Emberek, jogosultságok

szeretettel Mónikának

A barátnőm rákapott Pál Feri (atya) előadásaira. Nagyon lelkes, linkeket küld nekem rendszeresen, állítja, hogy egy-egy alkalomból sokat lehet meríteni, épülni. Nagy felismerései támadnak a hallottak alapján, és jókat nevet, mert a „Pálferi” humoros, és közben jólesően karizmatikus. Én nehezen mozdítható vagyok, mint általában más dolgokban is – húzom, halasztom, végül rászánom magam, meghallgatok egyet a sokszázból, aztán pár nap, és már nem is történhet hagymapucolás az ismerős hang nélkül, Pál Ferit hallgatok, az folyik még a csapból is (a leves azért elkészül).

A barátnőm ajánlására azzal a fejezettel nyitottam, ahol az ún. jogosultságokról tart előadást (itt , de ezen az oldalon lehet szemezgetni, a negatvizismus-pesszimizmus séma előadások anyagában végig erről van szó.)
A téma gondolom sokkal bonyolultabb annál, mint amennyit én tudok, értek belőle. Az különben is sértő lehet, ahogyan kezelni szoktam ezeket a sokrétű, nagyívű pszichológiai irányzatokat: elolvasok egy cikket vagy tanulmányt, nagyon ritkán esetleg egy könyvet, aztán – ha szimpatikus, és jól idomítható a rendszer, - nagyvonalúan ráhúzom életem egy szeletére, és levonom a következtetést. Nem hiszem, hogy ezzel egyébként baj lenne, laikus, a pszichológia vívmányaira nyitott emberként és önmagam lelkes megfigyelőjeként nincs szükség mélyebbre merülni.
Épp ezért csak óvatosan írok a jogosultságokról, ha valaki szeretné jobban megismerni azokat, olvasson Böszörményi-Nagy Ivántól a témában (például ezt), illetve igen hasznos jegyzetek találhatók az interneten is. (A link csak egy a sok közül, érdemes keresgélni.) E rendszer alapja az a meggyőződés, hogy az emberek törekednek az igazságosságra. Tudattalanul (vagy akár tudatosan) is azon dolgozunk, hogy az adok-kapok egyensúlyban legyen az életünkben. Ha valakit szeretettel nevelnek (és ezzel jogosultságot szerez), akkor érzi magát jól, ha ő is így neveli fel a gyerekeit. Ellenben, ha valaki gyerekként nem kap törődést, negatív jogosultságokkal gazdagodik, és később feljogosítva érzi magát arra, hogy ő se adjon. Mikor az egyén az őt ért sérelem miatt másokkal rosszat tesz, destruktív jogosultságról beszélünk, és ebben mindig az a legszomorúbb, hogy bűntudat nélkül teszi. Nincs bűntudata, hisz benne ekkor áll helyére (egyensúlyba) az adok-kapok viszony: őt is bántották, ezért ő is bánthat mást, joga van hozzá. (A destruktív jogosultság így szép kis revanslavinát indít, sajnos.) Annyira erős bennünk ez a törekvés, hogy akár generációkat is átívelhet. (Ez történik, mikor valaki a szüleit ért sérelem miatt tesz rosszat.)

Egy ismerősöm mondta egyszer, annyi sok jót kapott már a cserkészettől, hogy szeretné visszaadni, ezért elment vezetőképzésre önkénteskedni. A lehető legtisztábban ragadta meg a jogosultságok lényegét. Bennem is motoszkált már az érzés, s talán szóba is öntöttem: olyan sok törődést, olyan sok jót kaptam, hogy erős bennem a késztetés, én se legyek rest ezt valahogy visszacsatolni a világba. Ezért is leszek ingerült, mikor valaki büszke magára jósága miatt. Ez a rátarti fölényeskedés elfelejti, hogy milyen könnyű adni, ha van miből, és milyen nehéz, ha nincs semmi a puttonyban. Talán kamaszként bennem is volt ilyen gondolat, de szerencsére formálódtam már eleget ahhoz, hogy ez még kísértés szintjén se legyen jelen az életemben. A legnagyobb emberi győzelemnek azt tartom – és most már a „pszichológiai szókincsem” is megvan a kifejezésére –, ha valaki negatív jogosultságot fordít pozitívra. Ez történik, mikor valaki megtapasztal egy igazságtalan helyzetet, sérül, és aztán ebből mégis úgy építkezik, hogy a fájdalmat visszafordítva erőt kovácsol, és JÓT tesz. Régebben ezt neveztem pozitív manifesztációnak, de ahogy most forgatom a számban ezt a kifejezést, már nem az igazi. Pontatlan, nehézkes, kínosan giccses.

Azért írtam erről, hogy felvezessem a legfontosabb részt. A legutolsó bejegyzés Levikéről szólt, próbáltam hírét vinni az őt segítő alapítványnak. A kisfiú meghalt, de a szülei és néhány hozzátartozója eldöntötte, ha már sikerült egy ilyen segítőkész közösséget toborozni, tovább folytatják a jótékony munkát és megpróbálnak más beteg gyerekeken segíteni. Ahogyan ők felül tudtak emelkedni a fájdalmukon, az őket ért igazságtalanságon, az csodálatra méltó. Mennyi méltánytalan helyzeten lehetnek túl a kisfiú gyógyulásáért vívott harcban – hány bántó orvosi megnyilvánulás, közömbös félrefordulás lehetett vajon osztályrészük? Mikor Levike meghalt, volt egy pillanat, mikor megroppant a tartásuk (Facebook oldalukon fájdalmas volt, hasító az a mondat: „Nincs igazság.”), aztán mégis felálltak, és azóta is gyümölcsöző a tevékenységük. Ennél szebb jogosultságszerző kezdeményezést most nem is tudnék mondani, minden egyes jótéteménnyel pozitív kreditet pumpálnak a jövőbe. Úgy érzik, Levi halála így nem volt hiábavaló. Sejtik vajon, hogy kisfiú megdicsőülésén túl még mennyi nemes célt szolgálnak?
Kérlek benneteket, hogy tartsatok velem ennek az alapítványnak a támogatásában. Itt található a Facebook oldaluk, mindig tájékoztatnak, épp kinek és hogyan gyűjtenek adományt. Általában rákos beteg gyerekeket és családjukat segítik, pénzzel, élelmiszerrel, ruhával, kinek mire van szüksége a boldoguláshoz. Nem rámenősek, nem árasztják el az üzenőfalat állandó lehangoló fotókkal, egyszerre csak egy projektre összpontosítanak, teljesíthető keretek között.

Pál Feri mondta egy másik előadásában, van arról egy felmérés, hogy akik önkéntes szociális munkát vállalnak heti egyszer, egészségesebbek. Egész pontosan a halálozási arányról volt valami számmal kimutatható eltérés azokhoz az emberekhez képest, akik viszont nem. Az összes önkéntességgel foglalkozó bejegyzésem (és saját utam) fő tanulsága az volt, hogy a jótékonykodó elsősorban magával tesz jót. Igen, az az ember is örül, aki a segítséget kapja, de aki adja, ott egész más változások zajlanak le a bensőben. Megérezni az énhatékonyságot, növelni a szeretetet önmagunk iránt, ezek olyan megfizethetetlen helyrebillenések bennünk, amik jócskán megérnek pár odaszentelt gondolatot és anyagi ráfordítást.

Támogassátok Levit

Látom én is, hogy tele a net beteg gyerekekkel, meg számlaszámokkal. Bennem is kialakult már a berzenkedés, az elhessegetésre való hajlam. Sajnálom nagyon, de így van. Nem is tudom, hogyan jutottam el Leventéhez, de ő érzéseket szült bennem, és látva a harcot, melyet gyógyulásáért vívnak, reményt érzek. A férjem nem szívesen utal ilyen esetekben pénzt, van benne egy masszív bizalmatlanság a netes támogatásrendszerek iránt, de most ő is meggyőzhető volt. Kérlek benneteket, ha tudjátok és látjátok értelmét, támogassátok ti is ezt a kisfiút.

Ez a link egy Facebook-adatlaphoz kapcsol, ahol minden szükséges információt megtaláltok. Hajrá!


Frissítés: Sajnos a kisfiú a bejegyzés megjelenése óta meghalt. A link még létező oldalra kalauzol, de segíteni már nem tudunk. Az anyuka és az oldalt működtető barát célzott rá, hogy a jövőben szeretnének ezzel a facebookos közösséggel együttműködve valami "jót" alkotni, hogy ne legyen hiábavaló Levike áldozata, s hogy ne vesszen kárba a sok támogatás és a gyógyulásba vetett remény.

