Újabb kedvencek - Előítéletekről VI.

Mostanában kevesebb könyvet olvastam, mert élveztem elmerülni a magyar blogok világában. Ez remek lehetőség, hogy az ember árnyalódjon, humánusabbá váljon, megismerje a társadalom különböző rétegeit. A legfontosabb dolog pedig, hogy az említett folyamatok által: ellenfeszüljön a tartósan megrekedt előítéleteinek. Ma egy speciális kedvences bejegyzést készítek, fókuszpontba állítva azokat a webes felületeket, melyek az elmúlt hetekben sokat jelentettek számomra. Előttem fekszik egy kis papírfecni, rajta a sebtében macskakapart listám, megmosolyogtatóan különböző pontokkal. Ilyen vagy olyan módon, de mindegyikük hatott rám: gondolkodásra késztettek, beszélgetések születtek nyomukban. Talán más is így lesz ezzel – ebben a reményben osztom meg veletek ezt a felsorolást.

1. Ezen a blogon nevelkedem szinte, újból nekiindulva az életről való gondolkozásnak. Hihetetlen családi sorsokat tár elém, és megdöbbent a sok reflektálás: nem kevés embert érint egy-egy igen testes probléma. Ezerféle (jogos) női fájdalom tükre ez a felület, és a határaimat feszítgetem - én, a szeretetteljes, idilli családban nevelkedett gyermek. Olyan témákat tár teljesen új nézőpontban elém, mint gyerekvállalás, válás, abortusz, a különbözőség kezelése, családon belüli erőszak. Bár elsőre keresztényellenesnek tűnhet a blog ideológiája, hamar kiderül, pont ellenkezőleg: egy éve olvasom, és sokkal elfogadóbb, megnemítélőbb ember lettem általa. Ha valakinek sikerül komolyan venni az itt írtakat, garantált számára az árnyalódás. Arról nem is beszélve, milyen jó érzés olvasni egy ilyen jól író blogger sorait.

http://csakazolvassa.hu/

2. A cigányságot gyűlölni már-már presztízs. S ha mégis akad egy-egy szent, aki veszi a fáradságot, és többet tesz az elrontott helyzet megoldásáért, mint bármelyik cigányverő egylet, észre sem vesszük. Ők azok a szívben és agyban jelenlevő önkéntesek, akik felismerik, mi az ok maga, s nem az okozat eltiprásában látják a célt. Ez teljesen logikus: ha a gyerekem állandóan a padlószőnyegre pisil, nem megoldás csupán a takarításra koncentrálni. Akkor oldom meg a problémát, ha bizonyos eszközökkel, módszerekkel megtanítom, hol érdemes (és kevésbé gondképző) ezt a tevékenységét végeznie.

Egy ilyen blogot ajánlok a figyelmetekbe, érdemes megismerni a tenni akaró oldalt, és felfegyverkezni érvekkel a következő olyan beszélgetésre, ahol a cigánygyűlölő ismerőst kell meggyőzni: az utálat nem megoldás. (Tudom, társadalmunkban ez a probléma nagyon mély és összetett, és a helyzet tragikus voltát letagadni valami álságos liberálhozzáállással az egyik legnagyobb bűn. Én most nem ezt teszem. Hiszem, hogy az ajánlott blog segít a megértésben, a tenni akaróknak pedig lehetőséget teremt a segítségnyújtásra.)

http://nyomorszeleblog.hvg.hu/

(A blog szerzőjével készült interjút olvashatjátok itt.)

3. A következő fórumot nem csak tanároknak ajánlom, bár elsősorban nekik készült. Olyan felület ez, ahol a pedagógiáról gondolkoznak, illetve olyan írásokat, cikkeket osztanak meg, melyek valamilyen módon a gyerekekkel és oktatásukkal kapcsolatosak. (Az előző pontban említett blogot és ők mutatták meg nekem, és külön öröm, hogy a lavblogom két írását is megosztották.)

