Én nem tudom, hogy amikor valakik nagyon régen úgy döntöttek, hogy az időt percekre, órákra, hetekre osztják, hogyan alakították az egységeket. Tapasztalataik alapján vagy hasraütésre ítélték meg a hosszakat? Azt gondolták vajon, hogy ha hatvanig számolnak, pont egy rakás dolgot végig tudnak csinálni, ezért nagyon praktikus lenne ezt az időegységet forgalomba hozni? A nap időtartama persze adott volt, de miért pont heteket álmodott meg az a Gergely? Miért nincs szavunk a tíznapra vagy a nyolcra, vagy ez így abszolút hülyeség, és tanuljak már meg kicsit türelmesen és logikusan végigrágni dolgokat (vagy utánajárni ezeknek, ha a képesség a gondolkodásra végképp elhagyott)? Érzem az egész eddigi mondathalom butaságát, és mégis felvillanyoz: egy hét múlva indulunk haza, és mindig ilyenkor, pontosan ezen a napon kattan be valami az agyamban, jóleső izgalom, tervezgetés, ismerős szagok és arcok a memóban, várakozás. Ha már csak egy hét van hátra a nagy útig, tennivalók villannak meg, el ne felejtsem ezt és azt, meg álomdarabkák, hogy fog vonulni a gyerek a kis hátizsákjával a terminálban és hogy fogja falni a piros pöttyöst Budapesten, áhítattal, túrós-csokis vigyorral a száján.
Nem posztgiccses hazaszeretet íratja velem a sorokat, hanem valódi boldogság, őszintén megélt honvágy, miközben szeretek én itt is, és hálás vagyok minden egyes folyóparti biciklizésért a német fák alatt is.
Egy hét, és mennyi tennivaló feszül nekem, egytől-egyig kellemes kötelesség, és pont ma este jutnak eszembe, mintha a láthatatlan komornyik az agyban most köszörülné épp meg a torkát, khm, itt az ideje, asszonyom, kétségbeesni. De csak finoman, nyilván nem kétségbeesésről van szó, csupán halvány belső alarmról, készenléti állapotról, kattog biztatva a visszaszámlálás: mindjárt-mindjárt-egyre inkább mindjárt! Ezt el nem hinné nekem senki, és nem is tudom, kié az érdem, hogy alakítva volt-e egyáltalán ez a dolog bennem, de olyan örömmel utazom haza, oly mélyen megélem a megérkezés néhány másodpercbe sűrített élménybombáját, ahogy a nagyszülői karok a gyerekre fonódnak, és körülöttem ismerős szavak, színek, szólamok - hogy az túlzás nélkül mindig egy rövid élet: meghalás és megszületés.
Biztos mindenkiben más a hazaérkezés lepárlódása, és nincs bennem kritika bármilyen más viszonyulás iránt, miért is lenne. Élvezem, hogy nekem ez jutott, talán akkor sem lennék boldogabb, ha a külföldre költözés jelentené álmaim beteljesedését, és a hazaút csak szükséges (akár kellemes) kis találkozások sokaságát jelentené. Az otthon töltött napok így ebben a szép állapotban nagyon koncentrálttá, vibrálóvá tudnak válni, kell az odafigyelés, az okos tervezés, hogy minél több találkozás megvalósulhasson, és néha még így is elvérzek, remélem, megértik ezt a jó barátok.
Egy hét, és otthon írhatok egy-egy bejegyzést a blogra, minőségi változásról álmodozom, ha elképzelem. Jut idő majd olvasásra, a húsvét misztériumára, nekem fontos beszélgetésekre, és ami a legfontosabb: a fizikai jelenlétre. Mert ha úgy figyelek a szerettemre, hogy látom pontosan minden rezdülését, ha közben hat rám a kémiája (szándékosan nem írok illatokról, érintésekről), akkor sokkal élőbbé, szebbé, hatékonyabbá válik kettőnk közt a kommunikáció, (és nagy kár, hogy ez egy közhely.) A megtapasztalás adja a többletet a mostanihoz képest, mert tudom (hallottam és láttam a fotót), hogy a kishúgom szobája hogyan szépül, és hogy az újszülött ikerpár tagjai, Saci és Zsófi megérkeztek, de mégis, amikor majd jelen leszek, a tér majd köréjük és körém szűkül, az lesz majd az igazi megtudás, mintha minden addigi csak homályos híradó lett volna, megkérdőjelezhető adatokkal. Akkor válik majd bennem a valódiság kerek egésszé, akkor tudom kiejteni a szót, köszönöm, a legőszintébben, és ezekre a pillanatokra lesz szükségem a későbbiekben, hogy leküzdjek kicsiny akadályokat.
Nagyon várom. Egy hét múlva indulunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése