Önkéntesség - elvárható?

Jaj, annyira tisztában vagyok vele, hogy sokan csak elolvassák az önkéntességről szóló bejegyzéseket, és mégsem változik bennük igazán semmi. (Sőt, azt is gondolom, hogy néhányan, ha már csak meglátják az önkéntesség címkét az írások fenekén, közömbösen távoznak, nem elég izgalmas a téma az elolvasáshoz.) Tudom ezt, fáj nekem, és egyszerre: meg is értem. Emberőrlő próbálkozás egy falapáttal nekimenni a zúgó óceánnak, körülöttünk elhullt próbálkozások szerte, nem igazán tapasztaljuk meg a pozitív hatásokat, csak a hitünkre hagyatkozhatunk: elfogadjuk a szakértők egybecsengő véleményét arról, hogy az önkéntes munka nem marad eredmény nélkül, lassan változtat meg, egyesével, embert ember után, s végtelenül türelmesnek kell lenni, emberöltőknek kell eltelni ahhoz, hogy tetten érhető legyen a társadalmi fejlődésben betöltött szerepe. Tehát csak keep calm.

Tudom, hogy csak az tud adni, aki sokat kapott, s csupán néhány kivételes személyiség képes ezen a tendencián túlmutatni. Könnyű nekem, aki egy meglehetősen egészséges és ép családban nőttem fel, és annyi jó emléket kaptam ajándékba, hogy ha mostantól egy Cormac McCarthy-féle antiutópiában élnénk, akkor is lenne miből táplálkoznom. (És még így is mennyi munkám van magamban, ej.) Könnyű a barátnőmnek, aki először egy olyan szellemileg, majd később erkölcsileg inspiráló közegbe került, hogy túl tudott nőni a sok irányból problémák rágta családján, le tudta vetni a szocializációs terheit. Könnyű azoknak, akik olyan tudással és intellektussal bírnak, hogy elemi ösztönként bukik fel belőlük a segíteni akarás, s főleg könnyű azoknak, akik - mindezen felül - még materiális javakkal is rendelkeznek a jó projektek megteremtéséhez.

De mi van a többiekkel? Nem azokkal, akiken segíteni kell, akik szinte behozhatatlan hátránnyal indulnak az életbe, hanem azokkal, akik rendelkeznek az előző bejegyzésben felsorolt fegyvernemekkel, s mégsem tesznek a közért. Szerintem nem hibásak, inkább áldozatok. A közös felelősségtudat fogalmának (érzetének) kiirtása - ezt látom a fogyasztói magatartás legnagyobb hátrányának. 

1. Elhitetik velünk, hogy önmagunk kevesek vagyunk nagy változások megteremtéséhez (tudom, a látszatkommunikáció pont az ellenkezőjét sugallja, tele vagyunk "világmegváltó" - vásárlói - lehetőségekkel.)
2. Vágyak sokaságát ültetik a fejünkbe, így soha sem érezhetjük maradéktalanul boldognak és kielégítettnek magunkat - s amíg magunknak nem tudjuk biztosítani a mindennapi kenyeret, addig mások meg csak várjanak.
3. Okosan manipulálnak, hiszen ők is számolnak az emberi jóindulattal. Mély hallgatózásokba burkolóznak a termékek gyártásával, szállításával kapcsolatban - sosem fogunk igazán belelátni, hogyan működik a kíméletlen profitorientált gépezet, sosem fogjuk a bőrünkön érezni, hogyan bánik munkásaival, vagy hogy mit tesz az előállítási folyamat a környezetünkkel. 
4. A tempó felgyorsult - mindent azonnal akarunk, lassanként távozik belőlünk a türelem, az önkéntes munka meg csigadolog, ld. az első bekezdést. 
5. Elterelik a figyelmünket az igazi problémákról, mi magunk válunk Panem lakóivá. Mi az indíték? Színtiszta szociológiai igazság (barátnőmtől tanultam, neki meg elhiszem): egy (társadalmi) probléma megoldása mindig a megnevezéssel, a kimondással kezdődik. Borzasztó lassú folyamat ez, s az egészet a szembenézés indítja el. (Ennek értelmében persze bocsánatot kell kérnem ezért a könyvkritikáért.) 

Szóval nem egyszerű a mai világban önkéntesnek lenni. Nem tartom elvárhatónak, hogy mindenki felismerje ezeknek a tevékenységeknek a fontosságát, és főleg nem megítélni valónak, ha valaki tudatosan utasítja el a rá találó feladatokat: hiszen "ebből nem fog megélni". Nagy szerencse, óriási lehetőség, ha bennünk megszülethet a vágy arra, hogy másokért tegyünk, és egy percre sem szabad elhinnünk, hogy ettől mi értékesebbek leszünk másoknál. Egy dolgot tehetünk: örüljünk a célnak, ami teljességet, kielégítettséget fog hozni az életünkbe. 

“Sose kételkedj abban, hogy felelősségvállaló, elkötelezett emberek kis csoportja meg tudja változtatni a világot. Éppen ez az, ami valaha is képes volt erre.“ (Margaret Mead)

Az önkéntesség életforma

Folytatjuk a sorozatot, öröm-boldogság!

Tegnapelőtt e-mailt kaptam a barátnőmtől, volt valami önkéntes hétvégén, azt írta, teli van tapasztalatokkal, kitörni vágyó érzésekkel, beszélnünk kell, írjunk róla a blogon, osszuk tovább az örömét. Hát hajrá.

Barátnőm, (akinek lassan adnom kellene valami blogos nevet, mert ragaszkodik az anonimitáshoz - igazi önkéntes, na), egy magyarországi alapítványnál tevékenykedik. Múlt hétvégén egy alapképzésen vett részt, hogy a nyári táboroztatáson új szerepkörben is segíthesse a gyerekeket. Intenzív, tartalmas, embert próbáló három napon van túl, és úgy érzi, érdemes megosztania a benyomásait, hátha a példáján keresztül mások is belekóstolnak az önkéntesség világába. "(Sóhaj) Ezt mindenkinek ki kellene próbálni, basszus, három napon keresztül intravénásan oltották belém az önbizalmat."

A programok után az arra kijelölt szobában pihent a társaival. A falon öles betűk hirdették: AZ ÖNKÉNTESSÉG ÉLETFORMA. Erről gondolkoztak közösen, meg akarták ragadni e szókapcsolat közhelyen túli értelmét, igazságtartalmát, gyakorlatban történő megvalósulását. Megtapasztalták már sokszor, egyes személyek életében hogy magasztosul ez az eszme a végletekig, hogy mennyire komolyan lehet venni ezt az életforma-dolgot. "Körülnéztem, és ott láttam magam körül sok embert, akik egy fillért nem kapnak ezért, akik rengeteg időt áldoznak arra, hogy nekem átadják a tudásukat, akik profi létükre velem, amatőrrel foglalkoznak, hogy közvetett módon gyerekeket segítsenek. Érted, belecsöppenek az egészbe kezdőként, idejövök megtépázva, nulla önbizalommal, aztán hihetetlen magasságokig - ha úgy tetszik, mélységekig - el tudok jutni ezeknek az embereknek a segítségével. És nem hierarchikus értelemben! Sosem ez a cél!"  

