskó óta már nyugodtabbak vagyunk, s lehet, hogy erre volt szüksége a gyereknek. Mintha csak a közöttünk, szülők között feszülő ellentéteket érezte volna meg, melyek fáradtságból, türelmetlenségből, az értékrendszerek különbözőségéből táplálkoztak. Valaki szóljon rám, hogy erről írjak majd! 
Mostanra viszont gyümölcsöt hoztak az erőfeszítések, s ha ügyesek vagyunk délelőtt, a délutánok nem a feladatkergetés rohamtempójáról szólnak, s - hihetetlen, de élmény - megkönnyebbülünk. Négy után csak mi maradunk magunknak: a saját céljaink, terveink, vágyaink, nevetni vágyásunk. Illeszkedünk lassacskán, tanuljuk a házasságot, a szülői létet, egyikünk meg a gyermeknek lenni édes állapotát. Így esett, hogy a héten, e csodás hétköznapokban egy óriási, gazdag pinata tartalma zuhant a fejünkre, mi meg csak pislogunk boldogan a konfettiesőben, ennyi szép dolgot tologattunk ilyen sokáig? Igen, de most visszatalálunk, és el sem hisszük, hogy ilyen sok kedves tevékenységre jut hirtelen időnk! Rég várt nyugodt pillanatok, filmek, könyvek, játékok, új kedvencek. S közben egyéb kötelezettségek, melyek a rájuk szánt idő e mennyiségi változásában nyugodt örömmé nemesednek, s már nem is érzem nyűgnek a nyelvtanulást (mire képes egy forró kakaó!), a Kindergeld ügyének intézését vagy a karácsonyi ajándékok beszerzését.

Együtt alkotunk, s soha ilyen jól ez még nem esett nekem. Minden festékes körülöttünk, nem csak álmodunk a színes tintákról, de meg is hempergőzünk bennük, a káosz soha eddig nem jelentett ilyen nagy békét az életemben. Az ecsetek tánca kedves valóság lett hirtelen a konyhában és a nappaliban is, és dokumentáljuk szorgalmasan, készülnek a képek, a videók, s ami a legfontosabb: a biztonságot és melegséget adó emlékkockák. 
Nincs profi gépünk, sem különösebb művészi vénánk, inkább csak azért mutatok néhány fotót itt, hogy lássátok, milyen szépen teltek az elmúlt napok, s hogy bátorítsak más szülőket is, találjanak módot a gyerekkel való közös alkotásra.

Lehet, hogy némelyekben nincs elég bátorság vagy önbizalom, hogy szinte még kisbabákkal kezdjenek kézműves foglalkozásba, nekik ajánlom ezt a végtelenül profi bejegyzést, az én szeretett és nagyratartott Alisa Burke-ömtől. Azt mutatja be a festőnő, hogyan lehet egy kisemberrel nagyot alkotni, hogyan kell (lehet) megteremteni az alkotáshoz szükséges helyet, egy inspiráló közeget, hogyan kell viszonyulni az alkotás tevékenységéhez, és jó ötleteket ad, hogyan-miből-mivel-mennyit. 

És akkor íme, néhány kép a mesés alkotóműhelyeinkről:

Dolgos kezek   
Mostanában szeretünk gyurmázni is, itt éppen virágos rétet álmodtunk a gyúródeszkára, a gyerek ontotta az ötleteket magából, a megvalósításai pedig sokkal kreatívabbnak, szabadabbnak bizonyultak az enyéimnél.
 
Gilisztagyúrás - tökéletes stresszoldás

   
"Moszt meg cigát isz!"  





Szeretnék a figyelmetekbe ajánlani egy lenyűgöző kézműves technikát is, szintén Alisa Burke ötlettárából. Új értelmet nyer a műanyag zacskó, ezt garantálom. Nálunk, az első próbálkozás alkalmával, ilyen falevelek készültek, egy kisgyerek aktív (!) közreműködésével:

(Egy kis mentegetőzés: élőben sokkal élénkebb a színpompa, és a varázslatos formák is szembetűnőbbek.) 
 Aztán meg ilyen fát készítettünk belőlük:

Az ötletadó természetesen Alisa Burke bejegyzése.


Hogy megszerettem az őszt!


A nappali egyik sarkát is kivirítottuk, ez saját projekt volt, a többiek addig játszottak (és persze én is).



Itt tartunk most. Örömködünk, félretesszük egy kicsit a munkát. Ez a hét már végig ilyen lesz, nézzétek el nekem. Végül megmutatom, milyen kis alkotósarka van a gyermeknek, láthatjátok ti is, őt aztán nem köti gúzsba szabályok hada, a rendezetlenségből merít ihletet, s ezen én már nem is szeretnék változtatni, fejlődöm.

A géniusz találkozása a káosszal 
 
Szép napokat kívánok, szeretettel, nektek!


 

2013. november 20., szerda

A dolgos hetemről, meg egy kis útravaló

Projektek futnak a héten, leginkább kreatívak. Megegyeztem magammal, hogy délutánonként kevesebbet fogok a jövő miatt aggódni, meg világ- és önmegváltó terveket kovácsolni. Kell a figyelem most más dolgokra, kicsit össze kell kapni magunkat - családként főleg. És jól vagyunk, köszönjük szépen. 

Az elengedés mindig valahogy megkapással jár, ahogy megfogalmazok egy lemondást magamban, már kopogtat is az ajtómon a lehetőség. Miért akarunk mi mindig mindent olyan erősen?
A férj nyugodt, pedig épp végigizgult egy fontos kupamérkőzést, kézilabdát, mi mást. Szép délutánunk volt, a gyermekkel játszva, közösen léteztünk, befaltuk a megjósolt töltött paprikát, és tényleg finom volt, kétszer szedett mindenki. Lazulás van. Olvasom azokat az oldalakat, melyeket már régóta terveztem, tanulok. Szeretem a növekedést, ahogy érzem, új infók raktározódnak a hullámos szélű, üres kis kérgek közé, úgy képzelem el őket, mint öreg tölgyön a taplósorokat. Megtöltés folyik, látókörtágítás. Na nem szállok el, nagyon keveset tudok. Itt van például a színészet, nem értek hozzá, azt sem tudom megmondani biztosan, ki játszik jól, s mitől szebb ez, mint ripacskodni. Színházban még csak-csak, de a filmvászon, jaj, az nagyon nem megy. De elfogadom és kész, úgyis jobban érdekel a történet mindig, sokkal jobban. Szóval szépen vagyunk. Az óvodában is jól alakulnak a dolgok, legalábbis családunk legifjabb tagja szerint. ("Ma nadon jó vótam. Cak a Melek kiszette a hajamból a catot, de nem szíltam. Meg elduktuk az állatokat, de az óvónéni mélgesz vót. De ettem is szokat. Alvász után elbújtam a nad szék mödé, de megtaláltak.")

A héten csinálni fogok mindenféle kézműves dolgot, kikapcsolódni vágyom. Lehet, hogy majd megmutatok néhányat, ha lesz értelme a magamról kategórián is túl. Addig is, élvezem a reggeli friss hideget, amitől minden kisgyerek pozsgapofival érkezik az óvodába. 

De hogy ne maradjatok a látszatbejegyzés érzetében, ajánlok nektek egy filmecskét, talán ismeritek is. Gondolkodunk, kapitalizmusról, aztán még egy kicsit a marxizmusról is, és nem szitkozódunk. Gondolkodunk.




