Külföldön élni

Ha a külföldre költözés kerül szóba, nálam egyetlen szempont alapján születik meg a gondolat: lelki alkat.

Sokan írnak arról, milyen jól tették, hogy annak idején külföldre költöztek. Legalább ennyien meg arról, hogy milyen jól tették, hogy aztán visszajöttek Magyarországra. Mások arról győzködnek, miért érdemes már eleve el sem menni.

Ezek az írások az önigazolás farkasát etetik bennünk. Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy átállítanak embereket egyik oldalról a másikra. Inkább megerősítenek sokakat abban a hitben, hogy de jól döntöttek, mikor otthagyták azt a trágyadombot, vagy mikor végleg elköteleződtek az anyaföld mellett. Meglévő értékrendszerünket mélyítik még vagy fél méterrel belénk: pénz kontra családtagok/barátok, felelősségvállalás a családért kontra felelősségvállalás a társadalomért, kalandvágy kontra biztonságérzet, élménykereső szándék az ismeretlenben kontra élménykereső szándék az ismertben.

Olyan veszélyes érzelmeket vagy attitűdöket erősítenek meg bennünk, mint gyávaság, félelem, a szembenézésre való képtelenség, önmagunk kényelmetlenségbe helyezése egy magasztosabb célért, a látókörtágítás elvetése, pesszimista hozzáállás, mások (és akár egy egész ország, vezetés, rendszer) hibáztatása.

A motivációk döntenek arról, hogy végül országot váltunk vagy sem, de hogy jól érezzük-e ott magunkat, arról a lelki alkat. Attól még nem változunk, hogy pár ezer kilométerrel arrébb tesszük a székhelyünket, bőröndjeinkkel együtt visszük a belső csomagot is: élményeinket, félig-meddig megszilárdult elvrendszerünket. Kötődéseinket a családtagokhoz, a barátokhoz, vágyainkat azzal kapcsolatban, hogy mitől érezzük magunkat igazán szeretve, értékrendszerünket, melyben valahol ott lapulnak a kevésbé szűzies részek, a pénz, a kalandvágy, az ismeretéhség, a tudásvágy.

Vihet minket kényszer külföldre, vagy szerelem, utazni akarás, presztízsépítési kényszer vagy anyagi ok, hogy hogy érezzük magunkat benne, hogy ítéljük meg erre vonatkozó döntésünket, csak a lelki alkattól függ. Vihet minket szükség, pénztelenség, egyetlen kiút a nyugati pénzverdébe, adhat megkönnyebbülést a hónap végi elégedettség – van még mit a tejbe aprítani 30-án is, – de hogy jól érezzük-e magunkat, hogy azt csak a lelki alkatunk dönti el. Ezért nem is látom különösebb értelmét a meggyőzni akaró írásoknak. (Nem csodálkozom, hogy alattuk kígyózik a veszekedés kommentfala.)

Lelki alkatunk sokféle építőeleme közül ímhol néhány: neveltetésünk, a környezetünk irántunk támasztott elvárásai és annak mértéke, hogy ennek mennyire akarunk megfelelni, személyiségjegyeink, képességünk a türelemre és a kitartásra, kötődés a szülőkhöz (elsősorban az anyához), értékrendszerünk, s hogy hol foglal benne helyet a család, a pénz, a hazaszeretet, a látókör szélesítésének igénye, a felelősségvállalás.

A vélemények sokfélesége jóleső. Az viszont, hogy egyesek mindenhatónak, kikezdhetetlennek érzik saját véleményüket a külföldre költözéssel kapcsolatban, kellemetlen. A nagy megmondók, mindkét oldalon, kínosan viselkednek. Nem is értem, hogyan gondolhatják, hogy egy nagyon speciális, a világon csak egy ember helyzetében működő döntés követendő példa legyen másik tízmilliónak. Persze, hogy lesz olyan, akinek élete legnagyobb élménye lesz elhagyni Magyarországot, és olyan is, akinek a maradás vagy a visszaköltözés hoz boldogságot. Nekünk már mondtak ilyeneket ismerősök, mind elégedett emberek:

- Jól érzem magam külföldön, és életem legjobb döntése volt, hogy kimentem.

