Ha nem jön a baba

Rákaptam a mipszi.hu-ra. Viszont, amikor nyáron a Bükkbe mentünk nyaralni, nem interneteztem egy percet sem. Szokásom, hogy ilyenkor félredobom a könyveket is (egyetlenegyszer csábított el a kishúgom egy Thomas Hardy kötetre, nem bántam meg azt sem), inkább újságokat vásárolok a benzinkúton, kötögetős-barkácsolósat, lakberendezési vagy kertészeti magazint, mostantól pedig valószínűleg a Mindennapi Pszichológiát is.

Sok egyéb között van az újságban (VI. évf. 3. szám) egy cikk arról, miként hat a gyermektelenség (meddőség) egy párkapcsolatra. (Az írás összefoglalója megtekinthető itt.) Cserny Virág szakpszichológus hét pontban foglalja össze e komoly pszichés teher hatásait, nagyon meggyőzően, komoly szakértelemről árulkodva. A lista megdöbbentő, félelmetes. Olyan mumus ez egy párkapcsolatban, mely kreatív és kegyetlen módon üt réseket a boldogság falán. Kezdve attól, hogy csökken a szexuális élet örömeinek száma (ezt akár "elvárható" változásnak is nevezhetjük, annyira egyértelmű), a felek részéről már az összeillés is megkérdőjeleződik, másféle módokat keresnek a túlélésre (újabb métely), s odáig alakulhat a fájdalom, hogy a létezés értelmével szemben vetnek fel kérdéseket, szerencsés esetben találnak célt a gyermeknemzésen túl is...

Egy ideje mi is átéljük a nehéz pillanatokat a férjemmel: a hóeleji szorongást a mosdóba menéstől. Csak ne jöjjön az a menzesz! Nem évek óta tartó rettegésről van szó, mégis itt csapkodnak már a hullámok, egyszer én fent, egyszer ő, még bírjuk a lelket tartani a másikban. Már ismerjük a reggeli hőmérőzést, a ma muszáj a gyereket hamar lefektetni szorító kötelességtudatát, a kell-meneteket. Látjuk, tapasztaljuk, milyen kis nyugodt, elégedett házaséletbe fúródott a gyereknemzés kényszerének nyila, és nagyon tudunk örülni egy-egy önfeledt pillanatnak villanyoltás után.
És ha belegondolok néhány ismerősöm, barátom helyzetébe, ahol évek óta nem jön a hőn várt gyermekáldás, az üdvözülésnél is jobban vágyott megtermékenyülés, összeszorul a szívem. Nehéz, hosszú folyamat ez, telve önostorozó gondolatokkal, meg a másik hibáztatásával, és gonosz, sárga-zöld irigységgel: "XY-nak meg már a harmadik gyerek jön, hihetetlen!" 

Az ellazulást, a belefeledkezést, a türelmet ebben az esetben ki is lehet törölni a szótárból: nincs olyan, hogy valaki akarjon és ne akarjon valamit ugyanazon időben. Próbálhatunk más dolgokra koncentrálni, lesznek órák, félórák, mikor nem ábrándozunk arról, hogy bébi rugdos a hasunkban (továbbmenni nem is merünk gondolatban sem), eleinte még sok a nevetés is, viccelődés, pingponglabda: ejj, de kis lusta anyagod van, apukám - pedig én beleadtam apait-anyait, anyukám.

Egyelőre még nyugodt vagyok, néha, pillanatokra még azt is elhiszem, hogy én irányítom az egészet a tudatalattimmal: félek egy újabb el nem apadó konfliktusforrástól (= rossz gyerek); ennek velejáróitól, a kellemetlen, tönkretett szituációktól; egy újabb szülés leírhatatlan fájdalmától; a terhesség alatti küzdelmektől; az elhízástól. A motiváció persze minden esetben: a megfelelési vágy. Lehet, hogy ez van, lehet, hogy nem, most épp békében vagyok a helyzettel, tea az asztalon, orrfolyós kislány a kanapén, párnahalom alatt, alvásba merülve. Jól esik kiírni magamból ezeket az érzéseket, és reklámozni egy igényes sajtóterméket. 

Szép új hetet mindenkinek.