2013. november 19., kedd

Rossz hír az oviból

Hjaj, hát ezen is túl vagyok. Az első gyomorszorító beszélgetés az óvónénivel, rossz a gyerekem. Vagyis nem rossz, hanem hirtelen rossz. Kezdem rögtön az elején.

Jól vettük az akadályokat, az első naptól kezdve kedves kis közösségbe csöppent az aligmúlt kétévesem, szépen viselkedett, evett-ivott időben mindig, ahogy kellett, mindent úgy tett, ahogy elvárták. Vidám volt, örömmel ment óvodába, és én is megküzdöttem a magamét, mára már sikerült boldog nyugalommal gondolni a jövőre, minden a helyén van, minden jó, ahogy van. Néha, egy-egy álmos reggelen persze voltak nehézségek, egy kis makacskodás, ma maradjunk inkább itthon és játsszunk az alagúttal-próbálkozás, de összességében boldogan elkönyveltük a férjemmel: szépen, zökkenőmentesen óvodába szoktattuk a gyermekünket. Egy valamiről azért elfelejtkeztünk, kisbabánk kiszámítható kiszámíthatatlanságáról. Nem tanulunk soha, mindig újra elhisszük, ha valami látszólag egyből könnyen és jól megy, pedig ideje lenne már megszokni, hogy lánygyermekünk épp az a típusú ajándék, aki létével jellemet formál, s nem akadálymentességet. Nem panaszkodom,  elfogadom, hogy ezzel is több lehetek, talán bölcsebb, de mindenképp alázatosabb.

Múlt héten, a legflowteljesebb fogalmazásgyártási pillanataim egyikében (értsd: házi feladatot írtam), csörgött a telefonom. Az óvónéni (az egyik Frau, kedves, lelkes, fiatal munkaerő) kért, ha tudok, induljak azonnal az intézménybe, mert gyermekemmel gond van, lehet, hogy beteg, az egész napos viselkedése megmagyarázhatatlanul rendbontó. Így. Kisebb fajta gyomorgörcs, szorongató nyaktáji érzet, na nem gond, gondoltam, ezen is túl leszek valahogy, szürke kabát, fekete cipőt gyorsan befűzni, biciklire pattanni, tizenöt perc múlva megérkezni - koncentráció. Közben belül meg: vajon miket fognak kérdezni, tudok-e majd normálisan válaszolni, és túl mindenen, mi baja lehet az én kicsimnek? Megérkeztem. Vártak már rám nagyon, még az óvodaigazgató is megjelent, minden rendben van otthon? 

"Nem az a gond, hogy rossz volt a gyerek. Nem telefonálnánk mi, ha csak ennyi baj lenne. Szépen is néznénk ki, ha minden rossz gyerek szüleit felhívnánk! Azért hívtuk, anyuka, mert ettől a kislánytól mi nem ezt szoktuk meg. Eddig olyan jó volt, szépen játszott, nem voltak konfliktusai, ügyesen evett, aludt, mosakodott, ma viszont, nem csinált semmit, minden kérésünkre nemmel felelt, nem evett egész nap, nem engedte, hogy tisztába tegyük, nem volt hajlandó összepakolni maga után, nem tudtuk lefektetni sem, egyszerűen kirohangált az ágyból, hisztizett. Megijedtünk, mert ezt az oldalát még nem ismertük, és azt gondoltuk, talán otthon történt valami, vagy talán olyan sérelem érte a kislányt itt az óvodában, amiről mi nem tudunk, de ami miatt megutálta az egész óvodásdit."

Rossz érzés volt ezeket hallani, főleg nekem, a látszatteremtés nagymesterének, akinek mindig könnyen ment a beilleszkedés, akire sose lehetett panaszkodni. Sajnáltam az egész helyzetet, a gyerekemet, az óvónéniket, magamat is. Aztán elmondtam nekik. Szeptember óta otthon is vannak problémáink: határfeszegetés zajlik, teljes három műszakban. Az egy órára eső nemek száma igen megnőtt, nyílt visszautasítások, flegma kérésmegtagadások, durcás szájú dacosság tarkítja nyolcvan négyzetméternyi életterünket. Remélem, ez múló állapot, dackorszak (de már hányadik?), és nyugodjanak meg (fura volt ezt a szót használni épp ebben a helyzetben), én ismerem a gyerekemnek ezt az oldalát, nekünk inkább az óvodai angyalszerep okozott meglepetést. Úgy tűnik, két hónap kellett ennek a fiatal kis léleknek, hogy rájöjjön, az oviban sem kell feltétlenül jól viselkedni. Volt bennem félelem, mikor ezt előadtam, jaj, csak nehogy nagyképűnek gondoljanak, vagy megmondónak, szemtelennek. Ha rajtam múlna, soha semmilyen problémát nem okoznék én egyetlen pedagógusnak sem, belémkódolt az irántuk érzett szimpátia. De szerencsére pont úgy értették a szavaimat, ahogyan szerettem volna, jól esett az őszinteség - nekik is, nekem is. Szinte felderültek - dehát akkor nem velük van a baj! És örülnek, tényleg, hogy akkor még nincs semmi veszve, a gyerek kedveli őket, szeret még odajárni, csak van ez a kis trocfáze (sic!), nahát, milyen hasonlóan hangzik, mint magyarul, mosolyogtak. Majd elmúlik ez a nehéz időszak, biztattak. Készségesek voltak, azonnal könyvet ajánlottak, és kérték, következetesek legyünk otthon, ők is azok lesznek, ezzel megkönnyítjük a kicsi lépéseit a határhúzásban. Az én ördögangyalom meg mindvégig ott ugrándozott közöttünk, roppantmód élvezte a helyzetet, anya az óvónénikkel beszélget, már a hangulat is jó, és itt van ez a rengeteg játék, nem is kell ennél nagyobb öröm, akár játszhatnánk is együtt egy hatalmasat!

Nem mondom, hogy pár nap alatt nagy sikereket értünk el. Igyekszünk ügyesek lenni a férjemmel, lavírozunk a megengedés és a szigor szűk metszetén, figyelünk a következetességre, de állandó figyelemmel: semmiképp ne okozzunk feszültséget a gyermek óvodával kapcsolatos érzéseiben. Nincs szükség arra, hogy idejekorán (anyám, még három éves sincs!) megutálja az intézményt. Van most bennem valami bölcs nyugalom, számomra ismeretlen türelem, magabiztosság. Majd elmúlnak ezek a nehéz napok (hetek? hónapok?), és diadallal kerülünk ki belőlük. Ezt érzem, és még azt is, hogy meg lehet ezt csinálni jól, hogy senki ne sérüljön. Mert továbbra is ez a legfontosabb: senki ne sérüljön. Győztes legyen mindenki: a gyerek, az óvoda személyzete, a szülők. Reggel összeszorítom a fogam, nem fogok zsarolni, számonkérni számtalanszor. Délután lelkesen kérdezem, aludt-e valamit az oviban. A gyermek múlt héten még szájat biggyesztett, ő bizony nem aludt, kitakarózott mindig. Ma először azt mondta, örömmel, ma sikerült aludnia! És az ebéd is nagyon finom volt, jót evett. És repülőset játszott a csokifiúval, ő nagyon cuki, igaz?