- Nehéz a külföldi lét, de otthon még nehezebb lenne.

- Soha nem mennék el külföldre, őszintén szeretem a hazámat.

- Úgy érzem, felelősséggel tartozom nemzetemnek, és ezért – ha küzdve is, - de itthon maradok.

- Boldog vagyok Magyarországon.

- Boldog vagyok Németországban.

Az önigazolás, tudom, fontos énvédő mechanizmus. De ha (magunknak is) őszintén beszélünk erről, egyre kevesebb szükség van arra, hogy másokat meg akarjunk győzni az igazunkról. Ha valaki megsért minket a véleményével (költözés kontra maradás témában), akkor a támadás helyett magunkba nézzünk: miért fáj ez nekem? Őszintén azt gondolom, amit hangoztatok?

Sokaknak nagy megkönnyebbülés lenne kimondani ezeket a mondatokat:

- Szívesen kiköltöznék külföldre, de túl kényelmes és gyáva vagyok egy ilyen döntés meghozásához.

- Több pénzt keresek külföldön, de több szeretetet kapnék Magyarországon, ha visszaköltöznénk.

Kikre gondolok? Mindenkinek van olyan ismerőse, aki külföldre költözött, s közben állandóan Magyarországot pocskondiázza. Ismeritek ezt a típust. Facebookon más írást sem tud megosztani, csak olyat, amiben arról van szó, milyen rothadt is a magyar valóság, s ha beszélgetsz vele, ömlik a szitokáradat a szájából. Mindig az aktuális kormányzást szidja, és nem győzi hangsúlyozni, hogy nnna, ezért ment el ő külföldre. Ha rajta múlna, minden rendes ember azonnal venné kalapkabátját, és otthagyná a szemét, sunyi magyar viszonyokat. Az ő inverze az a pajtás, aki nagy szájjal kürtöli a világba, mennyivel jobb otthon maradni, még ha kevesebb pénzzel is, de megbecsülten élni, nem más szarát takarítani. Ők azok, akik szeretnek a londoni magyar mosogatókon élcelődni, és hangosan hálálkodni afölött, hogy otthon legalább nem kell bombatámadástól, fegyveres rajtaütéstől, hurrikántól, földrengéstől tartani. Egyikük sem hiteles számomra.

Sokféle érzéssel kelhetünk fel külföldön. Látom azokat a magyarokat itt, akik lubickolnak az anyagi biztonságban, ahol a kétezer eurós fizetés végre megteremt egy olyan nyugalmat, amit otthon sosem kaptak meg. Nincsenek túlzó vágyaik, csak kis lakások, elég jó kocsik, műköröm a nők kezén, hús az asztalon, hétvégén cukrászda. Nincs pénzszámolgatás, a mókás kis eurocentek vígan csobbannak a köztéri szökőkutak fenekén. Nem gond a sárga csekk, a nagybevásárlás, a korsó forralt bor a karácsonyi fényekben. Nincs hitel, nincs honvágy, nincs kötődés a régiekhez, bőven elég a skype és a facebook hiányzol-fala. A gyerekek lazán kétnyelvűek, a takarékoskodás mumusát már nem (vagy nem úgy) ismerik, csak a szülők ráncai tanúskodnak egy régi életről, melyben a tologatás, a mindig másnak tartozás, a rendszer kijátszása, az állandó tűzoltás jelentette a túlélést. Érthető, hogy soha nem fognak visszamenni, ha egyáltalán szóba kerül, az arcodba nevetnek, furán néznek rád. Nekik a külföld a lehetőség, az egyetlen.

