Kompromisszum

Néhány dologból egyszerűen képtelen voltam-vagyok engedni:
legyen elég időm naponta a gép előtt ülni, és elolvasni a számomra fontos írásokat; a barátaim ne nevessenek ki hitem vagy meggyőződéseim, elveim miatt; legyen a hűtőben tej és a kamrában házi meggylekvár; a férjem szépnek lásson; én szépnek lássam a férjem; a gyermekem jólnevelt legyen és jószívű (hisz ez rajtam is múlik!); ne teljen el nap beszélgetés nélkül; este olvashassak egy jót; kedves, melegszívű barátok vegyenek körbe stb. Éjfélig folytathatnám a sort.
De legalább ennyi dolog van, amivel kapcsolatban hajlandó vagyok kompromisszumot kötni. Nehogy már ezen múljék a jókedvem! Vagy ami még fontosabb: más jókedve.
Hogy melyik serpenyőben sütünk palacsintát, melyikben szalonnát; hogy a családtagjaim milyen (foltos, oda nem illő, igénytelen, túl szexi) ruhában jelennek meg mellettem; hogy ki hagyott maga után rendetlenséget és legutoljára ki porszívózott fel; hogy ki ette meg a vágyva-vágyott csokit, amit a fenébe is, egész  nap vártam; hogy ki miatt késünk fél órát a traccspartiról; hogy kinek jutott eszébe az a jó ötlet; hogy ki mennyi ajándékot kapjon és hogy ki mennyire felelős-hibás-okozó-kiváltó-elkezdő-megbántó.
Nem sziporkázom most, valahogy nehezen jönnek a gondolatok. Amiben azonban biztos vagyok, hogy rengeteg olyan szituációba csöppenek nap mint nap (és hát ki nem?), amiből kétféle végkifejlet születhet: vagy összeveszünk, vagy kompromisszumot kötünk. Én az utóbbit várom el magamtól, és a társamtól is. Egyenlő arányban, és nem, nem vagyok szigorú. Ebből nem engedek.


Általában, ha hazautazunk, az pihenéssel jár. Most kissé dőlt a terv, mert anyám annyit emelgette tizenhárom kilónyi unokáját (a gyerekemet), hogy megfájdult a dereka. Ejj, de kreatív az élet. Mielőtt kieszeltem volna, mi legyen a következő lépés megjavulásomban, már meg is érkezett a válasz. A betegápolás nemes feladat, és én nem fogok csalódást okozni.
Miközben masszírozok-teát főzök-palacsintát sütök-játszom a gyerekkel-mosogatom a szennyest, arra gondolok majd, ezt mind az én anyukám csinálta volna meg helyettünk. (És így átléptem a következő koncentrikus körre, az első (férj-gyerek) után a következőre (szülők-testvér). Lassan-lassan pedig az is körvonalazódik már, hogyan tovább.)

Az anyai kéz

Állítólag nekem még gyerekkezem van (finom halványrózsaszín bőrrel, kis kerekkörmű ujjacskákkal), mégis, egy-egy munkásabb nap után a jobb kézfejemen megjelenik egy kidülledt erecske. Nem követel magának sok figyelmet, békésen lüktet a megerőltetéstől kitágulva, csak én veszem észre. Érzéseket szabadít fel bennem: félelmet-büszkeséget, hogy öregszem, dolgozom, gondoskodom, sőt, néha alkotok is. Aztán még többet, sokkal többet: anyám kezét. Jaj, kerülni szeretném a pátoszt, nem egy megaggott agyonhasznált, a mosástól vörös és a dörzsöléstől kemény, a fárasztó munkaévektől májfoltos kezet látok én magam előtt, csak egy kedves nőiest, itt-ott göcsörttel, és szertefutó lila-kék erekkel.