Tudom, hogy nekem akar megfelelni. Ezen változtatni nem tudok, és őszintén, nem is akarok. Önzőségi faktor magas, ez van. De abban jó lehetek, hogy nem támasztok élete végéig tartó megfelelési kényszert benne, nagy elvárásokkal. Önbizalmat szeretnék adni neki, életigenléssel telt személyiséget. Úgy, hogy közben szeressék. Az óvodában is.

 

  

2013. november 18., hétfő

Milenneha

Egy pár napja már, hogy gombamód elszaporodtak az olyan híradások a facebookon, hogy év végével bezár a bazár, vagyis megszűnik ez a kommunikációban központi szerepet betöltő közösségi portál, volt-nincs fészbuk, januártól meghal e szeretett oldal, a virtuális nép kedvenc kovászhelye. Persze egy pillanatra sem hiszünk az effajta híreszteléseknek, józan eszünk megsúgja, sokkal több itt az önös érdek, mintsem hogy veszni hagyjanak egy ilyen kincsesbányát, de mégis, ott benn a sajtkukac szürkeállományban el-eljátszunk a gondolattal, mi lenne, ha tényleg? Mi történne, ha egy reggel csak hibaüzenetes monitor várna minket, s a jól ismert webhely üres tere szúrna szemet a lelkes kapcsolódni vágyóknak? Valóban űr támadna közöttünk? Éreznénk a hiányát? Szegényebb lenne az életünk azután?

Na, akkor játsszunk! Tegyük fel, 2014. január 1-én, talpig macskajajban, mikor majd az internet fásultságában keresünk egy kis enyhet, nem találjuk a menedékhelyünket. Sőt, hogy fokozzuk a szituáció bekövetkezési esélyének lehetetlenségét, tegyük fel azt is, hogy a többi közösségi portál is megszűnik, mert hát valljuk be, egy facebook elvesztése, bár nagy fájdalom lenne, tragédiát mégsem jelentene, csupán más, hasonló funkcióval bíró oldalak erősödnének meg. Így ebben a gondolatjátékban most nem lesz sem Twitter, sem Pinterest, iwiw, Badoo, Flickr, hi5, Myspace, ppl.hu, MyHeritage, Last.fm, Windows Live Spaces, Tumblr, Google+, LinkedIn, myvip, és biztosan rengeteg van még, mindenféle külföldi oldalak, oly sokat nem ismerek (a felsoroltak mindegyikével volt/van valamilyen kapcsolatom, vagy meghívottként, vagy tagként, még felsorolni is borzasztó, mennyi helyre folyt szét a figyelmem). Semmi nem maradna, csak a nagy régi egymásrautaltság, és sok felszabadult perc (óra, félnap stb.), melyet azért mégis valahogy egymásra kellene ellőni. Még messzebbre megyek: mi lenne, ha megszűnne annak még a lehetősége is, hogy virtuális térben építsünk közösségi hálókat, s a kapcsolatalakítás a valós élettérre korlátozódna? Én nem vagyok tudós, nincsenek témába vágó kutatási eredményeim, és nem vagyok átlagon felüli koponya. Egyszerű meglátásokkal rendelkező netfüggő lévén csak fantáziálok, milenneha, s akkor merre és mennyire, hogyan történnének változások, ezen agyalok, pusztán csak szórakozásból. 

Kevesebb kapcsolatunk lenne-e? Azokat az embereket nagy valószínűséggel elfelejtenénk, akik csak csajozási/pasizási célból lettek ismerőseink, na bumm, enélkül azért tudnék élni, legalább lenne egy kis pluszforgalma a nyomtatott sajtós társkereső rovatoknak. (Most mosolygok, mert eszembe jutott néhány régi hirdetés, gyöngyszemek, kamaszlányként hogy vihogtunk rajta az unokatesóimmal, meg Dolák-Saly Róbert Madáretetője, hát azt a könyvet, minden egyes sorát vénásan adagolnám a búskomor emberekbe, oly hatásos!) Sok régi osztály- és iskolatárs is a felejtőben végezné, meg azok a nagyszámú ismerősgyűjtők, akik virtuális térben bátrabban jelölgetnek, míg az utcán szégyenlősen lehagynak, vagy szembejönnek szemlesütve, inkább köszönés nélkül, biztos ami biztos, én egyébként egyáltalán nem haragszom már rájuk. Persze ad egy biztonságérzetet, hogy a kezünkben tudhatjuk a régi nagy szerelmek (?) és barátságok (?) profilgyűjteményét, de nem hiszem, hogy nagy törést okozna a kollekció elvesztése egy esetleges közösségi portálkihalás következtében.

Van itt még sok felesleges elem. Nem hiányoznának a játékok sem (s nekem főleg a játékmeghívások, mondjam, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni, vagy ezt már unjátok? pedig igen, gyűlik a sok meghívó, akármilyen hasznavehetetlen betűgyártás, akkor is). Számítógépes játékokból sosincs hiány, megmaradna nekünk az ezernyi játékgyűjtemény, cuki és véres portálhadak, s ha mégse, csak csöngessetek be hozzánk, a férjem rendelkezésetekre áll, jelentékeny mennyiségű lövöldözős, meg űrhajós, meg stratégiai, meg mindenféle bigyós játéktárával együtt. A személyre szabott reklámok ugyanúgy megtalálnának minket e-mailben, telefonon, személyesen, és a jól bevált programnaptárok helyettesítenék az Xy részt vett ... eseményen vagy XY itt és ott van alkalmazásokat. Még mindig nem forgok saját verejtékemben, még nyugodt vagyok, még nem találtam fájó pontot, még bátran mondom ki, vesszen az egész, ahogy van, nem bánnám.

Mi történne még? Belátnánk végre a függőségünket? Az biztos. Egy alkoholista képes letenni az italt, de egész hátralévő életére stigmát kap, egyetlen egy félresikerült pillanat boríthatja a nagy erőfeszítéssel elért kedvező állapotot, sosem mondhatja ki nyugodt szívvel, hogy már nem addikt. Mi még dobálózhatunk a nagy szavakkal, hogy szabadok vagyunk, hiszen a múltkor is, amikor a hegyekben nyaraltunk, két hétig még a telefon sem volt bekapcsolva!, de nem tagadhatjuk, ahogy hazaértünk, visszatértünk a jó kis fenéknövelő szórakozásunkhoz, a függés már él, velünk van, tart minket kedvesen, de erősen. Nem hihetjük, hogy könnyen menne a leszokás, egyre-másra kopogtatnának az elvonási tünetek, több evés, körömrágás, hajszáltépkedés, meg még ki tudja, milyen önkínzó tevékenységek nyernének hirtelen teret és lehetőséget rajtunk és bennünk. De legalább meg tudnánk fogalmazni, végre meggyőződéssel a szívünkben, hogy tényleg beszippantott minket is a rendszer, és a modern kor legnagyobb drogosai lettünk általa. Ez is valami, a belátás mindig az első lépés a gyógyulás útján. 

