Itt van most ez a pár nap, csak semmi karácsonyi stressz, ez lenne a cél. És elég jól meg is úsztuk, holnap éjszaka utazunk haza, így az ünnepi sütés-főzés-takarítás megerőltető triumvirátusa többnyire az otthoniaknak jut. Nekünk itt csak a pakolás édes langyos nyugalma marad, telvetelt bőröndök sokkilónyi zaja csattog le a lépcsősorokon. Készülődünk. Ajándékoztunk itt is, készítettünk mindenféle kedvességet óvónéniknek, némettanárnéniknek, szomszédoknak, munka- és tornatársaknak, és újdonsült barátainknak is. (Jó érzés ezt a szót, barát, most leírni. Róluk majd mesélek még, ebben biztos vagyok.)
Előre látom, hogy néhány napig nem fogok géphez ülni, már várom is ezt a tisztítókúrát (ez még a tamáskodó toxikológusoknak is tetszene.) Aztán izgalmas dolgokkal jelentkezem, olyanokkal, melyek mostanában halmozottan foglalkoztattak: az előítéletek (szeretnék kitárulkozni előttetek, s így nyilván magamhoz is közelebb jutni) és a pornó. Ez utóbbi számomra is kérdőjel, s egyelőre ne vonjatok le túl nagy következtetéseket a témamegadással kapcsolatban, értelmezni szeretném magamnak ezt a jelenséget, ahogyan jelenvalóvá lesz sokak életében. Nem izgulok a topik miatt, s amin a néhány évvel ezelőtti énem biztos meglepődött volna, nem is rettegek tőle. Azért írok róla, mert gondolkodásra késztet, s esetemben része az előítéletek alakításának is. Ez így most biztosan nagy katyvasz, de majd helyrerakom a gondolataimat, és okulva a múltkori fiaskóból, ezt most nem ígérem meg, inkább csak remélem.
Tehát: Mindenkinek nyugodt, szép ünnepet kívánok, olyat, amiben igazán jól tudjátok magatokat érezni! Aztán, ha e jeles napok közben kedvetek támad egy kis lavblogomhoz, gyertek, hátha addigra már felkerül egy-egy bejegyzés.
Engem lenyűgöz a világ. Erre azért van lehetősége, mert jól vagyok.
A gyereknevelés egyike azon témáknak, melyekben mindig mindenki felvilágosultabb, kreatívabb, tapasztaltabb és ráérzőbb, mint én. Persze én is rendelkeztem prekoncepciókkal régebben, tudtam, milyen következetes, szeretetteljes, türelmes, határozott és ötletgazdag édesanya leszek. Előttem sorakoztak szépen a jó és rossz példák, nagyon könnyű volt minden emberből (anyából) kivonni a megtartandó tulajdonságokat és elvetni a rossz szokásokat - megépíteni magamban az ideális anyaember frankensteini prototípusát, aztán jókedvvel-bőséggel letekinteni más anyákra, na csak figyeljetek rám, majd én megmutatom...
De nem így lett, szerencsére. Kaptunk egy spéci kislányt, akinek lételeme a kuszaság, az irányíthatatlanság, a folyton újat keresés, aki állandóan éhes: hol és hogyan lehet ismét tradícióromboló. Nagyon sokat alakított rajtam: az éjszakázások, a szűnni nem akaró szopásorientáltság, a meg-megerősödő anyafüggőség, az irányíthatatlanság, a nappalokat sűrűn hálózó nemek és csakazértsemek. Én, a tökéletesen idomított leánygyermek, el sem tudtam képzelni, hogy egyszer eljön majd az idő, amikor félve megyek az oviba, aznap vajon mit fognak a fejemhez vágni. Pedig én megpróbálok mindent: iszonyatos energiákat mozgósítok, hogy következetes tudjak lenni, ugyanakkor mindig figyelembe vegyem a kicsi igényeit is. Van, hogy családunk két dudása (az apa és a gyermek) között én vagyok a labdákat lepattintó fal, a békítő, és ez a szerepkör nem hálás, sokszor válok benne a bűnbakká. De csinálom, mélyreszívok minden egyes kis dicséretmorzsát, az is engem erősít, és közben imákat mormolok magamban, csak legyen még elég türelmem holnapig, csak múljon el ez a (nagyjából tizenhetedik) dackorszak holnapra. Néha borul a bili (átvitt értelemben is!), szakad a cérna, és kiabálok, csapkodok, ahogy a csövön kifér (el tudok-e még sütni egy mondaton belül több közhelyet?), aztán megbánom, rettegek, na ennek a kifakadásnak vajon milyen nyomai lesznek a gyerek lelkében, és miket fog a fejemhez vágni tíz-húsz év múlva, fú, eszembe jut, én is hogy tudom osztani a szüleimet!
Aztán jön néhány könnyebb nap, mosolygós pepecselés, mesekönyvekkel, finom ebédekkel, jól sikerült németórákkal, aztán újabb völgybe kerülünk, torokszorító érzéssel végre az ágyba küldjük a gyereket este, és sóhajtunk, fáradtak vagyunk, s ma igazán nem volt jó ebben a családban gyereknek lenni (s felnőttnek sem).
Így gyűrjük magunkat, megpróbálva a legjobbat kihozni, pezsgőt bontva az örömök felett, szemlesütve, szégyenkezve a kudarcok miatt. Csináljuk, igyekszünk, és többet nem dőlünk be gyereknevelési elméleteknek. Tényleg, ezért kezdtem el írni a mai bejegyzést. Írtam már arról, mennyire szükségünk van az útmutatókra, az írásban rögzített terelőkre, és sokszor belátjuk, teatyaúristen, dehát ez nonszensz. A szaktekintélyek tisztelete bennünk van, mélyre kódolva, ájtatos arccal borulunk földre minden doktor és doktrína előtt. Mert hát ha egy pszichológus azt mondja, hogy a gyereknevelés így és úgy helyes, akkor az biztos, és főleg ha egy (el)ismert pszichológus teszi ezt - még köszönőlevelet is írunk neki. És sokan tanácsolják azt is, hogy ösztönösnek kell lenni, csak a saját és a gyerek jelzéseire figyelni, de ezzel meg az a baj, hogy a világ minden területét úgy alakítják, hogy az ösztönösséget kiöljék az emberekből. A fogyasztói magatartás konzerválása miatt az a rendszer legfőbb célja, hogy irányítható személyiségeket formáljon (az iskola meg küzdhet ezerrel, nagyon nehéz ilyen körülmények között éleslátású, kritikus gyerekeket gyurmázni). Nagyon nehéz ráéreznünk, adott szituációban éppen mi a helyes, egyre dörömböl az agyunkban: fele királyságomat egy tökös tanácsért (~ parancsért).
Nálunk nagy kérdőjel a hiszti, vagyis a kezelése. Ha a gyerekünk rosszat csinál, és mi leszidjuk, bömbölni kezd, nagyon érzékenyen reagál a szeretetmegvonásra. Ilyenkor persze megsajnáljuk és megvigasztaljuk, csupán abban áll egy-egy eset különbsége, mennyi idő múlva következik be ez a békekötés. Nekünk is szükségünk van a tombolásra, a feszültséglevezetésre, a revans édes érzetére. Gondoljatok gonosznak, én vállalom. Azért nem érdemes nevelési sémákat gyártani, mert minden személyiség (gyermeké és szülőé), és minden szituáció más módszert kíván, és bizony-bizony van, hogy kivonulok a szobából, én ezt a hisztit nem hallgatom kislányom, ha majd jó gyerek leszel, kiveszlek a kiságyból. Nem örülök neki, hogy nyilvános helyen ezt leírom. Mégis megteszem, mert ha már belevágtam, ezt is el kell árulnom. Nem jelölök ki magamnak határozott utat a gyereknevelésben, a jóérzés az egyetlen, ami számít. Érzem, ahogy távolodom a paradigmáktól, egyre kevésbé hiszek a konzervatív elvekben, s egy-egy liberális elem beemelése a hétköznapokba - ejj, de emberi. Sajnálom, hogy a politikai szféra messzire lőtte (~lejáratta) ennek az egyébként pozitív töltetű szónak a presztízsét. Szóval, ha Ranschburg Jenő a síró gyereket felvegyük-e a kiságyból dilemmájára azt a választ fogalmazza meg, hogy mindenképp, nem hat rám.
"Egy baba nagyon gyorsan meg tudja tanulni azt, hogy érdemes-e
megszólítani a világot, vagy tök fölösleges - és ezt egy életre
tudomásul veszi.
Ha megtanulja, hogy a világot érdemes megszólítani, mert a világ
válaszol, ráadásul adekvát módon válaszol, ennél gazdagabb tanulmányi
anyag egy életkorra nincs is.
De az ellenkezője is nagyon tanulságos. Amikor azt tanulja meg, hogy -
teljesen mindegy, hogy én mit csinálok, mert nincs reakció- , akkor ezt
is használni fogja az élete során, és nem fogja megszólítani a világot
soha." (Forrás: babasmamas.hu)
Szívem szerint mindig és azonnal kivenném, és ezt az esetek nagy részében meg is teszem. Aztán meg van, hogy én leszek magamnak az első - csak pár percig. Csak pár percig nincs lekötés, lekötődés, kötelezettség, megkötés, kötöttség, elköteleződés - csak én vagyok. Fáradtan, csalódottan, szomorúan vagyok akkor, de talán valamivel nyugodtabban. Nekem nehéz ez az anyaság. Végül mégis összebújásba torkollunk. Hiszen szeretjük egymást, végtelenül nagyon. Sebeket okozunk egymásnak, tesszük, amit jónak látunk. Ha erősek és bátrak vagyunk, képesek vagyunk változni. Anyósom szokta mondani, szépen is néznénk ki, ha ennyi év alatt nem fejlődtem volna! Egyébként boldogra kerekedik az adventi időszak, végre gondolkodom is ezekben a hetekben, és vonalakat húzok saját magam megrajzolásához. A kicsi most két napig itthon van velem, beteg. Karácsonyi ajándékokat gyártunk, és annyit nevetünk. Néha meglátom egy-egy mosolyában a humorérzéket, hogy már tudja, pontosan melyik szónál és hogyan kell nevetni, még ezt is ellesi tőlünk. Ma még nem rosszalkodott, örülök is nagyon. Holnap meg! Nem tudom, mit írjak. Felkészültem. Utánam az özönvíz.
