Velem is megtörténhet?

Hallottam én sokszor arról, hogy az anyukáknak milyen nehéz elengedni a gyereküket óvodába, meg hogy mennyire fáj az elszakadás. Bár tudatlan vagyok e téren, fogadni mernék, hatalmas a pszichológiai szakirodalom is a témában, és az ezzel foglalkozó újságcikkek mennyisége is jelentős. Lelki szemeimmel látom a piros szalagcímeket: "A kisbabámat nem adom!", vagy "A szívem másik fele az óvodában maradt...", és még most is, ahogy írom ezeket a szavakat, az irónia ördöge trambulinozik az agyamban, boldog, hogy még mindig le tudja győzni az elszakadás feletti fájdalmamat. Mert ez már nekem is valós élményem, szomorú tapasztalatom: a kisbabám óvodába jár, s ahogy belép reggel a Süni csoport szobájába, mintha a szívem egy darabját is magával vinné. Ez nyálas dolog? Agyonstrapált klisé? Most inkább halkan csak azt mondanám: igazság.

Állítólag, születésünk után egy ideig még azt gondoljuk, az anyával egy személy vagyunk. Ez az újszülöttek identitása, a kiszolgáltatottságukból eredő, mélységes-mély kapcsolódásuk ahhoz a felnőtthöz, aki táplálja, melegíti, szereti őket. Aztán szép lassan, ahogy egyre inkább megismerik a világ folyását, s ahogy nyiladozik a kis értelmük (vagy inkább csak úgy írnám: alkalmazkodik), rájönnek, hogy ők önmagukban létező, önálló akarattal bíró entitások, az anyától független emberek. Sok kis csatát vívnak a környezetükkel és magukkal, míg megteremtik a személyiségük egészét - veleszületett és megtanult jegyekből felépítve. Így, mire az oviba érnek, már túl vannak a nehezén, megtanulták elviselni a fájdalmas, megmásíthatatlan tényt, miszerint "anya nem bennem van, még csak nem is mindig velem".

De mi a helyzet az anyukákkal? 
Pont mire belejönnénk (már megy a házimunka, annyira jókat főzünk, ügyesen bánunk az időnkkel, jut mindenre egy-egy óra, mesézünk, játszunk, bevásárolunk, megtanítjuk a gyermeket az önálló játékra, hogy olvashassunk is egy keveset, és még ezernyi szórakozásdarabkát csempészünk a napi rutinba), jön az óvoda. És ekkor ráeszmélünk, mi, elsőgyerekes hősök, hogy a kisbabánk születésével a mi identitásunk is megváltozott, nekünk is szükségünk van arra a tizenkét kilónyi teherkére a biztonságérzetünkhöz. Én nem akartam ezt elhinni. Aztán megtapasztaltam, így van.

A gyermekem alig várja, hogy beérjünk a négyzetes építmény menzaszagú halljába, örömmel énekel már a bicikliúton is végig, a Mennyből az angyal dallamát egy saját költésű, oviba menős szöveggel, s amint leveszem róla a kis kabátkáját, már rohan is a csoportszobába, a drága kis barátaihoz, egy puszit még talán sikerül gyorsan kapni tőle, de aztán ott maradok egyedül a folyosón, kezemben a még meleg ruhácskákkal, melyekből árad a jól ismert, édes-édes illat. Én vagyok most már csonka, nem ő. Igen, ő most már kiegészül, nem függ úgy tőlem, mint régen. És nekem meg, harmincévesen, újra meg kell vívnom egy identitásválsággal: egy önmagamban létező, önálló akarattal bíró entitás, a gyerekemtől független embernek kell lennem. 

Egy-két hétig fáj(t) a felismerés, aztán már könnyebbé válik így élni, egyszer azért jól esett elpanaszolnom a gondomat anyámnak (ó, jól tudta ő, miről beszélek). A blogomat kissé elhanyagoltam a múlt héten, s vasárnap végre ráértem, hogy legalább a leveleimet elolvassam. Két kedves e-mail is várt rám, óvatosan kérve, hogy folytassam az írást, mert nekik fontos lenne. Meghatottság, boldogság, ezeket éreztem, és hálát, hogy mennyi mindent lehet adni az embereknek. Magamban meg tudom: a gyermek, a világ legtermészetesebben viselkedő kis egyede, nagyon-nagyon fog örülni, mikor délután érte megyek, és boldog lesz, ahogy ráadom a kis kabátkáját, és a bicikliutat végig fogja énekelni hazafelé is: "Heje-huja, vigalom! Habos fánk a jutalom. Mákos patkó, babkávé, értünk van a parádé!"





Kirándulás igazán

Egy magazin fekszik előttem az íróasztalon, a borítóján durcás szájú, gyönyörű kisgyerek, hátulról karolja őt "anyukája", aki nem kevésbé vonzó - fiatalság, makulátlan bőr, igéző szemek (bennük egy kis riadalom és a vaku villanásának tükre), hófehér ruha, tökéletes tisztaság jellemzi mindkettőjüket. (Akinek nem a könyökén jönnek ki az efféle megrendezett, idealizált családi portrék, beetetős címlapok és mesterséges szépséggránátok, talán még meg is kedveli ezt a két törékeny őzikét, a gonosz világtól burában megóvott ártatlan két kis lelket.) Ez az újság egy jól menő sajtótermék különszáma, a gyereknevelésről szól szülőknek és érdeklődőknek, telve mindenféle testi-lelki témákkal, s főleg reklámmal. Az írások célközönsége a jólszituált, kommunikációban és a kultúrára való nyitottságban fejlett felső közép- és felső réteg, ízig-vérig modern, kreatív szülők, a kor szellemének megfelelő nyitottsággal, akik a konzervativizmus és a liberalizmus megfelelő mértékű elegyével bírnak. (Csak néhány pontnak felelek meg, valójában idegesített a minden oldalról áradó sznob, fensőbbséges hangvétel.) Ahogy megvettem az újságot, egy hosszú autóút csendességében végig is olvastam, s nem tagadom, azért volt benne egy-két figyelemre méltó cikk, fogok még utalni egyik-másikra.