A pletykaélet szerkezete is átalakulna. Az információszerzés kissé lassulna (vajon meddig és mi lenne a helyettesítő, gondolkodom), ha valaki szóba kerül, nem tudnánk azonnal lecsekkolni, hogy tényleg jól néz-e ki, vagy épp, hogy szegény igen csak megviselődött az elmúlt időkben, vagy szakított-összejött-megcsalt-kirúgták-elköltözött-terhes lett-belecsöppent a jóba-boldog-nemboldog. Más források után néznének a hírgyártó önjelöltek, nyitottabb szemmel járnánk az utcán, több kérdés fogalmazódna meg a valós élettérben, és szép lassan hozzászoknánk, hogy az információ nehezen megszerezhető, értékes dolog. Megnőne a Skype forgalma (nem mintha most nem pompázna a kommunikációs mogul virága), bár ha igazán szigorú lennék, tartva magamat az eredeti (fantázia)koncepcióhoz, azt írnám, már ez sem létezne, sem semmiféle fórum, ahol társakra találhatnánk, és a telefonokat is főleg arra használnánk, ami az ősfunkciójuk volt: hívásra. Bizonyos problémákról kevesebbet hallanánk, s ezért veszítenénk az épp kialakulóban lévő árnyaltságunkból, nem jutna el hozzánk sok jó kezdeményezés híre, a hajléktalanoknak ingyen angolórát biztosító szervezetek tevékenységéről, kutyamenhelyekről, a Bátor Tábor emberséges folyamáról, önkéntes meseolvasókról, a KONY célkitűzéséről, a láthatatlan áldozatokról, s nem kerülne olyan sokszor szóba a megelőzés témája sem. De kevesebb jutna el hozzánk a rossz dolgokból is, s talán a cyberbullying jelenléte is korlátozottabb lenne. Nem tudom biztosan.

A lájkfetisizmust levetkőznénk, de ez csak helyrajzi kérdés lenne, mert a jelenség keresne magának más helyet és közeget,  lényegét tekintve színtiszta valójában közöttünk maradna, ahogy tette ezt már évezredek óta. Valószínű, hogy továbbra is leginkább mások véleménye építené bennünk az önítéletet, nem a lájkok száma biztosítaná számunkra a most jó napom van/szarul  vagyok érzetét, hanem egyéb, a társaktól érkező visszajelzések: szóbeli dicséret, egy-egy elismerő tekintet, mosoly vagy oda sem hederítés, gúnyos fintor, rosszindulatú vihogás a hátunk mögött, több emberen keresztül átszivárgott ítéletmorzsák. Hogy idejutottunk, nem a közösségi portálok hibája, s a miénk sem, régre nyúló hagyománya és rendszer által támogatott beágyazottsága van a mások véleményétől való függésnek, s csak igazán keveseknek, néhány szerencsés flótásnak adatik meg, hogy ezen felül tud emelkedni. Hajrá nekik! (És mély hódolat, természetesen.)

Legfontosabb kapcsolataink pedig megmaradhatnának. Kevesebb közös időnk lenne, hiszen a virtuális érintkezés egy jelentékeny szigete hullna ki kis kezeinkből, és a Skype sem olyan menő dolog, mert aktív jelenlétet kíván, közben nem igazán tudunk másokkal flörtölni vagy épp egy teát készíteni. A beszélgetések tartalmasabbak lennének, megnőne az egységnyi időre jutó lényeges közléselemek száma, és az egymásra figyelés intenzitása. Nőne a fizikai érintkezések mennyisége is, "csak átugrom/k Vikihez/Danihoz egy kicsit", hangzana el egyre többször a szülőkben ellenérzést (?) kiváltó mondat. Főznénk közösen azt a teát, és menne a közös flörtölés is, kajánkodással, dögivel.

De nagyon hiányozna. Az érzés, hogy néhányszáz (vagy tucat) ember mindig elérhető, ingyen és gyorsan, azonnali választ kaphatunk a kérdéseinkre, lesz-e holnap témazáró, vagy sikerült még kibulizni a jövő hetet, és ha eljátszom az üzenőfalas hattyúhalált, akkor mindig lesz, aki ír nekem pár jó szót, a gyerekemre vonatkozóan mindig fogok pozitív visszajelzést kapni, és kikiálthatom bátran, bármikor: elegem van a virtuális térből! Ez nagyon hiányozna. Meg még ezernyi apróság, észre nem vett, fontos és igényes részletek, mert annak oka van, hogy ekkora teret engedtünk a közösségi portáloknak. Szegényebbek lennénk, s mégis gazdagabbak, hatékonyabbak, bár nem hisszük el. Lehet ez jó így is, úgy is, rajtunk múlik, kétségbeesni nem szabad egyik opciótól sem: van élet a facebook után, és közben is.
 
Sequioadendron gigantheum; weinheimi arborétum, 2013.










2013. november 15., péntek

Még mindig a víz

A legutóbbi bejegyzés felvet még egy kérdést. Inkább úgy mondanám, az életem vet fel egy kérdést a legutóbbi bejegyzésemmel kapcsolatban. Van egy kedves barátnőm, emlegettem már néhányszor itt is. Három testvér közül a legidősebb, s talán vele gyűlt meg legkevésbé a szülők baja. Pedig ő sem volt könnyű kamasz, ezt bátran állítom: csak a zenének élt, az élőnek, ahogy egyszer mesélte nekem ("Nekem az élő zene a hobbim, én megőrülnék, ha nem járhatnék koncertekre!"), az alkoholmámoros rockesteknek, az éves kihagyhatatlan fesztiváloknak, a cigifüstös éjszakáknak, a bódult szemű, hosszú hajú fiúknak. Okos lány, de a tanulással nem nagyon vesződött, rohamosan romlott a középiskolai átlaga, s alapvetően egy probléma körül összpontosult fiatal élete: hétvégén melyik nap hová menjen, melyik szórakozóhely melyik termében élvezze a muzsika hangját, s a közelben hol lesz egy árva éjjelnappali, ahol olcsón tud italhoz jutni. Célok, tervek nélkül úszott bele az újabb hetekbe, egyre romlott a kapcsolata a szüleivel, csak a barátainak élt, már hazajárni sem szeretett. Filigrán kis teste otthont adott a láncdohányzás velejárójának, a sötétszürke füstnek, az egyre sűrűsödő bazdmegeknek, tombolásnak, lázadásnak, nemtörődömségnek. Anyja utólag mégis azt mondta, mikor javában vívta a harcokat kisöccsével (a legkisebb testvérrel, a kiskirályfival), hogy visszasírja a nagylánya kamaszságát, mert abban feleannyi aggodalom sem volt, mint az épp aktuális csatákban, tinifiával. 

Barátnőm, ez a szent, jó útra tért leány, aki túlnőtt minden nehézségén, és egy hihetetlen konstruktív életet épített ki végül magának, elhatározta, hogy beszél öccsével. Én az ilyen ötletektől mindig félek, okulva a saját hibámból: ha a kistesónak magamat mint követnivaló nagytesót, vagyis ideált határozom meg, abból csak komplexusok (--> nála) és bosszúság az eredménytelenség felett (--> nálam) születik. Arról nem is beszélve, győzködtem, hogy ő sem volt ártatlan diáklány, és ezt bizony joggal fogja odavetni neki kisöccse, az a csöppet sem hülye, éleslátású gyerek. De a barátnőm máshogy gondolkozott, mint én, és meggyőzött. (Vagyis még nem teljesen, de döntsetek ti.) Nem arról kezdett el papolni a kioktatásból nem kérő fiúnak, hogy hogyan kellene viselkedni, pl. tanulni kellene, célokat gyártani és küzdeni értük, beosztani a pénzt, nem elinnia az agyát stb. (ez az önmagát ismétlő erkölcscsősz monológja, olyannyira felesleges szócséplés, hogy már szinte fáj, na), hanem arra hívta fel a figyelmet: legyen okosabb a színjátékban. "Én is végigcsináltam ugyanezeket a rossz dolgokat, de anyu nyugodtabb volt, mert ügyesebb voltam, mint te, és nem tudott róluk. Ez a lényeg, öcsém!" 