Ma reggel jutott eszembe. Hogy lehet az, hogy én még nem írtam meg, mik a karácsonyi kedvenceim? Hiszen ezt minden valamirevaló blogger felsorakoztatja. Ez egy olyan típusú kérdés, amin merengeni szoktak, amivel szabályt tudnak felrúgni, amit, ha megtagadnak is, identitást faragnak rendesen. Nem fogok hazudni: azért készítem ezt a bejegyzést, mert fontos nekem ez a hangulat. Remélem, egyik-másik kultúrtermékhez kedvet kaptok a bejegyzés által.
1. Kaláka: Szabad-e bejönni ide betlehemmel? (1987)
Nálunk elmaradhatatlan karácsonyi kellék ez az album, és a hozzá tartozó könyvecske. Már gyerekként is rongyosra hallgattuk a kazettát, emlékszem az összes hangra, a rímekre, hogy melyik szám után melyik következik. Távol a giccsfaktortól, közel a szívemhez - ott laknak ezek a zenék. Minden korosztálynak ajánlom, melegen.
2. Szalóki Ági: Öröme az égnek, ünnepe a földnek (2012)
Megosztó album. Mi annyira szeretjük, hogy a tavaly karácsonyra kapott cédé egész évben a kocsi lejátszójában forgott, kétévesünk képtelen lekattanni róla. Ő a Regölést kedveli leginkább, én a harmadik és a tizennegyedik számot, meg a folyton besomfordáló jazz-dallamokat, a férjem pedig azt, ha néha mást is hallgatunk...
3. A Názáreti Jézus (film, 1977-ből)
Szeretem Zeffirelli munkáit, középiskolában még videóra is vettem párat, a húgom talán a mai napig nézi a Rómeó és Júliát az öreg vhs-en. A Jézus életéről szóló filmek régebben must have karácsonyi darabok voltak, ma már felváltotta őket a Reszkessetek-trilógia. Nem véres az én ragaszkodásom, nem elvből teszem, nem tocsogok kultúrsznob ragacsban: egyszerűen csak szeretem ezeket a filmeket. S ha már karácsony, talán újra fogom nézni ezt is.
4. Segítség, karácsony! (film, 1994-ből)
Persze azért nekem is megvan a kedvenc karácsonyi-amerikai filmem (ez már amúgy is külön kategória, igaz-e?). A húgommal (igen, szeretünk együtt tévézni) bármikor kaphatók vagyunk erre a szemtelen kis szösszenetre, és senkit se tévesszen meg a semmitmondó cím, üdítő kis színfolt ez a nagy karácsonyi filmpalettán. Meg hát Juliette Lewist én nagyon bírom.
Ez csak egy bemutató, s csak angolul.
5. Vers Karácsony 2002 - Mai magyar költők karácsonyi ajándéka
Az évek alatt hozzámnőtt ez a kötet. Írtam belőle már szemináriumi dolgozatot, nyelvészetit és irodalmit egyaránt. Szeretem a szavait, a kedvezni nem akarását. Ha eleged van az elcsépelt karácsonyi idézetekből, ez egy kincsesbánya lesz számodra.
"Elnyúló éjek: tánc, mozi,
ivás, egészen hajnálig.
Aztán reggel. Aztán megint.
Századjára sem változik.
A Könnyű Szív beszél - magának.
Mindvégig vértelen marad.
"Hiszen nekem sem egyszerű.
Honnan vegyem a súlyokat?"
(KarafiáthOrsolya: Bármi és a Könnyű szív)
6. Kippkopp karácsonya
Gyerekkoromból, boldog nosztalgiával. Valahogy nem bánt, hogy szoci, hogy túl vonalas. Szeretem, ezért reklámozom.
Ha van kedvetek, ajánljatok ti is karácsonyi remekműveket, nagyon szívesen vennék minden ötletet! :)
Barátnőm, a sokat emlegetett (lassan már elkélne neki egy blogos álnév, na ezen még töröm majd az agyam), Dániában időzött, egy önkéntes munka kapcsán. Egy gazdag dán lánnyal utaztak a városban, talán villamoson. A barátnőm büdzséje szűkre volt szabva, minden kis eurócentnek megvolt a maga helye, jegyre meg már nem futotta. Kimondom bátran, bliccelt ez a kis madárka, ott a messzi nagy nyugaton, szépkabátos polgárok között. A dán lány nem nézte ezt jó szemmel, s nemtetszésének hangot is adott. - Én veszek jegyet, - mantrázta lesajnálóan a barátnőm felé - mert nekem ez a kultúrám.
Ez fájó, igaz? Kiérezzük a bántó tónust a szavakból, ugye nem csak én? Lehet, hogy túl érzékenyen reagálok, de ilyen erővel már azt is mondhatta volna a vérig sértett barátnőmnek, "rossz ember vagy". Mert ők, az égigmagasztalt (fogyasztói) kultúrájukkal együtt odáig merészkednek, hogy azt gondolják magukról: szabálytiszteletük, becsületességük csupán valami erkölcsben gazdag, emberséges belsőből táplálkozik, s nem a megkeresett euróezrekből. Ó, balga lélek, az ember az már csak ember, s könnyebb ott tisztességesnek lennie, ahol van miből. Nevezhettek cinikusnak, én ebben a kérdésben inkább reálisnak tartom magam. Te dán leány, kérlek, hidd el, ez nem ilyen egyszerű. Nem gondolhatjuk még lelkünk mélyén sem, hogy előbb volt a tiszteletlenség, s csak aztán jött a szegénység. Nem gondolhatjuk, hogy a gonosz, az elmaradott Balkán, a maga csalásra való hajlamával, önmaga mocskából soha kimászni nem tudó habitusával, az meg is érdemli! Ha az ott élők kulturája (hogy is érthette ezt a szót? talán "viselkedési mechanizmusa")már-már társadalmi szinten hajlik a csalásra, a mutyikra, (s most nem politikai szférákról beszélek, hanem olyan apró kis stiklikről, mint blokk nélkül olcsóbban utazni a volánbuszon (sic!), e-mailcímekkel zsonglőrködni olcsóbb fényképelőhívás miatt, telefonfülkében talált pénzt gyorsan zsebre vágni ésatöbbi), annak bizony más oka is van, mint az emberekben keresendő sunyiság. A barátnőm ügyes volt, nyakig megbántva, de büszkén csak ennyit szólt: - Hát tudod, hogy nem veszek jegyet, ez meg az én kultúrám...
Rászántok-e még a témára néhány percet? Nagyon kedves lenne tőletek! A minap rábukkantam egy szösszenetre, melyet el kellene olvasnotok a folytatás megértéséhez. Elsőként ugorjatok ide, aztán térjetek vissza hozzám, folytatom a hőzöngést, nagy örömmel!
A felsorolás érdekes, ugyanakkor veszélyes, mert megerősítheti az embert abban a tévhitében, hogy a szegények önmaguk hibájából képtelenek kitörni nyomorúságos helyzetükből. Számos olyan hibás mechanizmus, rendszeradta beidegződés munkálkodik bennünk, melyek nyomán elhisszük, hogy tényleg, hogy mindenki saját maga sorsának kovácsa, a lehetőség mindenkinek adott, és hogy aki nem, hát az megérdemli. Hogy gyűlölöm én ezt a kánont! Ez nárcizmus, a büszke ember önelégült szólama. A megszerzett tudásunk behatárol minket, s nagyon nagy hősnek kell ahhoz lenni, hogy valaki túlnőjön a szocializáció adta keretein. Ha nem vigyázunk, a belinkelt felsorolás is megerősít minket a tévképzetben: "a lusta, változtatni képtelen szegények nem tesznek mást, csak szar kajákat esznek, szerencsejátékoznak, céltalanul, kultúra (~ olvasás) nélkül élnek, egyre csak hízva, tévét bambulva, valóságshowkon nevelkedve, önsajnálva." A gazdag ember, a minőségi életet élő ember, aki e felsorolást olvasva kritikát és ítéletet fogalmaz meg a szegény emberek énhatékonyságát célba véve, ott követ el hibát, hogy nem tekint az eredetre. Bár mindenben az okokat keressük, ha másról rosszat hallunk, erről valahogy elfelejtkezünk. Mert lehet, hogy sok szegény tényleg ezt teszi, elsüllyed a változtatni nem tudás mocskában, de az a legnagyobb bűn (szándékosan nem hibát írtam) ilyenkor, ha a változtatni nem tudásba a változtatni nem akarást látjuk bele. Nem erről van szó. Ezek az emberek - legtöbbször - azért nem változtatnak, mert nincs meg a változ(tat)áshoz szükséges eszköztáruk. A nincs, az meg ugye nagy úr, arra nincs válasz, megírták ezt már nálam sokkal okosabbak, sokszor.