Gyerek a múlt századból

Tegnap meghívást kaptam egy kávéra. Hárman voltunk anyukák, a beszélgetés meg a szokásos témák körül forgott: férjekről és gyerekekről. (Unom már e gyakran körbejárt kérdésköröket, sznobbá alakulok az utóbbi időben.) Egyszer csak azt mondta az egyik anyuka (talán vele van a legszorosabb kapcsolatom itt kint), hogy a szemében a kislányom olyan, mint "egy igazi gyerek, aki olyasmi, mint mi lehettünk anno kiskorunkban, aki tévé helyett inkább könyvet vagy diafilmet néz, aki modern kütyük helyett inkább ceruzát fog a kezébe, akinek a Noddy név semmit sem mond, helyette inkább Findus vagy Tádé a nagy szerelem." Jól esett ez a megjegyzés, bár később gondolkodtam egy sort azon, vajon dicséretnek szánta-e a feladó. Sőt, odáig merészkedtem a kérdésfeltevésekben (csak a szokásos képlet), hogy végül már az is megkérdőjeleződött, jót teszek-e a gyerekemmel, ha továbbra is így nevelem.

Már szülés előtt utópiákat gyártottam arról, hogy békebeli állapotokat fogunk biztosítani a gyerekünknek. Nem lesz ész nélküli vásárlás, ha egy mód van rá, kerüljük a műanyag játékokat, tévézni nem engedjük, sőt, olyan okosan, kreatívan (és manipulatívan) foglalkozunk vele, hogy meg sem születik benne az igény a képernyő bambulására. Ruhája kevés lesz, de az mind igényes, kétsoros-gombos vintage darab, nyáron virágkoszorút fonunk a hajába (már tudtuk, hogy lány lesz), enni csak egészségeset fog, segítjük művészi kibontakozását, az egész közös életünk egy nagy kirándulás lesz, tele erdőkkel, folyókkal, titokzatos tündérlakta helyekkel. Egészen komolyan írom, nevetek most, annyira hihetetlenül ostobák lehettünk nagy komolyságunkban. Sok elvet leadtunk, főleg én vívok csatákat (gondolom, nem kell mondani, hogy a férjem semmit sem vesz olyan komolyan), a mai napig. Mint a kismalac a gonosz farkast, úgy engedem be én is az újabb "szörnyű" elemeket a házamba, először csak a hátsó lábakat, majd a mellsőket is, végig azt gondolva, hogy képes leszek én is végül zsákba zárni és leforrázni a rút-rút jelent. Ajtót nyitottam én már a YouTube-nak, a giccses csillámpóniknak, a popkultúra számtalan elemének, (sajnos) hagyom, hogy a líra szelíden kivonuljon az életemből, van már batár nagy tévénk is (ez mondjuk hátbatámadás volt, a férjem zsebbiznisze), meg sok csokipuding és mirelit pizza. 

Ezért is volt jó hallani a másik anyuka észrevételét. Figyelmeztetés volt, hogy azért vannak itt szép eredmények, a világra nyitott, elképesztő fantáziájú gyerek, meglepő rálátásokkal és kultúraéhséggel. (Ezt persze már csak én gondoltam hozzá, dehát az egész élet az önostorozás, az önfelmentés és az öntámogatás háborúskodásáról szól, nem igaz?) Büszke vagyok arra, hogy jó gyerekkort biztosítunk a lányunknak, hogy értékeli a könyveket, hogy lelkesen énekli a kárikittyomot, hogy órákig képes a színes-formás társasjátékkal játszani (ha mi is bírjuk), hogy a legnagyobb élmény neki az, ha séta közben szilvát szed egy útszéli fáról, elfújja a pitypang bóbitáit vagy telibetrafálja az összes tócsát. 

Az agyam másik fele meg folyton beszól, kínos kérdéseket ismételget: vajon jó döntés-e egy hamis, álságos világkép megszületését támogatni a kis buksiban? Mennyire lesz durva koppanás annak felismerése, hogy a katicabogár hét pöttye nem vigasz, mikor a többi hal fitymálva elúszik a másik irányba? Vajon megelégszik-e azzal, hogy menő helyett különleges lesz? Tudok-e elég önbizalmat adni ahhoz, hogy ne függjön túlságosan a kortársak véleményétől? Egyáltalán, van-e jogom szülőként úgy dönteni, hogy megfosztom a modern gyermekélet számos elemétől? Elhihetem-e, hogy úgysem tudok mást tenni, mint saját képemre formálni őt? 

Persze megvannak a miértjeim, melyek nélkülözik a logikát, inkább megérzésen alapulnak. Úgy gondolom, a gyerekem nem szenved hiányt. Ha végül mégis úgy alakul, hogy inkább a másik oldal felé húz a szíve (csőlátásra vall ilyet leírni, de nem tudom ezt most okosabban megfogalmazni), seperc alatt megteheti, hogy átáll. Fordítva azonban nem érzem működőképesnek a folyamatot. Ha az idegrendszert úgy trenírozzák, hogy rövid időn belül nagyszámú igénytelen inger feldolgozásához szokjon hozzá, képtelen lesz megváltozni, és örülni egy lassabb, gazdagabb ingerhatásnak. Nem tartok a kezemben szakirodalmi alátámasztást, és igen bosszús is lennék, ha a tudomány ellenem szegülne komoly kísérleti eredményekkel! (Ezt nevezik beszűkült konzervativizmusnak?) Nekem tetszik a gyerekem, és egyre inkább tetszem szülőként magam is magamnak. Ha változtatnék a nevelési elveimen, nőne bennem a bizonytalanság a jövőt illetően. Hinnem kell, hogy jól csinálom, büszkén, emelt fővel kell venni a megjegyzést (mert hiszen dicséret volt, nem is lehetett más!), folytatni kell a megkezdett munkát, mereven ragaszkodva a rugalmassághoz.

Tanult viselkedésformáim

Állítólag sokan fogadkoznak, hogy úgy majd biztos nem tesznek, ahogy az anyjuk. Nem lesznek görcsösen tisztaságmániások; nem állítanak irracionálisan magas elvárásfalakat a gyerek felé, nehogy azt szorongásba taszítsák; megtörik a szex-téma tabu jellegét, hogy a gyerek felszabadultabb, magabiztosabb, természetesebb lehessen a testiség világában; megpróbálnak okosan a háttérbe vonulni, hogy ezzel nagyobb szabadságot adjanak a gyereknek, mint amit ők kaptak; büntető istenkép helyett (főleg lányok esetében) egy olyan szeretetképet építenek a gyerek gondolataiba, mely kevésbé feltételhez kötött (~ "Nem csak akkor szeretlek, ha jó vagy.") - mindezt egyetlen céllal, hogy jobban szeressenek szülőként, mint ahogy azt szüleik tették. Én nem fogadkoztam, nem azért, mert nálunk felhőtlen volt minden, hanem csak mert eszembe se jutott ezen gondolkodni, teljesen természetes volt, hogy a nevelési elemet, amit anyámék elrontottak, én majd tökéletesre csiszolva alkalmazom a gyerekemmel szemben. Nem is lehet kérdés, én más vagyok, máshogy gondolkozom oly sok mindenről, más értéket fogok közvetíteni: mást tanítok majd elfogadásról, tanulásról, hitről, erkölcsről, a mindennapi életről. Félig volt csak igazam, mert majdnem mindegy a véleményeink (mármint a szüleimé és az enyém) különbözősége, ha a viselkedésformákat meg szépen elraktároztam, és (számomra) észrevétlenül, módszeresen használni kezdtem. Van változás, de sokkal kisebb, mint azt gondoltam, és ezt már elfogadtam, megpróbálom kihozni belőle a legjobbat. Erről írok most.

A szerda esti szeánszokról már írtam. Amikor ezek indultak, a társaság tagja volt egy pszichológiában jártasnak nevezhető férfi is (egy idő után nyomasztóan is hatott a jelenléte, mert nem engedte, hogy elnőiesedjen a beszélgetések vonala), aki, amikor Erikson pszichoszociális fejlődéselméletéről (ami nem annyira ijesztő, mint a neve) beszélgettünk, bölcsen és ellentmondást nem tűrve kijelentette, nyugodjunk csak meg, akárhogy is küzdünk mi, anyák, úgyis el fogjuk követni azokat a hibákat, melyeket a mi szüleink is elkövettek nevelésünk során. Nonszensznek éreztük a kijelentést, hiszen nem múlt el úgy szerda este, hogy ne panaszkodtunk volna egy-egy szülőnkre, nem létezhet, hogy pont az elszenvedett, ezerszer is elátkozott nevelési mozzanatot ne tudnánk levetkőzni saját gyerekeinkkel szemben. A türelmetlenséget, a megalázó, fennhéjázó kivagyiságot, a kiabálást, a teljesíthetetlen követelményeket, a minden lében kanálságot, és még sorolhatnám. 

Tegnapelőtt a konyhában álltam, mellettem a bömbölő gyerek, aki - ki tudja, aznap hanyadjára - kiborított a nem múló szófogadatlanságával, és egyszer csak felültem valami szélre, és mondtam, mondtam, fokoztam, hogy mennyire elegem van a rosszaságából. Néhány perc után már csak a magam örömére, mintegy feszültséglevezetés céljából, meg hogy bántsam én is. Nem hatott meg őzikeszem, sem a majszos arcra tiszta csíkot húzó könnycseppek, meg a sírástól remegő pocak, de még a halkuló, hisztiből őszinte fájdalomba boruló hüppögés sem, lubickoltam a jelzőkben, annak ecsetelésében, hogy mennyire elegem van a szófogadatlanságból, a sorozatos szégyenkezésekből, a csalódásokból. Már rég túl voltunk megbánáson ("Bocsánat, anya! Bocsánat, kérlek! Kérlek, bocsánat!"), a szeretetkunyizó követésen (elöl én, szobáról szobára, harcosan, színpadiasan, szidva, régi szituációkat felidézve, olyan részletességgel és túlzással, hogy magam is meglepődtem; utánam az ölelésért nyüszítő hároméves), és én még mindig képtelen voltam abbahagyni. A vége felé eszembe jutott anyukám, mikor kamaszkoromban lelki fröccsöt adott, pedig már rég bocsánatot kértem, megbánást tanúsítottam valami vétkemmel kapcsolatban, és ő még mindig adta az ívet, pedig már annyira ramatyul éreztem magam, hogy legszívesebben rá is kiáltottam volna: elég! (Mentségemre legyen szólva, később, nem annyira kamaszként, ezt már meg is tettem.) Pont így viselkedtem én is. Felszabadító is volt, meg félelmetes is. Ezek a "formai" dolgok ölik végül meg a változást: hiába vagyok én türelmesebb, elfogadóbb, ha egy-egy ilyen technikai elemmel (--> védekezésre képtelen gyerek koncepciózus, már-már vég nélküli szadizása, múltbéli hibáinak felemlegetésével) végül ugyanazt (de legalábbis nagyon hasonló) eredményt érek el. Aztán meg majd sápítozhatok, ha a fejemhez vágják ezt a későbbiekben, vagy végignézem, ahogyan az unokáim kapják meg ugyanezt az injekciótárat. 

Másik eset. A világból ki lehet kergetni engem azzal, mikor anyám nekem szegezi a kérdést: "Fiam, nem fázik ez a gyerek? Nem adtál rá túl kevés ruhát?" Sérül az önbecsülésem, elborul az agyam, nem feltélezi rólam, hogy ki tudom elégíteni a gyerek legalapvetőbb szükségleteit?! Puffogok, finoman leépítem, dacosan felfitosítom az orrocskámat, dehogy fázik, közben magamban elkezdek kételkedni, talán tényleg ráférne még egy kesztyű is. Aztán jön a viselkedésminta lenyomata az én nevelésemben (ez is viszonylag friss felfedezés): ugyanez, kicsit másképp. Zaklatom a gyereket, tényleg nem fázik?, tényleg nem éhes? stb. A motivációm pedig az: (szégyellem is leírni) nincs kedvem és erőm jobban felöltöztetni/megetetni/megitatni stb., kérlek erősíts meg, hogy jó és elég ez így, vedd le rólam a felelősség terhét. Amint ezt felismertem, megfogalmaztam, nevetni is támadt kedvem, biztosra veszem, hogy édesanyámat is ezek a gondolatok hajtják, és ettől hirtelen könnyű és vicces lesz a világ. Miért is legyek én tökéletes, ha ő (aki nekem olyan nagyon jó és követendő) sem az?