Hoppá, hoppá! Ne legyen kétségetek, ezt egy nagyon is jó ember mondta meggyőződéssel szeretett testvérének: ahogy helyén van az esze, úgy a szíve is. Szerinte valóban csak ezen múlt a család boldogsága: az ügyes leplezésen, hisz amiről nem tudott az anyuka, az nem is fájhatott neki. Ez a tanács persze erkölcsi aggodalmat kelthet bennünk. Igaza volt vajon a barátnőmnek? Ez egy jó tanács? Azóta is sokat gondolkoztam ezen, gyűlik a fejemben a sok pro és kontra, ha változtatni nem tudott a testvére viselkedésén (ilyen-olyan okok miatt), akkor legalább az anyjuknak kedvezőbbé szimulálták a helyzetet. De vajon tényleg kedvezőbb lett az anyjuk helyzete? Én örülnék-e, ha jó pár év múlva hasonló szituációban találnám magam? Persze nem tudnék róla, ez a kérdés gyenge pontja, akarnám-e én ezt a boldog tudatlanságot? (És eszembe jut az is, hogy nekem is voltak titkaim anyám előtt, olyan okosan tudtam rejtve tartani őket, ahogy a húgomnak már kevésbé sikerült, neki nehezebb dolga volt, mert bónuszként kapott egy sasszemű nővért is. És biztos, hogy a szüleim úgy gondolják, könnyebb kamasz voltam, mint ő. Akkor most újra itt van a kérdés: jó tanácsot adott-e barátnőm az öccsének?) A perspektíva - a korábbi gondolatszövéseimhez képest - új. Soha eszembe nem jutott volna ezt tanácsolni a testvéremnek. Persze, felülről ítélkező, hibázni nem tudó nagytestvérként nem is csoda, ha ez a lehetőség nem szült opciót a fejemben. A barátnőm ebben volt sokkal nagyszerűbb, mint én - a testvére mellett tudott állni, vele vállalt cinkosságot. Nem tekintette magát jobbnak, csupán ügyesebbnek, s ez sokáig eszembe sem jutott a mesélt történettel kapcsolatban. Néha fontos ez, hogy ne az erkölcsiség vagy a mindent megváltoztatni szándékozó lelkiismeret oldaláról közelítsük meg a problémákat, hanem csak az erőtlen, hibára hajlamos ember nézőpontjából. Szükségtelen a dráma, ebben az esetben nem arra buzdította kistestvérét a nővér, hogy egy újabb szerepet öltsön magára, eljátszva a jófiút, miközben éjjel ablakokon ugrált ki egy hangosabb és boldogabb tér elérése érdekében. Nem a becsapáson volt a hangsúly, hanem az odafigyelésen, nem a testvérére tekintett elsősorban, hanem szeretnivaló, megtört anyjukra: "Figyelj, nem azt mondom, hogy hagyd abba az állandó bulizást meg ivást, majd kinősz belőle úgyis, felőlem aztán hülyére vedelheted magad szombatonként, a szememben nem leszel rossz ember ettől, én csak annyit kérek, anyára figyelj! Ne találjon már rád reggel az árokban fekve! Ha csontrészeg vagy, akkor menj el valamelyik haverodhoz aludni, írjatok egy üzenetet, hogy ott töltöd az estét, és reggel viszonylag normálisan térj haza! Legyél tekintettel az érzéseire, szegény, izgult már eleget miattunk. Próbáld már meg úgy elkövetni a kis stiklijeidet, hogy ne tudjon róla!"

Nem tudom, hogy ez jó tanács volt-e, továbbra sem. Az adott szituációban jónak tűnik. Az egyeneslelkűséggel gondjaim vannak, gyóntam nektek is egy párszor az ügyben, én képtelen vagyok szó szerint venni a "Ne hazudj!" tanítását, egyenesen fafejűségnek és csőlátásnak tartom, ha valaki minden helyzetben literálisan veszi ezeket a szavakat. Azt gondolom magamról, hogy az ember(ség) védelmében én képes lennék egy bírósági tárgyaláson is hazudni, és nem félek ilyeneket leírni, sokan vannak ezzel ugyanígy, ez csak egy apró darab a jellememből. Nem vagyok kóros hazudozó, sem konfabulátor, még csak Alíz Csodaországban-szindrómám sincs (ezek létező pszichés betegségek). Valószínűleg van egy kis baki a gondolkodásomban, amit nevezhetünk nagyfokú tiszteletlenségnek, arroganciának vagy tamáskodásnak is akár. A megérzéseimre, a lelkiismeretemre akarok hallgatni, vállalva, hogy így is hozhatok persze rossz döntést. De nyugodt csak úgy leszek, ha azt teszem, amiben hiszek.

Szóval talán nem mindig rossz a színjátszás. Néha tényleg fontos lehet a tálalás maga: a rajta való agyalás, tervezés. Benne van az énvédés rendesen, de a legfontosabb dimenziója mégis - legalábbis ebben az esetben - a másikra irányuló szeretet. 
Örülnék, ha írnátok egy-egy véleményt, akár e-mailben, akár itt hozzászólásban. Nem kell velem egyetérteni, hisz még én magam sem tudom, mit gondoljak pontosan a leírtakkal kapcsolatban, s nyitottságot érzek belül mindenki véleménye iránt. Szóval hajrá!

"Holnap hajnalig ébren őrizzük álmunk..."






2013. november 13., szerda

Amivel tartozom - tiszta vizet a pohárba

A múlt heti heves táblázatozásnak van persze egy árnyoldala is, bűntudatot kelthet. Nem bennem (hisz az még nem is lenne gond), hanem bennetek, olvasókban. Mivel ez egyáltalán nem célom, a mai bejegyzésben ennek a problémának szeretném elejét venni. 