A 115. oldalon egy anyuka arról mesél, hogyan járnak kirándulni a kisfiával. Egy megszállott városnéző, múzeummániás nőről van szó, akinek a tengerparti nyaralás egy szenvedés: nem kenyere a passzív pihenés (nincs ezzel egyébként semmi gondom, sok tekintetben én is hasonló vagyok), az ő szótárában a nyaralás a felfedezést jelenti. Akkor érzi jól magát, ha az üdülés célpontját, egy-egy várost szinte utcáról-utcára megismer, ha a műemlékeket egy ragadozó elésszeműségével tanulmányozhatja végig, s ha gyermeke (aki mára már hétéves) is társ ebben. Arról ír a szerző, hogyan kedveltették meg kisfiukkal az egynapos városnézéseket, a múzeumlátogatásokat, a kastélyok bebarangolását, a rohamtempós templom-catchingeket, a térképhasználat bájos, régimódi művészetét. Jó kis tippeket ad az újságíró, de valami sántított nekem már az első mondattól, s mikor a magazin egészére tekintettem, rá is jöttem, hogy mi. Ha a többi cikk tartalma is bevonódik a tudatomba (és erről nem tehetek, hiszen ember vagyok), ennek az írásnak megpecsételődik az üzenete (és sajnos kultúrsznobbá válik): "akkor vagy jó szülő, ha állandóan ügyelsz a gyermek kulturális bevonódására, a nyaralás (pihenés) alkalmával is", illetve a másik, háttérben és talán tudattalanul megszőtt gondolatiság: "akkor vagy jó szülő ebben a modern korban, ha instant gyereket nevelsz, olyat, aki hozzád alkalmazkodik, aki beadható gyerekmegőrzőbe, míg te jót töltődsz (szórakozol, sportolsz, magadra figyelsz), aki felveszi a szokásaidat, s aki nem zavar a nagy-nagy önmegvalósítás dicsőséges folyamatában."

Így lesz ebből az ártalmatlan írásból egy (valahol mélyen) frusztráltságot keltő szöveg, amely ráadásul még egy álságos sztereotípiát is megerősít. Pedig a gyereknevelés nem lesz könnyebb, ha a gyereket a magunk képmására gyúrjuk, és így szinte láthatatlanná tesszük: szerintem nem jó, ha az a cél, hogy a gyermek születése után is megmaradjon a régi életvitelünk (úgysem fog, s az ebből fakadó csalódottság fáradtságot, fásultságot szül a szülőknél, a gyereknél meg szeretethiányt). Nem kell feladnunk önmagunkat, de változtatásokra van szükség a gyerek születése után: kevesebb lesz a spontaneitás, és a nyakunkba kapunk sok-sok vödörnyi kényszert az áldozatvállalásra. Az egy hibás koncepció, ha ezt letagadjuk, vagy el akarjuk kerülni. (Persze az ellenkezője épp ugyanígy nem igaz, de arról most nem esik szó. Máskor majd biztos.) Legyen kirándulás, ami a klasszicista épületekről szól, legyen, ami a fagyizásról, vagy éppen csak a fűben zsongó, ezernyi kis rovarról. Legyen program, amire elmegyünk, míg a gyerek a nagyszülőknél van, legyen program, amit lemondunk - egy, a gyerekkel közös sétáért, beszélgetésért, olvasásért vagy társasozásért. Legyen egomegtagadás a másikért, egofelmagasztalás magunkért, mindkettő nagyon fontos. 

Ezeket a sorokat magamért is írom, én sem vagyok jobb a deákné vásznánál. A szülés után hetekig betegre aggódtam magam: "Most már ebből fog állni az életem, csak szoptatok és virrasztok éjszakánként, egyetlen emberre, a kislányomra koncentrálva?", tettem fel a kétségbeesett kérdést naponta ezerszer is magamnak, aztán meg jött a boldog megadás, a magát csonkig égető, önfeláldozó anya-szerep, amikor meg minden a gyerekről szólt, az ő testi-lelki-szellemi fejlődéséről, a spontaneitás és a saját személyiség totális háttérbeszorításával. Egyik sem volt jó, kellenek a nem muszájból lemondott felnőttprogramok, és a felelősségtől mentes, csendes percek is. Nem akarok olyan gyereket, aki "mintha nem is lenne", és nem akarok olyan szülő lenni, akiről azt mondják a barátai, "őt már elvesztettük". Nem kell az instant-gyerek, legyen az életem igenis nehezebb, s nem leszek gyertyaláng-szülő sem, aki elfelejti saját szükségleteit.

És ha kirándulás, akkor mostanában meg azt szeretem, mikor:
- biciklivel megyünk az orrfacsaró szagú káposztaföld mellett
- a fejünk felett serceg a vezeték a nagy horizontú földeken
- a folyóparton sok pici kagylót találunk, és néhány árván maradt csigaházat
- a gyerek ujjongva hódol az utcán sorakozó fatörzsek bodobács-lakótelepeinek
- a gyármonstrum udvarán lévő mogyoróbokrot leszüreteljük
- szendvicset készítünk az útra, meg a kicsi könyveit és műanyag lovacskáit
- és elhangzik a rettegett mondat: "anya, még nem szeretnék/akarok hazamenni!"