Ezek az erek, a tapintható dombjátékukkal, ezek mutatják az áldozatokat, a terheket, a sok-sok munkát, önmegtagadást, melyet anyánk értem, a testvéremért, a családunkért hozott. Azt a sok mozdulatot, mellyel mindig értünk volt: ahogy a hasát simogatta kismamaként, amivel görcsösen ellentmondott, mikor oly hamar megindult a szülés, amivel kapaszkodott a vajúdás elképzelhetetlen fájdalma alatt. Amivel nem sajnált éjszakákon át ringatni, naponta főtt ételt elénk tenni, munka mellett takarítani, vendéglátni, tanítani-nevelni. Amivel megfésült-mosdatott-öltöztetett reggel és este, felhúzta az ágyneműt, aláírta a csekkeket, befogta a szemünket a filmben a csúnya résznél. Amivel megölelt, ha kellett, amivel megpofozott, ha kellett. Amivel nem restellt kúpot felnyomni, szaros pelenkát cserélni, a hányást feltakarítani, mikor kicsik voltunk, azért, mikor nagyok, azért. Amivel eltakarta síró arcát, ha jók voltunk, azért, ha rosszak, azért.

Most, hogy gyerekem van, most értem meg igazán, mire céloz a Közvélemény, mikor azt mondja, anyai szeretet. Egy önmagamat elfelejtő állapotra, amely csak egy dologban tud megfizetődni – az örömben, amit az általam megszült és összerakosgatott emberbe ölt szeretetem okozni tud.

Hálás vagyok az én drága, drága anyámért.

A kezdetek - az első hét.

Az elmúlt három napban szuperszinten teljesítettem. Megvolt az esti fürdetés, a hosszabb mesék, még az interurbán beszélgetés is. Ez jó érzés, nagyon jó érzés.
Egy ilyen családért - férjért és gyerekért - érdemes meghozni ezt az áldozatot. Mert milyenek ők?
A férjem - áldozatos,  önzetlen, igyekvő. Egyetlen célja, hogy minket boldoggá tegyen. Nem is értem, hogy lett ilyen, nem volt igazán jó az apapéldája. Az az érzésem, hogy sokat köszönhetek anyósomnak (is).
A gyerekem - édesdrága, akaratos, mégis jószívű, öntörvényű, kreatív gyerek. És annyira szeret engem.

Most töröm a fejem, hogy mi legyen a következő lépés. Hétfőn nagy utazásra készülünk, repülünk egyet a szüleimhez, ott leszünk náluk két hónapot. Ez egyrészt megnehezíti a további utamat megjavulásomban, másrészt viszont irányt is ad neki. A gyerek-szülő viszonnyal fogok foglalkozni. Nem a teljesség szintjén,  csak az én szegényes kis aspektusomban, ahogy én látom a dolgot, ahogy én éltem meg a dolgot, ahogy a környezetemben lévők élték meg a dolgot.
Izgalmas kalandra számítok.

A kezdetek – amiből tanultam. I.

Én szeretem az elméleti síkot, és őszintén szólva, sokat is várok tőle. Bár a szeretet a lehető legélőbb és leggyakorlatiasabb dolog, amit ismerek, mégis lépten-nyomon azon kapom magam: tudományos elméletekben szeretném elcsípni, megérteni, megtanulni. Igen, én szeretek filozófiai, pszichológiai vagy irodalmi írásokat olvasni e szegény agyonkínzott fogalomról, létünk esszenciájáról, legvégső céljáról. Megnyugtat, ha egy-egy szakember vagy író receptet nyújt a kezembe, tessék kedvesem, így és úgy tégy, így és úgy kell szeretni. Nem nevezném magam robotnak, aki csak használati utasítással tud működni, csupán a tudományt szerető dilettánsnak, aki mellesleg húsvér halandó, telve romantikus vágyakkal és a szépre-jóra való sóvárgással. Hiszem, hogy szívünket követve és a megfigyelésekből leszűrt tanulságokat figyelembe véve, szelektálva, képesek vagyunk a szeretet tudattalan és tudatos áramoltatására. Éppen ezért első körben egy olyan könyvről szeretnék röviden beszámolni, melyet már legalább tíz éve olvastam, nagyon megfogott, tartalmát azóta sem tudtam elfelejteni, és igen, a gyakorlatban alkalmazom.