A blogban írtakat nem tőletek várom el, magamnak állítom fel a rendszereket. Pont ez a lényeg. Egyszer egy nagyon kedves barátnőm, akiről tudom is, hogy olvassa (és komolyan veszi) a lavblogomat, azt mondta, valahogy olyan hatással vagyok az emberekre, hogy ha velem beszélnek, a jobb énjüket veszik elő. Sokan örülnének ennek, hiszen ez azt jelentheti, szeretnek engem, s jónak tartanak, olyan embernek, aki példa lehet számukra, s akiben érdemes jó benyomást kelteni. Szép tagmondatok ezek, de én sajnos tudom, hogy mi szolgáltat alapot nekik: a lényeg, hogy elvárást szülök az emberekben. Meg akarnak felelni nekem. Jónak akarnak látszani a szememben. Azt szeretnék, ha nagy kegyesen ki mondanám az ítéletemet: "Ez egy jó ember, nekem tetszik."
Írhatnám, hogy nem tudom, mivel érhettem el ezt, de ez hazugság lenne, mert igenis tudom. A titkom, leghatásosabb eszközöm: az előadás. Senki sem tud olyan ügyesen látszatot teremteni, mint én. A döntéseimmel nincs túl nagy gond, általában hozom az erkölcsösnek ítélt formát, és mégis, hozzám nagyon közel állók tudják, mi minden szárad a lelkemen. Hűtlenség, hazugság, megúszás állandóan. Ügyes szavak, pontos kifejezések jó helyen és jó időben, kedvesség, eljátszott türelem, végtelenül hamis empátia, álságos egyetértés. És ha nem írom meg a mai bejegyzést, még így is maradna! Nem szeretnék a táblázataim, felsorolásaim mögé bújni, s a világ felé kiáltani, tessék, itt egy szuperember, a homo superlativus jeles képviselője, követendő példa! Ha így tennék, nem változna semmi, eddig is el tudtam magam adni, s ezután is menne a dolog. Tizenhét éves voltam, mikor a szerelmem azt mondta, az a jó bennem, hogy egyszerre tudok végtelenül jó és végtelenül rossz lenni. Mennyire döbbenetes volt meghallani ezt, és belátni, hogy még igaz is! Aztán később egy másik társam tartott élménybeszámolót (s közvetett bűnbánatot is), mikor azt mondta, kicsit nehéz épp nekem ilyenekről mesélnie, mert azt érzi, mintha a Napnak vallaná be legsötétebb titkait. Ezt mondta, szó szerint! Milyen ügyes vagyok a látszatkeltésben, ezt már azóta tudom, csak valahogy nem harcoltam ellene. Én is elkövettem azokat a bűnöket, melyeket az ifjak sajátjaként kezelünk, ahogy a nagykönyvben meg volt írva, megléptem én az összes kis komiszságot, lógtam, hazudtam, kipróbáltam, letagadtam, fújtam, csaltam. Ezek ellenére mégis meg tudtam őrizni egy szende képet: a jólány eszményét, a festetlen hajú naturálcsodát, telve minden földi kedvességgel (néha még én is elhittem talán). Tényleg! Vajon találtam hibát saját szűzkurvaságomban? Ó, ugyan, ez egy erkölcsös állapot volt, hiszen nem feküdtem én le senkivel! Na ugye! És most eszembe jutott hirtelen, hogy anyám!, én még részegen is képes vagyok kitalálni, hogy ki mit akar hallani. Ez megbúvó zsenialitás, de nevezhetjük ördögi számításnak is, vergődés az önmagamat elfogadtatni akarás hálójában.

Elhittem tényleg, hogy ez jó! Hogy ezt jelenti jónak lenni.

Egy dolog a mentségemre szól: másnak nem akartam rosszat. A bűntudatkeltés nem volt tudatos, csak magammal foglalkoztam, a magam jóságával, rólam legyenek jó véleménnyel az emberek, ez volt egyetlen célom. Az, hogy saját megfelelési kényszeremmel másokból is ezt az attitűdöt préselem ki, fel se tűnt, és ha észrevettem volna, talán már akkor megpróbálok változtatni a dolgon. Sok rosszat megúszhattunk volna, például a családban, könnyebb lett volna a tesómnak is, vagy baráti körben, ahol nem az állandó szentfazékos papolás lett volna a vállalt (a későbbiekben meg már kiosztott, elvárt) feladatom. 

Nekem is máshogy alakult volna az utam. Ha az önismeretben magasabb szintre tudtam volna lépni, egy kevésbé döcögős, őszinte ösvényre léphettem volna már sokkal hamarabb, dehát késő a bánat, s túl sok a volna, volna, volna... Tehát, hogy okuljak a múltból, leszögezem: nem vagyok jobb ember, mint te. A céljaim jók, s ez önmagában pozitív példa, nekem mostantól nem kell megfelelned. Ez mindkettőnknek megkönnyebbülés, egy apró csoda volt nekem Valentina esete is. Írtam már, hogy az szeretnék lenni, aki komfortál, és soha ennél erősebben nem éreztem késztetést erre: tényleg megtörtént a csoda, itt vagyok, múlnak bennem az elvárások mások iránt, csökken bennem a megítélni vágyó superego. Szabadság!

Kávéznék/teáznék is veled, ha itt lennél, és boldogság ülne bennünk és körülöttünk, nekem már nem kell megfelelni, magam sem vagyok nagy ász, láthatod, van itt a blogban önfeltárás épp elég, micsoda őszinte felület lesz ez, öröm! Vajon elhiszitek ezt nekem? Nem tudhatom biztosan, de reménykedem.  
Megértő hallgatás szeretnék lenni. 

Megérkeztem. 


    

 

2013. november 12., kedd

Mint a gyermek

Naivitás volt azt gondolni, hogy ha jobb leszek, egyre többen és többen fognak szeretni. Nyilván lesznek apró kis eredményecskék, boldog emberek, akiknek valahogy segíteni tudtam, az ő szemükben megnövök, és itt az olvasók között is akadnak majd páran, akik szeretettel gondolnak rám. (És ez nagy boldogság, köszönöm!) De, ahogy lassacskán kikristályosodik az utam, hogy hogyan akarok továbbmenni és merre (szándékosan nem használtam most a szeretnék szót, tanulom a tervezés utáni határozottságot), rá kell jönnöm, az igent jelentő igen, és a nemet jelentő nem okozni fog néhány kellemetlen percet ( = konfliktust másokkal). Ennek legfontosabb oka az eddigi önmagam: tipikusan konfliktuskerülőként, és a szeretetért való sóvárgásban mindig, mindenkivel egyetértettem, akivel beszéltem, annak adtam igazat, őt erősítettem meg véleményemmel, és ha éreztem, hogy egyáltalán nem tudok azonosulni a meglátásával, inkább hallgattam. Képtelen voltam kiállni saját gondolataim mellett, vagy megvédeni nekem fontos személyeket és eszméket. A megfelelni vágyás ült rá minden gondolatomra, szavamra, cselekedetemre és mulasztásomra, csak hogy szerényen egy ilyen klasszikus felsorolással éljek. 

A bullying jelenségéről írtam háromszor is (Megfelelni neked I. és II. és III.), és megint elhittem magamnak, hogy ha ezentúl bármikor szembejön velem a jelenség, azonnal felismerem és azonnal képes leszek fellépni ellene. A felismeréssel nem is volt gond, az gyorsan ment tegnap is, egy kis fénykép egy lelkileg megnyomorított volt tanítványról a facebookon, kedves rajta, komolyan veszi az exponációt, fénylik bele a szeme és a haja is. A többiek meg nyomban, mint a prédára váró ragadozók csaptak le a fotóra, hogy néz ki, milyen nevetséges a rajta lévő lány. Pedig nem az, inkább szomorú, szeretetre vágyó kis cinege, törékenycsontú, tizenhat évesen is úgy fest, mint egy hatodikos, alultáplált kislány. A csúfolódók meg szépek, okosak, gazdagok, ahogy az már lenni szokott, s tudjuk, hogy ez nagy hatalom, rám is hatnak derekasan. És amint megláttam a képet, elöntött a sajnálkozás, de ennyi. Nem írtam semmit: egy figyelmeztető kommentet, egy megálljt parancsoló utasítást, a nagy és határozott felkiáltójel helyett maradtam a ködbe vesző kérdőjel. Szánalmasan mentettem az irhámat, el az oldalról, majd valaki más csak odaírja, hogy ez azért nincs így rendjén.

