Menekültkérdés

Németországban élünk, itt (is) kikerülhetetlen téma a menekülthelyzet. Hogy „téma”, nem is jó megfogalmazása a jelenségnek. Az lenne, ha nem itt játszódna a dráma egy színtere. Így viszont, hogy valósággá válik körülöttünk a történelem, és lépten-nyomon menekültekkel találkozunk, beszélünk és gondolkodunk, már életünket alakító tényező, felelősség és megoldandó feladat is egyben. Ideje felismernem, hogy ez nem a kézimunkaklub habos cappuccinója mellé járó beszélgetésfonal, nem is a szemforgatás intimitást kerülő sablonja, hanem olyan dolog, melyben véleményt kell formálnom. Amit így vagy úgy, de be kell helyeznem az értékrendszerembe.
Ehhez azonban rendet kell tennem a gondolataimban. Hogyan álljak hozzá? Humanistaként? (Legyen az ember a legfőbb érték? Túl minden náción, kultúrán?) Keresztényként? Olyan keresztényként, aki követi a jézusi tanítást („Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem” Mt 25,35), és kompromisszum nélkül így tesz? Olyan keresztényként, aki a kereszténységet féltve áll ellen a folyamatnak? Liberálisként? Olyan liberálisként, aki nem kérdez, csak elfogad? Olyan liberálisként, aki a liberalizmus eszméjét érzi veszélyben? Anyaként, félelemmel, biztonságigénnyel? Jót tenni akaró emberként? A szív embereként? Józanként? 
Nekem ez nehéz, roppant nehéz. Nincs időm, energiám gondosan utánaolvasni a helyzetről és lehetséges következményeiről, de azt sejtem, nem is vezetne semerre. A média nem könnyít a helyzetemen, ahány szakértő, annyi meglátás, s végül minden oldal a két lehetséges megítélés egyike felé jut el: vagy segíteni kell a menekülteket (mert meg fog valósulni az integráció/ van esély a párhuzamos társadalmak békés együttélésére), vagy el kell zárkózni tőlük (mert lehetetlen az integráció/ párhuzamos társadalom nincs békétlenség nélkül). Nem vagyok szociológus, átlagember vagyok, átlagos kérdésekkel, átlagos félelmekkel, átlagos jóérzéssel. Bosszant, hogy ilyen releváns ügyben kell nekem a magam harcos útját megjárva véleményt alkotnom, és felháborít, hogy nem kapok objektív összefoglalókat. Ha megkapnám, nem félnék tenni sem az ügyben, tényleg szeretném tudni, hogy lenne a legjobb emberek ezreinek, menekülteknek és befogadóknak. Egyszerre.

A meggyőződés pedig nagy úr. Veszélyes, hogy módosult tudatállapotban (és itt nem is kell nagy dolgokra gondolni, rengeteg ilyen pillanatunk van hétről hétre), akár egy apró inger hatására is, megalkothatunk magunknak egy olyan meggyőződést, mely aztán egész életünkben vezérelvvé válik. Jöhet utána ezer ellenérv, ellentétes tapasztalat, s mi mégis kötjük az ebet a karóhoz, mert olyan szinten belénk égett az az egy, meghatározó pillanat, hogy átmossa az érzékelésünket, józan megítélésünket, s képtelenek leszünk mérlegelni. Egy pro ezer kontrát is kiüthet. (Filozófusok sorát foglalkoztatja a kérdés: tudományos kisérletek eredménye alakítja a tudós meggyőződését, vagy a meggyőződés a kísérlet eredményét.) És a menekültkérdésnél is így van: aki hisz abban, hogy ezeknek a szegény embereknek segíteni kell és sikeres lesz az integrációjuk, az tényleg pozitív példákkal fog találkozni, és sosem lesz kérdés, hogy minden konfliktusnál (Párizs, Köln) csak a módszeren kell változtatni. Aki meg úgy gondolja, hogy a kulturális különbözőség miatt lehetetlen az együttélés, annak minden konfliktus (Párizs, Köln, egyre komorabb beszámolók német önkéntesek tollából) csak újabb bizonyíték meggyőződésének helyes voltára.  
Nem tudom átlátni a helyzetet, képtelen vagyok okosan gondolkozni ilyen feltételek mellett, fogalmam sincs, hogyan befolyásolja a jövőt ez a folyamat. És ez nem is elvárható.