Mindeközben pedig rengeteget tanulunk. Megbecsülni az ingyenest, ajándékként tekinteni az észrevehetetlen megszokottra, megszeretni az elérhető közelségben lévő szépséget, saját véleményt alkotni egy olyan végtelenül egyszerű tevékenységben, mint a kirándulás. 

A kultúra meg várhat még egy kicsit, fontos nekem ez a sorrend, jövő héten talán az is sorra kerül.

Megint kedvencek

Az utóbbi három nap egy totális rohanás volt, Lolának is becsületére vált volna, én mondom. De jó dolgok történnek, meg-megajándékoz az élet, ez a tarkaságból szőtt kevercs, nehézségekkel és örömökkel, vagy úgy is írhatnám, érezzük, hogy vagyunk. Ma este már nem is vágok bele újabb gondolatkifejtésbe, inkább csak tovább lovagolnék még a múlt heti témákon: a nyitottság hiányának kérdésén, az emberi kapcsolatok kezdőpontjának elhibázásán, a kommunikációs zavarokon, a megítélés lerombolni való, szilárd lábakon álló alkotmányán. 
Egy kedvences bejegyzés következik, ezekre a dolgokra koncentrálva, fogadjátok sok szeretettel. Mivel a téma nagyon gazdag, és ilyen-olyan formában szinte minden észtermékben megtalálható, szelektálnom kellett, és igen jó dolgok rostálódtak most ki (majd később még úgyis írhatok róluk, vigasztalom magam). 

1. Stefan Zweig: Csillagórák (Portrék)

Tudjátok, hogy miért jó ez a könyv? Nekem legfőképp azért, mert mint egy szépen nyíló világ bontakozik ki előttem egy (zseniális) emberi elme gondolatszövése - az, ahogyan az író portrét fest nagy művészekről, vagy dokumentál egy-egy meghatározó történelmi eseményt, attól az alázatos, humánus megközelítéstől válik élővé, ami a könyv minden mondatára jellemző. Ilyen az ember: csodál másokat, jót és rosszat feltételez másokról, vív magában az előítéletek árja ellen, önigazol, eltúloz, bebizonyít. 
Ha őszinte szövegre vágysz, olvasd ezt.

2. Émile Zola: Tisztes úriház

Hát nem az író legelismertebb alkotása, az biztos. De olyan gördülékeny, és annyi, de annyi ember van benne - kapcsolatok, a felszínesség alá sosem bukó álszenteskedések, fájdalmas tapasztalatok irányítják az életüket, s a főhős állandóan véleményt alkot. Nőkről, férfiakról, önmagáról. Tanulságos.

3. Virginia Woolf: Az Évek

Említettem már ezt a művet itt, most megint megteszem. Az emberi kommunikáció totális csődje is megelevenedik benne, és hogy hogyan nem vagyunk képesek túllépni önmagunkon, néha meg igenis, hogy micsoda igazságokat tudunk megsejteni a másikról is, és ember emberhez mennyiféle szépségben és gyarlóságban tud kapcsolódni. Erőteljes atmoszférájú szöveg, jó benne elmerülni.

4. Gosford Park  (film)

Csak egy kis könnyedség az előzőekhez képest: egy kis felületes ráközelítés a társadalmi osztályok különbözőségére, a megítélés és beskatulyázás kézzel fogható valóságára, igaz, az 1930-as években, mégis, magunkra ismerve. Annak idején (2001-ben) nagyon szerettem.

5. Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

A desszert a mai menüben. Sőt, inkább egy könnyed kis salátakompozíció, édes kis rukkolalevelekkel gazdagon. Humoros, szeretetteljes, kedves kis írás: élettel telt emberek, emberekkel telt élet. Szívmelengető, kötelező darab.

Igen, ez a kép beállított. ;)

Rendes - rendetlen

Van a gyerekemnek egy szép képeskönyve, gyakran lapozgatjuk, szereti. Minden oldalon egy ellentétpár található, illusztrációval. Megmosolyogjuk a fürge gyíkot a lassú csiga mellett, szánakozunk az üres kosáron és örülünk, hogy ugyanezen a papírlapon már meg is találjuk a körtével és almával teli mását, és közben megtanulja a kis buksi, hogy a sündisznó a bokor alatt van, a kismadár meg a bokor felett. Ennek az ártalmatlannak tűnő könyvnek is megvan pedig a veszélye. Lopva segít megteremteni a gyermek agyában azokat a megítélési automatizmusokat, melyekről a héten már többször is írtam: és ha a felnőttekre jellemző zártságot elkerülni, vagy legalább késleltetni akarom, nekem szülőként kell résen lenni.

Egy édes kislány áll a fűben. Kleopátra-séró, egyenes frufru, makulátlan ruha gyűrődés nélkül, fehér zokni térdig felhúzva, semmi piszok, egy visszafogott kis mosoly a száj szegletében, a tökéletesség frusztráló érzete lengi be a képet. Ő egy rendes gyerek, hirdetik a betűk a lap tetején. 

A másik oldalon is egy édes kislány áll a fűben. Kócos haj, égnek meredő üstök, maszatos arc és kézfejek, koszos ruha, egyik zokni fent, másik lent. A szem kissé ijedten néz ránk. Nem is csoda, hisz ő a rendetlen gyerek.