Megállítani, kiszállni

Annyi sok bődületes marhaság kering a levegőben, már-már elérik, hogy elhiszem, én vagyok a hülye. De azért nem.


Írtam már, hogy nem lepődöm meg a mindent beborító apátián. A közöny, a tehetetlenség érzete, a hatékonyságtól való megfosztottság nem a fiatal nemzedék hibája. Teljesen normális válaszreakció, csordultig teltség a mérhetetlen mocsokkal. Nincs erő, kitartás, hogy szót emeljenek az igazság védelmében, el vannak fedve a piszkos kis stiklik, hiánycikk a társadalmi felelősségvállalás. Nyom bennünket a bürokrácia, az igazság álarcát viselő korrupció, a pénzzel rendelkezők gátlástalansága és a hazugság a fejünkbe boxolva, hogy megtehetik. Csodálom azon keveseket, akik önjelölt váteszként még bíznak, harcolnak, ha kell, perre mennek, petíciót írnak, alapítványokat hoznak létre, önkéntesnek állnak, paragrafusokat bújnak és fogalmaznak éjbe nyúlóan, és talán el is hiszik, hogy munkájuk nem hiábavaló. Bízom is bennük, mert valahol én is érzem, így kezdődik el egy nagy dolog, a változás ezekből a fájó kis sebekből fog megszületni, a kiút nem lehet más, mint a civil megerősödés. 

Ennek ellenére mégis hajlamos vagyok a feladásra, néha csak ülnék a konyhában hallgatva a vízcsöpögést, ahol minden csipp-csepp egy újabb fal, lezárt ajtó, elvetett kulcs. Mi a cél? A cél nagyon világos, eltörölni a rossz dolgokat. Mi a probléma? Hogy megnehezítik a megvalósítást. Miért teszik? Mert így maradnak olyan helyzetben, ami már megszokott, kényelmes nekik, megspórolva maguknak az úttörés vérszívó fáradalmait, mert meggyőzik magukat, hogy joguk van hozzá, hogy ez így normális, hogy ez a világ rendje, hogy pénz beszél, kutya ugat, és ez a kerék csak így, ilyen igazságtalan, gonosz módon képes tovább forogni. Bennem olyan megbocsátási vágy dolgozik, a megalázás sosem cél (vagy ha megtörtént, nem büszkeségre okot adó eredmény) a gondolataimban. Ha egy közéleti személyiségről kiderül, hogy bűnöző, nem azt érzem zsigermélyen, hogy most aztán megkapja a magáét, nem remélem, hogy a szart is kiverik belőle, sokkal inkább abban bízom, hogy új lappal indulhat és a bíróság olyan ítéletet szab majd, ami a társadalom jobb létéhez vezet. Ha kell, vonuljon börtönbe, nem azért, mert azt várom, személyisége fog megváltozni ezáltal, hanem mert egyelőre így biztonságosabb mindannyiunknak. Tudom, hogy jobbá csak szeretni lehet valakit, az agresszió és a szeretetlenség mindig csak ok, nem vet véget a rossz dolgoknak, de ha valaki veszélyes, szakértelemmel legyen szeretve. Én hajlandó vagyok erre pénzt áldozni, búrják ebbe a kasszába az adóforintjaimat, nem bánom. 

Sebastian Edathy neve ismerős lehet Magyarországon is, cikkeztek róla eleget. Német politikus (volt), akit gyermekpornográf anyagok letöltésével vádoltak. Ügye 2013-ban indult, a tárgyalásra idén februárban került sor, ahol beismerte, valóban letöltött 14 évnél fiatalabb fiúkat ábrázoló, pornográfnak minősülő fotókat és videókat, hét alkalommal (bizonyos sajtóorgánumok szerint volt az kilenc is). Ez a dolog már önmagában viszolygást szül az emberben, összeszorul a torok, dübörög a felháborodás az elmében, hogy lehet valaki ennyire beteg, hogy nyomorgó, (az Economist szerint) román falvakból összehurcolt kisfiúk, zsömléért cserébe készített meztelen képeire, meg ki tudja, hogyan és milyen módszerrel készített videóira élvez. Hogy lehet emellett sokak életére hatással bíró, befolyásos pozíció birtokosa, sikeres politikus? 
Ez a legelső két gondolat. 