Miért is olvasnának? Nekik nem adatott meg az a szerencse, hogy egyévesen a kezükbe nyomtak volna kedves kis könyvecskéket. Amíg iskolába nem kerültek, valószínűleg azt sem tudták, mi az a könyv. Ezt a hátrányt ledolgozni pedig egy élet is kevés. Valahogy megtanulták ők az ábécét, de mind funkcionális analfabéták, tudnak ugyan olvasni, de nem értik a hangosan kimondott szavakat. A tévé, az persze más, hiszen ott csupa olyan műsor megy, ahol érthetően kommunikálnak, a valóságshowkban legalább ott van a megnyugtató szleng, a követhető intrika, az életből már jól ismert érzelmi válságok, és az egy percre jutó bazmegek száma is kielégítő. Hogy ők ezt szeretik nézni, nem az ő hibájuk. Egész nap éhbérért robotolnak, három műszakban húzzák az igát, nincs pénzük igényes étkezésre, nincs igényük igényes szórakozásra. Miért ne szerencsejátékoznának? Ez az egyetlen reményük, hogy végre, ennyi megalázó, gépies, kalandszegény év után pénz álljon a házhoz. Fel sem fogják, hogy mennyire esélytelenek a győzelemre, hogy életük végén végül mennyi mínusszal zárják a kenómérlegüket. Hogy "szemét" kajákat esznek? Amire pénzük van, csak azt. Hogy nem hallgatnak hangos könyvet? Ezt ugye senki nem rója fel nekik? Hogy nem hisznek a szerencsében (ők nyilván nem a szerencsejátékozók, igaz-e)? A célok erejében? A megvalósulásukban? Miért is hinnének? Hiszen egész életük a sikertelenség körül forgott. A legtöbbjük számára az lett a kultúra csimborasszója, ha tiszta ruhában jelennek meg, s ha a gyereküket hangos szóval (vagy veréssel) idomítják a fennálló, nagy rendhez. Nincs olyan benső nyugalmuk, biztonságérzetük, szeretetteljes közegük, amire építeni lehetne, amit eszközként lehetne használni egy boldogabb élet megteremtésében. Nem gondolkoznak embert építő szépirodalmon, nem éreznek katarzist egy folkjazz dal hallatán, nem fognak teendőlistákat gyártani. És ez nem hibájuk.
Mi, a büszkék, az elégedettek, mi sem lennénk képesek rá. Az a feladatunk, hogy ezt elfogadjuk, s azt is, ezen változtatni csak mi tudunk. Mi kaptunk eleget, rendelkezünk a változtatáshoz szükséges tudással, telve a szeretettankunk, mi már megvívtuk a kis csatáinkat. Nem nyugodhatunk meg saját jólétünkben. Nem engedhetjük meg magunknak a felszínes, álszent kritikagyártást, lenézést, a "Miért nem változtat ő maga?" és a "De miért csinálta ezt?" önmentő kérdéseket. Nem eshetünk a büszkeség csapdájába, rá kell jönnünk, milyen fontos, hogy megváltoztassuk az (szegény) emberhez való viszonyulást. Nem tehetnek róla, segítségre szorulnak. S ha nem fogadják el, sokszor arról sem tehetnek, de erről majd máskor beszéljünk.
Beszélgessetek erről, keressetek olyan embereket a közeletekben, akiknek segíteni tudtok. Akár egy mesekönyvvel, akár egy zacskó friss gyümölccsel, akár egy kedves beszélgetéssel. Mert ez, az egymás felé fordulás, a másik életébe való helyezkedés, a látni így képes szeretetképzés, ez kell, hogy legyen: a mi kultúránk.
Meghalt a férjem nagypapája. Kórházban, alvás közben. Azt a kifejezést, hogy számítottunk rá, erősnek érzem, inkább úgy írnám, féltünk tőle. Magas, szikár, friss elméjű ember volt, penge humorérzékkel. Nagyon szerette az unokáit, mind a hatot, és egyetlen dédunokáját, a gyerekünket. Mindig bűvészkedett neki, feldobta a labdákat sorra, s azok valahogy nem estek le (mert ügyesen a kezében tartotta őket, de ezt nehéz volt észrevenni), nevettünk sokat. Állandóan udvarolt a nőknek, sosem nyomulva, inkább csak dicsérte a női szépséget, és közben mindig tudtuk, egyetlen igaz szerelme a felesége, a férjem nagymamája, ez a kivételes szépségű asszony, aki tizenhat évvel fiatalabb nála. Sok hobbija volt, agrármérnökként még több amputált lábujjal is szeretett a kertben sertepertélni, a paradicsomai katonás rendben sorakoztak, az almák és a körték fonott kosárba szedve, mindig zamatosan, mindig elérhető közelségben, mindig a rendelkezésünkre állva. Szenvedélyes fotós volt, a mamáról régen gyönyörű művészképeket gyártott, mostanában meg a gyermeket örökítgette szorgosan, nem tudott betelni a gének által átörökített mandulaszempárral. Egy harcos volt, régóta küzdött betegségekkel, és mindig kikeveredett belőlük, a véleményéből pedig nem adott, az injekciózás nagymestere volt, de mégis jóindulatú. Nehéz ezt most elmagyarázni.
Szerettem őt, félek a hazameneteltől is most már, hogy nem fog ott ülni a fotelben, a nappali szoba állandó díszeként, nem fog édes-régi történeteket mesélni, s nem fog magáról megfeledkezve, a szigor álarcát levetve, csodálattal adózni a gyermek milyenségéért. Hálás vagyok, hogy ismerhettem őt, hogy én is adhattam neki valamit, hogy ilyen hosszú kort megélt, hogy ilyen élménydús élete lehetett, hogy családtagjai körében teltek a napjai. Hálás vagyok, hogy hagyott magának időt és teret az élet fontos dolgaira, hogy szeretett újságot, könyvet olvasni, komolyzenét hallgatni, hogy évente elutaztak a mamával Gyulára, és szép európai nagyvárosokban is jártak korábban. Hogy szerette a Balatont, hogy a szepezdi erdőben furulyát faragott a férjemnek, akinek ez sokszor emlegetett, kedves gyerekkori emléke. És most kemény leszek. Hálás vagyok, hogy példát is mutatott neki, a velem élő barnaszeműnek, mert ha ő nem lett volna ott az ínséges időkben, amikor apósom nagyjából kivonult a gyerekei és felesége életéből, nem is tudom, mihez kezdett volna drága anyósom egyedül.
Persze van itt még valami, ami nyomaszt. Nem igazán tudom, hogy mit mondjak a gyerekemnek, hogy egyáltalán mondjak-e valamit. Abban biztos vagyok, ha hazamegyünk karácsonykor, keresni fogja a dédipapát.
Tegnap délelőtt megírtam egy másik bejegyzést, de most mégis inkább ezt teszem nyilvánossá. Így szeretnék elbúcsúzni Gyuri bácsitól, és a videoklippel, amit tegnap több unokája is posztolt az emlékére.
Ma reggel, az óvodába menet, egy kis nyuszi futott át előttünk az úton. Furcsa, milyen sok nyúl él a panelházak közötti kis bokrok alatt, riadt szemű, világosbarna szőrű állatok. Nem tudnám pontosan meghatározni, mi a legkedvesebb a megjelenésükben: a két oldalra nyíló, bájosan rezegtetett fülek, a fejükön abnormálisan nagy helyet foglaló, kerek szemek, az égre meredő, csúcsban végződő pamacsfarok vagy a pisze orrocska. Egy biztos, még mindig tudunk örülni a kétütemű ugrássorozat látványának, még nem tekintjük természetesnek a jelenlétüket a szürke falak közt, még nem vagyunk autentikus idevalósiak. Leállunk a biciklivel, gyönyörködünk, a gyermek örül, néhány méterre tőlünk magyar segédmunkások egy kis csoportja hangosan viccelődik, nni, ott fut a vacsora, azt hiszik, nem értem.
Él néhány legenda a városlakók közös emlékezetében arról, miért van ennyi nyúl egy nagy gyárvárosban. Mi is kíváncsiak voltunk, hogyhogy nem a környező földeken élnek ezek a jószágok, hogyan lettek mezei nyúlból hirtelen városi nyulak, mi eddig ezt a jelenséget csak egerekkel ismertük, azt is csak mesekönyvből.
Azt mondják, hogy a nyuszikat egy nagy természetrajongó szoktatta elsőnek a rideg falak közé, csakúgy, mint a környéken megsokasodott zöld papagájokat. (Még a telet is átvészelik valahogy ezek a színes csodák, szívós állatok.) Egy másik, racionálisabbnak tűnő magyarázat szerint a vegyi gyár miatt volt szükséges a nyulak városba telepítése: állítólag az embernél érzékenyebben reagálnak bizonyos vegyszerekre, így, ha valamilyen probléma folytán nemkívánatos anyagok kerülnének földbe-vízbe-levegőbe (a gyárból), a nyuszik itt-ott megjelenő teteme figyelmeztetné a városlakókat (és a monstrum vegyész vezetőit, természetesen) a veszélyre. Hogy ez nem túl romantikus? Lehet, de ha az ember a környezetében nap mint nap előforduló jelenség okára ilyen érdekes magyarázatot kap, örül. Megcsillan a szem, tágul a pupilla, az agy mélyen elraktározza az információt, s beindul a képzeletbeli sikerélménygyártás: micsoda presztízs lesz ezt a dolgot megosztani családi körben, a gyerekkel, ismerősökkel, blogolvasókkal...
A legendák, a közös nagy történetek, a kollektív kincsesbánya - mekkora szükségünk van rájuk, megérzem néha! Elemi ösztön, túl minden szexualitáson, hogy mesébe gyúrjuk a hétköznapi csalód eseményeket, hogy színes festéket csöpögtessünk a korsónkat betöltő átlátszó anyagba. Egy-egy jelenség magyarázatára éppoly szükségünk van, mint a vadregényes körítésre. Ez a tudás boldog nosztalgiát szül az agyunkban, közösségteremtő, meghatároz minket. Az első lakat a szerelmi rácson, Báthory Erzsébet véreskezűsége, a kürt, mellyel herceget (~ császárt) öltek, a városba költözött nyulak, az emberséges angol rózsa (avagy Gyertya a Szélben) vagy a piros orrú rénszarvas. Széles körben ismert, identitásba épített történetek, csakúgy, mint a répától megtámogatott fütyülési készség, a kutyáknak tulajdonított lélek vagy a bariszámlálás álomba ringató képessége, és most nem ironizálok. Észre sem vesszük, s a történeteket már mi magunk gyártjuk, tápláljuk, duzzasztjuk, alakítjuk. Ki mondta, hogy a nyers palacsintatésztától összeragad a popink? A dédi, meggyőződéssel, és ez jóval félelmetesebb érvnek bizonyult, mint a hasfájás réme. A barátnőméknél minden kicsitől a cica vitte el a cumit, a lányok könnyes, de megértő szemmel tekintettek még pár napig minden elhaladó macskára, bizony-bizony, Cirmoséknál is elkél a drága jó cumi, belátták ők is. A németeknél advent idején, ha rózsaszín az égbolt, az bizony csak egyet jelent: az angyalok épp plätzchent sütnek, jellegzetes karácsonyi aprósüteményt.
A gyerekünk, ha harangszót hall, csak legyint, már megint az angyalok. Nem mi mondtuk neki, egy mesekönyvben látta, hogy kis puttók kongatják a nagy öntöttvasakat szorgosan, s ő magáévá tette az ideát. És ki vagyok én, hogy kijavítsam? Szinte lubickolok a mesében, és húzom, ameddig csak tudom: ha lehet, soha ne derüljön ki az igazság. (S valójában, ki tudja, hogy mi az igazság?)
Ezekkel a történetekkel, mesés világlátási morzsákkal nem ártunk. Nem süllyednek a pletyka szintjére, nincs bennük intrika. A kreativitás, az emberi leleményesség mozgatja őket, a mindenreválasztkeresés az elem bennük. Néha még azt is megengedik maguknak, hogy a racionalitás álcáját öltsék fel, de legtöbbször megmaradnak kedves, ártatlan képzelgésnek. Kis díszek a mindennapi fantáziátlan beszélgetésekben, s közben szerényen eltakarják valódi, igen magasztos céljukat: embert kívánnak összekötni emberrel, emlékben, mozdulatban, mozzanatban, ártatlan összenevetésben.
Nálatok vannak családi "legendák"? (Tudom, tudom, kicsit nagyvonalúan bánok a legenda szó használatával.)
Sajnos a lelkesen beharangozott sorozat egyelőre várat magára. A barátnőm a közös írás utolsó ellenőrzésekor úgy döntött, mégsem szeretné a nyilvánosságra hozni a gondolatait. Legalábbis még nem most. Fél, hogy bizonyos adatok nem állják meg a helyüket, és abba a hibába semmiképpen sem szeretnénk beleesni, hogy valótlan információkat közöljünk fontos kezdeményezésekről. Egy kései decemberi randevú során helyretesszük a mondatainkat, és akkor talán menetelhetünk tovább az álmaink felé: megjelentetünk itt is időről időre olyan bejegyzéseket, melyek önkéntességi lehetőségekről számolnak be.
Ne haragudjatok, okultam a hibámból, az ígéreteket itt el fogom kerülni.
Remélem, egyébként szépen telik a hétvégétek. Nekem meglepődéssel vegyes, kellemes érzésem van: a kudarc feldolgozása most nem debilizál, hanem facilitál. Nincs bennem önsajnálat, a cserbenhagyottság érzetének nárcisztikus megnyilvánulása elkerül - nem tudom, magamnak köszönhetem-e, vagy az öregedéssel járó bölcsesség eredményének. Vagy a sok-sok vakernak, tényleg nem tudom. Valahogy könnyebben veszem a mostanában rámtörő sikertelenségeket, mint régebben. Az adventi naptár sem pont úgy működik, ahogy terveztük. Van, hogy kiszámíthatóan kiszámíthatatlan gyermekünk vállat von, ezzel most épp nincs kedve játszani. Korábban küzdeni kezdtem volna, kijavítani a presztízsveszteség okozta csorbát: cél lett volna az aznapi játék iránt való érdeklődés felkeltése, a csakazértis-jól-fogjuk-érezni-magunkat teljesítendő követelménye. Ma meg? Összenevetünk a férjemmel, mire is számítottunk ettől az eredendően élet-összekuszáló kis nyuszmusztól? Tanít minket. Ha ma nincs bátor táboros írás, majd lesz januárban. Ha ma nem játszunk a memóriakártyával, majd holnap. Egyszerű, mint az egyszeregy, és jelentősen csökkenti a (hopp)koppok számát. A szánombánom pedig erre vonatkozik: ott követtem el hibát, hogy beharangoztam egy témát. Egy olyan bejegyzést ráadásul, melynek elkészítéséért nem csak én vagyok felelős. Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam a barátnőmet, és magamat is. Sajnálom, hogy benneteket pedig várakozásban tartottalak.
Mikulás napján pont a legót húztuk elő a naptárból. A téma így adott volt: a jobboldali Mikulás az én művem, a sokkal bátrabb, korszakalkotóbb, mélységgel rendelkező, sémaelvető nagyszakállú(?) pedig a gyermeké. :)
Nagy örömöm van e kései órán. :) Nagyrabecsült és hőn szeretett barátnőm, aki évek óta önkénteskedik különböző jótékonysági projektekben, rászánta magát, hogy élményeiről, tapasztalatairól meséljen nekem, s az így összegyűjtött gondolatokat a blogon is megírjam. Az a célunk, hogy egy-egy ismert (vagy kevésbé ismert, vagy félreismert) kezdeményezést hírül vigyünk nektek, megismertessünk veletek. Nem vagyok professzionális újságíró, sem önmagát átadó jótékonysági guru, és nem fűzök vérmes reményeket ehhez az új beszélgetéssorozathoz sem. Tekintve a blog olvasottságát, nem fogom tömegek otthonába becsempészni a bemutatott lehetőségek és programok kis csomagját, mégis örülök, hogy néhányan talán a lavblogom által szereznek tudomást szép és nemes folyamatokról.
Ez a "sorozat" (nem akarok én úgy beszélni, mint a nagyok!) ad egy kis vérfrissítést a bejegyzéseimnek, de azért ez a felület megmarad annak, ami eddig is volt: élményeim, kínjaim és álmaim tárházának.
Az első beszélgetést, ami egy objektívnak szánt (mégis élményt megélt narrációval!) kérdezz-felelek típusú tudósítás a Bátor Tábor Alapítványról, már el is készítettük. Csak pár perce, hogy átküldtem a barátnőmnek a dokumentumot egy utolsó ellenőrzésre, hogy minden a helyén legyen. Remélem, hogy holnap este már ti is olvashatjátok!
Kedvem lenne úgy kezdeni a bejegyzést, mint egy régi levelet, Kedves kedveseim!, ott a szájbertér másik végében, de helyette tartom magam a (n)etiketthez, így marad a jól bevált előrevetítés: egy könyvet ajánlok nektek, remek adventi olvasmányt! Szeretettel.
Lassan már hét éve, hogy túljutottam életem legnehezebb időszakán, hogy kikecmeregtem egy sunyi lelki betegségből, a depresszióból. Sajnálom, hogy igen meggyötört a kifejezés maga, de az, hogy ennyiféle lelkiállapot jellemzésére alkalmas a szó, senki hibája. (Vagy mindenkié.) Ha egy kor ennyire tempó- és teljesítménycentrikus, ne csodálkozzunk, ha egyre csak nő a magukkal és környezetükkel elégedetlenkedők száma. Ha egy korban ennyire fontos az idealizált szépségeszmény (én nem hiszem el, hogy ez régebben is ilyen nyomasztó tudott lenni, nem, biztos, hogy még az ókori görögöknél sem!), nem meglepő, ha egyre többen tartjuk csúnyának, s az idő előrehaladtával szinte visszataszítónak saját magunkat. A lelki nyomor pszichés deficitet okoz, az meg már csak hab a tortán, hogy ezek a kedves kis agybajok a testi betegségek melegágyai. Nem könnyű senkinek, na. Már ismertem a férjemet, de még csak barátkoztunk, mikor nagyjából nyolc éve az ezeréves kis Swiftjével utaztunk egy vidéki víztoronyhoz, ahol ő a munkáját végezte, én meg voltam a lelkes kísérő. Egy könyvet olvastam az úton, mert épp nem találtunk közös témát, valahogy meg csak el kellett ütni azt a negyedórát, mielőtt megkezdődött kétszáz lépcsőnyi ámokfutásunk a torony sötét, nyirkos belsejében. Izgalmas volt a fejezet. Leparkoltunk az autóval, a barnaszemű kiszállt, mondtam neki, hogy kicsit később utánamegyek, de ezt a két oldalt befejezem, mert nem bírom abbahagyni. Egyedül maradtam. Faltam a sorokat, kapaszkodtam a könyvbe. Aztán ahogy elért hozzám az írás adta mondanivaló, lassan körvonalazódni kezdett egy idea az agyamban. A körvonalazódást ott helyben megerősítés követte, s ahogy a fejezet utolsó mondatához értem, meggyőződéssé vált bennem a gondolat, depressziós vagyok. Remegett a bensőm, higgyétek el, ez a hír akkor pozitív volt, végre megtudhattam, mi a fene gond van velem pontosan, hogy beteg vagyok, és hogy van megoldás. Borzasztó ambivalens idegállapotba kerültem: felszakadni vágyott bennem az összes fájdalmam és hihetetlen boldogság volt egyszerre rájönni, nekem is van helyem a világban, ne temessem még el saját magam. A fejezet egyébként épp a depresszió összes ismert tünetét sorakoztatta fel, a megnevezett pontoknak nagyjából kilencvenöt százaléka jelenvaló volt az én életemben is. Ez sokkolt, s mégis felszabadított. Ha akkor épp nem olvasom ezt a könyvet, nem tudom, mikor jött volna a megváltó felismerés. Így elmondhatom, hogy szépirodalom ide, szépirodalom oda, ez az íromány volt legnagyobb hatással az életvezetésemre. (Talán a Biblia beelőzi.) Mivel a kötet azóta sem fordult meg a kezemben, boldog nosztalgiával írok róla, s csupán emlékezetből. Nyugodtan pötyögöm a betűket, már nincs helye semmi pszichés önirtásnak a fejemben: lám, gyógyult vagyok, erős, énhatékony ember. Családdal, két barnaszeművel. Elért célokkal a hátam mögött, elérendő célokkal előttem. Hálás vagyok a könyv írójának, és a véletlenek sorának, hogy akkor és ott épp ez a vékony kis kötet adatott a kezembe, és rácsodálkozom mindig újra, tényleg kiszámíthatatlanok az utak.