Látom azokat a magyarokat itt, akik hasonlóan élnek, mégsem boldogok. Frusztrálja őket a nyelvtudás hiánya, hogy nem kapható túró a boltban. Hiányoznak nekik az otthon maradt barátok, családtagok, és sosem fogják megszokni a visszafogott, kedves mosolygós társalgásokat. Ők azok, akik mindig hangoztatni fogják, hogy kint sincs kolbászból a kerítés, hogy nagyon nehéz ám külföldön boldogulni. Sokszor említik, hogy szívesen hazaköltöznének, de anyagi okok miatt ez képtelenség. Álmodoznak, hogy nyugdíjas éveikben majd Magyarországon vesznek egy kis tiszántúli telket egy barátságos kockaházzal, azt felújítják, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Hogy erre sor fog-e kerülni, nem tudom, számításba véve, hogy addigra ezer szállal fognak az új hazához kötődni, s valószínűleg ide születik majd pár unokájuk is.

És hát ne becsüljük le a jó öreg kompenzáció erejét! Ahogyan tőlem is már tucatszor megkérdezték, „és milyen ott kint külföldön?”, éreztem a hangjukból, a tekintetükből, ez bizony presztízs. Továbbhurcoltuk a szociból ezt a bélyeget, nyugaton élni – sok magyar szemében –, még mindig egyet jelent a jómódúsággal, a gondtalan polgári miliővel, a finom illatú luxusautókkal, a lazán folyó idegen nyelvű társalgással és kacarászásokkal. Ha a külföldi életünkről mesélek, egyszerre menő lehetek, nagyvilági nő, aki németül intézi a hivatalos ügyeket, zökkenőmentesen rendel kávét és mentes vizet, válogat a gardróbban. Hogy miféle önbizalomhiányt, kisebbségi komplexust kompenzálok ilyenkor, csak én tudom. (Meg még néhány közel álló.) Zavaró ez az áhítatos figyelem, sokszor már rálapátolok, á, nem nagy szám, unalmas, semmi extra, itthon minden jobb, alig várom, hogy hazaköltözzünk.

Higgyétek el, a kettő között vagyok. Szeretem az életemet, mostanában főleg Magyarországon. Megvívom a harcaimat ott és Németországban is. Emberek élnek itt is, padlásra szökött vágyakkal, és ott is. Ugyanúgy gúzsba köti őket a sok szabály, az időrend, a nyolckor kezdődő suli, mint otthon. Ki kell rakni a kukát, drága a boltban a kenyér, a mitesszer meg fekete. Nincs idő semmire, mit főzzek holnap, haza is kéne már menni. Mindenki középen van, azaz mindig van feljebb és lejjebb, és azt hiszem, a feladatunk nem is lenne más, csak a meglévőből kihozni a legjobbat. Ami sokszor megrendítően, meglepően, várakozást felülmúlva tényleg nagyon jó tud lenni.

Ha rám hallgattok, azt csináltok, amit akartok. Nem a nemtörődömség szól belőlem, hanem a bizalom, hogy az emberek képesek jó döntést hozni. Ha azt érzem, hogy valaki sóvárog egy külföldi kaland után, de nehéz legyőznie gyávaságát, akkor bátorítom. Ha viszont olyan magyarral beszélgetek külföldön, aki szenved, és csak valami láthatatlan nyomásnak (elvárásoknak vagy a kommercializmus hatásának) engedelmeskedve marad kint, nem tétovázok arra biztatni, tervezze meg, készítse elő visszaköltözését. Mindkettőre akad példa bőven. Nnna, nekik megtiltanám a meggyőzni akaró írások olvasását.

Szülők napja

Gyereknap.

(Rájöttem, nem szeretem a vurstlit. Húsz év kellett hozzá, hogy ki merjem mondani. A lekopott zománc a pacik orrán fura érzést kelt bennem, viszketek. Ha a pénztelenség és a giccs együtt jár, gombóc költözik a gyomromba. Ezért nem tudom komolyan venni a szalmaszagú cirkuszokat sem, az előadásokon a legerősebb érzelmem a szánalom. Jóindulatú, a jót megtalálni akaró, de szánalom. Az ingyenperec, a krigli sör, a sramlizene, jaj, mind az ellenségeim. Pont, ahogy a meztelen férfi felsőtestek, a levegőben lengő vattacukordarab vagy a girbegurba füves talaj, az esővíztől ázott nagylábujj. És a hangos szisszenések a menetek elején, a gépzsír szaga, meddig fokozzam?) 