Az önkéntesség tényleg életforma: meghozol egy döntést, odaállsz az elhatározásod mellé, szabad akaratból csinálod, kitartasz mellette, pozitív elköteleződéssel áldozatokat hozol érte, és rengeteg időt szentelsz neki. Formát adsz az életvezetésednek, kivájsz egy új csatornát, és egyre megerősödve terelgeted magadat az új mederben. E tevékenység hatására alakulnak a gondolataid, az élet megítélése a fejedben - alakulgat a személyiséged, jó irányban. 

"Másban is megnyilvánul ez az 'életformaság'. Ha együtt vagyunk ezeken a hétvégéken, vagy a nyári programokon, egy egészen speciális kommunikáció él közöttünk, és ez is hatással van az életvezetésünkre. Ennek a kommunikációs formának az a lényege, hogy a rendszeresen megkapott (jóindulatú) kritika teljesen természetes eleme a közléseinknek. Amint bekerülünk ebbe a közösségbe, megtapasztaljuk, hogy a kritika, az állandó jelleggel körbevevő feedback milyen pozitívan és egyszerűen áll az elfogadás sugarában - és megtanult, pozitív viselkedési formává tud válni. Bemész a kapun, leraksz mindent, és ebben az új szellemiségben, a logikát teljesen meghazudtoló módon, a feedbackek révén megerősödő önbizalmat nyersz. Nagyon jó érzés mindent kimondani magadból."

Aztán egyik dologból születik a másik. Ez a lényeg: ha magadévá tudod tenni ezt  a szellemiséget, már nem csak az önkéntesek között jársz majd mennyországban, hanem életed minden apró szegmensét átitatja a pozitív érzés. Így lesznek az önkéntesekből hétköznapi jó emberek is: énszeretettel, énhatékonysággal bíró civilek, akik a maguk legegyszerűbb, leghumánusabb módján tolják előre a társadalmi fejlődés szekerét. 

(A következőkben még ezekről is írunk: az önkéntes munkával nyert személyiségbeli változásokról, konkrét példákkal, személyes beszámolók alapján, valamint az európai önkéntességről.)

 

Szombatra - FONTOS

Terveztem egy ideje, hogy utánaolvasok, amolyan filológus-professzori alapossággal, hogy pontosan mi zajlik Ukrajnában. Érdekelt a politikai háttér, az indítékok, az események menete, hogy hogyan radikalizálódott a helyzet, hogy kinek mi az érdeke, és hogy a megint, századjára is magára maradt kisembert hogyan lehet segíteni. 

Az utánajárást nehezítette, hogy itt, Németországban sokkal erősebb a sajtónak az a hangja, amely Ukrajna Európai Unióhoz való csatlakozását szorgalmazza, illetve fontosnak tartja az EU beavatkozását az egyre lehetetlenebbé váló ukrán helyzetbe, érthető okokból. Azt azért ki lehetett hámozni a véleményekből, hogy a csőd szélén álló országra mind Oroszország, mind az EU piacként tekint - több mint negyvenmilliós lakosságával vonzó préda a terjeszkedni és pozíciót megerősíteni kívánó nagyhatalmaknak. Leginkább olyan interjúkat láthattam, ahol Európa parlamenti képviselők fejtették ki véleményüket, főleg Janukovicsot és kormányát bírálva, s csak nagyon visszafogottan jegyezték meg, hogy a tüntetőket irányító ellenzéki erők is felelősek valamilyen szinten a kijevi utcákon folyó vérengzésért.

Akárhogy is, én - jó szokásomhoz híven - nem látok tovább az orromnál, és nem is tekintem feladatomnak a politikai állásfoglalást, bár nem hunyhatok szemet olyan tények fölött, mint: biztosan rossz dolog az, ha kegyetlen megtorlásban részesülnek olyan emberek, akiknek egyezik a véleménye bizonyos szabadsággal kapcsolatos dologban, e meggyőződésükért hajlandóak békés tüntetéseket szervezni és nagy számban az utcára vonulni, és még akkor is jogosnak tartják követelésüket és érdemesnek a kitartást, ha testi épségüket kell vásárra vinni a jó ügy érdekében. Nem tudok mást látni, csak szomorú arcokat, kötött pulóveres nagymamákat a macskaköves utcákon, akik remélnek egy szebb jövőt, ha kell, Európa "lágy" ölén. Senkinek nem szabad elvitatni tőlük a döntéshez való jogot, az akár sikerhez, akár még rendezetlenebb körülményekhez vezet (még a német fejesek is állítják, az EU ajánlata, melyet Ukrajnának nyújtott - és amelyik meghozta a tüntetéseket kiváltó elutasító döntést - rövid- és középtávon finoman szólva is negatív hatással lett volna Ukrajna gazdasági életére.)

Én csak néhány dolgot tehetek: szolidaritással figyelem az ott zajló eseményeket, nem fogalmazok meg ítéletet az ukrán nép tevékenységét illetően (sőt!, igazság szerint borzasztóan együttérzek velük, és szívszakadva figyelem a sebesült arcok minden rezdülését,) és támogatom a segítő szervezeteket. Szigorúan csak azokat, akik humanitárius segélyeket nyújtanak a szenvedőknek: segítséget a betegellátásban, helyet a menekülőknek, odafigyelést a szerencsétlenségben. 

Ha fontosnak tartjátok, kövessétek ti is a példámat és támogassátok a bajba jutott ukrán embereket az Ökumenikus Segélyszervezet közvetítésével.

Itt megnézhetitek, hogyan zajlik az adományozás. Ha a netes, azonnali átutalást választjátok, a megadott linkre kattintva elérhető egy olyan oldal, ahol egyszerű módon beállíthatjátok, mekkora összeggel és mennyiszer támogatnátok a szervezetet. Ne féljetek meghozni ezt a döntést, egy egészen csekély összeg is segíthet. 

Szép hétvégét nektek!

 

(Boldogság világnapja)

(Tegnap állítólag az volt. Ma visszagondoltam, eszembe jutott, hogy megünnepeltem!)

Tavasz van. Tegnap az óvodában rituális hóemberégetés volt. A gyerekek ámulva vették körül a tobozzal kibélelt, hamvasztását mosollyal tűrő bábut. Mindenki kapott egy színes szalagokkal ékesített botot, úgy szólt az utasítás, ha már nagyon ég a hóember, dobják be a tűzbe a színes kis zászlókat. Közben énekeltek, téli kabát, eredj be a nagyszekrénybe, tavaszmadár, csicseregj bátran nekünk, mostantól csak a nap süt. (Németül a madarak cvicseregnek, ettől a szótól is már-már boldog vagyok.)

A kis Lina. Bedobta a botját, de elvétette a célzást. Majdnem sírva fakadt - csak állt a pirossávos biztonsági jelzés mögött, nem léphetett közelebb, hogy a betonra eső zászlót újból nekiindítsa a légnek, hogy talán másodjára beletaláljon a lobogó répaorrba. Annyira megsajnáltam, ott pillázott szájbiggyesztve, fehér pólója homokfoltos volt, a haja katonás rendben, két kis varkocsban, magasan. Később odamentünk hozzá, már jobb kedve volt, dicsértük a copfjait, ragyogott. A gyerekem megsimogatta, és ő viszont, olyan egyszerű az egész, csak ha felnőttek csinálják, valahol elvész az őszinteség.

Még délelőtt, zöld kockás abrosz, olvastam az újságot. Az ukrán tragédiának is megvannak a maga nyertesei, hirdette a hasáb. A gazdag orosz és ukrán befektetők féltik a vagyonukat az ingataggá vált hazai helyzetben, ezért egyre többen döntenek úgy, hogy Londonban vásárolnak ingatlant, afféle jó beruházásként. A londoni ingatlanpiac meg pezseg, elképzelem, délután megy a koccünnep a sohói pubokban. Jól megtanultuk, az egymás iránti felelősség a legnagyobb kamu - szükségtelen, lényegtelen szar, kevesek erkölcs-vesszőparipája. 

De még előtte, a másik magyar anyuka a csoportból kiötlötte, járjunk együtt futni. Hát mentünk is, reggel. Két kis tavacska közötti lihegéshegyek, csak óvatosan, orron be, szájon ki, a szőrös mackónadrág meg régóta nem feszélyez. Sokszor már az feltölt, hogy ennyire tudok örülni a zöld határnak. Fölöttünk a vezeték sercegett, jobbra a víztorony, meg az evangélikus kakas kukorékolt ki a fák lombja fölött,  balra távol a paneltömbök - ott volt a két kis lányka óvodában épp. 

Közben elpanaszoltam, az egyik tanárnénim fia nagyon beteg, tulajdonképp csak napjai vannak hátra. Négy kisgyerek apukája, és olyan boldogan tudott mindig ironizálni az egész betegségén, ahogy kiperegtek belőle a nemtörődöm szavak, az mindig elámított, roppant természetességgel áradt belőle a tumor-humor. Most meg nagy fájdalmai vannak és kezdi feladni, és még mindig remélünk a férjemmel, hogy túléli, de egyre nehezebb. 

Délután apósommal mentünk el egy vendéglőbe, ez volt az ő személyes penitenciája, ha már nem nézett felénk oly hosszú ideig, meghívott minket egy vacsorára. Nagyon nyugodtan tudtam mellette ülni, ki kell mondanom, nagyon tudom őt szeretni. A hét elején is könnyű volt nyitni felé - jöjjön már el hozzánk, szeretnénk, ha közösen megünnepelhetnénk a névnapját. Jött és a kedvenc levesét főztem neki. A gyerek meg csüngött rajta egész délután, ahogy ez a kislány tud rajongani, hát az felér egy intenzív nyugalomterápiával (megspékelve egy nagy adag önbizalomnövelő, stresszkezelő tréninggel), még a nagy öreget is meg tudta lágyítani, másnap meghívna minket vacsorázni, pattant ki hirtelen az ötlet a fejéből. Szóval így jutottunk el a vendéglőbe, az akvárium mellé, és ezerszer hallott történeteket kaptunk meg újból, de nem baj, hogy együtt voltunk, az volt a szép.

Este meg pihegett mindkét barnaszeműm, teli hassal aludtak már, én meg bekuckoltam a fürdőszobába, a fehér csempe a lábam alól meredt vissza a szemembe, és rádöbbentem, milyen határtalan a valóság, mennyi igen és nem rácsozza a boltozatot az agyban, hogy hány feladott labda kering a levegőnkben. Ünnepeltem tegnap. 

(Egy kis aktuális - kikérem magamnak)

(Igen, megint egy zárójeles.)

Kikérem magamnak, telve vagyok, már-már fásultan. Kikérem magamnak, hogy mocskot öntenek a nyakamba, hogy a mainstream nagyjából egyenlő a gagyival, hogy a médiacsatornák árasztják rám és a családomra a gusztustalanabbnál gusztustalanabb tartalmakat. Kikérem magamnak, hogy demagógnak bélyegeznek, mert szavat emelek az emberségemben sértő műsorok ellen, vagy mert felismerem, hogy káros, undorítóan ártalmas médiaszenny ömlik a volt tanítványaim fejébe, szívébe.

Kikérem magamnak, hogy állandóan a "nem muszáj nézni/hallgatni/olvasni" önfelmentő szókapcsolatot vágják hozzám, és hogy a másik oldal sem tud logikusabb érvet gyártani a "de nincs alternatíva, bárhová kapcsolok, ugyanilyen hülyeséget találok"-nál. Kikérem magamnak, hogy szerkesztők, rendezők, zeneszerzők, (szöveg)írók bújnak el a felelősség elől, talán maguk előtt is tagadva saját befolyásukat, bagatellizálva a tényeket, a szórakoztatás álarcát magasra tartva, büszkén, de egyáltalán nem szarul. Gyűlölöm, hogy elkomolytalankodják azt a nyilvánvaló tényt, hogy a gyereket nem lehet olyan burokban tartani, hogy ne találkozzon e médiatermékekkel, és gyűlölöm, hogy cinikus hozzáállásukkal közhelystátuszba süllyesztették ezt a jogos szülői sérelmet. Kikérem magamnak, hogy a szerencsés helyzetben lévő családok, akik kisebb-nagyobb mértékben függetleníteni tudják magukat ettől a trágyatengertől, a többieket hibáztatják, sznobságos-magasságosságukban elfelejtik, hogy a legtöbb gyereknek nincs meg a fegyvertára a kultúranyagok szortírozására, szocializációjukban és a világra nyitott kis szívükben nem létezik a kritikai, csak a befogadásra való hajlam. Kikérem magamnak, hogy ezeknek a védelem nélküli, fejlődésben lévő szellemeknek vénásan adagolják a jellemferdítő, személyiségtorzító tartalmakat. 

Kikérem magamnak, hogy stábok/produkciók/műsorok/médiaanyagok a világszínvonalú jelző fetisizált állapotába helyezik saját magukat, elhitetve, hogy ezzel már jót, értéket teremtenek, mintha a nyugati popkultúra maga lenne a tisztaság, a vegyítetlen tökéletesség. Kikérem magamnak, hogy öltönyös férfiak és kosztümös nők, marketingaggyal és kíméletlen (f)eszességgel, elfelejtik, hogy nem a keresletet elégítik ki, hanem ők maguk teremtik, kínálatukkal alakítják azt, s igazából rajtuk múlik, hogy Lady Gaga zöld hányása (nem csak barátnőjén, de) hányunkon landol, vagy hogy a tízéves kisfiú a szomszédból hamarabb lát pöcshelikopterezést, mint a saját anyja. Kikérem magamnak, hogy haladó szellemiségemmel hirtelen a polgárpukkasztás célpontjává lettem, EGYÁLTALÁN, hogy a kifejezést, polgárpukkasztás, már nem értékteremtő, társadalmi fejlődést megcélzó, a rosszban való megnyugvásból kizökkentő aktusokra értik, hanem szánalmas, emberségünkben megalázó, csak érzéki szinten megbotránkoztató, a bensőnkbe nem, csupán a belsőnkbe nyúló, hánytató mocsokra. 

Kikérem magamnak, hogy lépten-nyomon ébernek, kritikusnak kell lennem a szembejövő médiatermékekkel, hogy nincs öt perc nyugtom hátradőlve csak befogadni valakinek az észtermékeit - hogy nincs lehetőségem megbízni semmilyen sajtóorgánumban, senki közszereplőben. Kikérem magamnak, hogy a hatalmat kézben tartó szakemberek nem élnek a lehetőséggel, hogy összefogva szépen, odafigyeléssel kezeljék közös felelősségüket, ránk, a közönségre, a befogadókra koncentrálva - szeretettel. Kikérem magamnak, hogy a popzenét, a reality show műfaját, a bulvár újságírást és még számos egyebet élvezhetetlenné, tartalomnélkülivé, értéktelenné tettek, hogy annyi remek kezdeményezést bedaráltak, hogy a keresletre hivatkozva a színtiszta gagyit emelték piedesztálra. Kikérem magamnak, hogy nem látok javulást, törekvést a szarból való kimászásra, hogy a kultúrigényt permanensen alacsonyan tartják, és hiába látom meg ezt a problémát, nincs módom tenni ellene. 

Magamat nem féltem, megtalálom azokat az értékhordozókat, melyek engem kielégítenek. De nem hagy nyugton a tudat, a bánat milliók sorsa felett, akik soha nem lesznek képesek különbséget tenni a menő és az értéktelen között, s akik - önhibájukon kívül - sosem fogják megtudni, hogy az építő és a szórakoztató lehet ugyanaz is.

Vigyázzatok magatokra, a gyerekeitekre, meg a szomszédokra is.

(És még valami. Olvassátok el ezt a petíciót, nézzétek át az előzményeit, s ha egyetértetek a benne foglaltakkal, bátran írjátok alá, én is azt tettem.)

(Egy kis aktuális - az országgyűlési választásokról)

Ez egy zárójeles bejegyzés, mert megszakítja az önkéntességről szóló írások sorát. Nem szándékom offolni a témát (ejdemenő), de amíg elkészül a következő hírharsona az európai önkéntességről (a barátnőm közreműködésével, aki sok országgal arrébb és egy óra eltolódásra van most épp), gondoltam, írok a napjaimról. Néha jól esik csak úgy belelenni a világba, elnyújtózni, a kedvteléseknek élni. Ezekben a napokban velem is ez történik, kedvemre éjszakázgatok szeretett youtube-ommal, meg lakberendezési újságokat lapozgatok (újjászülető mániám), és még Asimovra is rákaptam (kérdezzetek bátran a robotikáról).

Vannak azért zavaró tényezők is. Például a facebookos üzenőfal, hemzseg a politikai posztoktól. Engem egy nagyon okos férfi sok évvel ezelőtt kioktatott, hogy éretlenség a politikára mint valami ördögtől való dologra gondolni, és én akkor hittem neki, még véleményt is formáltam markánsan, szavaztam, hittem, okfejtettem, de mára kiégtem. Nem az ideológiákba fáradtam bele, hanem a hiteltelenségbe, nem az mszp vagy a fidesz borította ki a bilit, hanem a magaspolitika működése - úgy egyáltalán. Én nem azt vallom, hogy a politikusokat egytől-egyig csak saját meggazdagodásuk érdekli, biztos, hogy nem így van, biztos, hogy akad közöttük sok olyan, aki tenni akar a népért, bizonyos elvek szerint. Engem a botrányok borítanak ki, a vastag bőrű férfiak (és nők), akik természetesnek tekintik, hogy sajtótermékeket állíthatnak szolgálatukba, hogy emberek között különbséget tehetnek - kinek hasonló a véleménye, kinek nem. A rosszindulattól fröcsögő írások, nyilatkozatok, a nagy megmondások, lebuktatások, és a képtelen elvárás, hogy az emberben, a szavazóban mindezek után megmaradjon a hit a politikai vezetésben. Kinek? Hol? Mit? Hogyan? 

Hogy tudnánk elfelejteni azt a sok becsapást? A lépten-nyomon felbukkanó baljós jeleket, a komplexustól és hatalomvágytól füstölgő mosolyokat, hogyan? Mit tegyünk félre, mit ne vegyünk figyelembe, hogy ne legyen bennünk a disszonancia érzete? Miért kívánják, hogy emberi méltóságunkat félretéve szemet hunyjunk emberellenes bűnök felett, hogy az amúgy is sárba tiport, épp összesepregetett személyiségünk eltűrjön egy ilyen traumasorozatot? Melyik hazugság győzzön a másik ellen, melyik hamisságot kiáltsuk ki megbocsáthatónak, melyik közepes képességű, közepes intelligenciájú embertársunkat emeljük saját magunk fölé? Miért gondolják, hogy ideológiák kisajátításával szavazókat nyerhetnek maguknak, s hogy bizonyos értékek mentén haladva ítéleteket fogalmazhatnak meg? Milyen jogon várják el, hogy egy szép tavaszi napon felvegyük kedves kabátunkat, és metróköves, kongó folyosójú iskolákban ikszeket rajzolgassunk fehér lapokra, eljátszva, hogy van beleszólásunk a döntésekbe, eljátszva, hogy szabadok vagyunk. Hogy van merszük azt hangoztatni, hogy a szavazás kötelesség? Milyen alapon döntsek? Kinek akarjak jót? Miért van erre egyáltalán szükség? Kinek az érdeke, hogy egy azonos nyelvet beszélő, azonos kultúrából származó közösség tagjai között meg nem értés béklyózza a kapcsolatokat? És a legnagyobb tisztelettel, őszinte érdeklődéssel kérdezem: ki az, aki még bízni tud? Maradéktalanul, lelkiismeret-furdalás és kétségek nélkül. 

Ne gondoljátok, hogy rezignált vagyok, nem! Olyan sok dologban hiszek, optimistán, pancsolva a civil kezdeményezések sokaságában, az emberek egymás felé fordulásában, a valami jó közeledtében. Szeretem Magyarországot, szeretem a Bükköt, a lakhelyemet, visszavágyom. Felelősséget érzek az emberek iránt, ott is, itt is, mindenhol. Kedves, elfogadó személyiségnek nevelem a gyerekemet, és ebbe az irányba pofozgatom saját magamat is, valamint majd belepusztulok, hogy segítsek a férjemnek a bizalmi kapcsolatok kialakításában. Szép jövőt álmodok magunknak, mindenkinek, tenni is akarok ezért, és nem, egyáltalán nem érzem fontosnak az országgyűlési választásokat, sajnálom. Megpróbáltam, nem megy. 

