A blogíró fájdalma hasonló, csak a forrása más. Örvényként húz maga felé az őszinteség, egyre kényesebb témákra ragadtat, féltve őrzött gondolatok, s általuk önmagam kiadására. Már előre rettegek, hogy egyszer majd csak nem tudok gátat szabni a mondandó áramlásának, dőlni fog belőlem a szóözön a szexualitásról, ócska kis műhelytitkokról, ahogyan a dolgok az életemben működnek, kudarcokról barátságaimban, szerelmeimben, hitemben. És mi lesz az értelme? A kimondás újabb elfogadáskrízist indukál, és én vagy magam alá csinálok félelmemben, vagy megtanulom már végre, hogy saját magamnak megfelelni, az a legfontosabb. Mondanám, hogy így lesz, de látom a reakcióimat, s roppant kérdőjeles az agyamban, hogy valaha vállalom-e majd teljes mértékben a véleményemet, annak árán, hogy megszűnök ügyetlen angyal lenni. Azzal nyugtatom magam, hogy van időm: csak most alakulok, annyi jó könyv és blog tud még rám hatni, annyiszor olvashatom el a rómaiakhoz írt levelet, hogy formáljon. Közben pedig eszembe jut a sokszor elhessegetett gondolat: a változás örök lesz, az, hogy befolyásolható vagyok, örök lesz, az, hogy lázadva megyek a jóért, örök lesz. Olyan intenzív időszaka ez az életemnek, olyan gyors és robbanó bennem a változás, hogy már a tavalyi bejegyzéseimet is vállalhatatlannak érzem, nem beszélve a kamaszkori naplókról - a legnagyobb kínzás azokat olvasni.
Blogot írni kiszolgáltatottság. Megajándékozása a másiknak: engedem, hogy velem tartson saját magam feltárásában, s míg én reszketek az elfogadásért, ő megvonhatja a vállát, igent vagy nemet mondhat rám anélkül, hogy róla bármit megtudnék. Látom, ahogy a "nagyok" vezetnek blogokat: saját szavaikat fordítják ellenük a fanyalgók; ellentmondásokat, logikátlan ugrásokat keresnek szüntelen a bejegyzések árjában, miközben ők a jóságos ködben tudnak maradni, hát mi ez, ha nem sárdobálás. Ne legyen félreértés: nincs bennem sértettség, több pozitív visszajelzést kaptam e felület kapcsán, mint sok más projektemért, s a legfontosabb, hogy magamon érzem a változást. De hogy fékezni tudom-e a számat, most már egészen biztos, hogy nem ígérhetem.
Felelős vagyok azért, amit leírok, mert elolvassák néhányan, és tudom, hogy fiatal lányok is, akikért valamiért nagy a féltés bennem. Előbb-utóbb ezért írnom kell tabutémákról, hogy hogyan gondolkozom az abortuszról, a melegházasságról, hogy bármilyen vitás szituációban nekem mi a döntésem, és a kritikát is komolyan kell venni. Nem jó, ha behúzott farokkal kinyögök egy talánt, bármilyen félelmetes is: igenre vagy nemre kell formálni azt a véleményt. Siratni fogják majd a régi énemet, a kedves-mosolygó konfliktuskerülőt. Pedig ugyanaz leszek, aki voltam, csak őszintébb. Ha folyton a szeretetért küzdök, s ezért kompromisszumot kötök olyan dolgokkal, melyekkel nem értek egyet, megtagadom önmagam, s ez nem más, mint önzőség. Ha vállalom a kimondást, akkor talán magányosabb leszek, de kevésbé önző, ezt kell megtanulnom. Borzasztóan tud fájni ez a folyamat.
Ha szeretni akarok: bölcsen, nem indulatból, de kritizálnom kell. Magamat elsősorban, s aztán mindenki mást. Mérlegelni kell, hogy adott esetben ki a fontosabb, az egyén vagy a társadalom. Remélni, hogy a pillanatnyi helyzet jó tanácsadó, hogy a lehető leggyilkosabb módon öltem ki magamból az énvédő mechanizmusokat, és a legtávolabb kerültem a szubjektivitás sosem szűnő pontjától magamban. Hinni, hogy a kinyilatkoztatás nekem is jár, és nem csak a saját véleményemet mantrázom ájtatosan mások fülébe. Legyőzni a szeretettségre törekvő magatartást, s a másikra odafigyelve kilépni az önzőség kalickájából. Egoharc ez is.
Lám, a zseninek is hasonló a problémája.
(Ha nem szereted a musicaleket, ne hallgasd ezt meg.)