Már két gyerekem van, a másodikról aznap este adott hírt két kék csík, mikor ezt írtam.  
Sikítottam a boldogságtól, szó szerint.

Gyerekvállalásra senkit sem szeretnék rábeszélni. Nagyon sokáig hülye voltam, mert azt képzeltem, jogom van bárkin számon kérni ezt. Túl azon, hogy erre senki nem hatalmazott fel (és senkinek nem is állt volna jogában), még szégyellnivalóan nyárspolgári is. Mindenféle árnyaltság eléréséhez sok időre van szükségem, nem tagadom. (Lesznek életreszóló harcaim is, már látom: a prüdériával, a demagógiával, a tamáskodással.) Sok munka eredményeként belátom, nekem nem (sem) küldetésem erre buzdítani másokat, egy ideje kínosan kerülöm ezeket a mondatokat:

- És ti szeretnétek gyereket?
- Mikor akartok gyereket?
- Mikor jön a kistesó?
- Kellene ennek a gyereknek egy játszótárs.
- Kettesben képzelitek el az életet?
- Nem félsz az idő múlásától?
- Ideje belehúzni.

Nem kell részt vállalnom mások döntéshozatalában. Nem kell terhet raknom a vállukra rendszeradta elvárások formájában. Nem kell helyettük gondolkodnom, nem kell beleképzelnem magam a helyzetükbe. És ami a legnagyobb öröm, ennek a gondolkodásnak a hozadéka: önmagam függetlenítése. Nincs bennem fájdalom, rosszallás, megkérdőjelezés. Nem érdekel, hogy akarnak-e, lesz-e, dolgoznak-e rajta, tervezik-e, megelégszenek-e. Hirtelen a saját érzelmeim kerültek előtérbe, és ez nagyon jó dolog. A magam örömét és bánatát élem napról napra. Gyönyörködünk a férjemmel a gyerekekben, aztán bezárkózunk a szobába előlük és kiröhögjük őket. Giccstől mentes az állapotunk, társakat gyurmázunk magunk mellé. Nem csak fizikailag vannak jelen (rózsaszín izmokkal, meg összevissza futó vérárammal, kezdetektől dobogó szívvel, Istenem!), hanem akarattal, a miénktől eltérő világlátással, meg valami súlytalan, bájos humorérzékkel.  
Úgy vannak jelen az életünkben, hogy nem minden róluk szól, de valahogy mégis mindenben benne vannak - döntéseinkben, nevetésünkben, gondunkban, ahogy ruhát választunk aznapra, ahogy utcára lépünk nyolc lábbal, ahogy a kocsiban utazunk, tudva, hogy mögöttünk még ülnek ketten, emberek. 

A születésük pillanatában mennyi minden eldőlt. Vért én nem is láttam, filterek sora volt a szemem előtt, a férjem egész máshogy, realista módon emlékezik vissza. A kisbabák, a nyomott fejű kisbabák... Ilyen impresszióim vannak a szülésekről: 
Reccsenés. Egyszer volt gátmetszésem, egyszer meg hagytak szakadni. Nekem nincsenek szüléssel kapcsolatos elveim, hagytam bármit, csak egy cél lebegett előttem: túl lenni.  
A köldökzsinór gyönyörű: lila telefonzsinór. 
A gyerekfejeken varkocsokba göndörödött, mázas haj.
Az autóban látom, hogy remeg a férjem térde vezetés közben.
Rekedtkés hangok, mintha folyton azt sírnák: grák, grák, grák.
Milyen kicsi!
Hogy szeresselek?

Nem mindig jól. Adom át a szorongásaimat, a kérdőjeleimet. De az erősségeimet is, a lányom megjegyzendően jól mosolyog. A lépcsőn előttem lépdel felfelé, pont úgy feszül a vádlija, mint apámnak. (Meg mint nekem? Nem látom magam hátulról.) A kisbabám, a majd egy éves fiam, megőrül az egyedülléttől. Társaságban töltődik, végtelenül extrovertált. Mennyi barátja lesz!
Ha nincsenek otthon, az nagy felüdülés. Van egy kis idő elengedni az állandó készültséget. Nagyon nehezen viselem a kötöttséget, az első gyerek megszületése után sokkoló volt a felismerés - most már mindig így lesz? Lesz még szabadság a fejemben? Hová tűnt az önzőség?

