Az internetes megfélemlítés, lelki terrorizálás egy alattomos, kegyetlen fajtája az erőszakoskodásnak. Ahhoz, hogy egy személy a világhálót használja támadási felületnek egy másik személy ellen, nem kell sokat tennie. Nem kell erősebbnek lennie, nem szükséges a fizikai bántalmazáshoz elengedhetetlen fizikai erőfölény, hogy jólirányzott bal horgokat küldjön a kiszemelt áldozat rekeszizmának irányába, csupán néhány személyeskedő, megalázó szavacska. Nem kell személyesen találkoznia vele, sőt, még ismernie sem, ellenben nagyon hatásos lehet a zaklatás, hiszen több száz (vagy ezer) szemtanú előtt pereghetnek hatalmaskodó tevékenységének eseményei. S ami talán a legigazságtalanabb az egészben: a bántalmazónak sokszor még az arcát sem kell adnia a projekthez, megmaradhat az anonimitás kényelmes és veszélytelen pozíciójában. Troll egy dolog ez.
Égető probléma a virtuális térben zajló agresszív viselkedés, nem csak Kanada kapott észbe, az UNICEF is megerősítette gyermekvédelmi szerveit, s egyre-másra szaporodnak az olyan szervezetek, melyeknek legfőbb célja a cyberbullying kiiktatása. Ez jó dolog, foglalkozni kell a témával, igenis vegyék elejét az online inzultusoknak.
De megnyugvás nincs. A kis kérdés ott zakatol továbbra is a szürkeállományban. Az internetes zaklatás látványos, sajnos extrém eseteket generáló, a sajtóban figyelmet keltő jelenség: képes megérinteni tömegek lelkét, hatásvadász eszközei vannak, divatos téma. De hogy mi szüli meg, arról nem beszélünk. A világháló az csak egy felület, egy milliárdnyi rejtett zuggal és kiskapuval bíró játszótér, ideális helyszín a deformált lelkű bántalmazóknak, de nem a gonosz maga. Lehetőség, de nem elkövető. A leghatásosabb fegyver, ha az előző bekezdésben írtakra gondolunk, de nem a kiváltó ok. És az a szomorú tapasztalatom, hogy sokkal több szót pazarlunk a helyre, mint a társadalmi háttérre, s az okokra. Nem elég azt megtanítani a srácainknak, hogy hogyan viselkedjenek online zaklatás esetén. Nem elég elmagyarázni a pánikgomb használatának mikéntjét, de még a megfelelő érzelmi, szeretetteljes háttér megadása is csak kezdő lépés. Azt kell beléjük nevelnünk, a legszigorúbb önkontrollal, hogy a megítélés maga a legnagyobb ellenség.
Nem adhatunk teret olyan beszélgetéseknek, ahol egy harmadik fél tulajdonsága, vagy szokása szolgáltat alapot egy jó kis fröcskölődésnek. Ha a gyerekünkkel beszélgetünk, nem szabad megbélyegezni a szomszéd nénit az izzadságszagú otthonkája miatt, sem a szomszédlányt, amiért állandóan kirakja a melleit. Még vicceskedve, alapjáraton, mondhatni jóindulattal se. A pattanásos bőr, korpás haj vagy szőrös hónalj ne legyen megítélési szempont, sem a mázsás testalkat, vagy a feketére romlott fog. A csúnyaságot vagy igénytelenséget ne értékelési faktorként kommunikáljuk le, és mindig ügyelni kell a beszélgetésben a legfontosabb alapszabályra: az embert tilos elítélni. Ha valamivel problémánk van, ha valamit személyellenesnek gondolunk, az ellen érdemes harcolni, ld. cyberbullying. De nem eshetünk abba a hibába, hogy azt gondoljuk, jogunk van eldönteni, mi kicsi bűn, s mi nagy, ha a csajokkal összenevetünk XY újabb borzasztó hajkölteményén, mi is a bullying ösvényén taposunk, ha a srácokkal beszólunk a narancsbőrös osztálytársunknak, hogy legközelebb vegyen már hosszabb nadrágot, mert még ebédelni is szeretnénk, akkor mi is bántalmazók vagyunk. Egy kicsi szeretetet harapunk ki az áldozat készletéből, s bár nem taszítjuk az öngyilkosság lehetetlen helyzetébe (ki tudja?), egy kicsit közelebb juttatjuk hozzá. Attól nem leszek jó ember, ha ötször-tízszer belinkelem Amanda Todd adatlapját, s október tizedikén a csuklómra írom a nevét, s mellé, hogy rip. Akkor kezdek jó úton járni, ha figyelek rá: a környezetemben (akár valós, akár cyber térről van szó) ne bántalmazzak másokat, szóval sem. Még a háta mögötti szóval sem. Ez nagyon nehéz, én sokszor elbukom. (A következő lépcsőfok, amikor már olyan szintre ér az ember, hogy másokat is le tud állítani egy-egy ilyen fröcsögő hadjáratban. Na, ez egyelőre tényleg álom marad csak gyarló gyávaságomban és megfelelési kényszeremben.)
Mivel a bejegyzés kezd óriássá nőni, s még mindig ezernyi gondolatmorzsa van a fejemben a témával kapcsolatban, úgy döntöttem (az ezt megelőző tíz másodpercnyi időintervallumban), még visszatérek az esethez. Két adathalommal zárom a mai agyfolyást, egy szakértői listával, hogy mi minden minősül online zaklatásnak, és egy szintén fontos felsorolással, hogyan lehet észrevenni, ha valaki a környezetünkben online zaklatásnak van kitéve. (Forrás: Ribánszky Ágota, Valódi zaklatás virtuális térben, in: Éva Kölyök magazin, 2013. évi különszám, 36-38.)
Online zaklatásnak minősül, ha valaki:
- olyan képeket posztol közösségi portálokon vagy küld e-mailekben, amelyek megszégyenítenek másokat
- hazugságokat terjeszt másokról webes fórumokon
- másnak adja ki magát az interneten, vagy más nevében posztol
- személyes jellegű információkat szed ki társától online közegben
- fenyegető üzeneteket küldözget
Ismerősünk/családtagunk online zaklatás áldozata lehetett, ha:
- szomorú, izgatott, dühös lesz az internet vagy a telefon használata után
- ideges lesz, ha sms-t, e-mailt kap
- kerüli az online tevékenységére irányuló kérdéseket
- nem hajlandó iskolába menni, hiányzik bizonyos órákról, kivonja magát korábban kedvelt tevékenységekből
- megmagyarázhatatlan módon visszaesik a tanulmányi teljesítménye
- depresszióra, szorongásra utaló jeleket láthatunk rajta
S ha már ebből a magazinból idéztem, itt van egy kis cikk a bullying jelenségéről.
Megítélésben szegény, őszi szép napokban gazdag hetet kívánok mindenkinek!
 |
| Ahol nincs helye a bullyingnak. (Leszámítva néhány harapást és hajhúzási kísérletet.) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése