Külföldön élni

Ha a külföldre költözés kerül szóba, nálam egyetlen szempont alapján születik meg a gondolat: lelki alkat.

Sokan írnak arról, milyen jól tették, hogy annak idején külföldre költöztek. Legalább ennyien meg arról, hogy milyen jól tették, hogy aztán visszajöttek Magyarországra. Mások arról győzködnek, miért érdemes már eleve el sem menni.

Ezek az írások az önigazolás farkasát etetik bennünk. Nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy átállítanak embereket egyik oldalról a másikra. Inkább megerősítenek sokakat abban a hitben, hogy de jól döntöttek, mikor otthagyták azt a trágyadombot, vagy mikor végleg elköteleződtek az anyaföld mellett. Meglévő értékrendszerünket mélyítik még vagy fél méterrel belénk: pénz kontra családtagok/barátok, felelősségvállalás a családért kontra felelősségvállalás a társadalomért, kalandvágy kontra biztonságérzet, élménykereső szándék az ismeretlenben kontra élménykereső szándék az ismertben.

Olyan veszélyes érzelmeket vagy attitűdöket erősítenek meg bennünk, mint gyávaság, félelem, a szembenézésre való képtelenség, önmagunk kényelmetlenségbe helyezése egy magasztosabb célért, a látókörtágítás elvetése, pesszimista hozzáállás, mások (és akár egy egész ország, vezetés, rendszer) hibáztatása.

A motivációk döntenek arról, hogy végül országot váltunk vagy sem, de hogy jól érezzük-e ott magunkat, arról a lelki alkat. Attól még nem változunk, hogy pár ezer kilométerrel arrébb tesszük a székhelyünket, bőröndjeinkkel együtt visszük a belső csomagot is: élményeinket, félig-meddig megszilárdult elvrendszerünket. Kötődéseinket a családtagokhoz, a barátokhoz, vágyainkat azzal kapcsolatban, hogy mitől érezzük magunkat igazán szeretve, értékrendszerünket, melyben valahol ott lapulnak a kevésbé szűzies részek, a pénz, a kalandvágy, az ismeretéhség, a tudásvágy.

Vihet minket kényszer külföldre, vagy szerelem, utazni akarás, presztízsépítési kényszer vagy anyagi ok, hogy hogy érezzük magunkat benne, hogy ítéljük meg erre vonatkozó döntésünket, csak a lelki alkattól függ. Vihet minket szükség, pénztelenség, egyetlen kiút a nyugati pénzverdébe, adhat megkönnyebbülést a hónap végi elégedettség – van még mit a tejbe aprítani 30-án is, – de hogy jól érezzük-e magunkat, hogy azt csak a lelki alkatunk dönti el. Ezért nem is látom különösebb értelmét a meggyőzni akaró írásoknak. (Nem csodálkozom, hogy alattuk kígyózik a veszekedés kommentfala.)

Lelki alkatunk sokféle építőeleme közül ímhol néhány: neveltetésünk, a környezetünk irántunk támasztott elvárásai és annak mértéke, hogy ennek mennyire akarunk megfelelni, személyiségjegyeink, képességünk a türelemre és a kitartásra, kötődés a szülőkhöz (elsősorban az anyához), értékrendszerünk, s hogy hol foglal benne helyet a család, a pénz, a hazaszeretet, a látókör szélesítésének igénye, a felelősségvállalás.

A vélemények sokfélesége jóleső. Az viszont, hogy egyesek mindenhatónak, kikezdhetetlennek érzik saját véleményüket a külföldre költözéssel kapcsolatban, kellemetlen. A nagy megmondók, mindkét oldalon, kínosan viselkednek. Nem is értem, hogyan gondolhatják, hogy egy nagyon speciális, a világon csak egy ember helyzetében működő döntés követendő példa legyen másik tízmilliónak. Persze, hogy lesz olyan, akinek élete legnagyobb élménye lesz elhagyni Magyarországot, és olyan is, akinek a maradás vagy a visszaköltözés hoz boldogságot. Nekünk már mondtak ilyeneket ismerősök, mind elégedett emberek:

- Jól érzem magam külföldön, és életem legjobb döntése volt, hogy kimentem.

- Nehéz a külföldi lét, de otthon még nehezebb lenne.

- Soha nem mennék el külföldre, őszintén szeretem a hazámat.

- Úgy érzem, felelősséggel tartozom nemzetemnek, és ezért – ha küzdve is, - de itthon maradok.

- Boldog vagyok Magyarországon.

- Boldog vagyok Németországban.

Az önigazolás, tudom, fontos énvédő mechanizmus. De ha (magunknak is) őszintén beszélünk erről, egyre kevesebb szükség van arra, hogy másokat meg akarjunk győzni az igazunkról. Ha valaki megsért minket a véleményével (költözés kontra maradás témában), akkor a támadás helyett magunkba nézzünk: miért fáj ez nekem? Őszintén azt gondolom, amit hangoztatok?

Sokaknak nagy megkönnyebbülés lenne kimondani ezeket a mondatokat:

- Szívesen kiköltöznék külföldre, de túl kényelmes és gyáva vagyok egy ilyen döntés meghozásához.

- Több pénzt keresek külföldön, de több szeretetet kapnék Magyarországon, ha visszaköltöznénk.