Beszélgetőtársakat nevelek magamnak. Kedvenc anyai tevékenységem a mesélés. Már-már túlzásba is esünk, esténként egy magyar mese, aztán egy német, utána imádkozunk, és még akkor is arról van szó, mi volt jó aznap (tehát folytatódik a mesélés). Mondjátok, adjátok nekem az információt, gyerekeim, én magányos vagyok itt a messze külföldön, ti szolgáltattok gondolkodni valót. Hadd tudjam meg, épp mi a helyzet veletek, csak pontosan minden részletet. Ez magamért is van. 

Ha már alszanak, jön a mi időnk, eljátsszuk, hogy felnőttek vagyunk. Van néhány állandó kísérőnk ebben a játékban: bundás mogyoró (az addikció még magántanár koromból, az egyik tanítványom szoktatott rá, kár érte), kevésbé választékos szókincs, mostanában még Scully és Mulder is. Nagyon szeretem a férjemet.

Könnyű nekem. Itt vannak velem, egészségesek, drágák. Lehet álmodozni, hogy később is majd hogy lesz. Ha velük megyünk nyaralni, azért szuper, ha nélkülük, akkor azért. Tele a szívem velük. Soha, semmiért (önmagam összerakásáért, a hitemért, diplomákért, nyelvvizsgákért, szerelemért, munkámért, más emberekért) nem küzdöttem annyit, mint értük. Ők a legnagyobb eredményeim. A legszélsőségesebb érzelmeket ők váltják ki belőlem, miattuk őrjöngök vagy nevetek sírásig, miattuk mondom ki a legkeményebb kritikákat a férjemre és magamra. Miattuk bárkivel konfrontálódnék, és ez nagy szó. 

Hálás vagyuk értük. Végtelenül, kimondhatatlanul, minden este tudatosuló felismeréssel. 

Egy lap a családi albumból

     
 

Kedvenceim - amiből tanultam

Kedvencem a Könyvjelzők gomb.

Úgy gyűjtöm az érdekes írások linkjeit, mint egy megszállott. Éjjel, ha épp nem tudok aludni a kisebbiktől (róla még írok, mert mégis megérkezett!), és nem kapcsolhatok lámpát, ezeket olvasom. Telefonról, félig a takaró alatt, nagy megelégedéssel.

Íme, öt olyan link a kis almáriumomból, melyre érdemes kattintani:

1.

Gender, szexizmus, patriarchátus - három megkerülhetetlen kifejezés. Amennyiben érdemben szeretne bárki is véleményt alkotni a jelenről. Ez a jól megírt, világos levezetésű "gyorstalpaló" segít, itt.

2.

Zimbardo neve sokaknak ismerős, főleg a "börtönkísérlete" miatt. Ez a cikk róla, az új könyvéről szól, jó linkekkel. Senki sem állította, hogy fiúnak lenni könnyű.

3.

Egy kis popkultúra a 90-es évekből. Amikor a zeneadó még nem hazudott a nevével: nem reality halmot öntött a nyakunkba, hanem zenével kapcsolatos, jó műsorokat gyártott. Különleges műsorvezetőkkel, akikről szó esik itt. (Simone Angel volt a példaképem akkoriban, hihetetlen.)

4.

A sorskönyv kifejezéssel a grafológia kapcsán találkoztam, itt egy rövid, ámde érdekes összefoglaló róla. Mindenkinek van sorskönyve, ezért is ajánlom olvasásra ezt az írást. Nem kell félni, nem vajákosság.   

5.

A nagy teateszt. Nem a fészbukon elterjedt változat. A gyanakvással azonban sosem szabad felhagyni, a legjobb tea az, ami a kertünkben terem. 

Menekültkérdés

Németországban élünk, itt (is) kikerülhetetlen téma a menekülthelyzet. Hogy „téma”, nem is jó megfogalmazása a jelenségnek. Az lenne, ha nem itt játszódna a dráma egy színtere. Így viszont, hogy valósággá válik körülöttünk a történelem, és lépten-nyomon menekültekkel találkozunk, beszélünk és gondolkodunk, már életünket alakító tényező, felelősség és megoldandó feladat is egyben. Ideje felismernem, hogy ez nem a kézimunkaklub habos cappuccinója mellé járó beszélgetésfonal, nem is a szemforgatás intimitást kerülő sablonja, hanem olyan dolog, melyben véleményt kell formálnom. Amit így vagy úgy, de be kell helyeznem az értékrendszerembe.
Ehhez azonban rendet kell tennem a gondolataimban. Hogyan álljak hozzá? Humanistaként? (Legyen az ember a legfőbb érték? Túl minden náción, kultúrán?) Keresztényként? Olyan keresztényként, aki követi a jézusi tanítást („Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem” Mt 25,35), és kompromisszum nélkül így tesz? Olyan keresztényként, aki a kereszténységet féltve áll ellen a folyamatnak? Liberálisként? Olyan liberálisként, aki nem kérdez, csak elfogad? Olyan liberálisként, aki a liberalizmus eszméjét érzi veszélyben? Anyaként, félelemmel, biztonságigénnyel? Jót tenni akaró emberként? A szív embereként? Józanként? 
Nekem ez nehéz, roppant nehéz. Nincs időm, energiám gondosan utánaolvasni a helyzetről és lehetséges következményeiről, de azt sejtem, nem is vezetne semerre. A média nem könnyít a helyzetemen, ahány szakértő, annyi meglátás, s végül minden oldal a két lehetséges megítélés egyike felé jut el: vagy segíteni kell a menekülteket (mert meg fog valósulni az integráció/ van esély a párhuzamos társadalmak békés együttélésére), vagy el kell zárkózni tőlük (mert lehetetlen az integráció/ párhuzamos társadalom nincs békétlenség nélkül). Nem vagyok szociológus, átlagember vagyok, átlagos kérdésekkel, átlagos félelmekkel, átlagos jóérzéssel. Bosszant, hogy ilyen releváns ügyben kell nekem a magam harcos útját megjárva véleményt alkotnom, és felháborít, hogy nem kapok objektív összefoglalókat. Ha megkapnám, nem félnék tenni sem az ügyben, tényleg szeretném tudni, hogy lenne a legjobb emberek ezreinek, menekülteknek és befogadóknak. Egyszerre.

A meggyőződés pedig nagy úr. Veszélyes, hogy módosult tudatállapotban (és itt nem is kell nagy dolgokra gondolni, rengeteg ilyen pillanatunk van hétről hétre), akár egy apró inger hatására is, megalkothatunk magunknak egy olyan meggyőződést, mely aztán egész életünkben vezérelvvé válik. Jöhet utána ezer ellenérv, ellentétes tapasztalat, s mi mégis kötjük az ebet a karóhoz, mert olyan szinten belénk égett az az egy, meghatározó pillanat, hogy átmossa az érzékelésünket, józan megítélésünket, s képtelenek leszünk mérlegelni. Egy pro ezer kontrát is kiüthet. (Filozófusok sorát foglalkoztatja a kérdés: tudományos kisérletek eredménye alakítja a tudós meggyőződését, vagy a meggyőződés a kísérlet eredményét.) És a menekültkérdésnél is így van: aki hisz abban, hogy ezeknek a szegény embereknek segíteni kell és sikeres lesz az integrációjuk, az tényleg pozitív példákkal fog találkozni, és sosem lesz kérdés, hogy minden konfliktusnál (Párizs, Köln) csak a módszeren kell változtatni. Aki meg úgy gondolja, hogy a kulturális különbözőség miatt lehetetlen az együttélés, annak minden konfliktus (Párizs, Köln, egyre komorabb beszámolók német önkéntesek tollából) csak újabb bizonyíték meggyőződésének helyes voltára.  
Nem tudom átlátni a helyzetet, képtelen vagyok okosan gondolkozni ilyen feltételek mellett, fogalmam sincs, hogyan befolyásolja a jövőt ez a folyamat. És ez nem is elvárható.