Gary Chapman egy amerikai pszichológus, és ha jól emlékszem, emellett lelkész is. Egymásra hangolva című könyve világsláger lett, nem véletlenül. Szeretet-elméletének alapja, hogy az embert egy (szeretet)tanknak tekinti, aki akkor érzi boldognak magát, ha csurig van töltve szeretettel. (Ennek visszája is igaz természetesen: ha üres a tankunk, boldogtalanok vagyunk.) A szerző azt írja, ötféleképpen tudunk szeretni, vagyis öt „szeretetnyelv” létezik:

-         segítségnyújtás

-         a másikra szánt ún. minőségi idő (amikor a szeretni kívánt emberre szánjuk időnket, vele vagyunk, s rá figyelve múlatjuk a perceket, lehet ez egy jó beszélgetés, egy közös főzés vagy mozizás, de egy csendes tévézés is, ha az az öröm forrása, hogy Vele tesszük, amit teszünk)

-         dicséret

-         érintés (annak minden formája, az öleléstől egészen a szexuális együttlétig terjed a skála)

-         ajándékozás

Az öt szeretetnyelv azonban különböző fontossággal bír a különböző emberek esetében. Egyikünknek az érintés a legfontosabb, míg a segítségnyújtás valahol hátul kullog a kanyarban. Másnak viszont a dicséret a mindene, ha szép szóval illetjük új frizuráját vagy remek sportteljesítményét, az egekbe szárnyal, telve a szeretettankja.

A szeretetkapcsolatokban adódó problémák szinte mindig abból fakadnak, állítja a szerző, hogy a két fél teljesen más sorrendiségben látja a szeretetnyelveket (s ez, lássuk be, teljesen természetes, hiszen mindannyian más személyiséggel, környezettel, ingerekkel, szocializációval és neveltetéssel bírunk), s képtelenek egymás szeretettankját megtölteni. Hiszen hiába simogat agyon a férjem, ha inkább az esne jól, ha elmosná a kétheti szennyest a mosogatóból, vagy megvenné azt a cuki kis teázós készletet az angol boltból.

Ezért – nagyon leegyszerűsítve – három dologra kell odafigyelnünk a kapcsolatainkban (nyugi, tisztán játszom, nem csak a szerelmünkre gondolok, hanem egyéb családtagjainkra, barátainkra, munkatársainkra stb. is):

-         meg kell figyelni, a másik hogyan fejezi ki leginkább a szeretetét felénk, ebből megtudhatjuk, neki melyik az elsődleges szeretetnyelve (hiszen mindenki azt adja, amit szeretne kapni, legalábbis a szeretett embertársnak – remek megfigyelés, bravó!)

-         ügyelni kell arra, hogy – ha nehezünkre esik is, mert totál másra vagyunk beprogramozva – megtöltsük a másik szeretettankját, ha neki az okoz örömet, hogy heti háromszor boltba megyünk, hát legyen

-         magunkat se hanyagoljuk el – adjuk a másik fél tudtára (akár finom jelzésekkel, akár konkrét szavakkal), hogy mi mire vágyunk, legyen az egy nyugis vacsora kettesben vagy egy jó talpmasszázs szombat este

A legtutibb módszer persze az, ha mindkét fél elolvassa a könyvet, és közösen átbeszélik, hogyan néz ki a szeretetnyelv-piramisuk. A sajtótermék rövid, olcsó, kölcsön is adom, ha kéred. J

A teljesség kedvéért hozzáteszem, mindig vannak kivételek. Ez az elmélet sem mindenható, van, ahol nem tud működni. (Bár félve hozzáteszem, leginkább akkor bukik meg a dolog, ha az egyik fél elhatárolódik tőle. Vagy szélsőségesebb esetben: ha az egyik fél egyszerűen nem normális. Sajnos ilyen is van.) Az egyik kedvenc blogomban sajnos a rendszer kudarcáról olvasok (itt), máskor viszont azt mondja a barátnőm barátnője (miután a második házassága alkalmából nászajándékba kapott könyvet elolvasta), egy remekbeszabott sóhajt követően:

- Nehogy félreérts, de ha előbb olvasom ezt a könyvet, lehet, hogy még az első házasságomban élnék. Boldogan.

Ps. A fogadalmak betartása egyelőre jól megy.

A kezdetek - bolhából elefántot remélni.

Ahogy rakosgatom a kis darabokat az agyamban, arra koncentrálva, hol is kezdjem, mit is tegyek, hogy jobb emberré váljak, rendre összedőlnek az oly szép gondolati játékkocka építményeim. Mert annyi jó ötletem van, és – ó jaj! – annyi mindenben lehetne (kellene) megváltoznom, hogy azt sem tudom, mi legyen az első lépés.

Nagy változásra készülök, remélve, hogy ha tudatosan jócselekedet-gyártó biológiai egység leszek, akkor a gondolataim is megszépülnek. Emlékszem, egyszer régen már kipróbáltam ezt, és akármilyen hihetetlen, de működik!

A nagy változásra való készülődés azonban nem jelent egy azonnali nagy lépést. Kicsi lépéseket tervezek, csak amolyan kapirgálós-óvatos tyúkosat, mert a tapasztalat – és a még mindig frusztráló hitetlenség és önbizalomhiány – azt sugallja nekem, ha túl nagyot akarok egyszerre felmarkolni, el fogok bukni. Ezért úgy döntöttem, kezdésnek naponta egyszer jót teszek valakivel.

Ez olyan bagatell dolognak hangzik, de ha a cserkészeknek megfelel, egyelőre nekem is. Ennek az ifjúsági szervezetnek ugyanis az az egyik alapelve, hogy a napi jótett nagymértékben hozzájárulhat a világ jobbá tételéhez. Tekintve, hogy a wikipédia szerint 2007-ben nagyjából 38 millió cserkész tevékenykedett szerte a világban, van valami a dologban.

Tehát, első lépésként napi egy jótettet tervezek. Definiáltam magamban: jótettnek az minősül, amikor úgy teszek meg valamit (valakinek), hogy közben lemondok a saját kényelmemről, akaratomról. Az önmegtagadás jó mókának ígérkezik – egyelőre.

És még valami. Böjte Csaba A szeretet bölcsője című könyvében arról (is) ír, hogyan képzeli el a szeretetet. A szeretet az egyén körül koncentrikus körökben terjed, ezért elsőként azoknak tudunk szeretetet adni, akik a legközelebb állnak hozzánk, mind érzelmi, mind fizikai értelemben. Vagyis, nincs más hátra, minthogy kimondjam: a kezdetek-kezdetén napi egy jótettet szeretnék véghezvinni, és szeretném, ha ennek jótékony hatásait a velem egy háztartásban élő családtagjaim élveznék leginkább. Ez három embert jelent: a férjemet, a gyerekemet és magamat.

Elhatározom, hogy ezen a héten én fogom megfürdetni este a gyerekünket (a férjem helyett, hadd pihenjen), a gyereknek a sokszor összecsapott 3 perces mese helyett igényes és hosszabb mesét olvasok elalvás előtt, magamnak pedig engedélyezek egy kiadós esti szkájpolást az ezer kilométerre lakó barátnőmmel.

Ó, csak legyen elég erőm!

Akkor elkezdem.

Van egy vízióm arról, hogy ha megváltozom, bizonyos értékrendszer alapján jobbá válok, az hatással lesz a környezetemre is. Na nem a pillangóeffektusra gondolok, csupán földhözragadt, sematikus ok-okozati összefüggésekre. Mert lehet, hogy egy kedves szó különböző, előre nem látható folyamatok során egy sok embert boldoggá és jobbá tevő jócselekedetté szublimálódik. Jobb emberré szeretnék válni.

Gondolataimat a változásról, az utamról, az értékrendszerekről; törekvéseimet; próbálkozásaimat osztom meg ezen a blogon.

Egyelőre úgy tűnik, magamnak írok, s a valóságtól igen elrugaszkodott vágyálom az, hogy bárki is olvasni fogja kusza és bátortalan mondataimat. De elhatároztam, ez nem fogja kedvem szegni. Ha valaki egyszer mégis velem tart, és gondolatot oszt velem, nagyon hálás leszek!

Szeretettel,

E.