Tesóharc

Annyi baja van az embernek. Reggel korán kell kelni, hiszen az iskolában vagy a munkahelyen ezt várják el tőle. Fel kell öltözni, lehetőleg tiszta és vasalt ruhába, fogat kell mosni, mert a kellemetlen lehelet bizony sokakat elrémít, be kell biztosítani magát mindenféle 24/48/72 óráig ható csodaszerekkel a mégoly kellemetlen izzadságszag ellen, lányként ügyelni kell a tökéletesen epilált testfelületekre (lassan, de biztosan már fiúként is), a haj megfelelő (kellemesen fénylő, egyáltalán nem zsíros, egyáltalán nem száraz, korpátlan, jólfésült) állapotáról már nem is beszélve. És ez még csak a kezdet! Ha tömegközlekedéssel utazik, legyen illatos, csendes, helyet átadó, udvarias, jó beszélgetőtárs. Ha autóval: vezessen nyugodtan, de azért ne túl lassan, ne akadályozza a forgalmat, de ne is okozzon veszélyes helyzeteket, és minden helyzetben maradjon türelmes, elnéző, és a megfelelő mértékben szabálytisztelő. Az iskolában legyen felkészült, társainak segítő, mégsem stréber, a buliban résztvevő, a barátokért kiálló, az osztályért önfeláldozó. A munkahelyen egy igavonó barom, aki bármilyen munkát elvállal egy szó nélkül, nem panaszkodik a fizetés miatt, türelmes, jó csapatember, szerény, a fáradtságot nem ismerő, bátor, hétköznapi harcos. Az étkezésben mértéktartó, egészséges dolgokat fogyasztó, vagy épp az ellenkezője: jó nagyokat habzsoló, igazi laktató ételeket bebúró népi hős. A házastársnak odafigyelő, szellemileg és testileg vonzó, mindig izgalmas társa legyen, gyerekének modern, igazságos, törődő, megértő anyja/apja, szüleinek kedves, okos és szép, a bolti eladónak jólnevelt és udvarias, a szomszédnéninek ne túl hangos, ne túl halk, előreköszönő, szatyrot cipelni segítő, a társadalomnak hasznos tagja legyen. A sznob rokonoknak háromdiplomás doktor, a gyerekeknek valóságos hős, a kortársaknak menő divatikon, a templomi gyülekezetnek (és a lelkiismeretnek) irgalmas szamaritánus.

Csoda-e, ha e megbéklyózó hálóban egy kis elfogadásra, nyugalomra vágyik az ember (lánya)? Egyáltalán nem. És az nagy gond, ha ezt nem vesszük észre – például nagytesóként. Életem egyik legnagyobb elhibázásának azt tartom ugyanis, hogy túl magas elvárásaim voltak a testvéremmel szemben. Kilenc év van köztünk, így amikor ő gyönyörű nagy kék szemeivel és göndör barna fürtjeivel a világra jött, én már komoly iskolás voltam: remekbeszabott biliséróval és kitűnő bizonyítvánnyal. És akkor beindult a verkli (és azóta is folyamatosan tekeredik): elvártam, hogy ő is ugyanolyan legyen, mint én. Udvarias, olvasni szerető, értelmes kislány, minden helyzetben visszafogott, a kortársak véleményének túl nagy jelentőséget nem tulajdonító, intelligens iskolás; a hitét és a párkapcsolatot komolyan vevő kamasz és tanult, felelősségteljes, előrelátó felnőtt. Pont, mint én. (Ha-ha!) Lehet, hogy ha nem nehezedett volna ilyen brutális nyomás szegénykém vállaira, sokkal harmonikusabb, szeretetteljesebb lett volna a kapcsolatunk, amelyben nem a mindig glóriás, tökéletes nagytestvér szerepe jutott volna nekem, akit követni „kell”, hanem a támogató, mindig elfogadó, a vicceken nevetni tudó nagyobb gyereké. Lehet, hogy ha így lett volna, kevesebb lett volna a kudarcélménye, nem lett volna annyi problémája a tanulással (nem lett volna kitűnő, talán csak négyes, na bummm!), megúszott volna néhány iskolaváltást, néhány felesleges, önbizalom-romboló párkapcsolatot, néhány demoralizáló családi vitát, és még sorolhatnám. Nagyon nehéz lehetett neki egy olyan nővér nyomdokaiba lépni, aki jól teljesített az iskolában, a sportban, a közösség szolgálatában, aki alapvetően nem volt nehéz kamasz, és aki még szórakozni sem járt el huszonéves koráig úgy istenigazából. Ha újra kezdhetném, és visszarepülhetnék az időbe, teljesen máshogy csinálnám, és a szüleimet is erre biztatnám: nem lehet két embertől ugyanazt elvárni, még ha egy családba is születnek, azonos szociális, pszichológiai, anyagi körülmények közé, akkor sem. Egy a lényeg: a támogató, elfogadó, megértő szeretet, ami lágyan felkapva előrebillenti, viszi az embert, és arra koncentrál, amiben az illető jó, tehetséges. Akkor talán hamarabb észrevettük volna mi is, amit ma már szerencsére tudunk, hogy a testvérem milyen különleges: szépséges, okos, gyönyörűen éneklő, nagydumás lázadó kis csillag. És akkor is az, ha épp rosszabbul tanul, többet pasizik, rendetlenebb a szobája, nagyobb a szája.

Nem hiszem, hogy az itt leírtak egyedi esetet mutatnának. Barátként, tanárként, szülőként százszor botlok olyan családokba, ahol hasonló a helyzet. Remélem, hogy olyanok is olvassák ezt a bejegyzést, akik még pont a folyamat előtt vagy elején tartanak, s megfogadva tanácsomat, elejét veszik sok-sok felesleges gyötrelemnek. Hagyjuk egy kis levegőhöz jutni a másnak született, „nehezebb” kistesókat! Annyi baja van az embernek, legalább a családban (s főleg a nagytesónál) legyen egy kis megnyugvás.

Akivel (akikkel) még nagyon sok jót szeretnék tenni