Nagydózisban injekciózzuk a gyerekeinket ezekkel a nevetséges szuperegós megbélyegzésekkel, aztán meg csodálkozunk, hogy tinikorban is már minden a külsőről szól, abból táplálkozunk és abból épül az énképünk, hogy mások milyennek látnak minket kívülről: a hajunkat, a bőrünket, a vonásainkat, a ruhánkat, az alkatunkat, a színeinket, a mozgásunkat. Aki magára ad, az munkájában is igényes, zengi a nagyrabecsült HR szakma színe-java, és gondolkozóba ejtenek engem is: lehet, hogy tényleg így van? De aztán megnyugszom: emlékszem én még arra a tanáremberre középsuliból, a kordzakója ezer irányba meredt, de ahogy angolt tanított, a mai napig él bennem az a néhány helyettesítés, hogy pontosan mit is tanultunk aznap, itt vannak a kifejezések az agyamban a used to ilyen meg olyan használatáról. 
Hápoghatok én az előítéletek és a beskatulyázás hülyesége ellen, ha nem ismerem fel az ezekhez vezető apró lépéseket, hogy hogyan irányítom én is a gyermekemet a társadalmi normák egyre fojtóbb közegébe. Észen kell lenni, figyelni, hogy mikor mit tanítok neki, hogy milyen szavakat ejt ki a meggondolatlan szám, hogy segítek-e neki a lényegre koncentrálásban, a nyitottnak maradásban, az emberek szeretetére jól tanítom-e. 

A két kislány példája intő jel számomra. Kritikusnak kell lenni minden sajtótermékkel szemben: nem szabad mindent elhinni annak a nagyon is veszélyes berögződésnek, miszerint a nyomtatott médiában megjelenő termékek (mégha ily bájos gyerekkönyvek is) hibátlanok, ártatlanok, értünk vannak. Megbeszéltük a kicsivel, milyen az egyik kislány, milyen a másik, aztán nevettünk egy jót: felidéztük, hogy mikor kint játszottunk a folyóparton, mi is milyen rendetlenek voltunk, és az is milyen jó volt, vannak szituációk, mikor ez a jó, vannak, mikor az, és mekkora boldogság, hogy a rendetlen kislány is jól érezheti magát. Láttam a kis szemein, milyen mohón isszák be az új információt, és éreztem, tőlem mindent ugyanígy fogadna be, ha annyit mondanék, hogy a rendes jó, a rendetlen rossz, teljes mértékben magáévá tenné, anya szava szent, a világ tehát így épülne benne tovább. Hálás vagyok ezért a nagy felelősségért, mert egy kicsit alakíthatom a számomra oly fontos értékek konzerválódási szintjét az ő elméjében, de nem ringatom magam olyan tévhitekbe, hogy ilyen tanításokkal ő gyermek tud maradni örökre. Ha nagy lesz, el is várom, hogy ő döntsön, mire hogyan tekint, de szívből remélem, hogy küzdeni fog az előítéletek és a zárkózottság ellen, és nem az értéktelenért, hanem az értékesért, az emberért fog munkálkodni. 

A gyerekeknél működik

Na, akkor az óvoda. Teljesen felesleges volt szorongva odamennem, a társadalom e lefiatalított modelljében nem a felnőttek szokásai vezetik ez életet, szerencsére. Az első jel Fabienne volt.

Fabienne már négy éves, rangidős a csoportban. Afféle pót-óvónéni, rendezi a kicsiket, löki a hintát, eldönti, hogy ki melyik biciklibe ül, s közben egy tündéri kis huncut. Szőke fürtös hajjal, Harry Potter-szemüveggel, zsiványsággal a szemében, és valami mélyrőljövő magabiztossággal utasít gyereket, óvónénit, szülőt, engem. Bátran lépett hozzám, hogy hívnak, tette fel első kérdését, szuggesztív kislány, gondoltam közben magamban. A válasz csak félig tetszett neki, furcsa lehetett ez az idegenül csengő három szótag, dehát nem tudtam mást felelni. Aztán mégis úgy döntött, hogy bekerülök a kiskosárba, mert kért, adjam rá a gumicsizmáját, nagy a sár kint az udvaron, és biztosított, ne aggódjak, ő majd vigyáz itt a gyerekemre, amíg nem leszek az óvodában. Teljesen megnyugtató volt, ahogy ez az ösztönlény ígéretet tett. Később szemtanúja voltam, ahogy csellel kicsalta a gyerekemtől a vesszőparipát, másik játékkal elvonta a figyelmét, közben megkaparintotta a rózsaszín lovat, és olyan boldogság volt látni, hogy az itthon ezerszer is megbukott, fantáziátlan kis trükk neki milyen könnyedén sikerült, egyetlen könnycsepp nélkül, akadálymentesen, okosan, jól előkészítve, ráérzéssel.

Aztán jött a kicsi Lina. Ránézésre marokkói kislány lehet, elbűvölő gesztenyeszemekkel, bongyor hajjal. Ő egy kis bújós baba, mindenkit megsimogat szeretettel, és ha elesett, egy röhögésbe fulladt áucs-csal továbbindult. Észrevettem, mindenki kedveli a csoportban, olyan őszintén bájos, meleg jelenség. Lina is oda-odament az enyémhez, meg hozzám is többször, mindig mosolygott, bátorítás, megerősítés volt a szemében, miféle megérzések irányítják a gyerekeket? Honnan ez az ősi tudás, a másikra figyelés képességének ez a mérhetetlen nagysága? 