Szóval én vívok magamban rendesen. Hullámzok. Beszélgetések során kiállok a menekültek mellett, aztán jönnek a kölni szilveszteri beszámolók, és nem tudok mit mondani. Nehéz elhinni azt, hogy csupán nőjogi kérdésről lenne szó, pedig általam nagyra tartott emberek véleménye ez. Hallgatom a BBC-n a szakértőt, valóban nőjogi probléma, azzal a fontos kiegészítéssel, hogy olyan területeken van jelen főként, ahol a mohamedán vallás az elsődleges. Az integrációról is sokat gondolkozom. Én is külföldön élek, és tudom, milyen szörnyen nehéz folyamat ez. Rengeteget dolgozom azért, hogy igényes külsővel lépjek utcára, és ez magányosan, két gyerekkel nem bizonyul könnyű feladatnak. Lassan lépdelek az úton, hogy huszonöt évnyi igénytelenség után ne legyen rossz érzés jó minőségű ruhákat magamra húzni, és megtanuljam azokat magabiztosan viselni. Sosem fogok olyan finomsággal, olyan tökéletes kiejtéssel németül beszélni, mintha itt születtem volna. A gyerekem ezért hátránnyal indul az iskolában, mert nem vagyok képes ugyanolyan német nyelvi csomagot adni (tele népmesékkel, gyerekversekkel vagy zenével) neki, mint magyarul. A házinénink rajong értünk, de többször hallottam már, ahogy mentegetőzik másoknak: igen, magyarok bérlik a lakást, de nagyon rendesek, tiszták, kulturáltak és időben fizetnek! (Mindig fájó a 'de' szócska.) És ezek csak külsőségek, sosem fogom megszokni a tekintetek változását, abban a pillanatban, ahogy az akcentusomból kiderül, nem idevalósi vagyok. Azonnal másik polcra kerülök. Nem leszek jobb vagy rosszabb, csak más, és ez épp elég. Pedig a németek egyébként tényleg jófejek, és elfogadásban élen járnak, ezt is érzem. Nem nevetnek a hibákon, segítőkészek, harcolnak az előítéleteik ellen. (Azt gondolni azonban, hogy mindannyian szívesen látják a menekülteket, hiba. Elképesztő propaganda működik, hírességek sora áll a jó ügy mellé, kerekasztal-beszélgetések százait biztosítják az érdeklődőknek, a templomban a hívek a menekültekért imádkoznak. És még így is szinte csak olyan németekkel beszéltünk, akik nem támogatják az ügyet. Pedig nem Bajorországban lakunk.) Milyen nehéz lehet itt egy olyan embernek, aki nem tapasztalta meg az ezernyi hatást, ami ebben az új "hazában" éri: gender-elmélet, profitorientáltság, az önismeret fontosságának felismerése, hogy csak néhányat említsek. Aki olyan helyen élt eddig, ahol a nők megítélése egész más volt, ahol a gondolkodás a női lét princípiumáról egyértelmű, és nincs elmozdulás az évszázados sémáktól. Új lesz itt neki minden: a latin betűk, a szőke haj ezernyi árnyalata, a fogyasztásra való hajlam, a biztonság édes, de nehezen feldolgozható érzete, az otthon maradtakért való aggódás, a honvágy. Jó érzés eleinte a jól működő szociális hálóra terülni, később aztán egyre nehezebb megfelelni az elvárásoknak: „X éve lakik itt, de még nem képes németül beszélni!” Van erről statisztika is, a betelepült családok gyerekei rosszabbul teljesítenek az iskolában. Nem lep meg, emlékszem, én hogyan léptem át hétévesen a bűvös küszöböt, és ha abból az állapotból kiveszem a magabiztos nyelvtudást, kiszalad a lábam alól a talaj. És ezek csak csipkelődések, a darázsfészek bottal való piszkálása, az integráció bonyolult, sokrétű, és talán soha nem is valósul meg maradéktalanul.

