Karácsony előtt pedzegettem, hogy az előítéletekről szeretnék majd írni. Most végre eljött az ideje ennek is.
Nem akarok álszent lenni. Előítéletekkel mindenki rendelkezik, én is. Bármilyen pszichológiai stúdiumot hallgat bárki, nagyon hamar megtanulja, hogy az előítélet-gyártásra szüksége van az embernek a mindennapi eligazodásban: az, hogy kategóriákat állítunk fel magunkban a világ működéséről és az emberekről, túlélési feltétel. Ugyanolyan természetes mechanizmus ez, mint kisgyermekként megfogalmazni, hogy vannak finom és kevésbé finom ételek, ehető és mérgező gombák, unalmas és izgalmas mesék. Az is egy érdekes példa, ahogy a kicsik agyában megszületik egy-egy kategória origója, ahogy rájönnek, a palotapincsi és a kaukázusi juhász is kutya, bár teljesen máshogy festenek, bizonyos tulajdonságok mentén mégis egy halmazba tartoznak. Szóval életünk kezdetétől fogva arra determinálódunk, hogy gyártsuk magunknak a megélhetéshez szükséges ismeretkategóriákat. Épp ezért hiú ábránd azt hinni, hogy előítélet-mentes emberek tudunk lenni. Nem tudunk azok lenni, és én senkinek el sem hiszem, hogy az. De nem is értem, miért kellene ezt tagadni, nincs ebben semmi rossz. Sőt, megfordítva az igazságot, ha nem lennének előítéleteink, nem is lennénk emberek. (Hű, de fellengzősen hangzik, bocsánat, ez így elég kínos...)
A gond az előítéletességgel az, ha képtelenek vagyunk változtatni a kialakult, csoportokról való gondolkozásunkon. Sosem szabad megnyugodni a megszerzett tudásunk fölött: lehet egy zöld színű étel is finom, kiderülhet egy ápolatlan emberről is, hogy gondolatait tekintve tiszta és igényes, és mindig akad majd olyan republikánus, aki demokrata vonásokat mutat. Számomra a jó ember legmarkánsabb ismérve az, ha egész életében küzd a szocializáció során rárakódott előítéletek ellen, s folyton képes a megújulásra.
A filozófiai irányzatok terén nem vagyok jártas, s a vallásokról is keveset tudok. Egyedül a kereszténységhez konyítok valamicskét, vannak önálló gondolataim is a témában, és nyitottságom a különböző felekezetek felé. Azt gondolom, annál szebb példamutatás nem létezik az Újszövetségben, mint ahogy Jézus megszólította a társadalomnak azokat a rétegeit, akik hátrányos megkülönböztetésben részesültek. Szeretettel fordult a prostituáltakhoz, a leprásokhoz, még a mindenki által megvetett gazdagokhoz, a vámszedőkhöz is. Az adott korban ez szép kis polgárpukkasztás lehetett, komolyan nevetni támad kedvem, ahogy elképzelem, ha ma történne mindez, kik lennének a kedvezményezettek. A könnyűvérűek, a csúnyák, a lelkiismeretlen vállalkozók, a hajléktalanok? (Vagy félve bár, de nem elvetve: a terroristák, a pedofilok, a nácik?) Jézus személyiségében a legcsodálatosabb, hogy mindenkiben esélyt látott. Esélyt a változásra, fogékonyságot a jóra.
Az előítéletek ellen küzdeni majdnem szélmalomharc. Életünk végéig dolgozni fognak bennünk olyan káros sztereotípiák, mint a panelproli, a buta amerikai vagy a sznob budai. De nem szabad feladni az ezek ellen irányuló gondolati erőfeszítéseket, minden olyan elvet, amely távolabb lök más emberektől, irtani kell magunkban. Persze nagyon nehéz dolog ez, hiszen más, kedves kis prekoncepcióktól meg nem szívesen válnánk meg, ki akarná tagadni például a déli népek közvetlenségét, az éjszakiak becsületességét vagy a magyar vidék vendégszeretetét? Senki, és nem is kell. De nem szabad elhinni, hogy ezek a dolgok mindig, minden körülmények között igaznak fognak bizonyulni. Csakúgy, mint a negatív diszkrimináció által belénk sulykolt elemek, és ezt fontos nem elfelejteni.