Gyökössy Endre, ha jól emlékszem, lelkész és pszichológus egy személyben, könyvének címe: Magunkról magunknak. A pszichológiai tudást azért tartja fontosnak, mert hasznosítani tudja a hívek megismerésében, megértésében, megszeretésében és segítésében. Pszichológiai irányzatokat mutat be laikusoknak, nagy hangsúlyt fektetve a sok áldozatot szedő, ún. modernkori lelki megbetegedések bemutatására. Mindezt olvasmányosan, közérthetően teszi, és - amennyire ez lehetséges egy nem túl terjedelmes kötet keretein belül - megoldásokat is keres egy-egy pszichés deformáció elkerülésére és gyógyítására. Mivel minden embernél máshogy folyik le egy-egy ilyen típusú betegség, nyilván csak irányokat tud megadni, s ezt hangsúlyozza is. Mégis, olyan remekbeszabott kis gyűjteményt alkotott, mely hasznos lehet bárki életében. A mai napig képes vagyok megállapítani, ha valaki hasonló gonddal küzd, mint én tettem nyolc évvel ezelőtt, a szemem előtt a betűtípus, meg ahogy rotringgal vékonyan aláhúzogattam a víztornyos eset után a tüneteket (hát nem szimbolikus?). Rengeteget segített ez a szöveg, legnagyobb ajándéka az az érzés volt: mégsem vagyok teljesen értéktelen. Gyönyörű adventi olvasmány, gyönyörű karácsonyi ajándék. Remélem, szép a hetetek, mi naponta örülünk az adventi naptárnak, a magyarországi Mikulás meg még csomagot is küldött, illatos mandulával. Drága, drága egy (?) ember! ;)
Kezdek visszatérni, kilátni az ezernyi teendőből. Unalmas lehet állandóan a mentegetőzéseimet olvasni, próbálom is fékezni magam, mert a blog nem ezért született. Rettegek, hogy öncélúnak bélyegzik ezt a felületet, s közben mégis hihetetlen csábító néha az önsajnáltatás, lám, mennyi gondom-bajom van nekem itt a messzi idegenben! A fejemben hemzsegnek a fontosabbnál fontosabb témák, de sokszor győz a házi mogyorókrém és az ikszfaktor, a menekülés harminc új ige megtanulása elől (három alakkal, a mindenit!), a tologatás, tudjátok. Ilyenkor mindig nehéz a szembenézés, pocak behúz, mellkas kidülleszt, majd feltartott mutatóujjal szigorkodom magammal: ebből aztán elég! Vár a munka, a szolgálat, melyet vállaltam lelkesen bólogatva, s amiben bukdácsolok nap mint nap. Hjaj, te szentem, nyugodj már meg egy pillanatra, csitít a férjem. S közben nem is veszi észre, épp az a baj, hogy túl sok nyugodt pillanatom van. Ha valaki ilyen sok szeretetet kapott élete során, mint én, akkor adnia is kell. A nagy, puha pamlag - ellenség. A másokért való küzdelem, áldozat - a barátom. Értem?
Ma, ahogy hazatekertem, eszembe jutott egy régi beszélgetés. A konyhában ültünk, kávéztunk. A kicsi ott zsongott körülöttünk, erre gondolni mindig jó érzés, hogy egy húsvér entitást bocsátottunk a világ rendelkezésére, s hogy a családunkban eggyel több ember van, kiráz a hideg, csináltunk magunknak egy kis lelket, szerethető barátot. A férjem beszélt, főleg könyvekről, melyeket akkoriban olvasott. Neki a scifi a mindene, boldogan merül el az igényes utópiák nyújtotta álmodozásban, s sokat magáévá is tesz, nem keveset hallgatok én az önmagát felemésztő társadalom eszméjéről, vagy az asimovi robotuniverzumról. Néha csak nevetve mesél Lem Pirx kadétjáról, de a szemében olyan csillogás van, hogy nem szakíthatom félbe, még ha nem is mozgat meg túlságosan a topik, ő is sokat nyel tőlem, főleg nyakatekert elméleteket, melyek még a legkedvesebb barátnőim számára is terhesek. Szóval, a konyhaasztalnál ültünk, és megfogalmazott egy gondolatot: csak akkor van jövője az emberiségnek, ha az egyén tiszteletet nyer. Visszakérdeztem, ezt hogy érti. És akkor nehezen követhető monológba kezdett, s elcsodálkoztam, ennyire nem ismerem a férjemet, ilyen fontos és velős gondolatai vannak, én meg csak egy flegma kis kamaszfiúcskát látok benne mind a mai napig! Minden olyan rossz dolog, ami a környezet és az emberiség pusztulásához vezet, magyarázta, abból fakad, hogy nem értékeljük eléggé az embert magát. A tömeges bénítás, a média manipulatív gépezete, a nagyvállalatok működési mechanizmusa, a profitnövelési intenciók, a fogyasztás elősegítésébe fektetett energia (mely szemetet csinál mind a fogyasztóból, mind az előállítóból) ésatöbbi, ez mind-mind azért létezhet, mert az embert nem értékként tekintik, hanem a vagyonosodás legfőbb eszközének. Itt háború lesz, tört ki belőle a forradalmár, a meglévő rendszereket elpusztító nagy tisztító tűz, és ha majd megfogyatkozunk és újra kell értelmeznünk magunkat és a világot, felértékelődünk a saját szemünkben. Az űrbe utazni csak így tudunk majd!, tette hozzá komisz vigyorral. (Ekkor megnyugodhattam, újra megkaptam a már megszeretett gúnyos tinit.) Szerinted lehetséges ez, kérdeztem. Sóhajtott, ő attól tart, hogy az emberi önzés miatt nem. Néha, este, mikor olvas, azért elmosolyodik, egy-egy pillanatra hinni tud az emberben. Nekem könnyebb, a hitem máshogy vezet, s képes vagyok örülni apró dolgoknak is. Azokból kell erőt meríteni, és azokból kell boldogságfalat emelni magunk köré, máshogy egyszerűen nem lehetséges az elégedettség elérése.
Ne ijedjetek meg, azért nem így telik minden egyes kávézgatás a mi családunkban sem. Ez csak egy kivételes alkalom volt, ráébredés, milyen értéktelenként görget minket a rendszer, és ezáltal hogyan determinálódik belénk is az értéktelenség érzete. Szerintem az embertelenség mechanizmusából úgy tudunk kilépni, ha elkezdjük becsülni a körülöttünk lévő társainkat. Családtagokat, barátokat, s túllépve ezen a gáton: a szomszédot, az utca emberét, a gyerek barátait, más szülőket, meg nem értetteket, szegényeket, gazdagokat, csendeseket, s a megvetni oly könnyű hangosakat is. Nekem ez a legnehezebb.
Most rohanok, mára elég ennyi agylövés. Ahogy mondtam, a héten készülök néhány izgalmas és fontos témával. Tartalmasabbá szeretném tenni a ti adventi időszakotokat is, önmagamért is, nehéz cipelni ennyi bennrekedt kérdést. Addig is, egy kis darabka magamból, szeretettel!
A valaha létező legprofibb dalszöveg, csodálatos zenei körítéssel. Mit is írhatnék? Enjoy!
A hét elején ígértem, hogy elmélkedős, ajánlókkal zsúfolt bejegyzéseket fogok írni, sajnos nem így történt. Kevés időm jutott a blogra, ezért most, a hetet megkoronázó vasárnap csendes délutánján, szeretném néhány dologra felhívni a figyelmeteket. Azokat a videókat, írásokat, képgyűjteményeket szedtem egy csokorba, melyek mostanában gondolkodásra sarkalltak, s melyek jegyében szeretném formálni magam az adventi időszakban. A nagy keresztény ünnepeket megelőző heteket nagyon fontosnak tartom profán szempontból is: nem kell ahhoz hívőnek lenni, hogy szükségét érezzük a testi, lelki nagytakarításnak. A böjt és az önuralom gyakorlása mindig saját magunkért történik, és ha őszintén, lelkesedéssel és megfelelő elszántsággal tesszük ezeket, énismeretben, önbizalomban és énhatékonyságban megerősödve léphetünk ki belőlük.
Az elkövetkező hetekben mi is, mint mások, a lelkünkre szeretnénk figyelni. A fogyasztási hajlandóságunk megnyirbálását tűztük ki célul. Ennek jegyében találtam a most következő kincsekre, olyan motivációs oldalakra, melyek pengemód képesek ösztönözni egy emberszeretőbb élet kialakítására. A belénkvájt sémákat lefaragni a legnehezebb feladat, amivel valaha találkoztam, már sokadik pótvizsgán vérzek el.
És íme, az adventi listám:
1. A Nyomorszéle szerzőjének őszinte, megható adventi gondolatai. Szánjatok rá időt, energiát, ízleljétek a szavakat. Térjetek vissza az oldalra többször is. Formáló hatása van.
2. A környezetvédelem divattá csépelt témáját én sem úszhatom meg, s erre egyetlen okom van: az embert fontosabbnak tartom az állatoknál (és növényeknél), az egymásrautaltság azonban olyan erős, hogy nem létezhet emberi boldogulás és boldogság a környezet jóléte nélkül. Figyelemfelkeltő, megosztó WWF plakátok: itt.