Két dologban fejlesztett ez a kegyetlen kis játszma. Egyrészt: az önismeretben. Féreg tudok lenni, sőt, féregnyúlvány, erre jöttem rá. Gyáva vagyok, ha valaki megmentéséről van szó: kerülöm a figyelmet, szürke eminenciásként jó meghúzódni a tömeg háta mögött (és talán elhiszem, hogy jó ember vagyok, ha csak mögöttük állok és nem közöttük?), és nem szeretnék konfrontálódni olyan személyekkel, akik köztiszteletnek örvendenek (látszólag). A vesztesek és győztesek csatájában én középről mindenképp csak nyerni tudok, így gondoltam eddig, mert 1. nem én voltam a megbántott; 2. nem én voltam a megbántó. Erkölcsi és világi siker, ide nekem, hejehujahaj. Másrészt: egy új irány kialakításában. Nagyon fontos. Akkor tudok jó ember lenni, ha ezekben a szituációkban vállalom a szív feladatát. Merni kell odaírni a véleményemet, saját nevemmel és profilképemmel. Vállalni kell a veszteséget: igen, még kimondani-leírni is nehéz,hogy a mindig oly békés és megértő nőből egy harcosabb, határozottabb jelenést kell gyúrni. Erőből kell írni, okos szavakkal, de semmiképpen sem megalázva a bántalmazót. Egy este és egy átmajrézott reggel kellett ahhoz, hogy felismerjem, jobbnak lenni nem mindig azt jelenti: szeretettebbnek lenni.

És igen, büszkén jelentem, ma délelőtt felléptem a közösségi portálra. Megnyitottam az említett madárka profilját, megkerestem a legújabb, sokat bántott fényképét és öles, ám intelligens betűkkel odapötyögtem, hogy ott kérem szépen, nem csalás, nem ámítás, kőkemény bullying folyik. Az eredmény? Meglett. Lájkolták a hozzászólásomat néhányan. A támadók meglepődtek, tőlem aztán nem szoktak meg az ilyen kiállásokat, aztán odaírták, ők sem úgy gondolták, a legcsúnyább hozzászólásokat törölték (!) (ez nagy siker, mert megbánásról tanúskodik), egyikük még privát levelet is írt nekem, hogy nem akarta ő bántani azt a lányt, csak rosszul jött ki az egész. A kis cinke nem szólt semmit, csendben lájkolt egy fotót a profilképeim közül, ami azt a gyönyörteljes pillanatot ábrázolja, mikor először öleltem magamhoz a lányomat. Kiszolgáltatott, törpetermetű újszülöttem feküdt a vállamon, mikor elért hozzánk a vaku villanásnyi fénye, látszik az arcomon a megrendülés, a dolgokat érteni nem tudó kétségbeesés is, és valami mélyen lappangó, de feltörni akkor még nem tudó öröm.

Boldog vagyok, hogy megtettem. Így már jobb, talán kevesebben szeretnek, de magamat így tudom én jobban szeretni. Ó, a nárcizmus most nagyon messze van tőlem, ha ezt sikerül elhinnetek, és nem esem a büszkeség langyosvizű vedrébe sem, ezt érzem most, egy ismeretlen forrásból táplálkozó biztonsággal. Nyugodt vagyok, mert tudom, nagy csatát nyertem magam fölött, és hogy a nap is kisütött ezen a szép, fagyos, deres délelőttön, jó érzéssel tölt el. 

Ma túrós zsemlét csinálok, krumplilevessel. Nagyon szeretjük mindkettőt. Az előbbit sok-sok túróval, belereszelt citromhéj nélkül, mert a férjem azt ki nem állhatja, az utóbbit a földeken hagyott német burgonyával (túl kicsinek találta a multi, ő ezt a silány terményt nem vásárolja fel!), amit a gyermek gyűjtött össze egy kis fonott kosárba. Boldogság van a szívemben, nem büszkeség, sem valaminek a vége, hanem valami végleges, az új beállítottságom kezdete. Vége a békének, s ez most valamiért jót jelent.


  

 

2013. november 11., hétfő

Dívaságom története

Na nekem ne mondja senki, hogy nem lehet! Jennifer Lopeznek hiszek csak, ő profi a témában, már 2001-ben megmondta, hogy dívának nem születni kell, ez elhatározás kérem szépen, kőkemény munka és időráfordítás! Életforma, kimondott igenek és nemek, megfelelő szervezés, odafigyelés, folyamatos áldozathozatal. Precizitás! És soha nem lankadó maximalizmus. 

Napi rutin. A hajam például, a női ékességem. Hetente két nap ricinusolaj-kúra. Nem sajnálom rá az időt, háromórás procedúra! A patikában szerzem be, olcsó csodaszer, s ha használom, a fél család glédában áll, a segítősereg keneget, felhevít, hőt mér, elvisel. Ez a dolguk, nekik is érdekük, hogy én szép legyek. Bocsánat, nem szép, hanem díva! A kúra után hajszárítás, csak óvatosan, egyes fokon, hogy a fényes tincsek még véletlenül se legyenek töredezettek, szárazak. Ez a legkevesebb, amit megérdemlek. És a fodrász, hetente. Nem beszélünk, ügyeljen inkább az igényes munkavégzésre! Nem festünk, csak színezünk. Biokészítménnyel, abban kevesebb a vegyszer, tudom, ráírták a tubusra. Egyébként meg tesztelte ezer nő, és 98%-uk elégedett volt az eredménnyel. A heti színezés és a havi vágás karbantartja a fürtjeimet. Kibontott hajjal járok, tetszik, ahogy rugóznak a tincsek. Ha néha-néha mégis bekötöm, csak paradicsomkontyba, az nett és igényes. Üzletasszonyos. Vagy titkárnős? (Mit is mondott a barátom? Már elfelejtettem.) Az arcbőröm: naponta hidratálom kétszer, reggel nappali, este éjjeli arckrémmel. Drágával, mert az ár mutatja a minőséget. Csak kecsketejeset veszek egyébként. Ezen kívül rendszeresen radírozom, pakolom, zsírtalanítom, fertőtlenítem, polírozom a pofimat. Havonta járok kozmetikushoz, ez túlzás talán? Nem, mert csak így érem el a tökéletes állapotot: sehol egy mitesszer, egy tátongó pórus, csak hamvas orcák. Apropó, smink! Reggeli félórás feladatom a zsírtalan alapozó felvitele, szivaccsal, porcelán vagy bézs színben, évszaktól függően. Egy kis pirosító az arccsontokra, a szemem fölé vékony csíkban fekete tus, szempillámra - pödrés után - spirál. Ügyelve, hogy sehol ne legyen tömörülés, nincs annál kiábrándítóbb, ha valakinek kis göböcskék csüngenek a pilláin. Hétköznap ajakír, ünnepre piros, én bírom a noir stílt. 

A fogaim fehérítve, nem sajnálom rájuk a pénzt, kiszolgálnak még sokáig. Naponta háromszor mosok fogat: reggel, a munkahelyi ebéd után és lefekvés előtt. Délben és este fogselymezek, este öblítek is, eukaliptuszos szájvízzel. Naponta többször ellenőrzöm, nem büdös-e a leheletem. Mit ér a gyönyörű haj és arc, ha bűzös a száj, igaz-e? 
Az alakom. Sok munkám van benne. Naponta futok, munkába indulás előtt (egy órával kelek korábban emiatt), ehhez persze szükségem van egy minőségi futócipőre és sportmelltartóra. Délutánonként legalább fél órát tornázom, ezt soha, semmilyen körülmények között nem mulasztom el. Emellett hetente kétszer járok zumbázni, erre szükségem van a közösség miatt is. A fürdés is fontos része a karbantartásnak: kecsketejes a tusfürdőm, apró radírdarabkákkal, törülközés után pedig soha ki nem hagynám a narancsbőr elleni pakolást, meg a mellfeszesítőt, meg az ásványi pakolást. Meg a testpermetet. Meg a barnítókrémet. Meg a testápolót.
Odafigyelek az étkezésre is: a cukor és a gabona tabu! Zöldség, gyümölcs jöhet dögivel, s naponta három liter ásványvíz.