Szeretnék mindenkinek esélyt adni én is. Ehhez először tudatosítani szeretném a saját előítéleteimet, legalábbis azokat, amelyek alapján - nem pozitív módon - kategorizálom az ismerőseimet, barátaimat. Legközelebb erről fogok írni, vigyázat, fájni fog.
Hason feküdt a kiságyban, aludt. Először láttam akkor, nagyon barna voltam a tábor után. Sötét haja volt, a szobában meg jóleső csönd és nyugalom. A szüleim faágya mellette, világoskék ágytakaró, kintről zúdult be a napsütés. Gyerek voltam, örültem, meghatottság nélkül, őszintén, egész máshogy értelmezve, mint ma tenném. Tiszta volt, pihegett. A fején vörös folt hátul, születés közben szerezte. Később, mikor felébredt, észrevettem, hogy a szeme fehérje is vörös, anyám nyugtatott, ez majd felszívódik, szegényke, megszenvedte a magáét. Első éjjelét otthon - átbömbölte. Hogy nevetünk ezen azóta is!
Mély hangú, odafigyelő gyerek volt. Mindig utánzott. Kifestette az arcát, mint a felnőttek. Most belém hasít a felismerés, ó, a gyerekem, sokszor mintha a húgomat látnám.
Van, hogy úgy eltávolodunk, egész máshogy gondolkodunk sok dologról, s újra és újra beleesünk a csapdába: bosszant, hogy nem tudjuk meggyőzni a másikat saját igazunkról. Támadjuk, sározzuk egymást, fröcsögünk, aztán megint összetalálkozunk, tudjuk, túl sok év van köztünk, már-már generációs különbség béklyózza a kapcsolatunkat. Az utóbbi években mégis megkaptuk a mi romantikánkat, közénk ékelődött fél kontinens, és így őszintén beszélhetünk fontos dolgokról, nem kell csip-csup hülyeségeken veszekednünk. És láss csodát, oly sok mindenben egyetértünk.
Nem én vagyok a legjobb barátnője, de az igazi nevetését én ismerem legjobban a barátai közül. Azt az igazit, amikor már szinte sikít a végén, nincs benne semmi erőltetés, a felszakadó ká hangocskák egymás után, szabályos ütemben szaladnak át a mindenféle üregeken, mint amikor szénsavas üdítőt öntünk üvegből. Ez a legszebb ajándéka nekem, már kétéves korában is azért bohóckodtam állandóan, hogy ezt hallhassam. Nagyon szép kislány volt, és hangos. Úgy tűnt, magabiztos is, de azért voltak gondjai, írtam már.
Volt egy időszak, mikor nem bízott bennem, nagyon fájt, de csak magamnak köszönhettem. Ez mára elmúlt, talán. Magasabb lett nálam, sokkal. Felnézek rá, de még mindig kritikus vagyok, a szereposztás örök, szerencsére ő is bead egy-egy injekciót. A barátaival csúnyán beszélnek, előttem tartja magát, csak ahogy én szoktam, egy-egy trágárság hagyja el a száját. Egyre többet dicsér, és ezek a dicséretek olyan fontosak nekem. Szó szerint tudnám idézni őket, megspékelve a pontos helyzetmegadással: hol, mikor és miért mondta nekem ezeket. Szerinte én harcos, kitartó vagyok, és én üzenem: dehogyis! Csak szeretnék az lenni.
A kishúgom nagyra nőtt, néha őt nézik felnőttebbnek nálam, és véleményt formál. Nem szereti, ha úgy énekelek, mint egy dizőz, én meg olyan marha vagyok, hogy észre se veszem, ha így teszek. Néhány sorozatot együtt nézünk, mikor hazautazom. A szobája az emeleten van, tágas, derűs és rendetlen, minden apró részletében a gazdáját mutatja. Fölötte, a plafon és a tető között valami állatka lakik, gyakran hallani, hogy motoszkál. Ezen is mindig nevetünk, dolgozik a nünü.
Ismerem azt a pillanatot, mikor - ha nagyon elkeseredik valami miatt - átfordul a hangja, mélységből sírásba vált. Az mindig megrendítő, mikor egy erősnek hitt személy feladja a tartást az arcon.
Karácsonykor nálunk eljegyzés volt, a kishúgomat feleségül kérték. Lazák vagyunk a témában, fiatalság-bolondság, a fiút meg egyébként is nagyon csípjük, jaj, csak tudjon küzdeni az érzékenysége ellen, a kishúgom meg ne legyen olyan robbanékony, mert akkor semmi gond nem lesz, ezek ketten szépre színezik a világot is... Belül meg kattog az agy, gyerekkori emlékek buknak a felszínre sorra, intenzívebben, mint mikor nekem kérték meg a kezemet, vajon ő szép dolgokra fog-e emlékezni rólunk?
Vajon ő jól érezte-e magát a nálunk töltött huszonegynéhány évben? Vajon ő egész lélekkel vonul-e a világba? Vajon telve van-e a puttonya a szeretetnyelvekkel? Vajon megmaradt-e benne az első otthoni nap nyugalma, vagy inkább az éjszakai bömbölésre emlékszik? S amit tőlem kapott, az hogy fogja befolyásolni? Mennyire lesz attól a sok hülyeségtől, amit ma már visszaszívnék, szorongó, önbizalomhiányos felnőtt?
Ő most egy boldog nagylány már, volt-nincs vörös szem. Kávékat főz serényen a munkahelyén, várja a vőlegényét, elautóznak a fiú szülőfalujába, felszabadultan beszélget ott is bárkivel. Szeretik egymást, ezt jó látni. Tervezgetnek, alakítgatják a lakrészüket és egymást, és azon gondolkoznak, húsvét előtt kiutaznak hozzánk.
Nekem gyönyörűek. Jegyesek. Lelkesek.
Megszerettem az utazást, nagyjából tizenöt éve. Akkoriban apám beváltva nagy álmát, vett egy barna "zöldséges" mercit, amiben jó illat volt, érződött az előző tulajtól örökölt dohányfüst és kókuszos karácsonyfás illatosító elegye. Sokan biztos undorítónak találták volna ezt, én szerettem, nagy kényelem volt ott hátul, puha kartartó még középen is, és ahogy mentünk, belül csak tompa morajt hallottunk, és egyenesen hasítottuk a levegőt, mintha a legjobb utakon járnánk. Annyira emlékszem! Még ragaszkodtam a Panasonic walkmanhez, pedig már elég divatjamúlt dolog volt, ott feküdt az ölemben, pörgött a BASF kazetta szalagja. Olyan zene szólt, amit szerettem, és hozzá a nyárfák látványa, bárhová mentünk, kikapcs volt.
Mostanában muszájból utazunk, egy ezres Magyarországra, egy ezres Németországba. Karácsony előtt kocsival, vissza repülővel, oda tíz óra, vissza másfél. Bepakoltunk, ügyelve, hogy minden rendelkezésre álló teret kitöltsünk, hiába, ahol ennyi nagy láda és bőrönd van megtömve, és a babakocsi, és a kisbicikli, ott észen kell lenni. Visszafelé meg a súllyal bajlódtam, a nagybőrönd legfeljebb harminckét kilós lehet, és ez nem kevés, mégis folyton újabb kompromisszumra kényszerít.
Mellettem egy Szíriából érkező asszony ült a gépen, imádkozott. Később beszélgetést kezdeményezett. Nem tudott németül, sem angolul, kézzel lábbal mutogatott, földrajzi nevekkel dobálózott, és bevetett néhány olyan kifejezést, mint mama, papa vagy baby. Szaloncukorral kínálta a gyerekünket, Budapesten vásárolta, mi pedig adtunk neki a jó kis otthoni sajtos pogácsából. Végleg Németországba költözik, a lányához, akinek német a férje. Nyugalomra vágyik, ha jól értettem. Mosolygott, simogatta a gyerek arcát, képeket mutatott. Mikor leszálltunk, segített a cipekedésben, és elválás előtt megölelgetett, puszikat nyomott az arcomra. Kedves volt, közvetlen, meleg. A férjem fogalmazta meg, micsoda emberi sorsokkal találkozhatunk az utazásaink során.