3. Tekinthetnénk jó kezdeményezésnek is, mégis inkább megalázó szerepjátéknak érzem. Az a kérdés, mi vajon szoktunk-e így viselkedni? (A cikk angol nyelvű, de azért nézzetek rá bátran!) 4. E sokat szidott, értelmetlennek titulált film nekem ajándék. A tömeggyártástól egyre jobban iszonyodom, és igenis lehetséges más utakat találni, nagyvárosban is. (Türelemmel, lassacskán.) Az én interpretációmban nincs helye a vegetarianizmus létjogosultságát bizonygató filmértelmezésnek, nálam egész más gondolatokat indított el ez a hat perces trailer.
5. S végül, hogy ne gondoljatok szőrösszívűnek, egy kedveset is ajánlok. Kecskepéldák. Kis cukik.
Akárhogy is, nektek nagyon szép, gondolatisággal telt, örömben megélt, adásban gazdag heteket kívánok!
Megérkezett hozzánk a hó, és úgy tűnik, rátelepedett még a lelkemre is. Ez rosszul hangzik, pedig jót jelent. Reggel hétkor, mikor kelünk, a lakásban hideg van és sötét, és a helyzeten csak rontana, ha felhúznánk a szigetelési megfontolásból minden este gondosan leeresztett redőnyöket. Hipphopp előkerülnek a meleg zoknik, infantilis mintákkal, egy-egy kihúzódott cérnaszállal, körbefogják lábfejeinket, soha ennyire nem díjaztam jelenlétüket, öregszem. Reggelire mindig gabonapelyhet kér a gyerek, s ha kérdezem, ízlik-e neki a müzlike, fontoskodva kijavít, a tányérban nem őzike van, anya. Mosolycsaló ez a kis jelenés a fáradt, fagyos téli reggeleken. A hisztit azért nem úszom meg. A bunda, a sapka, a cipő, a téli nadrág - mind vitaalap. Biciklivel megyünk, az óvoda messze, ajjj édesem, siessünk, lemaradsz a reggeliről. Mert hogy ott is eszik valamit, többnyire joghurtot vagy sajtos, szalámis kenyeret uborkával. Az uborkának nagyon jó az illata a folyosón, beleszippantok. Rohanok aztán az első németórára, útközben még a szavakat ismételgetem, és főleg a derdídászt, és bosszankodom, ha valamelyik nem jut eszembe. A tanárnő kedvesen fogad, készült ám nehéz feladatokkal nekem, mondja büszkén. Örülök is, nem is, biztos értitek. Aztán teljes mértékben kikészít. Másfél órán át válogatott kínzásokkal gyűr, pörög az agyam, de lassul is közben, néha már csak sóhajtanék, ezt most épp nem tudom, meg azt sem, de eszembe jut, meg kell tanulnom németül, ez sok problémánkat oldaná meg. Közben látom az üvegfalon át a télen is gyönyörű udvart, elképzelem, ők itt fogják felállítani a karácsonyfát, itt fognak ünnepelni az unokákkal, milyen szép időskoruk van! Nem álmodozom a karácsonyról, magam sem értem, miért nem. Boldog vagyok most is. És boldog leszek akkor is.
Fél tizenegykor végzünk. Tizenegyre megyek a másik tanárnőhöz, vele csak beszélgetünk, semmi nyelvtan, semmi kötöttség, csupa móka, kacagás. Neki öröm, hogy taníthat, hogy járok hozzá, ez számára szórakozás. Én is jól érzem magam, de a nyelvi gát azért sokszor letör, borzalmas dolog a kommunikációs akadályozottság. Ott is körülnézhetek, megmutatja a régi zongorát, szép darab, de csak a nagyfia szokott rajta játszani néha-néha, szegény, olyan magányos, bárcsak lenne valakije, az jót tenne neki. A néni szemébe nézek, próbálok sokatmondóan, szavak nélkül üzenni, nem kell levetítenie az unásig ismételgetett filmet, már rég rájöttünk a férjemmel. A nagyobbik fia meleg. Na és? De nem mondom ki, én udvarias leszek ebben a játszmában. Délig folyik a trécs. Nem szívesen megyek haza, jó ott lenni a nénivel, nevetünk is sokat.
Boltok sora. Fejből tudom, hol mi olcsó. Ügyesek vagyunk, egy-egy dolgot már kistermelőtől veszünk. Eszembe jut, a gyereknek téli bakancsot kell venni, az egyik üzletben a héten jó áron adnak bundás, hópehelymintás lábbelit. Na akkor óvoda után, elmegyünk oda, megvesszük a cipőt, meg a holnapi ebédhez valókat, és tejet és öblítőt és még sok mást. Hazaérek, állott szag a lakásban. A redőnyök lent, még mindig a kora reggeli fáradtság lebeg a falak között. Életet lehelek a terekbe, fény és levegő árad a szobákba, hűvösen, erőszakkal. Jól esik. Bedobok egy mosást, és elmosogatom azt a pár tányért is. Fáradt vagyok, este sokáig tanultam. Jó volna már blogolni is. Enni kezdek. Ilyenkor mindig hideget, ha mindenki otthon lesz, négykor, majd meleg is kerül az asztalra. Ránézek az órára, ötvenkét perc múlva indulnom kell az óvodába. Főzni kezdek, ma gyorskaja lesz. Halrudacska, nagy luxus, ritkán van. És kivételesen a majonézt sem felejtettem el. Hogy fog örülni a kicsi! Elmosolyodom. Kész az ebéd, és még mindig van több mint negyed órám. Belerombolok a könyvembe, Edward Rutherfurd kalandfilmet vetít elém. Istenem, kinek drukkoljak?
A biciklin ülve a szemembe vág a szél. Ez a vékony, kötött kesztyű mostanra már édeskevés, fáznak az ujjaim. Fájnak. Végre odaérek. Fut felém a gyerek, szaporázza a lépteit, a futása még mindig nem az igazi, de fejlődik szépen. Csupa folt a ruhája, látom, spenót volt az ebéd. Az óvónéni csóválja a fejét, ma már jobban viselkedett a kisasszony, de még mindig nem az igazi. Én tartom magam a saját magammal kötött megállapodáshoz: türelmes vagyok. Mindenkivel. Próbálok az lenni. Megint a biciklin. Búg a dinamó, tetszik ez a súrlódás. Megérkezünk a boltba, a gyerek gondol egyet, ő most itt nem akar cipőt próbálni. Elfut, bebújik a sorok közé. Visszacibálom, amúgy kedélyesen. Hisztizik, hangoskodik. Ráerőltetem a csizmát, közben mindent megígérek, ha most jó kislány, akkor a Holdat is megkapja. Hogy ez nem jó módszer? Ott, abban a szituációban ennyire futja. Tovább üvölt, nem akarja visszavenni a saját cipőjét sem. Harisnyában szeretne hazajönni, kárálja veszettül, kotonreklámkodik. Megnéznek minket, ki mosollyal, együttérzően, ki lesújtó tekintettel méreget, rosszul esik, túlélem. Innentől kezdve az egész vásárlósdi egy rémálom, cipelem a zacskókat, két megtermett darabot, hátizsák az első kosárba, a kormány két oldalára a két zacskót akasztom, a még mindig követelőző, bundahaddal ellátott tizenöt kilóst sokadszorra is a járműre emelem, becsatolom középen, majd a két lábánál egyesével, miközben tartom a biciklit, hogy fel ne boruljon rakományostul, kiforgatom a négy számjegyet, íme, a kód stimmel, vihető a járgány. Indulunk. A gyerek még mindig üvölt, most már csokisfánkért, amit mérgemben csakazértsem vettem meg neki. Nehéz irányítani, a súly hol balra, hol jobbra húz. Már mindjárt megérkezünk. Itt érdemes letérni a kerékpárútról, a házunk előtt túl magas a padka, ezt a száz métert már megteszem a járdán, úgyis szélesre gyártják itt a gyalogösvényeket. Megyünk, mindjárt ottvagyunk. Az agyamban perverz ötletek körvonalazódnak, otthon mivel-mennyit-hogyan fogom büntetni a gyermekem. Aztán hirtelen abbahagyja a bömbölést, szipog. Megsajnálom. Megnyugtatom, otthon majd levetkőzünk és iszunk egy kakaót, az is jó dolog, nem? Szipog. Egy férfi jön velünk szemben a járdán. Nagydarab, és jól látom, vigyorog. Megáll. Középen. Széttárja karjait, egyik oldalán sem férünk el. A kerékpárút a másik oldalon van, mondja. Felülről tekint ránk, megítél, oktat. Hirtelen válaszolni sem tudok, most engem tanít? Kijavít? Újra mondja, a kerékpárút a másik oldalon. Vér tolul a fejembe, nem látja a takonnyal borított arcú gyerekemet, meg a minden oldalról körülvevő zsákhadat? Még mindig mosolyog. Egy pillanatra megingok, lehet, hogy csak viccel? Szar poén, de legalább poén lenne. Nem. Rendületlenül mutatja az ujjával, nekünk a másik oldalon a helyünk. Nem tágít. Nem férünk el mellette, szinte megijedek. Egyre gúnyosabb, hangosabb. Ez a járda a gyalogosoké, nem a bicikliseké. Elmakogom, de mindjárt itt a házunk. Nagy kegyesen félreáll, csóválja a fejét. A szabály az szabály.
Büszkeség az arcán. Övé az erkölcsi győzelem. Most aztán egy életre megtanított, hogy mi a jó és mi a rossz.
