Mit kérjek születésnapomra?

Izgalmas, jóleső kérdés. Foglalkoztat, majd 365 napon keresztül. A "Hozzám jössz feleségül?" és a "Szeretné tudni a baba nemét?" robbanásszerű élménye nála nem jelenik meg, de egy folyamatosan motoszkáló, bizsergető jóérzést ad. Igazi brainstormingot, állandó ötletdömpinget aktivál: itt egy dizájnos könyvespolc, ott egy hernyótalpas bakancs, egy jó előadás, könyv vagy kütyü, a lehetőségek száma végtelen. Ha az üzletsoron sétálunk, minden kirakat tartalmaz legalább egy potenciális meglepetést, röpködnek a "hú, én ezt szeretném születésnapomra"-jellegű érzelmi kitörések, a társ meg jegyzetel szorgosan, próbálja memorizálni a kért tárgyak hosszú listáját, többnyire sikertelenül.

S aztán a dugdosás, a csomagolópapír zörgése, ó kéj, ó mámor. Az öröm, hogy most ránk gondolnak szeretettel, nekünk készítik az ajándékot, egy napig minket ünnepelnek, a tortán nekem égnek majd a gyertyák, én nem mondom ki hangosan, hogy mit kívánok fújás közben, az édes morzsahegyet értem faljuk jóízűen, a zacskót én hánthatom le a meglepiről (vagy épp ellenkezőleg: kínos precizitással bontogathatom a kis csomókat, tűréshatárra növelve a feszültséget magamban és az ajándékozóban), s végül én örülhetek leginkább a tartalomnak (könyvespolc, bakancs, színházjegy, egy újabb Adrian Mole-kötet vagy mp3 lejátszó).

S most gondolkozom. Mit is kaptam tavaly születésnapomra? Néhány perces megfeszített gondolkodás után beugrik: a tortácska képe, a cserepes virág apósomtól, a férjem kedveskedései. De nem több.
Azóta voltak itt sokkal nagyobb dolgok: a spontán kis ajándékok, az engem körülvevő szeretet apró tárgyi vetületei, az a finom csokifagyi kétszer, másodszor is visszamenve sokat abba a világ végén lévő utcácskába, vagy a virágok a lányom kezéből, gyökérrel együtt kitépve (kétévesen még megbocsátható), a ropogós bundás mogyoró a szombat esti szkifi-szeánszainkhoz, meg még ezernyi kis mondat, eská készült ruhanyuszi, egy kilónyi aszalt áfonya csak úgy, süti az otthonról kapott dobozban, anyósom fáradozásai, hogy intézze a bankügyeinket, a másik ovis kislány anyukájának ma reggeli telefonja, mivel esik az eső, értünk jönnek kocsival, ne biciklizzünk ebben a rossz időben.

Tudnék most is mit kérni. Közeleg a dátum, egyre égetőbb a kérdés, a vágy dörömböl, ez kéne meg az, erre is szükségem van (dehogy van!), meg arra is. Erre már olyan régóta áhítozom, azt már öt éve nézegetem az üzletekben, emezt már az egyetemen is irigyeltem M...tól, amazt meg megérdemlem.
S magamban érzem, üres fecsegés ez, ha nem látnám, eszembe sem jutna egyik sem. Mert a lényemhez nem járulnak hozzá, általuk nem leszek több (de sokszor kevesebb), újabb értékes időegységeket vesznek el az életemből, ráfordított energiadarabkákat, ahelyett, hogy építenének, inkább lebontanak.
Talán máshogy kellene csinálnom. Születésnapomra másnak kérni ajándékot, lemondani a tortáról, gyertyáról, meglepetésről, és végre emberhez méltón ünnepelni: szeretve lenni, szeretni, s a megmaradt pénzből mást felvidítani, segíteni. Nem lennék ettől még igazi hérosz, sem az önmegtagadás tiszta mestere, de egy lépcsőt már megtennék felfelé: jövőre, erre az ajándékra, biztosan emlékeznék.

Vajon képes leszek?

Ajándék