Őszintén kívánom, hogy aki fontosnak érzi, és okosan tud dönteni, menjen, fejezze ki a véleményét, erre biztatom a drága szüleimet, a szeretett testvéremet is, és bárkit a környezetemben, megnyugtat, ha teszik a dolgukat. Nekem csak az számít, ha látom az embertársam szemében a lelkesedést, például anyáméban, nyáron  vesznek az udvarra egy jó kis felfújhatós medencét, hogy a gyerekem sokat tudjon fürödni - ezt mesélte a napokban. Hogy szeretem őt! 

 

Önkéntesnek menni - de miért?

Bennünk van az a kis szikra, az indulat a jóra. A legtöbben a tehetetlenség markában hányódva nem tudják igazán kiterjeszteni, kihasználni ezt a képességet, de ez nem azért van, mert ők rosszak lennének. A rendszer olyan nyomás alatt tart minket, hogy elhisszük, kevesek vagyunk a változtatáshoz. Nem tudom (nem értek hozzá), ez mennyire tudatos döntése a vezetésnek, de tartok tőle, hogy nagyon is. A hatalom kézben tartásának nagyszerű eszköze lehet elhitetni az egyénnel, hogy nincs módja változtatni. Míg a marketing igyekszik minden egyes termékről azt a benyomást kelteni, hogy használatával világot válthatunk, aközben olyan birkává nevel minket, hogy képtelenek leszünk saját magunk kialakítására, a kánontól való eltérésre, új utak kialakítására. Még napjainkban, a civil mozgalmak korában is nehéz egyről a kettőre jutni, hiába fogalmazódnak meg jó ötletek, nemes célok a kisember fejében, ha ezernyi kötöttsége (és a fogyasztásra való beállítottsága) meggátolja az első lépés megtételében. (A bürokráciáról, a végtelenül kígyózó, szakmai kifejezésekkel zsúfolt paragrafusokról már nem is beszélve. Ha én lennék a világ ura, elsőként eltörölném a hivatalos stílust.)

Szóval nehéz, na.
Elhatározni, hogy valami jó ügy mellé állok (netán én kezdeményezek egyet), nagyon nehéz. Türelmesnek, szorgalmasnak, állhatatosnak kell lenni, és nagyon, nagyon bölcsnek. Már az elsőnél elbuktam. És én még nem is panaszkodhatom, hiszen annyi jót kaptam az élettől. De mit várok a meg nem értettektől, a sértettektől, a lelkefosztott, szegény emberektől? 
Most, ebben a pillanatban egyetlen dolgot érzek magaménak ebben a témában, az írást ezen a blogon. Nincs most eszközöm effektíven hátrányos helyzetű gyerekekkel, felnőttekkel foglalkozni, rajtuk segíteni, így marad nekem az internet nagy játszótere. Remélem, és talán hiszem azt, hogy ha már jobban beszélem a nyelvet, ha el tudok kezdeni itt is dolgozni, ha több időt, energiát, pénzt tudok Magyarországra vinni, akkor képes leszek alapítványt indítani, emberek helyzetén javítani. Addig meg az a nagy feladatom, hogy felvértezzem magam: több szeretettel, elfogadással, empátiával, önkritikával, tudással. 

Nagyon felnézek azokra a fiatalokra, akik már részt vettek önkéntes projektekben. Lehet, hogy nem csak a jóindulat terelte őket ebbe az irányba, hanem mondjuk megélhetési, nyelvtanulási lehetőségek (pl. az európai önkéntesség keretein belül, erről még szó lesz), de mégis, magukba szívhatták a másokért tenni jóleső érzetét. Örülök, hogy cserkészvezetőként több mint tíz éven át értékes programokat szervezhettem gyerekeknek, minden egyes kirándulás, tábor, beszélgetés kedves emlék, és megnyugtat, hogy tudom, minden jónak nyoma marad valahol, valakiben. 

Az önkéntességben tapasztalt barátnőm is felállított egy listát, mi minden szolgálhat motivációként egy-egy nemes feladat elvállalásában. Az interkulturális tanulás értékét, a személyes fejlődést, a köszönetet, az önmegvalósítást, a tartalmas időtöltést és a jó társaságot nevezte meg, mint legfőbb nyereségeket (és mozgatórugókat) az önkéntes munka hozadékaként. E felsorolás is csak erősíti a már százszor kimondott igazságot, az adás kapássá alakul. Nem úszom meg a nagy szavakat ma sem: ez az emberi nem legszebb, legtranszcendensebb ajándéka. Hálás vagyok, hogy az elfogadó szeretetet ily módon tudjuk gyakorolni, és képesek vagyunk megtapasztalni, hogy a másikért elveszített élet voltaképpen a saját életünk megtalálása. 

A következőkben az európai önkéntességről fogunk írni, a barátnőm élménybeszámolójával megfűszerezve, elérhetőséggel, jelentkezési lehetőségekkel, tippekkel, hasznos tanácsokkal. Addig is, míg ezek a bejegyzések elkészülnek, legyetek a saját életetek kis önkéntesei, olyanok, akik felismerik a hiányt, akik képesek betömni a szeretetlenségből fakadó lyukakat. Jó éjszakát, szép napokat nektek! :)

 

Az önkéntességről általában

Akárhogy is erőltetem magam, hogy olvasmányos legyen ez a bejegyzés, elbukom. Túl sok a száraz részlet, a tudományos megközelítés, rettegek, hogy tanulmányszagú lesz az írás. Ha ez bekövetkezik, bocsássatok meg. A kezdet nehézsége után majd igazán sziporkázó, gyakorlatra épülő tapasztalatmegosztás veszi kezdetét, remélem. Addig meg be kell érnünk néhány ilyen bejegyzéssel is, hogy helyre tegyük magunkban az önkéntesség fogalmát, motivációit.

Az önkéntesség szerintem egy olyan tevékenység, melyet nem pénzért végzünk, s melynek célja valamilyen pozitív változás elősegítése a társadalomban. És ha jól sejtem, mindezt intézményes keretek között. Mondjuk vállalom, hogy havonta egyszer ingyen angolórát adok a helyi iskolában, arra rászorulóknak. Én így definiálnám ezt a fogalmat, a barátnőm azért ennél sokkal precízebb, pontos meghatározást linkelt: 

"Önkéntességnek olyan egyénileg vagy csoportosan végezhető tevékenységeket nevezhetünk, melyekért az önkéntesek anyagi juttatást nem kapnak. Az önkéntes munka szabad akaratból végzett tevékenység, ami a társadalom közös érdekeit szolgálja, időtartamát tekintve lehet alkalmi vagy rendszeresen végzett. Leginkább non-profit vagy civil szervezetek keretein belül végzett munkát jelent, de estenként állami intézményben vagy for-profit cégek is kínálhatnak önkéntes munkára való lehetőségeket. Előnye, hogy elősegíti a társadalmi beilleszkedést, hozzájárul a szegénység, a kirekesztődés csökkentéséhez és a teljes foglalkoztatottsághoz. Az önkéntesség segít környezetünk és közösségünk jobbá tételében." (www.onkentes.hu)
 
Nincs több fogalom, ígérem. Szóval van ez az önkéntesség-valami, és bizonyos okok mentén egyre divatosabbá válik. Ha jóindulatú vagyok, azt írom, ez azért van, mert az emberiség jó irányba változik, nő az igény a jótékonykodásra, az egymás iránti szeretet egyre több nemes gesztus megtételére ösztönzi a társadalom tagjait, a média jól végzi feladatát, sikeresen közvetíti sok ember nyomorát, felhívva a figyelmet a segítségnyújtás szükségességére. Részben így gondolom, persze az a bizonyos sosem alvó nem hagy kétséget afelől sem, hogy ez egy mesterségesen gerjesztett, az egyes csoportok indulatát csitító, a (fogyasztói magatartásból eredő) lelkiismeret furdalást csökkentő kezdeményezés. Így vagy úgy, ha valakiért jót teszek, magammal teszem a legjobbat, és ez a világon a létező legszebb dolog. Nem kell sokat vergődni az igazságkereséssel, az élet célja csakis ez lehet. Ma reggel szembefutott velem a Pinteresten egy Vale Design-os grafika, öles betűkkel hirdette: "If you want to be happy, be good." ('Ha boldog akarsz lenni, légy jó.')

A barátnőm is leszögezi, az egyik legerősebb ösztönzője egy ilyen feladat elvállalásában az, hogy magának segítsen: az ilyen munkák során nő az önbizalma, érik a személyisége, jobb véleménnyel lesz magáról, értékesebbként tekint magára, fejlődik az önismerete, rengeteg kedvességet, szeretetet kap. 

Az én szememben ez egy gyönyörű folyamat: mások támogatásával saját magunk nyerünk egy erős alapot, minden egyes erőbefektetés, áldozat végül minket épít, tökéletes manifesztációja ez a szent szövegekben említett önfeladás-életnyerés jelenségduónak. Az adás és kapás mindig egyszerre történik, a "jobb adni, mint kapni" mondás nem hogy igaznak minősül, de végül feleslegessé válik, a kettő dolog nem ellentétpár, mégcsak nem is különböző entitás, hanem mindig egyszerre jelenlévő, az egyén szempontjából egyidőben bekövetkező esemény. 

Volt, hogy becsapásnak éreztem az egészet, mi értelme focimeccseket szervezni a török gyerekeknek Németországban? Ez még nem változtatja meg a szociális hátterüket, a családjukat, a hétköznapjaik menetét, az érési folyamatukat. Pedig megteheti mégis, igen! Írtam az unalom erejéről, már csak ezért is fontos programot szervezni a gyerekeknek. Meg annyi jó dolog történhet: a sportot megszeretheti egy fiatal, célokat adhat neki, közösségbe helyezheti őt, ritmusba hozhatja az életét. Az önkéntes személyének pozitív változásairól már nem is beszélve! Empatikusabb, a társadalmi szerepvállalást tekintve hasznosabb emberré válik. Beszélgetéseiben másokat is ebbe az irányba terel. Saját változása másokra is hat. Lehet, hogy annyira megérintődik, hogy pályát módosít, vagy e szerint választ foglalkozást, ha még abban az életszakaszban jár. 

Én pedig elhiszem már, hogy ha valami intézményes, akkor nem szükségszerűen rossz, vagy csak lagymatag világi dolog. Minden, minden tevékenység, mely a jóra irányul, segíti az embert, és hatással van a nagy egészre. A kritikus magatartás, a rendszer visszásságai által belénk oltott cinizmus nem szabad, hogy eltakarja előlünk: ezer sebből vérző fajunknak szüksége van a jótékonyságra. Akár az önkéntesség keretein belül, akár bármely más területén az életünknek.

A következőkben az önkéntesek motivációiról fogunk írni, aztán konkrét kezdeményezésekről is. Szeretném, ha a lavblogom közvetítésével újabb és újabb önkéntes projektek erősödhetnének meg. Gondolkozzatok a témáról, írjatok véleményt, akár ide a bejegyzés alá is, vagy e-mailben, ahogy inkább szoktátok. Csak bátran!

A barátnőm

A barátnőmet tizenöt éve ismerem. Épp ma beszéltük meg, az a szerencsénk, hogy valahogy sosem görcsöltünk rá, ha a kapcsolatunk kissé megakadt. Pedig megtörtént párszor, ideológiai mellécsúszások, csalódás a másik változásában/változatlanságában. Aztán újra együtt, voltak nagy összeérések is, tűsarkús, flitteres partihegyek, vagy hümmögő egyetértés az ökovilágról. Mint a cikkcakk vonala, nem egyszerre alakultunk, más ritmusban, más környezetben, más sorrendben jártunk mindig, bosszankodtunk a másik fafejűségén, végül mégis mindig hatottunk egymásra. Mennyit tanultam tőle! A mostanában, az a mi örömjátékunk. Mostanában valahogy összekupálódtunk, a legfontosabb dolgokban teljesen egyetértünk. Radikalizálódtunk. 

Szociológiát tanul és olyan, de olyan érdekeseket mond nekem. Régebben nem szeretett tanulni, céltalanul, rossz jegyekkel gyűrte a sulit, mára megjöttek a motivációi, szerencsés. Büszkén mondja, boldog, hogy azt tanulhatja, amit szeret. Jótékony arc, nem képes másnak ártani. Menő állást hagyott ott, nem bírta a kisemberek kisemmizését, az eurócentekért folytatott bigott harcokat. Ő az elvek embere, a szó legnemesebb értelmében, basszus, a kapcsolatát áldozta fel a jóért. Úgy utazott haza az esküvőnkre, hogy közben szívében rejtegette a fájdalmat: nagy szerelmét  veszítette el a napokban, azt az embert, akivel egykor ő is egy fehérruhás, csokordobálós napról álmodozott.  

Hihetetlen spontán. Vágyik a beszélgetésre, a kapcsolatok a mindene, mint nekem. Régebben az élőzenét mondta volna hobbijának, biztos vagyok benne, hogy ma az embert mondaná annak. Sosem fél sírni. Szeretem, ahogy meg-megdörzsöli a fitos francia orrát, meg tologatja a szemüvegét. Meg a vehemenciáját, nagyon tud harcolni. 

A barátnőm segít széppé és tartalmassá tenni az elkövetkező időszakot itt a blogon, önkéntességről fog mesélni, én meg szavakba kanyarintom a mondandóját. Hangolódjatok a témára, én nagyon lelkes vagyok, és reményteljes: ezzel az új sorozattal egy álmom válik valóra. Mindig is bíztam abban, hogy valami hasonlót hozunk létre mi ketten, és a közös gyerek megszületése, hmm, az valami éteri érzés. Szép hétvégét mindenkinek, remélem, holnap már lőhetem is fel az első rakétánkat.