Aztán, követve az eljárás eseményeit, tovább mélyül a szakadék köztem és a megértés között. Íme, néhány gyöngyszem annak bizonyítására, hogy nemnormális a világ, ahogyan jelenleg működik:

- Az a politikus, Hans-Peter Friedrich, aki tulajdonképpen elárulta, hogy kollégája, Edathy is gyanúsított egy gyermekpornográfiával kapcsolatos ügyben (pártja vezetőjének, s csak diszkréten), s így lavinát indított a nyilvánosság felé, végül lemondásra kényszerült, mert szolgálati titkot sértett. (Állítólag ezzel akadályozta az ügyészségi eljárást is, de ne nézzenek már hülyének minket: azért tűntek el bizonyítékként szolgálható anyagok - "ellopott" laptop és egyéb adathordozók -, mert Edathy-t értesítette a rendőrség, nyomozás indul ellene gyerekpornós ügyben. Hamarabb tudott ő erről, mint bármelyik társa, volt ideje intézkedni.) Érthető tehát? A politikus kollégák közül többen tudtak társuk perverziójáról, de ez nem volt elég indok, hogy megfosszák pozíciójától (állítólag jó politikus volt, agilis, lelkiismeretes). Akkor kezdtek kényelmetlenül fészkelődni bársonyszékeikben, mikor már látni lehetett, az ügy kitudódik, veszélybe kerül a nagykoalíció, s főleg szent helyük a parlamentben.
Hans-Peter Friedrich így megnyerte az áldozati bárány szerepét, de nem lehet sajnálni, ahogy a többi szánalmas, státuszát féltő, bűzösre izzadt munkatársát sem. A nagykoalíciót nem Edathy perverziója fogja meghatározni, hanem a még rendelkezésére álló három év: hogy milyen eredményeket érnek el a gazdasági és szociális színtéren. A nép gyorsan és hevesen reagál egy botrányra, de ha a kormány jól végzi munkáját, és egy cikluson keresztül bizonyítja rátermettségét és erkölcsösségét, az emberek megbocsátják, hogy valaha tagja volt egy Edathy, aki rossz útra tért. 

- Képzeljünk el egy nyomozást, ahol a gyanúsított magasrangú politikus, az ügy komoly (gyermekek veszélyeztetettségével kapcsolatos), a média csúcskészültségben, a vérre szomjazó nézősereg ugrásra készen a díványon és értelmesnek, normálisnak vélt bírói hatalom vár az elé cipelt pro és kontrákra a helyes ítélet meghozatalának reményében. Ha megfeszülök, sem fér bele ebbe a képbe az, ahogy Edathy és ügyvédje védekezett. A politikus szolgálati laptopját (amin a keresett pornóanyagok tulajdonképpen bizonyították volna a bűnösségét) ellopták. Épp most, a nyomozásnak ebben a kulcsfontosságú fázisában, betörtek lakásába és elvitték tulajdonait: a laptopot, meg még más számítógépeket is. Nem volt mit tenni, ha nincs a szép kis almás gép, hát nincs. Azóta lehet, hogy pont a szomszéd lány használja, épp a napokban büszkélkedett, milyen olcsón rendelt egy jó kis laptopot ebay-ről. Hiába na, ha én betörő lennék és bejutnék Edathy otthonába, észre sem vennék semmi mást, csak fognám a számítógépet és futnék. Azért terveznék egy profi, mindenre részletre odafigyelő lopást, hogy megszabadítsam az őt terhelő bizonyítékoktól.

- Edathy beismerte a letöltést. Meg is büntették kegyetlenül: 5000 eurót kell fizetnie egy gyermekvédelmi szövetségnek. És ennyi. Elengedték, még priusza sem lesz. Facebook oldalán leszögezte, nyilatkozata nem számít bűncselekményt beismerő vallomásnak. (Ez biztos már megint valami olyan jogi kiskapu, mármint a beismerés és a bűncselekményt beismerő vallomás különbözősége, amit nem leszek képes megérteni. Vagy ha igen, elfogadni soha.) Edathy most kisétál a bíróság épületéből, átutalja e potom összeget a gyerekvédelmi alapnak, már délután megvehet egy karórát, mely többe kerül ennél, a kávézóban meg harsoghatja, ő büntetlen előéletű. 

Csipp-csepp, még nem teltünk el. Nehéz, de bízni kell.