És végül Lara. Anyukája magas, láncdohányos, megtört nő, hangos beszédű, kedves, magányos, amennyire megismertem három reggel alatt. A kislány ruhái cigiszagúak, az arcán már most látszik valami sértettség, a csúnya világ egy kis lenyomata: fájdalom a szem vonalában, egy apró rózsaszín karika már ilyen fiatalon.
Az első dolga volt a mi harmadik napunkon, hogy szép papírból legyezőt hajtogatott és azt a gyerekemnek ajándékozta. Majd fél óráig ezzel játszottak, legyezték a saját arcukat, az óvónéniét, az építőkockázó fiúkét, a dadusnéniét. Közben hangosan kacagtak, mint ezeréves jó barátnők, telve közös titkokkal, tapasztalattal. 

Tévedtem. A nyitottságot, amiről itt és ott írtam, nem is az öregek őrzik. Ők csak hasonlítanak, lélekben egyre közelebb kerülnek egykori önmagukhoz, a gyermekhez. A gyerekek, akik már születésükkor bírnak ezzel a bizalommal egymás iránt, hordozzák igazán a nyitottság képességét, nincs mit félteniük, nem tartanak a megítéléstől, távol áll tőlük a társadalom alkotta szabályrendszer idegensége és emberellenessége. És végtelenül jószívűek, kis romlatlan lelkek, fehér lapocskák, követendő példák.

Az óvónénik is nagyon szimpatikusak. A dadusok is. Még az igazgatónéni is. De elsősorban azért vagyok boldog nyugalomban, mert ott vannak az óvodában a gyerekek: az emberségnek e kis fáklyavivői, Fabienne, Lina és Lara, de mondhatnám Eliast, Darrylt vagy Linust is. Elmúlt a szorongás, a gyerekem biztonságban van.

Ismeretlen ismerős

Az elhatározás halála - újragondolás

Jártam hajdanában egy nagyon érdekes szemináriumra, ahol a nyelv jelenségéről gondolkodtunk erősen, először csak félve, szakszövegek által irányítva, majd fantáziát eleresztve, bátran, tabuk nélkül, egy hihetetlen kreatív és elfogadó tanárnő vezetésével. Egyszer felvetődött egy kérdés, csak egy percre talán, hogy vajon nyelven gondolkodunk-e. Attól kezdve állandóan rajta akarom kapni magam gondolkodás közben: ha megszületik egy gondolat a fejemben, az magyarul, szavakat, nyelvi elemeket egymás mellé pakolva történik? Úgy követik egymást a szabadon szárnyaló asszociációk elmémben, hogy közben ott vannak szorosan összeforrva a nyelvvel, a nyelvi jelekkel is? Egészen egyszerűen: "beszélve" gondolkodom? "Vizsgálódásaim" során úgy találtam, igen, de várok mindenféle kapcsolódó tapasztalatot, örömmel!

Ebben a kis játékban kaptam rá az önmegfigyelés ízére: arra a különös pillanatra, melyben rajtakapom magam valamilyen ismeretlen vagy furcsa viselkedésformán. Mintha egy másik emberként szemlélném ezt a barna hajú lányt, aki épp beszél magában-gondolataiban, vagy így-úgy tekint másokra. Merthhogy mostanában, az elmúlt napokban meg ez történik. Legutóbbi bejegyzésemben azt fogadtam meg, nyitottabb leszek - odafigyelőbb, kezdeményezőbb, mélységesebb. Bizonyos esetekben sikerrel is jártam: a mosolyok, kedves odafigyelések az utcán-közösségi helyeken működtek, beszélgetésre is elszánnám magam, ha úgy adná egy-egy szituáció, de az alapbeállítódás, az valami félelmetesen masszív, kőbevésett dolog, és nem, vagy nagyon nehezen változik. Újra és újra azon kapom magam, hogy az első pillanatban, a másodpercnek abban a meghatározó töredékében, mikor bemérek valakit, mikor az agyammal felfogom egy másik ember jelenlétét, azonnal a mást, a változót keresem: miben különbözik tőlem. Nem tudom, hogy ez valami énvédelmi mechanizmus, a világ megértését segítő beskatulyázási stratégia vagy téves szocializációs tanulás következménye, de nagyon megdöbbentő dolog, mely felveti az egyik legfájóbb kérdést, amit életemben feltettem: miért van az emberben rosszindulat egy másik ember iránt? Nem a bosszúra gondolok, a majdénmegmutatom elcseszett egokitörésére, hanem az alapbeállítódásra, a megítélés origójára, arra a szent pillanatra, amikor ránézek egy új arcra, s azonnal meglátom az eltérést, biztosítva magamat saját igazamról és hamis nyugalomba merülve a másik lesajnálásának ürügyén. És ha egyszer, sok odafigyelés árán, alakulni akarással és az önnevelési szándék megerősödésével ezen változtatni szeretnék, hogyan tegyem? Hogyan tudok teljes előítélet nélkül tekinteni bárkire? Hogyan tudom ignorálni a külsőt (vonalakat-színeket-szagokat-hangokat-mozdulatokat-szavakat), és csak úgy bambán-jóindulatúan a lényegre, a lélekre koncentrálni? Türelmetlen vagyok, s bár tudatosan, munkával el tudom érni, hogy ne ezek alapján tekintsek emberekre, mégis azt szeretném, ha eleve így lenne - akaratlanul is csak egy kis fénysugárként lássak minden egyes nőt és férfit, gyermeket. Ne mondjam meg előre, hogy ő mit gondol rólam, hogy én mit tudok (vélek tudni) róla, hogy mennyi boldogsága-nehézsége van-volt életében, ne legyen fontos a hajfestéke színe, az a mélyenbarázdált szem ott a gödörben, a hangja, hogy mit tart viccesnek és mennyire hódol be a normáknak, hogy ateista vagy karizmatikus, és így tovább, minden, ami az első pillantás-gondolatban megszülethet, képet ölthet, megfogalmazódhat. De még az sem lenne baj, ha ez a képalkotás ilyen intenzíven megmaradna, csak könyörgöm, legalább pozitív lenne - embert emberhez segítő.