 

Csak egy mondat

Nem szeretnék sulykolni semmit ma. El a rejtett jelentésekkel, a lappangó ideológiákkal, a meggyőzni akaró okoskodással. A felelősség súlya dönt le a lábamról nap mint nap, a gyerekem szemében, a blogos visszajelzésekben, ahogy a férjem a döntés felé tol. Ez a mondat jött velem szembe tegnapelőtt, s azóta gyűröm, forgatom az agyamban, örülök a jelenlétének. 

"Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat."

(Péld 27,17)

Tudja, mit csinál

Karácsonykor abban a reményben utaztam haza, hogy könyvekkel megrakodva térhetek vissza. Írtam egy sokpontos listát a beszerezni kívánt kötetekről, de végül úgy hozta a sodor, hogy csak két könyvet tudtam indulás előtt megvásárolni. Berg Judit Ruminijét (ennyire kedves gyerekregényt már rég olvastam), és Szabó Anna Eszter és Nagy Szilvia Tudom, mit csinál a gyereked szombat éjjel! című korlenyomatát. E másodikról írok ma a blogon, eljátszva, hogy másokat is érdekel a véleményem egy-egy médiatermékkel kapcsolatban. Meg mert nem tudom eltitkolni, hogy kevés könyvnek sikerült eddig ennyire felbosszantania...

A szerzőpáros a mai tizenévesek életét kívánja megmutatni, számtalan beszélgetésen keresztül. Tinik tucatjaival találkoztak, hogy egészen őszintén tárják fel ezt a világot: hogy maguktól az érintettektől kapjanak kapaszkodókat a tinédzserek megértéséhez, hogy ők maguk világítsanak rá a miértekre, a motivációkra, a döntéshozataluk módszereire. Az írónők lelkesek, ahogy ígérték, tényleg nagy erőket fektettek a tinik megkeresésébe, a velük való kapcsolatfelvételbe, a beszélgetések pontos közlésébe, és érződik, tényleg hisznek benne, hogy a könyv segíteni fog sok szülőnek a megértésben, a változtatásban. Éppen ezért szeretnék nagyon óvatosan fogalmazni, mikor a bennem felgyülemlett rossz érzéseket eresztem szabadjára e sorokban. Nem célom őket megbántani, a munkájukat lebecsülni. Szeretném hinni, hogy valóban tenni akarnak a mai tizenéves generációért, a szülők és a gyerekek egységéért, és nem egy divatos témát feszegető, könnyen eladható, közhelyeket puffogtató kötet létrehozása volt a céljuk. De ez nagyon nehéz, tekintve, hogy mekkora reklámhadjárat támogatja a könyvet, és hiába olvastam el kétszer egymás után (két estét rááldoztam), csak nem jött a kívánt hatás. 

Lehet egyébként, hogy velem van a baj. A sok blogolvasás, meg az iskolásaim - befogadóvá tettek. Ha azt olvasom egy tizenöt évesről, hogy pornófüggő, már nem rándul görcsbe a gyomrom. Pár éve még ez történt volna, de ma nem. Tudomásul veszem, sajnálom a dolgot, de hőbörögni nem tudok - nem okoz meglepetést, és a probléma forrását nem az egyénben keresem. Megértettem, hogy egy ilyen korban élünk, a feladatunk tehát nem az, hogy ájulásközeli állapotban nyalogassuk a sebeinket, lám, micsoda borzasztó szituációkba keverednek a gyerekeink. A felismerésen már rég túl vagyunk, arról könyvet írni, hogy mennyi fiatalt érint az alkoholizmus, a szexfüggőség, a drogfogyasztás stb. problémája, már nem elég. Én úgy érzem, ez egy elkésett projekt, ezt már a kilencvenes években tudtam akkori tiniként, s jó lett volna már azokban az időkben egy ilyen lenyomat: AKKOR LETT VOLNA IDEJE MEGDÖBBENNI EZEKEN A CSÚFSÁGOKON. 

A könyv persze keresi a megoldást is. Az utolsó, a nyolcadik fejezet többször is kimondja a nagy tanulságot: szerető környezetben az ilyen szörnyűségek elkerülhetők. Én meg még lapoztam volna tovább, csak ennyi? Hisz ezt már százszor hallottuk. Nem írnak még valamit a nevelésről, konkrétabb módszertanról? Nem szólnak arról hosszú oldalak, hogy a pszichológus véleményt formál: mennyire kell minden áron következetesnek lennünk szülőként? Annak kell lennünk? Hogyan tudunk biztonságot adni a gyereknek? Mi elég és mi túl sok? Tudom én, hogy ez borzasztó összetett téma, de ha valamilyen könyvtől elvárnánk a megelőzéshez szükséges jótanács-gyűjteményt, hát akkor ez egy olyan könyv! 

Szörnyű felismerés: a könyv nem szól másról, mint amit címével ígér. Rémségek kicsiny almanachja, felsorolása egy ijesztő listának: hogy mit csinálnak a tizenévesek (nem csak) szombat éjjel. És ezt igazán nem róhatom fel neki, mit gondoltam? Sejteni kellett volna már a borító láttán, ha ilyen hatásvadász a cím tipográfiája, ha ilyen széparcú a két hipszterfiatal, ha ilyen agresszív a marketing, akkor lehet, hogy "csak" azt fogom kapni, amit ígérnek: betekintést a kamaszok szenvedélybetegségeibe. És ha énnel többre vágyok, hoppon maradok.

Van azért néhány pozitív apróság is itt a végére. A negyedik fejezetben elindul egy használható gondolatfolyam a szülők szükséges határozottságáról, az érthető és elfogadott korlátozásokról. Kár, hogy csak röviden, ezt a vonalat kellett volna erősíteni a szöveg egészében.
A hétköznapi nyelvezet máskor zavarna, itt jogosnak tekinthető. Ha tényleg minden (vagy minél több) szülőhöz el akarnak jutni a szerzők, jobban teszik, ha egyszerűen, világosan fogalmaznak. 
A legnagyobb heurékám a végére hagytam: újra tudatosították, micsoda motiváció az unalom. Lehet, hogy ez is közhely, nálam mégis termékeny talajra hullott, és megerősített abban a tudatban, hogy értelme van olyan alapítványokat létrehozni, működésben tartani, támogatni, ahol (akár elhanyagolt) gyerekeknek biztosítanak délutáni elfoglaltságot (edzést, rajzszakkört, túraalkalmakat stb.), illetve közösséget.

Legyen hát ez a tanulság, próbáljuk meg elhinni, hogy van célja (és képes is megvalósítani) a kötetnek. Legyen szép napotok, figyeljetek a fiataljaitokra, meg a szomszédokéra is. (Na jó, én azért nem írok erről könyvet...)