Hosszan írtam a tépelődésemről, de legalább látszik, nem könnyű döntéshozás volt ez. A kétségekkel, félelmekkel nem számoltam le, de már jutottam valamire, és a véleményemet fel is vállalom. Nem tudok, nem akarok a menekültkérdéssel kapcsolatban véleményt alkotni. Nem tudom, hogy jó-e, rossz-e, hogy milyen hatással lesz ez Európa (kultúr)történetére. Lelkiismeret furdalással azonban nem tudok élni: a menekültáradattal nem tudok mit kezdeni, de egy-egy menekültre képtelen vagyok ellenségként tekinteni, megszakad a szívem, ha látom az életveszélyben tobzódó családokat.

Integrációs nyelvkurzusra járok, ott ismerkedtem meg egy anyával. Tagred pár évvel idősebb nálam, hat gyereke van. Okos, humoros, türelmes, szelíd. Szíriából jöttek, égő házukból futva menekültek, nagyjából másfél éve. A csecsemőjét fogva futott, a férje irányította a nagyobbakat. A legnagyobb gyereknek (18 éves fiú) megégett az arca a tűzben. A tüzet bombatámadás okozta. Sokat beszélgetünk, ismerkedünk, mesél a hazájában zajló szörnyűségekről. Egy pillanatig sem lehet hibáztatni azért, mert nyugalomra, biztonságra és egy kis jólétre vágyik. Bármelyikünk ezt tenné. Honvágya van, félti ottmaradt családtagjait. Életében a legnagyobb boldogság a hat gyereke, de – ahogy ő fogalmazott, - Németországban nem jó sokgyerekes anyának lenni. Itt túl nagy a hangsúly a megjelenésen, a minőség hajszolásán, és már előre fél, hogyan nőnek majd a gyerekek igényei, hogyan változnak majd a külső és aztán a belső elvárások. A muszlim (ugyanígy a mohamedán vagy muzulmán) szó az utóbbi időben már-már szitokszóvá ért a világon. Pedig nem lenne szabad. Tagred és családja csöndben, szelíden tartják a ramadant, ahogy a védőnőnk is, aki Algériából jött. Júniusban született kisfiam látogatásaikor, a hőségben sem csábult el, még egy pohár vizet sem fogadott el. Ez a kitartás hittel teli, nem erőszakos, és a szememben tisztelendő. Én bírom az egyenes gerincet, bennem szeretetet szül a lemondásban erős ember. Az is meghat, mikor török barátnőmmel beszélgetek, és megszólal a figyelmeztetés a legokosabb okostelefonján: imaidő. Az, hogy ők naponta ötször imádkoznak, nem félelmetes számomra, nem jut eszembe a megszállottság, csak egy transzcendenciában mélyen gyökeredző életérzés, biztonság és hit a feljebbvalóban. Ezt meg még irigylem is.

Szóval itt tartok most. Félek a következményektől, de nem tudok nemet mondani. A politikusok magatartását cinikusnak, álszentnek gondolom, ha Nyugat-Európa tényleg segíteni akarna a rosszul jártaknak, meglennének rá az eszközei. Nem lenne szükség tömegeket érintő emberkísérletre, ha végre valaki felvenné a harcot a kapitalizmussal, és lenne bátorsága megmutatni a nyugat fiainak, a fogyasztás káros. Ezek nagy szavak, és mondhatják sokan, hogy nem értek hozzá, de valahogy biztosan érzem: ez az igazság. Nekem a legfontosabb most már az énhatékonyság érzése.

Az a nyugalom, ami akkor jár át, mikor karácsonykor kiválasztok egy családot, és a férjemmel pénzt adunk nekik. Mikor a jótékonykodás természetes részévé válik az életemnek: nem okoz már izgalmat, és nem érzek már vágyat szétkürtölni. Én vagyok, én segítek neki, a szegényebbnek, az elesettebbnek, a szerencsétlenebbnek. Nem vagyok jobb ember nála, de jobb ember lehetek általa. Én luxusban élek, kiválaszthatom, kinek és miért segítek, hogy egyáltalán segítek-e. Életem legjobb döntése, extra minőségugrás volt az igen kimondása, és erre biztatok mindenkit. Ne féljünk segíteni, ne féljünk megváltoztatni a véleményünket.Ne féljünk.