Ezt a negatív hozzáállást, ezt szeretném kiirtani magamból. Nem igazán tudom, hogyan, de annak örülök, hogy legalább már nem hazudok többé gondolatban sem, tisztán látom a legfőbb gondot, a másik visszautasításának és önmagunk elzárásának fő forrását. A betegség felismerése mindig az első lépés a gyógyulás útján, most is ebben bízom. Dolgozom: kérek-erőlködöm, megteszem, amit tudok, s ez néha elég, néha nem, de dacosan-fel nem adva, az embereket meg szeretném szeretni. Ítélet, énvédelmi mechanizmus nélkül, első pillantásra, jót feltételezve, szeretettel. 

Nyitottság és félelem összefüggéséről

Az egész a vonatozással kezdődött. Van egy nagy képeskönyvünk, a gyermek kedvence, gyakran átlapozzuk és hosszasan csodáljuk a vasútállomásról szóló fejezetet. Látom, ahogy felcsillan a szeme, mikor erre az oldalra érünk, mohón falja a szerelvények színét, funkcióját, a kaller indítótárcsája úgy jelenik meg képzeletében, mint vadakat terelő varázspálca, s az egész világ, ez a bűvös-bájos összevisszaság, a célok és céltalanság furcsa kevercse, elvarázsolja őt. Ezért úgy döntöttem, hogy rászánok egy fél napot, és bevonatozunk kettesben a Keletibe, ott téblábolunk egy keveset, megnézzük az építkezést és az óriási házakat, a sok rohanó bácsit és nénit, eszünk valami helyi ételkülönlegességet (gyrost? pizzát? sült virslit? péksütit? vagy a fonnyadt salátás restis szendvicset?), majd hazarobogunk, feledhetetlen élményekkel gazdagodva. A terv és a valóság sokszor elég messzire elkerüli egymást, de most nem így volt: nagyon jó kis program sikeredett, pont úgy, ahogy szerettem volna. A gyermek ragyogott, azóta is emlegetjük a vasúti kis liazonunkat, sőt, fényképek is készültek élete első vonatozásáról.

Persze, ha valahol ennyi eltöltött év dereng csendesen, akkor képtelenség nem összetalálkozni ismerősökkel, régi arcokkal, itt egy cserkészlány utazott velünk befelé lelkesen, s mesélt-mesélt az életéről, tabuk nélkül, éreztem a bizalmát, ott benn a galambokkal zsúfolt hangárban a fodrászbaráttal futottunk össze, mosolyogva rohant is már hozzánk, megölelt, dicsérte a gyereket, hogy megnőtt (és főleg a haja!), de rohantunk is tovább, hogy elérjük a hazafelé tartót. És túl a fagyin, a nagy csodálkozásokon, a zajtengerben szoros kézfogáson, a tátott szájas ingerbegyűjtő túrán, ahogy végre nyugodtan leültünk a második vonatra, amelyik majd vissza is vitt minket, udvariasan és kedvesen egy néni ült le mellénk.

Először csak a gyermekkel beszélgetett, (persze, velük a legkönnyebb elkezdeni a kommunikációt, nyitottak és bizalmuk van még mindenben,) aki örömmel újságolta, hogy ő most vonatozik, és láttuk Budapestet is, majd szó szót követett, és már annyi mindent tudtunk egymásról, hogy a néni kazincbarcikai,  hogy két gyermeke van, hogy három unokája (egyelőre!, hangsúlyozza), hogy mivel foglalkoznak, hogy épp a legkisebb születésnapját megünnepelni jött Pestre, és akkor már előkerültek a fényképek is, tényleg édesbájos gyerekek, gondoltam magamban, és szép lassan azon kaptam magam, hogy teljesen elernyedve, a görcsös szorítástól, a megfelelési kényszertől nagyon távol, lazán buknak fel belőlem a szavak, a mondatok, és mesélek én is, hogy mi hol lakunk, és hogy érezzük ott kint magunkat, és mik a terveink, és akarunk-e még másik gyereket, és milyen az elszakadás otthonról. Láttam a szemem sarkából, hogy a másik oldalon ülő fiú egyfolytában minket néz, minden egyes szavunkat hallhatta ő is, de ez egyáltalán nem zavart, szinte jól esett ez a nyitottság, hiszen nem nagy titkokról folyt a beszélgetés. 

Ez. Ez a valami. Ez olyan jól esett nekem. Az egymás felé fordulás. Annak bizonyítéka, hogy a másikat emberszámba vesszük. Nem számok vagyunk csupán, nem csak igeneket és nemeket hordozó adathalmazok,  hanem történettel, érzésrendszerrel bíró lelki lények, akik törődnek egymással. A néni, mikor Rákoshegyen leszállt a vonatról, addig állt a peronon integetve a lelkes gyerekemnek, amíg a szerelvény tovább nem indult. Azt éreztem, hogy olyan elégedettség és nyugalom van bennem, hogy önmagam vázaként nem vagyok elég befogadni ekkora mennyiséget, túlcsordul rajtam, megtölti az egész vagont, vagy talán az egész járművet. 