Szóval én vívok magamban rendesen. Hullámzok. Beszélgetések során kiállok a menekültek mellett, aztán jönnek a kölni szilveszteri beszámolók, és nem tudok mit mondani. Nehéz elhinni azt, hogy csupán nőjogi kérdésről lenne szó, pedig általam nagyra tartott emberek véleménye ez. Hallgatom a BBC-n a szakértőt, valóban nőjogi probléma, azzal a fontos kiegészítéssel, hogy olyan területeken van jelen főként, ahol a mohamedán vallás az elsődleges. Az integrációról is sokat gondolkozom. Én is külföldön élek, és tudom, milyen szörnyen nehéz folyamat ez. Rengeteget dolgozom azért, hogy igényes külsővel lépjek utcára, és ez magányosan, két gyerekkel nem bizonyul könnyű feladatnak. Lassan lépdelek az úton, hogy huszonöt évnyi igénytelenség után ne legyen rossz érzés jó minőségű ruhákat magamra húzni, és megtanuljam azokat magabiztosan viselni. Sosem fogok olyan finomsággal, olyan tökéletes kiejtéssel németül beszélni, mintha itt születtem volna. A gyerekem ezért hátránnyal indul az iskolában, mert nem vagyok képes ugyanolyan német nyelvi csomagot adni (tele népmesékkel, gyerekversekkel vagy zenével) neki, mint magyarul. A házinénink rajong értünk, de többször hallottam már, ahogy mentegetőzik másoknak: igen, magyarok bérlik a lakást, de nagyon rendesek, tiszták, kulturáltak és időben fizetnek! (Mindig fájó a 'de' szócska.) És ezek csak külsőségek, sosem fogom megszokni a tekintetek változását, abban a pillanatban, ahogy az akcentusomból kiderül, nem idevalósi vagyok. Azonnal másik polcra kerülök. Nem leszek jobb vagy rosszabb, csak más, és ez épp elég. Pedig a németek egyébként tényleg jófejek, és elfogadásban élen járnak, ezt is érzem. Nem nevetnek a hibákon, segítőkészek, harcolnak az előítéleteik ellen. (Azt gondolni azonban, hogy mindannyian szívesen látják a menekülteket, hiba. Elképesztő propaganda működik, hírességek sora áll a jó ügy mellé, kerekasztal-beszélgetések százait biztosítják az érdeklődőknek, a templomban a hívek a menekültekért imádkoznak. És még így is szinte csak olyan németekkel beszéltünk, akik nem támogatják az ügyet. Pedig nem Bajorországban lakunk.) Milyen nehéz lehet itt egy olyan embernek, aki nem tapasztalta meg az ezernyi hatást, ami ebben az új "hazában" éri: gender-elmélet, profitorientáltság, az önismeret fontosságának felismerése, hogy csak néhányat említsek. Aki olyan helyen élt eddig, ahol a nők megítélése egész más volt, ahol a gondolkodás a női lét princípiumáról egyértelmű, és nincs elmozdulás az évszázados sémáktól. Új lesz itt neki minden: a latin betűk, a szőke haj ezernyi árnyalata, a fogyasztásra való hajlam, a biztonság édes, de nehezen feldolgozható érzete, az otthon maradtakért való aggódás, a honvágy. Jó érzés eleinte a jól működő szociális hálóra terülni, később aztán egyre nehezebb megfelelni az elvárásoknak: „X éve lakik itt, de még nem képes németül beszélni!” Van erről statisztika is, a betelepült családok gyerekei rosszabbul teljesítenek az iskolában. Nem lep meg, emlékszem, én hogyan léptem át hétévesen a bűvös küszöböt, és ha abból az állapotból kiveszem a magabiztos nyelvtudást, kiszalad a lábam alól a talaj. És ezek csak csipkelődések, a darázsfészek bottal való piszkálása, az integráció bonyolult, sokrétű, és talán soha nem is valósul meg maradéktalanul.

Hosszan írtam a tépelődésemről, de legalább látszik, nem könnyű döntéshozás volt ez. A kétségekkel, félelmekkel nem számoltam le, de már jutottam valamire, és a véleményemet fel is vállalom. Nem tudok, nem akarok a menekültkérdéssel kapcsolatban véleményt alkotni. Nem tudom, hogy jó-e, rossz-e, hogy milyen hatással lesz ez Európa (kultúr)történetére. Lelkiismeret furdalással azonban nem tudok élni: a menekültáradattal nem tudok mit kezdeni, de egy-egy menekültre képtelen vagyok ellenségként tekinteni, megszakad a szívem, ha látom az életveszélyben tobzódó családokat.

Integrációs nyelvkurzusra járok, ott ismerkedtem meg egy anyával. Tagred pár évvel idősebb nálam, hat gyereke van. Okos, humoros, türelmes, szelíd. Szíriából jöttek, égő házukból futva menekültek, nagyjából másfél éve. A csecsemőjét fogva futott, a férje irányította a nagyobbakat. A legnagyobb gyereknek (18 éves fiú) megégett az arca a tűzben. A tüzet bombatámadás okozta. Sokat beszélgetünk, ismerkedünk, mesél a hazájában zajló szörnyűségekről. Egy pillanatig sem lehet hibáztatni azért, mert nyugalomra, biztonságra és egy kis jólétre vágyik. Bármelyikünk ezt tenné. Honvágya van, félti ottmaradt családtagjait. Életében a legnagyobb boldogság a hat gyereke, de – ahogy ő fogalmazott, - Németországban nem jó sokgyerekes anyának lenni. Itt túl nagy a hangsúly a megjelenésen, a minőség hajszolásán, és már előre fél, hogyan nőnek majd a gyerekek igényei, hogyan változnak majd a külső és aztán a belső elvárások. A muszlim (ugyanígy a mohamedán vagy muzulmán) szó az utóbbi időben már-már szitokszóvá ért a világon. Pedig nem lenne szabad. Tagred és családja csöndben, szelíden tartják a ramadant, ahogy a védőnőnk is, aki Algériából jött. Júniusban született kisfiam látogatásaikor, a hőségben sem csábult el, még egy pohár vizet sem fogadott el. Ez a kitartás hittel teli, nem erőszakos, és a szememben tisztelendő. Én bírom az egyenes gerincet, bennem szeretetet szül a lemondásban erős ember. Az is meghat, mikor török barátnőmmel beszélgetek, és megszólal a figyelmeztetés a legokosabb okostelefonján: imaidő. Az, hogy ők naponta ötször imádkoznak, nem félelmetes számomra, nem jut eszembe a megszállottság, csak egy transzcendenciában mélyen gyökeredző életérzés, biztonság és hit a feljebbvalóban. Ezt meg még irigylem is.

Szóval itt tartok most. Félek a következményektől, de nem tudok nemet mondani. A politikusok magatartását cinikusnak, álszentnek gondolom, ha Nyugat-Európa tényleg segíteni akarna a rosszul jártaknak, meglennének rá az eszközei. Nem lenne szükség tömegeket érintő emberkísérletre, ha végre valaki felvenné a harcot a kapitalizmussal, és lenne bátorsága megmutatni a nyugat fiainak, a fogyasztás káros. Ezek nagy szavak, és mondhatják sokan, hogy nem értek hozzá, de valahogy biztosan érzem: ez az igazság. Nekem a legfontosabb most már az énhatékonyság érzése.

Az a nyugalom, ami akkor jár át, mikor karácsonykor kiválasztok egy családot, és a férjemmel pénzt adunk nekik. Mikor a jótékonykodás természetes részévé válik az életemnek: nem okoz már izgalmat, és nem érzek már vágyat szétkürtölni. Én vagyok, én segítek neki, a szegényebbnek, az elesettebbnek, a szerencsétlenebbnek. Nem vagyok jobb ember nála, de jobb ember lehetek általa. Én luxusban élek, kiválaszthatom, kinek és miért segítek, hogy egyáltalán segítek-e. Életem legjobb döntése, extra minőségugrás volt az igen kimondása, és erre biztatok mindenkit. Ne féljünk segíteni, ne féljünk megváltoztatni a véleményünket.Ne féljünk.