A ruházatom a legfontosabb. Csupa márkás gönc, mert azokban érzem igazán jól magam. Az elegancia éppoly fontos számomra, mint a szexisség. A dekoltázsomat és a hosszú combjaimat szeretem hangsúlyozni, meg a bokámat. A cipőm a védjegyem. Sosem sáros, sosem poros, sosem repedezett, sosem régi, mindig trendi, és csakis bőr. Télen-nyáron körömlakk, kezemen és lábamon is. Mostanában a ferraripiros a kedvencem, régebben a burgundi volt.  A manikűrösöm három az egyben szuperperszóna: ő a körmösöm és a pedikűrösöm is egy személyben. 

Sokat alszom. Naponta relaxálok. A kocsiban is csak chill outot hallgatok. Nem szoktam jógázni, másra kell az idő. Havonta járok masszázsra, mostanában rákaptam a lávakőre. Ha epiláció, akkor a gyantára esküszöm. (Be kell vallanom, egyre gyakrabban gondolok a lézerkezelésre is.) Botoxinjekcióra még nincs szükségem, sem szilikonbeültetésre, de a későbbiekben, ha az élet úgy hozza, nem fogok megijedni egyik lehetőségtől sem. 

Soha egy kilógó hajszál, soha egy gyűrődés a ruhán fenékfertálynál, soha egy cserepes ajak. Ezek a rigolyáim, ezekre kínosan ügyelek. A barátom büszke rám, és szereti, ahogy megbámulnak az utcán. Mi több, én is. Önbizalmat ad, és csak ez ad önbizalmat. Ha mások szépnek látnak, én is annak látom magamat. A munka befér így az életembe. Magánéletre persze kevesebb időm jut, de igyekszem: gyakorta szervezünk például szépséghétvégéket a barátnőimmel. Nem érzem nagy áldozatnak a dívaságot, hisz minden ráirányuló erőfeszítés értem van. (Persze senki, még maga J Lo sem mondta, hogy ez könnyű dolog.) Gyerek? Nem, még nincs. De ha lesz, az nem jelent majd akadályt, ugyanígy fogok kinézni, ebben biztos vagyok. Meg tudom csinálni. 


2013. november 9., szombat

A hét megkoronázása

Dolgos, szép hét volt ez. A lefektetett célok segítenek: a lefektetés közelebb lök a célok eléréséhez. Ma van a születésnapom, és ahogy elterveztem, úgy csináljuk, örülök!
Ma nincs bennem nagy elvárás, meg tudom élni a pillanatokat, mosolygok, ha a szüleimre gondolok, harmincegy évvel ezelőtt örülhettek a kis gyűrött fejemnek. Hallom apám nevetését, kis moncsicsi jött a világra, látom anyám féltő tekintetét. Szegény, már akkor is szorongott. Meg eszembe jut a testvérem születése is, már kilenc éves voltam, épp táborban a Balatonnál (hmmmm, de édes a szám íze), és nem tudtuk, fiú vagy lány. Állítólag csak én szerettem volna kislányt, és mikor tényleg az lett, diadalmas örömöt éreztem, iggggeeen. Milyen gyönyörűnek láttam! Fehér ruhácskában aludt a kiságyában, mikor hazaértem, és rózsaszín volt a szemhéja, áttetsző, kis bordó erekkel. Ettől az emléktől meg újabb képkockák tolonganak a homloklebenybe, egy utolsó észvesztő fájdalom, apró reccsenés, már nem is éreztem, hogy történt-e előrehaladás, csak az összeszorított érzékszervek távolából jutott el hozzám egy rövid, ám meghatározó információ, megszületett a gyerekünk, kétszótagos leányunk, majd' háromkilónyi ágyúgolyónk. Attól a pillanattól kezdve tanuljuk a kötöttséget.

Három a kislány: anyám-testvérem-lányom. Gyönyörű triumvirátus, sokféleségben tündöklő pólusok.

Ajándékozni támad kedvem. Ha mellém állna a gyakran aktív, de betörni lehetetlen humorérzékem, akkor írnék valami vicceset nektek, de hiába hívom, most cserbenhagy épp. A vehemencia az menne, abban bármikor kész vagyok remekelni, de mi értelme lenne? Ne rontsam már el azt a szép napot. Van még egy táblázat-elmaradásom, magammal szemben, a testi témájú. Jó lenne összefoglalni, milyen áldozatokat kell meghoznom az egészségem (egészségünk) érdekében, mikor mennyi mozgást, mély lélegzést, szabadlevegőzést igényelne egy minőségibb élet. El fogom készíteni, de ma még a csokisfánké a világ, hadd szóljon a bundás mogyoró halmokban, meg valami jó kis film hangaláfestésnek, ahogy búrjuk az esti társast a férjemmel majd. 

Gyűlnek a jókívánságok hegyekben, boldog vagyok, s bárcsak másoknak is juttathatnék belőle, meg nem értett lelkeknek, akik látszólag szándékosan választják a magány útját, de engem ugyan nem csapnak be. Magamhoz ölelném a világot, de most csak két ember van a közelben, egy épp megérkezett hajpántos férfi, meg egy, a nagyágyban pihegő akaratos kislányka, fejére tekerve az imádott-el nem engedett palást, egy ezeréves pulcsi, anyaszaggal. Alszik. Nyugalom van bennünk, felhívjuk a kinézett telefonszámot, egy kis ajándék, talán jó helyre megy. Torta most nincs, el a konvenciókkal, megteszi a már jól bevált Lebkuchen is, a boltból, nagyon szeretem, meg az imént említett finomságok. A gyertyáról viszont nem tudnék lemondani, a lobogását szeretem (a gyerek már jól használja a lobog igét, narancssárga zászlóval rohangál mostanában a lakásban), plusz lakberendezési szempontból is kifizetődő a látványa.   

Jól érzitek, a bejegyzés most színtiszta magamról kategória, ez lett így az ajándékom, nektek és persze magamnak, mert hát az önreklám sajnos mindig jóérzés. Csend van még körülöttem, a tűzijátékot hagyom karácsonyra, majd otthon!, és eldöntöttem, összeírom életem harmincegy legmeghatározóbb zeneszámát, és az elkövetkező napokban (ameddig bírják a családtagok) azokat hallgatjuk. Fincsi kis válogatás lesz, benne néhány szeretett gyerekkori dalóriás, és sok alter arc, kevés diszkóremek, és igen, Modjo Ladyje lesz a tejszínhab mindenen.  

Jókedvvel pörögve, hálával telve, fröccsenve-placcsanva, hangosan nevetve, a jóban nyakig elmerülve, felhőtlenül, büszkén, körbevéve, köszönettel nektek is, fakoronával a fejemen. 

A születésnapom boldog.