https://www.facebook.com/tanitani.online?ref=ts&fref=ts 

4. Jaj, de szeretek nevetni! A filmekhez nem nagyon értek, de rajongok értük. E három dolog miatt kezdtem el nézni a youtube-os Hollywood Hírügynökség videóit. Az egyre lelkesebb (és duzzadó) rajongótábor mellett azért nő a tartózkodók száma is - sokan nem érzik elég alátámasztottnak a felhozott érveket, kifogásolják a filmkritikákat átlengő steril wikipédiaérzetet. Akárhogyis, én szeretem ennek a fiúnak a munkáit, és azt pedig külön értékelem, hogy veszi a fáradságot és megmutatja a fejataloknak: nem mind arany, ami hálivúdból jön. Lehet tőle tanulni, és még szórakoztató is.

Itt van három videólink, ha tetszettek, nyugodtan  mehetsz a csatornára feliratkozónak: Cosmopolis, Amerikai pite-Találkozó, John Carter.

(5. Én Puzsér Róbertet eddig nem ismertem. Nem néztem a Csillag születiket, nem olvastam az írásait, nem hallgattam a rádióműsorát. Tegnap szembejött velem ez a videó, és rögtön tudtam, muszáj a blogomon szerepelnie, mert remek reflektálás a legutolsó bejegyzésemre. 

A videót itt tekinthetitek meg, s az általam  említett rész nagyjából a 26. percnél kezdődik (26:40), és 30:30-ig tart. Nagyon fontos, releváns észrevétel, KI NE HAGYJÁTOK!)

6. Keresések eredményei. Csak ennyi, így egyszerűen. Ha érdekel egy téma, csak bepötyögöm a keresőbe, aztán csak győzzem felfogni az érkező pro és kontra infómennyiséget. Bármiről lehet olvasni a neten: a cukorbetegséggel élőkről, a könyvklubos kisvárosi feleségekről, a kínai internetfüggőkről, a mobbingolásról, új kultúrtermékekről, az egy főre jutó csillámpónik számáról. Remek lehetőség az emberek felé fordulásra, önmagunk pontosabb ismeretére. Ma reggel például ebbe botlottam, és gondolkoztam is néhány súlyos percig - a képeken, és a kommenteken is. 

Szép hetet nektek!

(Elő)ítéletekről V.

Már írtam a média képmutatásáról a témával kapcsolatban. Ezt a gondolatfolyamot most kissé továbbfűzném, mert bennem van még egy-két bosszantó, kitörni vágyó felismerés.

Az a baj, hogy elhitetik velünk, ha pozitívan ítélünk meg másokat, akkor jó emberek vagyunk. Hiszen milyen nagy büszkeség elfogadással tekinteni a társadalomnak azon szegmenseire, akiket mások lenéznek, elítélnek! Nem tagadom, ez tényleg egy erkölcsi lépcsőfokugrás (felfelé). Ha magamban arra törekszem, hogy növeljem a toleranciámat a dohányosokkal/hangosbeszédűekkel/kulturálatlanokkal/melegekkel stb. szemben, valóban jó úton járok. De ez nem lehet a végső cél. Ha "csupán" annyi a törekvésem lényege, hogy ily módon kiűzzek magamból egy előítéletességet, az még nem elég. Azért nem, mert ettől még ugyanúgy hordozom a negatív alapbeállítódást, miszerint: én megítélhetek egy másik embert. Miért lenne jogom ilyet tenni? Miért gondolom azt, hogy a másik ember azáltal jó vagy rossz, ahogy én megítélem? Miért érzem úgy, hogy ha másról pozitív ítéletet fogalmazok meg, akkor én egy liberális, humánus, ergo jó ember vagyok? Miért hiszem el, hogy a pozitív ítélet nem ítélet?

Sosem szabad megállni és megelégedni. Nagyon szigorú elv, de hiszek benne: csak középtávú cél legyilkolni a bennünket mardosó előítéleteket, igazán akkor szabadulunk meg egy készséggé érett, gonosz emberi szokástól, ha beismerjük: ítélnünk egyáltalán nem szabad, még ha végül jó dolgokat is fogalmazunk meg a másikról. Nem attól válok 21. századi, felvilágosult arccá, ha elfogadom, a dohányos ember is lehet jó ember. Akkor érem el ezt a paradicsomi én-állapotot, ha belátom, nekem nem dolgom ezt tenni: másokat egy bizonyos tulajdonság alapján rossznak, vagy akár jónak gondolni.

Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e ilyen szeretetteljes szintre érni. Félek, hogy nem, pedig nagyon szeretném. Egyelőre a középtávú cél elérésén dolgozom, ahogy már írtam erről többször is (itt, itt, itt vagy itt).   
Még két bejegyzést biztosan tervezek ebben a témában írni, de most már fáradt vagyok, csak ennyire futotta. Felszabadító érzés volt ezt kiadni magamból, mégha emiatt naivnak, utópiagyártónak vagy akár szigorúnak is tartotok. Az ítélethozás nem az én dolgom, s ennek átérzése, egy-egy bátortalan pillanatra, nagy öröm. S még valami szebb is, talán szabadság? 

Ahogy látok - előítéletekről IV.

Tudunk változni, sokszor még erőfeszítés nélkül is. A körülményeink nagylelkűek, pofozgatnak bennünket jobbra-balra, összességében előre. Ma az egyik barátomról szeretnék írni, és próbálok nagyon óvatosan fogalmazni, mert nem szeretném kínos helyzetbe hozni őt.

Az alapok

Korábban már említettem, hogy nálunk tabu volt a melegtéma. Nem az elborzadás vagy elítélés miatt, ez meg sem fordult a szüleim fejében, egyszerűen csak egy tudatlansági állapot nehezedett ránk. A gondolkodási terünkön kívülre esett ez a jelenség, elmélkedni erről eszünkbe se jutott, se negatív, se pozitív módon. Ezért volt, hogy rendkívül ártatlanul viszonyultam én is gyerekként a problémához. Homályos halmazok éltek a fejemben arról, hogy mit jelent a buzi szó, s ha egy osztálytársam szájából elhangzott (otthon még ez sem történt meg!), rémlett, hogy talán egy olyan fiúról van szó, aki maga is a fiúkat szereti. (És mindig újra belémhasított a kétség: "Van egyáltalán ilyen a világon?") 
Azt, ahogyan a melegekről gondolkozni kezdtem, főként a kortársaim befolyásolták. (Ezért veszélyes, ha - egyébként jóérzésű, normális szülők - otthon kerülik a klasszikus tabutémákról való beszélgetést.) És hát mit is várhattam tőlük? A rendszerváltás utáni kisiskolás generáció, amely hirtelen, a semmiből előbukkanva, nagy dózisban kapta a melegekről való információt a médiacsatornákon, nem igazán jól oldotta meg a feladatát. A lényeget nem az empátia, hanem - főleg a tinikorba lépve - a kritika mentén akartuk megragadni. Ami más volt, az félelmetes is egyben, s főleg aggasztó számunkra, hogy olyan agresszívan tört ránk, majd tízévnyi elhallgatás után. Így forrott be az én tudatomba is végül a szó, buzi, egy olyan kategóriába, amely félúton volt a szánnivaló és a nemnormális között. Középiskolában aztán értem egy keveset, elnézőbb, bölcsebb lettem, továbbra is ügyelve, meg ne bántsak senkit. A melegekről azonban ekkor sem gondolkoztam túl sokat, emlékszem, nem hittem a velem szembejövő statisztikai adatnak, miszerint az emberiség nagyjából 10 %-a homoszexuális. Akkor ez azt jelenti, tettük fel naivan a kérdést a barátnőmmel, hogy az ismerőseink közül nagyjából minden tizedik az? És tagadtunk, hiszen ez lehetetlen, ezt csak kitalálták valakik, ez a jelenség nem élő dolog, csak egy nagyon keveseket érintő probléma, nem fogjuk igazán megtapasztalni. Tudni véltük, mi egy olyat sem ismerünk.