Begurulunk a kapun. Érzem, hogy sírok. Könnyek folynak az arcomon, meleg csíkok a dermedt mezőn. A gyerek egy szót sem szól, lélekközösséget tartunk. Leakasztom a csomagokat, látom, hogy remeg a kezem. Kiemelem a kicsit az üléséből, egy pillanatra megfájdul a derekam. Betoljuk a biciklit a sufniba, megcsap a szerszámok meleg, dohos szaga. Felmászunk két emeletet, síri csendben. Mindketten szipogunk. Fent levetkőzünk, és megisszuk a beharangozott kakaót. Ülünk az asztalnál, beszélgetünk. Aztán játszunk. Körberajzoljuk a háromszögeket, a kiskacsát, a karikát és a felhőt. Az élet nem áll meg. Hazaér a férjem. Megebédelünk, a gyerek másodszorra. Gőzölög a hal. Utána kávézunk, előveszünk néhány elhalasztott témát. Rámnéz a sötét szemeivel, sóhajt, elege van abból, hogy mindenki hülyének nézi - a főnöke, az OTP-s ügyintéző, a Kabel Deutschland píár brigádja. Most inkább még nem mesélem el neki a délutáni konfliktust, rettegek, hogy a fickónak adna igazat. A gyerek közben ostromol minket, újabb és újabb játékokat cipel be a nappaliba, és kér, könyörög, követel, ugyan játsszunk már vele egy keveset. Fáradt vagyok, leheveredek mellé a szőnyegre, megelégszik ezzel is. Közben értelmezek és magolok egy táblázatot, vonatkozó névmásokról. Mondatokat találok ki, jó szórakozás. A macska, amelyik a szomszéd utcában lakik, mindig nálunk szokott reggelizni. A szomszéd, akinek a bokrai egész nyáron sárgán virágoztak, tegnap elutazott. A férfi, akivel a járdán találkoztunk, talán csak jót akart...
Este aztán mégis elmesélem, megsajnál. Miért nem mondtad neki, hogy nem könnyű dolog egy kis hisztizsákkal bevásárolni, kérdi harcosan. Ha ott lettem volna, megvédtelek volna! Nevetünk. Nekünk nem nehéz. A magányosoknak, a meg nem értetteknek, az elhagyottaknak, a csalódottaknak, a nem szeretetteknek nehéz. Nekünk nem lehet az. Nincs helye siránkozásnak. Élvezni kell az összes percet. Meg kell élni a keserű pillanatok fájdalmát is, mert mi aztán vissza tudunk találni magunkhoz. Sokaknak ez nem sikerülhet, önhibájukon kívül. Érzem, nincs bennem harag. Eltűnt. A reggeli őzikével. A búgó dinamóval. Az öreg zongorával. Remélem, hogy valahol, talán nem messze, egy szobában, egy meleg ágyban most egy férfi jól alszik, s boldoggá teszi a körülötte lévőket. Mert ez kötelessége.
A megalázottság érzete azért nem múlik el gyorsan. Az énképemből kiharapott darab hiánya fájó, a megmaradt torzónak időre van szüksége, míg ismét felépítgeti önmagát. Nem nagy dolog, mondja a férjem, ilyeneken nem érdemes sokat rágódni. Jó neki, ő egész más lelki alkat. Meg aztán ott motoszkál az is a fejemben, hogy tényleg nem a másik oldalon mentünk, a férfinak talán igaza volt. Közben pedig tudom, igenis van miért háborognom, megvolt az okom mindarra, amit tettem. Vajon ő is tud erről? Vajon én hány embert bántottam meg hasonló felelőtlenséggel? Egyet tudok tenni: mostantól odafigyelek, szabály ne álljon ember és ember közé, mert ebből elegem van. Érik bennem az anarchia utáni vágy, de még magam előtt is titkolom. Nem jó, hogy ezen a felületen panaszkodom, mert nem szeretném táplálni magamban az önsajnálatot, s bennetek sem akarok rossz érzést szülni. Vegyétek úgy, hogy téma híján ma csak naplóként használtam a blogot.
Ha valaki jót szeretne tenni, sokféle lehetőség közül választhat. Lehet például egy jóféle kovászember, olyan, aki összetartja a környezetében lévő embereket, odafigyelve az egyéni igényekre, a többiek jóérzésére, aktuális lélekállapotára. Ehhez igen nagy empátiára és érzelmi intelligenciára van szükség, de létezik ez az embertípus, a barátnőm is ilyen. Jól csinálja, mindig képben van, kinek mire van épp szüksége, ezredszer is megerőlteti magát, hogy a szeretett becenevet mondja inkább ki (a gyűlölt keresztnév helyett, melyet gazdája direkt kért, ki ne ejtsük a szánkon, s én mégis újra és újra elszólom magam, hiába, fejlődnöm kell). Az a titka, hogy szem előtt tart, magáévá teszi azt, ami a másik számára fontos. Ez nagyfokú önzetlenségre vall, én képtelen lennék rá, sokkal érzéketlenebb ember vagyok, brutális tragédiának kell történnie ahhoz, hogy belőlem valós empátiát váltson ki. Ilyen vagyok, ezt már kezdem elfogadni, és a vágy mellett, hogy azért fejlesszem magam e téren, rájöttem, meg kell keresnem azokat a területeket, ahol én tudok jó lenni, ami rám van szabva. Legyek patetikus? Amire teremtettem.
Nagy szavak.
Az már kiderült számomra, hogy az állandó jótanuló, a mindig lelkes, a vizet sehol egyáltalán nem zavaró lány képe ha nem is szerep, de csak egy része a személyiségemnek. Nem tagadhatom meg magam, mert ezek még mindig jellemzőek rám, hihetetlen gyorsan és könnyedén tudok alkalmazkodni bárki stílusához, meggyőződéseihez, életvezetéséhez. A németórákon brillírozok (nem fogok szerénykedni, büszke vagyok rá, hogy ez itt egy őszinte felület), mindkét némettanárom dicsér, és látom a szemükben az elismerést, intelligensnek tartanak (az órákra való felkészülésben szerencsére már csak félig az a cél, hogy megfeleljek, sokkal nagyobb motiváció, hogy minél előbb szépen beszéljem a nyelvet, s ez előrehaladás egy ilyen visszacsatolásokból élő ember számára, juhé!). Szóval, amellett, hogy még mindig (és valószínűleg örökre) magamon hordozom ezeket a régi személyiségvonásaimat, egy egészen új (vagyis újonnan felfedezett) tulajdonság nyer teret a lelkemben: a lázadás, a kritika, az árnyaltságra való törekvés. Nagyon nagyvonalú lennék, ha azt írnám, a három dolog pont ugyanaz? Lehet, ezért inkább óvatosan fogalmaznék: nagyon szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Érzem, hogy jó tudok lenni az olyan dolgok megkérdőjelezésében, melyek erős gyökeret vertek az egyénbe, akár kulturális rögződések, de nem az emberért vannak, nem a szeretetből táplálkoznak. Nem hirtelen találtak rám a nagy felismerések, hanem olvasmányélmények, beszélgetések és hosszas agyalások vezettek egyre inkább erre az útra - néha a hitetlenségem, a meggondolatlanságom terelt ide, öröm-üröm, tudjátok. Szeretnék tényleg jót tenni az emberekkel, és hiszek abban, hogy ezt intézményes keretek között is meg lehet valósítani. Azt, hogy magamban ennyire küzdök az ítélkezés ellen, nagyon jó alap (és jó érzés), az, hogy ezt meg is írom a blogban, talán eljut másokhoz is és talán ösztönzően is hat, ez is boldogság nekem. Fontos dolgok ezek, csakúgy mint az adományozás, a lelki támogatás, amit a barátaimnak (vagy néha ismeretleneknek) tudok adni, vagy a kedvesség, vagy a nyitottság, sokat írtam már erről. A legboldogabb akkor lehetnék, ha képes lennék valami olyasmire, mint amit Zefirelli mutatott be filmjében, ahogy Assisi Ferenc (a későbbi szent) dobálta ki ablakán drága holmijait örömmel a szegényeknek, tessék, vigyétek mind, fantasztikus lehetett az az érzés, a szabadság felett megtapasztalt áradó boldogság, amikor felfedezte, milyen az, nemet mondani a világ kísértéseire, s csak úgy lenni, szerető emberként. De irigylem! Remélem, hogy egyszer én is eljutok erre a szintre, mikor már szabad lehetek valamitől és valamire, akár ferencmintára, akár ahogy a kedves családi ismerőseink csinálják vidéken: egyszerűen befogadtak egy hajléktalant. Nem ismerték, nem tudtak róla semmit, egyszerűen csak összeszedték a bátorságukat, megkérdezték, nem lakna-e velük, s a csoda megtörtént, a kérdezett beköltözöttt a házuk alagsorába, lassan két éve együtt élnek, nyugalomban-békességben. True story. Az önkéntesség életforma, állandó készenléti állapot, mikor és kinek és hogyan lehet segíteni, kezdeményezések permanens tanulmányozása, adás, adás, adás. Én még gyerekcipőben járok, viszont vannak olyan kedves kis szentek a mindennapokban, egyre többen, akik már ügyesen gyűrik az utat, nem állnak meg egy cipősdoboznál (félreértés ne essék, én ezt a mozgalmat egyébként nagyon jónak tartom!). Nekem még árnyalódni kell sokat, ebben segít a Nyomor széle és a csakazolvassa, végtelenül hálás vagyok a blogíró-szerzőknek, hogy így tanítanak, fejlesztenek engem, hogy a habcsókvilágomból ablakot nyitnak a társadalom egy elfeledett szegmensére. Nagy ugrás ez Vattacukorlandből, nem tagadom, fájdalmakkal járó utazás, kiszámíthatatlan befejezéssel. De a strucckodásból elegem van, a szavak önmagunk képére való hajlítgatásából, csak hogy jól essék, könyörgöm - tovább nem csaphatom be magam. Tanulnom kell az integrációt, mert ez egy nagyon komoly (és talán a legfontosabb) emberi tudományág, irányokkal, vertikális töltekezéssel és horizontális eredményekkel. Nem pedagógiai értelemben, nem anyaként, hanem emberként kell megbirkóznom a bennem lerakódott rétegek lefaragásával, a kényelemből kiugrasztó kis robbantásokkal. Ma már nem reszketek olyan kifejezésekre, mint feltétel nélküli alapjövedelem, és a régi nagy elv, a mert megérdemli/mert nem érdemli meg nem lesz benne minden félrecsúszott nyakkendőmben, hála Istennek.