Kikre gondolok? Mindenkinek van olyan ismerőse, aki külföldre költözött, s közben állandóan Magyarországot pocskondiázza. Ismeritek ezt a típust. Facebookon más írást sem tud megosztani, csak olyat, amiben arról van szó, milyen rothadt is a magyar valóság, s ha beszélgetsz vele, ömlik a szitokáradat a szájából. Mindig az aktuális kormányzást szidja, és nem győzi hangsúlyozni, hogy nnna, ezért ment el ő külföldre. Ha rajta múlna, minden rendes ember azonnal venné kalapkabátját, és otthagyná a szemét, sunyi magyar viszonyokat. Az ő inverze az a pajtás, aki nagy szájjal kürtöli a világba, mennyivel jobb otthon maradni, még ha kevesebb pénzzel is, de megbecsülten élni, nem más szarát takarítani. Ők azok, akik szeretnek a londoni magyar mosogatókon élcelődni, és hangosan hálálkodni afölött, hogy otthon legalább nem kell bombatámadástól, fegyveres rajtaütéstől, hurrikántól, földrengéstől tartani. Egyikük sem hiteles számomra.

Sokféle érzéssel kelhetünk fel külföldön. Látom azokat a magyarokat itt, akik lubickolnak az anyagi biztonságban, ahol a kétezer eurós fizetés végre megteremt egy olyan nyugalmat, amit otthon sosem kaptak meg. Nincsenek túlzó vágyaik, csak kis lakások, elég jó kocsik, műköröm a nők kezén, hús az asztalon, hétvégén cukrászda. Nincs pénzszámolgatás, a mókás kis eurocentek vígan csobbannak a köztéri szökőkutak fenekén. Nem gond a sárga csekk, a nagybevásárlás, a korsó forralt bor a karácsonyi fényekben. Nincs hitel, nincs honvágy, nincs kötődés a régiekhez, bőven elég a skype és a facebook hiányzol-fala. A gyerekek lazán kétnyelvűek, a takarékoskodás mumusát már nem (vagy nem úgy) ismerik, csak a szülők ráncai tanúskodnak egy régi életről, melyben a tologatás, a mindig másnak tartozás, a rendszer kijátszása, az állandó tűzoltás jelentette a túlélést. Érthető, hogy soha nem fognak visszamenni, ha egyáltalán szóba kerül, az arcodba nevetnek, furán néznek rád. Nekik a külföld a lehetőség, az egyetlen.

Látom azokat a magyarokat itt, akik hasonlóan élnek, mégsem boldogok. Frusztrálja őket a nyelvtudás hiánya, hogy nem kapható túró a boltban. Hiányoznak nekik az otthon maradt barátok, családtagok, és sosem fogják megszokni a visszafogott, kedves mosolygós társalgásokat. Ők azok, akik mindig hangoztatni fogják, hogy kint sincs kolbászból a kerítés, hogy nagyon nehéz ám külföldön boldogulni. Sokszor említik, hogy szívesen hazaköltöznének, de anyagi okok miatt ez képtelenség. Álmodoznak, hogy nyugdíjas éveikben majd Magyarországon vesznek egy kis tiszántúli telket egy barátságos kockaházzal, azt felújítják, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Hogy erre sor fog-e kerülni, nem tudom, számításba véve, hogy addigra ezer szállal fognak az új hazához kötődni, s valószínűleg ide születik majd pár unokájuk is.

És hát ne becsüljük le a jó öreg kompenzáció erejét! Ahogyan tőlem is már tucatszor megkérdezték, „és milyen ott kint külföldön?”, éreztem a hangjukból, a tekintetükből, ez bizony presztízs. Továbbhurcoltuk a szociból ezt a bélyeget, nyugaton élni – sok magyar szemében –, még mindig egyet jelent a jómódúsággal, a gondtalan polgári miliővel, a finom illatú luxusautókkal, a lazán folyó idegen nyelvű társalgással és kacarászásokkal. Ha a külföldi életünkről mesélek, egyszerre menő lehetek, nagyvilági nő, aki németül intézi a hivatalos ügyeket, zökkenőmentesen rendel kávét és mentes vizet, válogat a gardróbban. Hogy miféle önbizalomhiányt, kisebbségi komplexust kompenzálok ilyenkor, csak én tudom. (Meg még néhány közel álló.) Zavaró ez az áhítatos figyelem, sokszor már rálapátolok, á, nem nagy szám, unalmas, semmi extra, itthon minden jobb, alig várom, hogy hazaköltözzünk.

Higgyétek el, a kettő között vagyok. Szeretem az életemet, mostanában főleg Magyarországon. Megvívom a harcaimat ott és Németországban is. Emberek élnek itt is, padlásra szökött vágyakkal, és ott is. Ugyanúgy gúzsba köti őket a sok szabály, az időrend, a nyolckor kezdődő suli, mint otthon. Ki kell rakni a kukát, drága a boltban a kenyér, a mitesszer meg fekete. Nincs idő semmire, mit főzzek holnap, haza is kéne már menni. Mindenki középen van, azaz mindig van feljebb és lejjebb, és azt hiszem, a feladatunk nem is lenne más, csak a meglévőből kihozni a legjobbat. Ami sokszor megrendítően, meglepően, várakozást felülmúlva tényleg nagyon jó tud lenni.

Ha rám hallgattok, azt csináltok, amit akartok. Nem a nemtörődömség szól belőlem, hanem a bizalom, hogy az emberek képesek jó döntést hozni. Ha azt érzem, hogy valaki sóvárog egy külföldi kaland után, de nehéz legyőznie gyávaságát, akkor bátorítom. Ha viszont olyan magyarral beszélgetek külföldön, aki szenved, és csak valami láthatatlan nyomásnak (elvárásoknak vagy a kommercializmus hatásának) engedelmeskedve marad kint, nem tétovázok arra biztatni, tervezze meg, készítse elő visszaköltözését. Mindkettőre akad példa bőven. Nnna, nekik megtiltanám a meggyőzni akaró írások olvasását.