Ez a nyitottság pedig ott van bennünk valahol. A régiek, az öregek használják is, ők mindig könnyebben kezdeményeznek beszélgetéseket, s a fiatalok sokszor el is utasítják ezt, ugyan ne fárassza már őket a vén szatyor a szentimentális nosztalgiázásával, csak azért, mert magányos. Miért lettünk ilyen magunknakvalók? A gyanakvást vajon a történelmünk, a politikai meghatározottságunk eredményezte? A szocializmus hálójában lettünk bizalmatlanok? Vagy a kapitalizmus embertelenségében ilyen zárkózottak? A visszautasítottság félelme bénít meg minket kezdeményezéseinkben? A sebezhetőségtől való rettegést a társadalom íratlan szabályainak szigorú rendszere szüli bennünk? Ez egy generációnkat meghatározó életérzés: undor, kiábrándultság, az egoizmus felmagasztalása? A mindent megvetés fensőbbséges magatartása? A média hatása? Vagy a sok e-kütyüé? A kommunikáció ilyen mértékű szétspriccelődése, a lehetőségek végtelenné vált variálódása megöli az igazi, fésztufész beszélgetéseket? 

Ezek lehetséges válaszok, de remélem, hogy a kialakult helyzet nem végleges. A hétre el is terveztem: a nyitottság mint személyiségjegy elérése a célom. Tudatosan figyelek a kapcsolatteremtésekre: egy mosoly lehetőségére, a boltban egy-egy szóra  a pénztárhoz való ácsingózásnál, az óvónők felé való őszinteségre a beiratkozásnál. Szerintem nem engedhetjük, hogy az emberek vizesárokkal körülvett középkori várak képét öltsék magukra, el kell hinnünk: a nyitottság nem egyenlő a sebezhetőséggel, az odafigyelés nem a gyengeség jele, hanem a mélyen gyökerező emberségé. Valamié, ami jót teremt, jóérzést szül, megbecsülést ad. Ügyelnünk kell a hangos köszönésekre, a felszínes beszélgetések elutasítására energiát kell fordítanunk. Nem mindenáron, csak ahogy jól esik: meg kell sejtenünk a bennünk lakozó lelket, akinek kívánságai vannak, aki jól szeretné érezni magát testünk és társadalmi elvárásaink börtönében.

  

Részemről.

Napjaim is voltak, voltak

(Ez most - majdnem - egy linkgyűjtemény lesz.)

Hát ennyi. Eltelt egy hét, kimaradt annyi-annyi jó bejegyzés, építő-kérdésfeltevő témák, de a blogra most nem jutott elég koncentráció. Otthon voltunk, a szülőknél pár napot, és megint érezhettem mindezt, a rossz híreken felülemelkedve megint elmerülhettem abban a melegségben, amit ez a másik, ez a gazdag ország itt képtelen megadni nekem. Most először mondta azt a gyerekem, hogy maradjunk inkább Magyarországon, ne menjünk "haza". Mondhatom, szívettépő volt. 

Dehát ez van. Megültük ezt a híres-neves esküvőt, a Dunán, este ragyogott Pest, úgy mint egy nagyváros, ahol minden rendben van, gyönyörűen. A folt is szépen múladozik, végül kiderült, gombás fertőzés volt, valami nagyon undorító fajta. Hétfőn kezdjük az ovit (amiről még itt is írtam), van bennem egy kis szorítás a hasam környékén, ha rágondolok, de megkönnyebbülés is, hogy végre kicsik közt lesz majd a gyerek. Közben pedig a rengeteg lelkes gondolat a fejemben, mit és hogyan akarok majd csinálni, a blogra vonatkozóan is.

Hát ennyi. Hétfőn utaztunk vissza, kedden egész nap az ágyat nyomtam iszonyú fejfájással, majd délután olyan négy körül, és erre már nagyon rég nem volt példa, hánytam is, közben azt gondoltam, így tiltakozik a testem a nem akart szituáció ellen, minden egyes öklendezés a nyakam táján egy nemtetszést fejez ki a menekülési vágy manifesztációjaként. 

Tudom, hogy olyan sok embernek megváltás a külföldi lét, boldogság, hogy búcsút lehet inteni az anyagi gondoknak, lehetőség az újrakezdésre, de én már rég nem így gondolom. Egy szükséges rossz felhőjeként nehezül a fejemre, és nem panaszkodom, mert valójában jó itt nekünk, szerető szomszédok gyűrűjében, szép kis nyugodt lakáskánkban és a saját szabályainkkal kialakított életünkben, mégis, valami annyira hiányzik. Az emberek? Az atmoszféra? Vagy csak simán: az a leplezetlenebb érzésskála? Nem tudok dönteni. Sokan sokfélét írnak a külföldi létről, én csak így tudok nyilatkozni: jó kaland, de ne legyen végleges.

Remélem, holnaptól már képes leszek megint jó bejegyzéseket írni, s közben folynak a "nagyon komoly tárgyalások" is néhány leendő vendégíróval, de várom már a vendégposztokat! Az élet meg nem áll meg, még élvezzük az utolsó fürt paradicsomokat, békés nosztalgiával és egyben reménnyel tekintünk a forróteázós hidegévszakok felé, a munkás-nyelvtanulós hétköznapok irányába. 