 

Hibáink - Előítéletekről VII.

Tegyük fel, érdekel minket az előítéletesség témája. Tegyük fel, van arra szellemi és érzelmi fegyvertárunk, hogy változni tudjunk ezzel kapcsolatban, és hogy képesek legyünk humánusabb irányba mozdulni. Tegyük fel, jóindulatúak vagyunk, jó emberek, akik vágynak az egyenlőségre, a szeretetteljességre. 
Ha minden eddigi tartalom igaz ránk, akkor sem borítékolhatjuk a sikert. Sok hibát tudunk elkövetni. Összeszedtem mindjárt tízet, és ha lenne több időm a mai napon, biztos eszembe jutna még pár tucat. De az időbeli korlát (és persze a számkultusz) nagy úr, úgyhogy maradok az eredeti elképzelésnél. Íme tíz dolog, melyet érdemes végigrágni a változni vágyóknak:

1. Tagadás

Nincs ember előítélet nélkül. Ha végiggondoltam a dolgaim, és úgy találtam, bennem nincs ítélethozatal bizonyos tulajdonságok mentén, akkor új köröket kell futnom. Mélyebben, szigorúbban kell mustrálnom a bennem dolgozó gondolati mechanizmusokat, mert biztosan találni fogok olyan berögződést, mely előítélet gyártása révén gátol szeretetteljes emberi kapcsolatok kiépítésében. Hibás hozzáállásnak érzem, az "én jó ember vagyok, jól bánok én mindenkivel, nem ártok én a légynek sem" egoszerpentineket.

2. Félelem a szembenézéstől

Barátnőm írta levélben, fél szembenézni az előítéleteivel. Ez egy természetes emberi reakció, hiszen az mindig rémisztő egy jószívű ember számára, ha valami borzalmasat fedez fel a gondolataiban. Egész életünk a látszatkeltésről, önmagunk marketingeléséről szól, hogy már mi magunk is elhisszük, jók vagyunk. És persze, hogy azok vagyunk! Ha előítélet is van bennünk, az tesz minket szabaddá, ha megtaláljuk, kimondjuk, küzdünk ellene. Bátornak kell lenni és (ön)kritikusnak, a kettő együtt szép eredményeket hoz.

3. Inkompetenciára való hivatkozás

Nem szabad elhinnünk, hogy egy helyzet vagy személy (beleértve természetesen magunkat) képtelen a változásra. A "nem tehetek róla, hogy így alakult bennem egy előítélet" és a "nem tudok megváltozni, ilyen vagyok, sajnálom" hozzáállás sok jó dolgot fojtott már el csírájában. Hívőként egyszerűbb elfogadni, hogy egy magasabb szintű intelligencia olyan dolgokat is képes megoldani, melyeket mi magunk nem. A többieknek nehezebb, de valahogy rá kell állni a sínre: néha csak akarni kell megváltozni, és valahogy hatékonnyá válik bennünk az intenció. 

4. Megnyugvás mások munkájában

Nem, nem elég. Sosem elég. Sosem lesz elég szervezet, alapítvány, magánszemély, aki küzd a hátrányos megkülönböztetés, vagy a teljesen hétköznapi előítéletek ellen. Dolgoznunk kell nekünk is, elsősorban magunkon, - s ha ránk talál az alkalom és a szerencse - másokon is.

5.  Elbizonytalanodás, meghátrálás

A szélmalomharc-érzet nem szegheti kedvünket. Én személy szerint arra voksolok, hogy tudatosítani kell magamban: bizonyos körülményeket nem tudok befolyásolni, bizonyos dolgok nem fognak megváltozni, ha mártírként vonulok is be a történelembe. Itt van például ez a cikk, annyira érdekes, egyszerre rémisztő és felszabadító - van, amit nem tudok megoldani, s ez így van rendjén. (A cikket olvassátok el, nagyon megéri!)  

6. A szülők felelőssége

Írhatnám úgy is: a felnőttek, a nevelők, a pedagógustársadalom stb. felelőssége. 
Ezt a pontot nem kell magyaráznom: előítéleteink exportálása a csillogó szemű, nyílt szívű gyermekek tudatába nagyon veszélyes. Értem én, hogy fontos megtanítani a jó és rossz fogalmát. Vallom, hogy kritikusnak kell nevelni a gyereket, de semmiképp sem a szócsövünknek, és ez embert próbáló feladat, nap mint nap küzdök vele én is. 

7. Hiteltelenség

Nem lehetek egy előítélet elleni harc éllovasa, amíg egy másiknak teret engedek a fejemben. A kezemet is levághatom a melegekért folytatott csatában, ha közben lenéző tekintettel méricskélem az újgazdagokat/keresztényeket/emósokat. A hiteltelenség, azon túl, hogy nagyon negatív, másra is hat: az emberek ösztönösen megérzik, ha valahol rejtett folt éktelenkedik, s pont abban az  ügyben nem támogatnak majd, ahol pedig a jóért küzdök (a fenti példában ez a melegek jogaiért való harc). Ez valami kollektív hatodik érzék, amit nagyon komolyan kell venni.

8. Érvek nélkül vitázni

A "De ő is (jó) ember!" már rég nem elég. Ha komolyan a fejünkbe vesszük, hogy ezentúl bármilyen beszélgetésben a humanizmus oldalára állunk, akkor fel kell fegyverkeznünk. Olvasni, érdeklődni, bővíteni a látókört, nyitott szemmel járni a témában - ezekre feltétlenül szükségünk van, és nem csak tudományos szinten, hanem egyszerű, hétköznapi beszélgetésekben is.

9. Újabb előítélet-gyártás kudarc esetén

Az is előítélet, ha valakit előítéletessége miatt nézünk le. Ha sikertelen egy javító szándékú beszélgetés (illetve egy önmagunk megváltoztatására irányuló akaratharc), tilos elítélnünk ezért a másik, a meg nem győzött felet. Ehhez nincs jogunk. Semmi értelme nem lenne úgy egy evangelizációnak például, ha utána megbélyegeznék a szíves invitálásra nemet mondó embert. Más példa: ha a barátom továbbra is megveti a fültágítós fickókat, ezért nem szabad elítélnem. Hinnem kell, hogy idővel - akár a saját példámon keresztül is - változni fog. 

10. Önző elvárások

"Ha majd megváltozik, én is jó szemmel nézek rá!" Az életben olyan sokszor bebizonyosodik, mennyi múlik a kezdő lépés megtételén. A legtöbb elmulasztott lehetőség, a legtöbb hamvába hullt emberi jóérzés, barátság, kapcsolaterősödés okozója ez. Sose mástól várjuk egy probléma megoldását, ha mi még nem tettünk meg mindent az ügy érdekében. És ami még ennél is fontosabb: nem attól lesz jó ember valaki, hogy én jónak ítélem meg. 

Szép, önvizsgálattól terhes, előítéletektől mentes hetet kívánok nektek! :)