A maníroktól lecsupaszított lélek nagyon szép a szememben. Minden egyes kis győzelem magunk felett közelebb visz ehhez az állapothoz, és még az is megbocsátható, hogy végső soron magunkért teszünk jót másokkal: miért ne lehetnénk kegyesek azzal a tökéletes, szeretetre vágyó emberrel, aki mi vagyunk? A szeretet káoszából ezt látom egyetlen kiútnak. Boldog csak akkor lehetek, ha így élek.
Elmélkedős hét veszi kezdetét, sok ajánlással, azt hiszem. Szemezgessetek, árnyalódjatok! Örülök, hogy vagytok nekem (és velem).
Visszaszámlálás, háromkettőegy. Szerencsére még nem kerültem a hatása alá, mint régebben oly sokszor, néha már ki tudom vonni magam az áruk mozgásának nagy forgalmából. Az adventi naptár is a fogyasztási mechanizmust szolgálja, belegondolni is szédítő, huszonnégy apró ajándék per gyerek (vagy akár szülő, szerelem ésatöbbi). A csokoládésak az olcsón megúszós kartondobozkáikkal, a férjem emlékszik még gyerekkorából, hogyan fakult meg az el nem fogyasztott csokicsizmácska, a legjobb barátja mégis jókedvvel falta be, valamikor a következő év februárjában. A csokiról most lemondanánk, és az újabb aprósághegyekről is (a kacattárt nem lenne jó tovább növelni, azért). De adni mégis szeretnénk, valami minket építő jókedvet és összetartást, ezért úgy döntöttünk, hogy az idén csinálunk a gyereknek adventi naptárt, a kis zsebekbe pedig közös időtöltéseket csenünk, szóljon arról a várakozás, aminek van értelme.
Az ötlet nem saját, már több helyen is találkoztam hasonlóval. Nagyon kedvesnek érzem, és lényegbevágónak, ezért eljött az ideje, hogy én is hagyományt teremtsek vele a családomban. Kis játékokat fogunk a naptár zsebeibe rejteni, nem újakat, hanem már meglévőket, és az lesz a meglepetés, hogy minden nap a talált tárggyal fogunk közösen játszani. Az ünnepet megelőző várakozást így érzem családinak, gyermekcentrikusnak, s olyan módnak, amellyel mégsem a meglévő rossz rendszereket erősítjük. Ha nem megy lélekből, akkor tudatosan dolgozom az ellen, hogy beszippantson a fogyasztói életvezetés csábító orkánja. Jaj, nem szeretném, hogy most vehemens társadalmonkívülinek higgyetek, boldogan és büszkén írom ezeket a sorokat, tényleg nagyon örülök, hogy ez eszünkbe jutott, hogy már megtettük a szükséges előkészületeket, és hogy most is belegondolhatok, milyen jó lesz együtt játszani - mindennap.
Íme, a mi huszonnégyes listánk:
1. legózás 2. nyomdázás 3. gyurmázás 4. játék a párkeresős társasjátékkal 5. rajzolás filccel 6. egy közös főzés (amiben lesz kevergetés, mert az a gyermek legnagyobb öröme...) 7. barbiezás (nálunk mindig a képzeletbeli játszótérre mennek ezek a szőke cicababák...) 8. memóriakártyázás 9. játék a macis öltöztetővel 10. babázás, babakocsizás, ha igény van rá, akár az utcán is 11. labdázás 12. építkezés fakockákkal 13. játék a kindertojásos figurákkal (ők is mindig azon a bizonyos játszótéren kötnek ki...) 14. festés 15. játék a gombokkal (nem pontosan értjük, miért okoz ez a játék kéjes örömet a gyermekünk lelkében, de behódolunk a furcsa szokásnak) 16. bábozás 17. játék a piacolós társasjátékkal 18. biciklizés (ennek viszont valós játszóterezés lesz a vége...) 19. játszóterezés (hmm...) 20. kerekítőzés (soha meg nem unt mondókáskönyv végigmantrázása) 21. játék a faállatkákkal 22. játékfőzőcske (tea, palacsinta, fagyi - nálunk mindig ez a menü) 23. mézestej készítése (fahéjjal, vaníliával, tejszínhabbal megpakolva, lesz itt pacsmag!) 24. közös nagy hancúr, birkózás, ugrálás a hitvesi ágyból kivett szivacson (ez a tutik tutija, nem hiszem, hogy lesz ennél nagyobb öröme a gyereknek, s mindez legálisan, apa beleegyezésével!, fincsi)
A legtöbb játékhoz tartoznak kis részecskék, melyek könnyen beleférnek az adventi naptár apró zsákjaiba. A kivételeknél kis papírlapra rajzolunk valamit, egy árulkodó jelet, az időtöltésre utaló szimbólumot, aztán az is a meglepetés része lesz, hogy ki kell találni, aznap mivel múlatjuk az időt.
Lelkes vagyok, boldog izgalom jár át! Szép adventet mindenkinek, egymásrafigyelős, lényegre koncentrálós, felszabadult heteket.
Hurrá! Szépen alakulnak a napok, s főleg a délutánok! Az óvodai fiaskóóta már nyugodtabbak vagyunk, s lehet, hogy erre volt szüksége a gyereknek. Mintha csak a közöttünk, szülők között feszülő ellentéteket érezte volna meg, melyek fáradtságból, türelmetlenségből, az értékrendszerek különbözőségéből táplálkoztak. Valaki szóljon rám, hogy erről írjak majd! Mostanra viszont gyümölcsöt hoztak az erőfeszítések, s ha ügyesek vagyunk délelőtt, a délutánok nem a feladatkergetés rohamtempójáról szólnak, s - hihetetlen, de élmény - megkönnyebbülünk. Négy után csak mi maradunk magunknak: a saját céljaink, terveink, vágyaink, nevetni vágyásunk. Illeszkedünk lassacskán, tanuljuk a házasságot, a szülői létet, egyikünk meg a gyermeknek lenni édes állapotát. Így esett, hogy a héten, e csodás hétköznapokban egy óriási, gazdag pinata tartalma zuhant a fejünkre, mi meg csak pislogunk boldogan a konfettiesőben, ennyi szép dolgot tologattunk ilyen sokáig? Igen, de most visszatalálunk, és el sem hisszük, hogy ilyen sok kedves tevékenységre jut hirtelen időnk! Rég várt nyugodt pillanatok, filmek, könyvek, játékok, új kedvencek. S közben egyéb kötelezettségek, melyek a rájuk szánt idő e mennyiségi változásában nyugodt örömmé nemesednek, s már nem is érzem nyűgnek a nyelvtanulást (mire képes egy forró kakaó!), a Kindergeld ügyének intézését vagy a karácsonyi ajándékok beszerzését.
Együtt alkotunk, s soha ilyen jól ez még nem esett nekem. Minden festékes körülöttünk, nem csak álmodunk a színes tintákról, de meg is hempergőzünk bennük, a káosz soha eddig nem jelentett ilyen nagy békét az életemben. Az ecsetek tánca kedves valóság lett hirtelen a konyhában és a nappaliban is, és dokumentáljuk szorgalmasan, készülnek a képek, a videók, s ami a legfontosabb: a biztonságot és melegséget adó emlékkockák. Nincs profi gépünk, sem különösebb művészi vénánk, inkább csak azért mutatok néhány fotót itt, hogy lássátok, milyen szépen teltek az elmúlt napok, s hogy bátorítsak más szülőket is, találjanak módot a gyerekkel való közös alkotásra.
Lehet, hogy némelyekben nincs elég bátorság vagy önbizalom, hogy szinte még kisbabákkal kezdjenek kézműves foglalkozásba, nekik ajánlom ezt a végtelenül profi bejegyzést, az én szeretett és nagyratartott Alisa Burke-ömtől. Azt mutatja be a festőnő, hogyan lehet egy kisemberrel nagyot alkotni, hogyan kell (lehet) megteremteni az alkotáshoz szükséges helyet, egy inspiráló közeget, hogyan kell viszonyulni az alkotás tevékenységéhez, és jó ötleteket ad, hogyan-miből-mivel-mennyit.
És akkor íme, néhány kép a mesés alkotóműhelyeinkről:
Dolgos kezek
Mostanában szeretünk gyurmázni is, itt éppen virágos rétet álmodtunk a gyúródeszkára, a gyerek ontotta az ötleteket magából, a megvalósításai pedig sokkal kreatívabbnak, szabadabbnak bizonyultak az enyéimnél.
Gilisztagyúrás - tökéletes stresszoldás
"Moszt meg cigát isz!"
Szeretnék a figyelmetekbe ajánlani egy lenyűgöző kézműves technikát is, szintén Alisa Burke ötlettárából. Új értelmet nyer a műanyag zacskó, ezt garantálom. Nálunk, az első próbálkozás alkalmával, ilyen falevelek készültek, egy kisgyerek aktív (!) közreműködésével:
(Egy kis mentegetőzés: élőben sokkal élénkebb a színpompa, és a varázslatos formák is szembetűnőbbek.)
A nappali egyik sarkát is kivirítottuk, ez saját projekt volt, a többiek addig játszottak (és persze én is).
Itt tartunk most. Örömködünk, félretesszük egy kicsit a munkát. Ez a hét már végig ilyen lesz, nézzétek el nekem. Végül megmutatom, milyen kis alkotósarka van a gyermeknek, láthatjátok ti is, őt aztán nem köti gúzsba szabályok hada, a rendezetlenségből merít ihletet, s ezen én már nem is szeretnék változtatni, fejlődöm.