Most szeretni fogom az őszt. 

    

Hol vagytok, ti igazi hősök?

Nézem a sokadhullámú hálivúdi filmet és csodálkozom: milyen természetes, hogy minden romantikus komédiában van egy önfeláldozó alak, aki önérdeket és a lemondás fájdalmát nem ismerve a másik emberért leküzdi saját magát, hoz egy brutál áldozatot és, nahát, még az sem érdekli, ha ez nem derül ki. Na persze. Csak én nem találkozom ilyen emberekkel? Csak én vagyok képtelen ilyen önzetlenül viselkedni? Ha adok valakinek valamit, talán elvárás nélkül cselekszem? Nem várok-e viszonzást, vagy megbecsülést a dologtól? Áldozat-e egyáltalán, és valódi segítségnyújtás, ha közben egyáltalán nem esik nehezemre (sőt, engem növel a szememben, és másokéban egyaránt)? Nem az agyondédelgetett kis egómat balzsamozom vele ugyanúgy, mint mindig? Századjára is megdicsérgetve az elkényeztetett kis kígyót, hogy milyen alázatos, jószívű és empatikus? Ha segítünk annak a bizonyos sokat emlegetett néninek átkelni az úton, nem dagad-e a mellünk a büszkeségtől, hogy lám-lám, ha csak ilyen díszpéldányok rohangálnának a Föld nevű bolygón, mennyivel békésebb-szebb világot élhetnénk meg? Ha pénzt adok valakinek, ott van az a fensőbbséges mosoly az arcomon, a gyere-hozzám-máskor-is-boldogan-te-elveszett-kicsiny-lélek-féle lesajnáló szájbiggyesztés (közben meg már örülve és tűzijátékozva a másoktól besöpörhető dicséretek és elismerő pillantások gondolatától)? Tettem-e már valaha úgy jót, hogy nem reklámoztam? (Gondolkozom, nem nagyon.) Pedig tanítják, hogy így kellene: az irodalmi művek, például Jean Valjean vagy Baradlay Jenő (ők kötelező olvasmányok); a Biblia tűzzel-vassal: tegyed csendesen a jót, hordozd a keresztet másokért; vagy a filmek is - még a legelvetemültebb Hannibal Lecter is megcsonkítja magát a szerettett Clarise Starlingért (a népnevelő szappanoperákról nem is beszélve, ahol mindig akad egy jólelkű szervdonor, vagy a főhősnő boldogságáért elmenni, esetleg meghalni képes mellékszereplő).

Amikor Peter Parker/Pókember lemondott Mary Jane szerelméről a szuperherosdi miatt, akkor lett igazán hős a szememben (s nem a férfiúi hiúságát legyező akrobatikus vagy agresszív harci jelenetekben - most őszintén, ki ne csinálná ezt szívesen, ha már ugrándozva, a felhőkarcolók magasából tekinthetne rá a Nagy Almára?) Antigoné a halált vállalta egy temetésért, Bruce Wayne az örökös magányt, Jézus a keresztrefeszítést bűntelenül, vagy Szonyecska, aki a családjáért prostituálódott. Tényleg vannak ilyen emberek? Az írók teremtményei ők, akik csupán képzeletünkben léteznek, vagy hús-vér emberek, akik talán mégis szerénységük miatt hallgatnak, elkerülve a nyilvános helyeket, például tudatunk jóra kiéhezett részét? Vannak még igazi hősök? Tudunk azok lenni? Szeretnénk-e azok lenni, vagy megelégszünk a társadalom által megbecsült kisszerű-hős szereppel?

Bármennyire is szeretnék az igazi lenni, nehéz a harc önmagammal. A kényelem, ez a minden idők legveszélyesebb emberellenes állapota, meggátol a nagy lépések megtételében, az igazi önfeláldozásban. Ismeritek az érzést, amikor az ember csukogatja a lakásban az ajtókat, egyik szobából a másikba lépve, hogy a huzat be ne csapja azokat, ki ne törjön az üveg, jaj. Valahogy így vagyunk a segítségnyújtással is: piciny-könnyű cselekedetekkel nyugtatjuk a lelkiismeretünket, szorgalmasan zárogatjuk az ajtóinkat, mindig csak épphogy, a látszat fenntartására különösen nagy gondot fordítva. Pedig ki kellene nyitni mindet, vállalva a törés veszélyét, önmagunk feladását, az igazi áldozat meghozatalát. Ne úgy hagyjam meg a csokit a másiknak, hogy közben elvárom: hálatelt szívvel agyon csókolgasson és ajnározzon az örömtől. Képes vagyok erre vajon?

Életemben kétszer sikerült legyőznöm magam. Kétszer választottam a sajátom helyett valaki más boldogságát. Ha erre a két esetre gondolok, hihetetlen boldogság és nyugalom tölt el hirtelen, és remény, hogy képes vagyok rá. Hogy mindannyian képesek vagyunk rá, nem elveszett még az ember, ott lapul mindenkiben az igazihős-mag, ott szunnyadozik és vár a locsolásra és napfényre: az elhatározásra és odafigyelésre. Ami engem illet, én hinnék tovább a névtelen hősökben, a mindenszentekben, s magamat is annak nevelném: a reklámot elvetve, a jóra koncentrálva nagy eredményeket (csodákat?) tudunk elérni. És a legkülönlegesebb mégis az, hogy a totális önmegtagadás legnagyobb nehézségében megtalálhatjuk azt az örömöt, amiről szólnia kellene ennek a nem is nehéz, nem is fájdalmas életnek.