A kognitív nyelvészet foglalkozik az egyetemes metaforákkal. Erről csak annyit írok most, hogy az egyetemi évek alatt ez a nyelvészeti irány érdekelt leginkább, és olyan - minden nyelvben létező - ún. fogalmi metaforákat keres, melyek vizsgálata az agy pontosabb megismeréséhez vezet. (Ez így persze nem elég pontos, de nem is erről szeretnék írni.) Megfigyelték például, hogy a vizsgált nyelvek összességében létezik az a metafora, miszerint "az élet utazás". Erre gondolunk, mikor azt mondjuk valakire, nagy utat tett meg idáig, vagy révbe ért. És ez olyan szép.
Utazásként tekinteni az életre, az egyik legemberibb önértelmezésünk, s jól megfér benne sok filozófiai irány. Hogy hogyan változunk, attól függ, hogyan zajlik a mi kis utazásunk, hogy hova születünk, hogy kikkel találkozunk, hogy mit olvasunk, hogy épp milyen szó üti meg a fülünket egy séta alkalmával, hogy ki ül mellettünk a repülőn. Olyan sok minden hat ránk a nagyjából hatvanévnyi zötykölődés során, olyan megható ez a színes kevercs, hogy azt gondolom, a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az a változásra való képtelenség. Felelőtlenség nemet mondani és küzdeni a bennünk születő új gondolatokra, az ellenállást infantilis dolognak tartom. Az érés, a bölcsebbé válás mindenkinek ajándéka, s okos döntés ezt a folyamatot kissé erőltetni, tudatosan kezelni, szemlélni.
A barátnőm például gyűlöli a változást, de szerencsére képtelen ellenállni neki. Ha nem is akar hallani bizonyos dolgokat, azok elraktározódnak az elméjében, gyökeret eresztenek, s szép lassan objektív megítélés alá esnek - ha mégis elutasítódnak, az nem azért van, mert újak (~ változást hoznak), hanem mert nem férnek össze a személyiségével, az identitásával. Ezt én annyira szeretem benne, hogy egy erősen konzervatív családban ő ésszerű tud maradni, a lényegre tud figyelni, és küzd a saját értékeiért, az emberekre figyelve. Érik, még ha küzd is ellene.
Az én utam gyönyörű - voltak benne sírnivaló nehézségek és örömteli pillanatok. Ha hazamegyünk Magyarországra, csörög a telefon, kíváncsiak rám a barátaim, ha visszajövünk, és erre is azt mondjuk, haza, sütit hoz a szomszédnéni, és a férjem ragyog, ő itt érzi magát itthon. Akad tennivaló bőven, mindkét helyen, s akárhol járunk, ránk szakad a csodálatos ingertenger: tapasztalatok jóról, rosszról, örömről, bánatról, félelemről, bátorságról, bizakodásról, szorongásról.
Hálatelt szívvel nézek vissza az elmúlt hetekre, holnap pedig egy nagy eseményről írok nektek. A naplósdi után jönnek a megígért témák, legyen szép a teletek, én reménykedem még egy kis hóban, hozzánk még nem ért el ez az áldás. :)
Találtam egy szimpatikus mozgalmacskát a bloggervilágban. A lényege, hogy újévi fogadalmak helyett a lelkes változnivágyók kiválasztanak egy szót, s egész évben erre az egy dologra koncentrálnak. A homemadeginger-ös Megan (egy elbűvölő, szeplős-vörös bloggeranyuka, nagyon kedvelem a közvetlenségét) szava például a bátorság volt. Az új esztendőben minden döntéshelyzetben bátrabban szeretne viselkedni, mert, ahogy írja, olyan rémisztő élethelyzetek várnak rá idén, hogy csak kurázsival érdemes harcba menni ellenük. Nagyon megragadott az írása.
Két napot szántam az agyalásra - akkor nekem mi legyen, miért, hogy a jó, mi épít, mi szükséges most. És nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel, mert ösztönzőnek érzem, személyreszabottnak és eredményt szülőnek.
TETT
Kevesebb ülés, kevesebb internet, kevesebb önsajnálat. Szeretném legyőzni a sokszor rámtörő lustaságot, jobban beosztani az időmet. Szorgalmasabb, énhatékonyabb ember szeretnék lenni. Házimunkában, gyereknevelésben, házastársként, a saját test-lélek-szellem hármasom gondozásában. Remélem, hogy ez a törekvés a blogírásban is érvényesül majd.
Szép, tettekben gazdag új évet kívánok mindenkinek, szeretettel.