A változás

Tizenkilenc éves voltam, már egyetemista, mikor az egyik kedves barátom bevallotta, ő meleg. Konkrétan így mondta, sírva: "Én egy hülye buzi vagyok."
Borzasztó érzés volt. Sajnáltam, hirtelen beugrott, mennyi bántáson lehet túl, ha ilyen keményen fogalmaz saját magáról. Aztán megijedtem, én vajon mondtam-e neki sértő dolgokat? Nem volt szokásom buzizni, de azért kutattam az emlékekben gyorsan, valami gyenge pillanatomban nem gyártottam-e hülye poénokat a témáról a jelenlétében. Persze eszembe jutott egy-egy eset, igen, egyszer-egyszer löktem pár homofób viccet. De bántam már akkor! (Ezek a trágárságok egészen más értelmet nyernek egy olyan kontextusban, ahol egy szerettünk az érintett. Erre azóta is emlékezem, jó lecke volt.) Szerencsére volt bennem annyi erő, hogy megöleljem a síró barátomat, és pár vigasztaló szóra is futotta, majd megoldjuk együtt, kibeszéljük, mostantól őszintén kommunikálhatunk mi ketten.

Az erőfeszítések

Nagyon szeretem ezt a barátomat, mindig is így volt. A bejelentése után azért éreztem, hogy egész máshogy nézek rá. Bizonyos szempontból egy mélyebb helyre érkeztünk a barátságunkban, hiszen borzasztó őszintén tudtunk beszélni egészen apró momentumokról is. De nem tagadom, bennem felütötte a fejét némi undor is. Újságot nézegettünk, és együtt örültünk a helyes fickók képeinek. Az egyik pillanatban ez mulatságos volt, a másikben ijesztő, később meg groteszk. Aminek örülök, hogy volt bennem akarat a változásra. Vettem egy könyvet, Marc E. Vargo Ők és mijét (alcím: Melegek a társadalomban), elolvastam én, aztán a barátom is. Egy idő után azt is el tudtam fogadni, hogy ő is társra, szerelemre vágyik, és akkor - talán kissé túl hamar, mindkettőnk részéről - belevágtunk a társkeresés nehéz feladatába. Részleteket inkább nem írok, volt sok csalódás, s az örökös harc önmagammal: vajon jót teszek? Hogyan támogatom igazi szeretettel a barátomat?  
Később jöttek a melegbárok, három ilyen szórakozóhelyre jutottunk el, az egyik már berendezésében is olyan sokkoló volt, hogy mindketten kikészültünk tőle. De legyőztük magunkat, és gyakran eljártunk ide. Visszagondolok a képre, és két ártatlan fiatalt látok, akik belecsöppentek abba a világba, ahol bárki bármikor őszintén vállalhatta saját magát, s ez sokszor túlzásokhoz is vezetett. Kapkodtuk a fejünket, nem éreztük magunkénak a helyet, túl a saját kétségeken a szabadosság is frusztrált minket, gyerekek voltunk még. Pár év kellett hozzá, hogy mindketten belássuk (jóval előbb én, aztán a barátom is), ez nem vezet jóra. Stabil, építő, szerelmes érzelmekkel megtámogatott kapcsolat kialakításához ez nem elég. Lecsöndesedtük, vártak ránk más feladatok, munkábaállás, nekem a családalapítás. Egyre kevesebbet találkozunk, de mindig nagyon jó beszélgetni. 

A változás

Tudok a dolgairól, a kapcsolatáról. Aggályok nélkül, fesztelenül beszélgetünk a témáról. Legtöbbször egyetértünk. Megismertem a homoszexualitás hétköznapi voltát. Ráébredtem a melegek szokványosságára. Nem mások, mint én. Ugyanolyan motivációk mozgatják őket is, mint engem. Szeretve, elfogadva akarnak lenni, keresik az lehetőségeket, gyűjtik az önbizalomnövelő és -csökkentő élményeket kosárszámra. Vágynak az őszinte beszélgetésekre, a szépségre, a megélhetés lehetőségére. Karriert építenek, gyönyörködnek a tavaszi gyümölcsfákban, káromkodnak, ha mérgesek. Küzdenek az örök identitásharcban, jó és rossz véleménnyel vannak másokról. Az ítélet sokkal kevesebb bennem, de jó úton járok. Ugyanúgy meg kell birkóznom az elfogadással, mint annak az embernek, aki ezt élete keresztjeként kapta: önmagával kapcsolatban.

 

Ahogy látnak - előítéletekről III.

Ha már az előítéletekről gondolkozunk, az is egy jó játék, ha megpróbáljuk felépíteni, minket vajon hogyan látnak mások, vajon milyen képet alkotnak rólunk megjelenésünk, megnyilvánulásaink alapján. Ez segít az önismeret útján, megmutatja az előítélet képzésének folyamatát bennünk. Én mondjuk nagyon kritikus vagyok, dolgozik bennem a zárkózottság, és amolyan mindentudó, idegesítő alak is tudok lenni. (Engem példázni úgy a legegyszerűbb, ha a törptársadalom Okoskáját veszitek. Na ugye!) Ezért félelmetes is belegondolni, a saját megítélési mechanizmusommal hogyan vélekednék magamról. Próbálok most objektív listát készíteni (ez persze mindig öngyilkos vállalkozás), hogy hogyan látnám magamat kívülről, és amit még izgalmasabbnak érzek, odaírom azt is, vajon igaz-e az adott állítás (~ előítélet-morzsa). Akkor hozzá is látok.

1. Előítéleteim a külső jegyeim alapján

Első pár snittre ez a nő...

... néha csinos, néha slampos, valószínűleg még keresi a stílusát. Befolyásolható. Szeretne jól kinézni, ez látszik, ahogy festi a körmét, ahogy szűkszárú gatyát húz. Néha öltözhetne kevésbé kamaszosan, látszik már az arcán is, nem tizenöt éves. Átlagos testalkatú, a tartása rossz. Lehetne kissé igényesebb (sokszor kócos és egyáltalán nem törekszik arra, hogy a legjobbat hozza ki az adottságaiból), és bátrabb (merészebb ruhadarabok, különlegesebb frizura, egyedibb stílus). Koránál fiatalabbnak néz ki, ezért szerintem nem tesz semmit. A terhesség nem nagyon viselte meg. Nem ártana néha úgy is fotózkodnia, hogy nem bújik a szépséges gyereke vagy a jóképű fickója mögé. Lehetne kissé barnább a bőre, a hajára jobban ügyelhetne: mindig frissen mosott, ápolt legyen. Összességében azt gondolom, viszonylag igénytelen, kiforratlan személyiséggel van dolgunk. A divat nem nagyon érdekli, és ez szimpatikus. 


Nagyobb ívű következtetéseim: 

• hogy nem divatol --> gondolkozik a világról, véleményt formál; közel áll hozzá, hogy megtalálja önmagát --> van önbizalma
• hogy a külsejével nem foglalkozik annyit --> fontos neki a belbecs; kissé kényelmes (~ lusta)
• ahogy a fotókon kinéz --> boldog, szép családban él; van önbizalma 
• hogy a fotókon sokszor jobban fest, mint az életben --> szépnek akar tűnni --> sokat ad mások véleményére

Az igazság:

Szeretnék mindig csinos és ápolt lenni, de sokszor nincs rá energiám. Az önbizalmam ingadozó, kamaszként volt egy nagy válságom, az utóbbi években sokkal öntudatosabbá váltam. Összességében elégedett vagyok magammal, de ha rátérünk a részletekre, sírni tudnék, mennyi hiba csúszott a gépezetre. Szeretném azt gondolni, hogy lassan öregszem, de nap mint nap találkozom a jelekkel, múlik az idő. Fontosnak találom a belső értékeket, de rabja vagyok a szépségnek is, ezen még dolgoznom kell. Szeretek fiatalosan öltözni, ezzel hátsó szándékom nincs, ilyen az ízlésem. A stílusom abszolút kialakult (a fejemben), de nincs elég kitartásom és szorgalmam, hogy magamon valóra is váltsam. Tényleg függök mások véleményétől (a sokat emlegetett megfelelni vágyás gyerekkori örökség), de egyre több olyan pillanatot csípek el, mikor boldogságba merülök a saját megelégedettségemtől. Ez fejlődés, juhé.

 
2. Előítéleteim a megnyilvánulásaim alapján 

Első pár snittre ez a nő...

... nagyon kedves. Mindenkivel hamar megtalálja a szót, gyanúsan sok az egyetértés. Általában mosolygós, jókedvű. Valószínűleg nincsenek nagy gondjai. Mindig jó tanuló volt, szeret olvasni, jó a helyesírása, biztos sokat tud. Szeret olvasni, alternatív zenét hallgat, talán kultúrsznob. Segítőkész és szeretetteljes, de könnyű annak lenni, ha egyszer olyan jó közegből származik. Humoros, és ezzel az adottsággal nagyon is tudatosan bánik, nem árt vele vigyázni. Jól bánik a szavakkal, nem szabad bedőlni neki, bárkit könnyen levesz a lábáról. Egyébként sokszor csendes, szelíd, de a kommunikációs készségére való tekintettel azt gondolom, a házasságában kiegyenlítettek a viszonyok. A gyerekével mindig türelmesen bánik, sokat foglalkozik vele. Mióta külföldön él, láthatóan büszkébb. Udvarias, nagyon erős benne az önkontroll, szegény, hamar begyűjt majd egy-egy elfojtásból adódó betegséget.

 
Nagyobb ívű következtetéseim: 

• hogy mindenkivel könnyedén kommunikál és egyetért --> intelligens; konfliktuskerülő --> kétszínű; veszélyes --> nem jó ember
• hogy legtöbbször jókedvű --> nem őszinte; hiteltelen
• hogy jól tanuló és olvasott --> erős benne a megfelelési kényszer; értelmes; vonalas --> nem elég kreatív és nem elég egyéni
• ahogy a gyerekével bánik --> maximalista anyuka --> van önbizalma
• ahogy él --> a klasszikus értékekben hisz --> unalmas; kispolgári

Az igazság:

Szeretek tényleg mindenkivel kedves lenni. Ennek több oka van: a megfelelési kényszer, családi példák és - legalábbis ezzel biztatom magam - a humanizmus iránti elkötelezettségem. Tényleg konfliktuskerülő vagyok, miközben magamban mindig ott nyugszik a markáns vélemény. Fontos dolgokban azonban veszem a fáradságot, és kifejtem az álláspontom. A férjem sokat segít abban, hogy bátran felvállaljam a véleményemet, tehát mutatok valamicske fejlődést. Azonban ha lényegtelen a topik, nem vagyok hajlandó vitába keveredni, ez igaz, inkább rábólintok a másik igazára. 
Az átlaghoz képest tényleg sokat olvasok, ahhoz képest, hogy magyartanár is vagyok, nem. Nem vagyok kultúrsznob, csak olyan kultúrterméket fogyasztok, ami valóban érdekel. 
Képes vagyok mások manipulálására, igyekszem visszafogni magam, néha meg bátor harcos módjára küzdök a másik meggyőzéséért. A házasságomban is ez zajlik. A gyerekemmel közepesen sokat foglalkozom, lehetnék lelkiismeretesebb, néha nagy szerephez jut nálunk a tévé. 
A külföldre költözésünk csupán annyiban tett büszkévé, hogy sosem gondoltam volna, hogy képes leszek egy ilyen bátor lépés megtételére, sokkal gyávább és kötődőbb lelkialkatnak gondoltam magamat. Egyébként tartom magam, s csak a legközelebb állók tudják, sokszor milyen nehéz nekem itt élni. 
Az önkontrollom tényleg igen aktív, nagy elvárásokkal neveltek. (Gyöngybetűkkel is tudok írni, ha arról van szó. Gyorsan. Megerőltetés nélkül.) Unalmas személyiségnek nem gondolom magam, színesítem az életem, amivel csak tudom. Hiszek a klasszikus értékekben (szeretet, család, haza), de nagy nyitottság van bennem minden más, minden új iránt, és a blogolás (és persze más blogok olvasása) is segít ebben. Nem vagyok maximalista, szerintem annyit várok el magamtól és másoktól is, amennyit az adott körülmények között a közepesnél kicsit nagyobb megerőltetéssel lehet kihozni. 

3. Következtetések

Jó volt végigvinni ezt a gondolatsort, feltétlenül próbáljátok ki! Két dologra lettem figyelmes a játék során. Egyrészt nagyon nehéz objektíven írni saját magamról, elképzelni, hogyan látnám magam kívülről. Folyton felszínre akarnak bukni a bennem lévő tapasztalatok, és nagyon kell ügyelni, hogy ne ezek szóljanak belőlem már a dőlt betűs részeknél is. Másrészt tetszett felfedezni, mennyivel könnyebb előítéleteket gyártani a megnyilvánulásokból, mint a külső jegyekből. Eddig az ellenkezőjét gondoltam. Tényleg meglepő, hogy egy személyről való előítéletgyártásban (és nyilván nem a "klasszikus" előítéletekre célzok) nagyobb hangsúlyt kap az, hogy mit mond, mint az, ahogyan felöltözik. 
A tanulságot megfogalmazzam, vagy lerágott csont? Kimondom én ezredjére is: mindenki sokkal árnyaltabb, izgalmasabb, jobb ember, mint gondolnánk. 

Nincs két egyforma.

Előítéletekről II.

A mai bejegyzés nagyon kínos lesz. Sokat gondolkoztam, hogy írjak-e a saját előítéleteimről, mert bár fontosnak érzem, hogy magamnak rajtakapjam, megfogalmazzam őket, talán megbántok másokat, ha ezt nyilvános felületen teszem. Meg hát a másik nagy keresztem, a megfelelni vágyás... Végül győzött az őszinteség iránti vágy, a segíteni akarás és egy csipetnyi exhibicionizmus a döntésben, hogy mégis írni fogok erről. A véleményemet a témában egyáltalán nem találom irányadónak, sőt, a tökéletes állapot az lenne, ha írni sem tudnék saját előítéletekről. Olyan jó volna mindenki felé nyitottan, teljes elfogadással fordulni, prekoncepciók nélkül, gyanakvásmentesen. A bennem lerakódott halmazokat nehéz munka lesikálni, de az akarás már félsiker, bízom benne.

Előítéletnek én azt nevezem, ha egy másik embert egyetlen tulajdonsága alapján megbélyegzünk, és rossz embernek tartunk. Nem csak olyan "klasszikus" előítéletekre gondolok, ahol ez a tulajdonság nem befolyásolható (pl. bőrszín, vallás, nemi identitás stb.), hanem olyanokról is, ahol az egyén választása nyomán szerzi meg ezt a tulajdonságot (pl. szőkére festi a haját, csúnyán beszél, politikus akar lenni stb.)

Amúgy szerencsés helyzetben vagyok. A mi családunkban ugyanis nem divat egy "klasszikus" előítélet sem. Ennek több oka is van, egyrészt a szüleim személyisége és társadalmi háttere, másrészt az a lázadni nem akaró családi légkör, amiben a tabutémáknak esélye sem volt - soha. 
A szüleim kis falvakból származnak. Óvakodnék egyfajta falusi romantika festésétől, és bukolikus giccset sem szívesen öntenék a nyakatokba, így csak röviden írok erről. Ők azt tanulták, munkájukat mindig készséggel és odaadással végezzék, sosem más kárára; s a másik, a fontosabb: a klasszikus értékekben hisznek - család, szeretet, tisztesség. Egyszerűek a szó nemes értelmében, a sárdobálás távol áll tőlük, de van bennük egy vidéki tartás is: talán azt gondolták, ha egy jelenségről nem beszélnek, akkor az nem is létezik. (Ma már persze egyre nehezebben tudják ezt megtenni, véleményt kellett formálniuk a cigányságról, a melegekről ésatöbbi.) Középiskolás koromig nagyjából el sem ért a tudatomig, hogy léteznek homoszexuális emberek. Otthon ez egyáltalán nem volt topik, nem használtunk nemi orientálódásra irányuló szitokszavakat, nem beszéltünk erről a jelenségről, nem volt bennem indulat, sem enyhülés, ha meleg emberrel találkoztam, rá sem jöttem, hogy épp ez történt. Emiatt nem hibáztatok senkit. Annál meg minden jobb, ha valaki már gyerekkorától fogva, a szülei közvetítő munkájával, vénásan kap egy rosszindulatú, megbélyegzésre való hajlamot. (Nagyjából tizenhat évesen szembesültem azzal a ténnyel is, hogy még létezik egyáltalán "zsidózás", nálunk ugyanis sohasem hangzott el egyetlen ezzel kapcsolatos elszólás sem, azt gondoltam, a huszadik század közepén megerősödött fajgyűlölet az ezredfordulóra már el is tűnt, és döbbenten tapasztaltam, mikor egy-egy osztálytársam zsidózott/zsidózva volt.) Hát ilyen ártatlan kis közegből eredtem én a világba, és ezért (is) nagyon hálás vagyok a szüleimnek. 

Ártatlan mégsem maradtam. Két napja kutatom a kategóriákat szorgosan a fejemben, és rábukkantam egy nagyon állhatatos, makacs darabra. Jó lenne, ha meg tudnék szabadulni tőle, s nem önző módon. Dolgozik bennem az ego: "ha majd e bizonyos típus rácáfol mindarra a negatív gondolatmenetre, melyet róla gyártok, hajlandó leszek én is megbocsátani". Ez persze helytelen hozzáállás, de nem tagadhatom, fel-felbukkan bennem. Remélem, idővel legyőzöm majd ezt az előítéletemet, de legalább faragok belőle, s rugalmasabbá, elfogadóbbá gyúrom magamat ezzel kapcsolatban. 

Következzék hát a nagy gyónás. Az utóbbi öt-tíz év terméke ez a lecsapódás, konkrét élményekhez és kapcsolatokhoz tudom kötni a kialakulását. Nagyon frusztráló és sértő előítélet, mert a barátaim többségét is érinti, és tartok tőle, már bántottam is őket ezzel. Utólag és előre is bocsánatot kérek e bántások miatt, küzdök a problémámmal, a keblemen dédelgetett kígyó-ideámmal. Ha tartom magam a bejegyzés elején írt előítélet-definícióhoz, akkor bennem az a tulajdonság szül negatív megbélyegzést egy emberről, ha valaki egyszerre gazdag és vallásos. (Tudok számolni, ez két tulajdonság, de ezek együttjárása okoz számomra gondot.) Ha ilyen emberrel találkozom, azonnal ismerni vélem: "Na tessék, egy újabb képmutató; nem lehet elég erős hite; biztos nem segít rendesen másokon; biztos nagyon elégedett magával; biztos úgy gondolja, ő aztán megérdemli az üdvösséget; biztos egy újabb kirakatvallásos; a szegényeket biztos megveti, s nem képes a dolgok okára tekinteni; biztos nem elég árnyalt; biztos kultúrsznob." Az a legszörnyűbb, hogy még mindig tudnám folytatni a felsorolást, egy apró személyiségdarabból konkrét jellemrajzot építek fel magamban, jó fröcsögős-gonoszkodósat. Biztos van ember, akire ez igaz, de ha jobban belegondolok, én nem ismerek egy olyat sem, akire minden állítás igaz volna. Farkába harap a kígyó, századjára is ugyanott lyukadok ki: könnyen ítélek, előszeretettel emelem magam piedesztálra, pedig miért is hinném jobb embernek magam bárkinél? 

Általában sajnálom, hogy nem túl pezsgő a hozzáfűzés-élet a blogon, most mégis szerencsés, hogy nem kezdtek el ti is megnyílni a témában, borzasztó lenne olvasni, mennyi elfuserált előítéletet gyártunk, s aztán évekig hordozunk magunkban, mérgezve a világképünket. Szerintem érdemes küzdeni a megerősödésük ellen, nyakon ragadni őket (~ kimondani), tudatosan figyelni önmagunkat, naponta hányszor nyúlunk hozzájuk, keresni a jót, az ellenpéldát (tudom, ez önző, de nagyon hatásos!), akarni megváltozni. Szóval hajrá! Nem szabad bedőlni annak a közhely-álarc mögé bújó előítéletnek, miszerint egy ember képtelen megváltozni.