Vigyázni kell, hogy azért ne szaporodjanak el túlságosan ezek a negatív elemek, az semmiképp sem jó megoldás, ha a szakirodalomra támaszkodva hátradőlünk ("úgysem tehetek semmit ellene"), megnyugszunk. A magam részéről már annak is örülök, ha tízből egyszer ellenállok a kísértésnek. Azért a sok-sok jóért meg, a végtelen türelemmel végigvitt szerepjátékokért, a szeretetteljes ölelésekért, az öniróniára hajlamos habitusért nagyon hálás vagyok, és az lesz majd a gyerekem is, mert átadom, ezerszer is, szerencsére ez sem rajtam múlik. 

Újra itt

Bár ezt az évet a tetteknek szentelem, ez nem látszik meg a blogon, legalábbis nem a bejegyzések mennyiségén. Van bennem némi lelkiismeret-furdalás, közben azonban érzem, mennyi jó olvasmányélménnyel gazdagodom, és most ez a fő, az input. (És lelkesen várom persze az output időszakát is.) Néha az a tett, ha gondolatban döntök el dolgokat, és a gondolati változás a legnehezebb, leglassabb változásforma. A sok rossz tulajdonság mellett nagyon boldog vagyok, hogy a rugalmasság rám talált, még ha lassan és körülményesen is. Az meg egyenesen büszkeség, hogy saját erőfeszítések árán: nem tanultam toleranciát a környezetemben, egyenes, határozott vonalú határfalak között nevelkedtem, barátkoztam. Nem is tudtam régen, milyen elutasító és görcsös voltam, elhittem, amit mindenki mondott, hogy kedves, jóindulatú, ártatlan leány vagyok. Az voltam, de csak az érzékelhető szférákban, és ma is élhetnék így tovább, de akkor meg mi értelme az önismeretre irányuló, kellemetlen kérdéseknek? Nem állhatok ellent a változásnak, hinnem kell, hogy sokkal szebb az új, ami rám vár. Félek, keményebb lettem, piszkosszájú, világi gyermek, anélkül, hogy ezzel jótékony menedékül szolgálnék bárkinek is. Remélem, hogy a megjavulás útján ez egy elkerülhetetlen, köztes szint, melyet meg kell járni a végső cél elérése előtt. 

Itt időzöm most, ez legyen erre az őszre a kiindulás a blogon is. Sok az írnivaló. Szép(,) zenehallgatós őszt kívánok nektek!

Még egyszer

Barátnőm írt üzenetet utolsó bejegyzésem kapcsán:

"(...) ez az utolsó bejegyzés gyilkos, öngyilkos írás. Biztos igazad lehet, de féltelek, én, a változástól borzongó. Mi van, ha megbánod? Nincs visszaút. Mi van, ha a valódi boldogságot tényleg ezek a belső mechanizmusok adják, amikből eddig éltél. Vagy ezt fejben eldöntötted, h ál dolog és szembemész vele, ha boldogtalanságot is szerez esetleg? Nem tudom tudsz-e, tudunk-e önmagunkból kifordulni! Vagy tényleg most mész át egy ilyen elsöprő változáson, ami teljesen átalakít, a kamaszkori lázadáshoz, robbanáshoz hasonlóan? Nem akarlak kicsit sem visszatartani, én maradi, a biztonság nyugalmába süppedő vagy még inkább tespedő, mert tudom, hiszem, h jó felé mész, jót akarsz, csak féltelek. Biztos ez a valódi érték? Biztos így lehet a legjobban szeretni? Lehet. Engem hihetetlenül felkavar a változásod. Gondolkodom, h én magam tényleg képtelen vagyok-e már a változásra, vagy változok én, csak nagyon lassan és nagyon kicsiket, hogy nehogy észrevegyem. Remélem, legalább az utóbbi. Persze, Jézus is kimondta a kemény dolgokat, de közben meg olyan alázattal tudott szeretni. Biztos ez a lényeg, h az ember kimondja a nagy igazságokat? Vagy mindenkinek más a feladata? (...) De valóban el tudja-e majd fogadni a gyerekkorod óta szeretetre, elfogadásra trenírozott éned, h az a boldogság, ha kimondod az igazságokat? Vagy eddig szenvedtél, meghasonultál, h nem tetted? Mert akkor jó. Féltő szemmel, de drukkolok!"

Elsőként a jóleső meghatódás talált rám, mert süt a levélből a törődés, a szeretet. Csak utána jöttek a gondolatok, a változásomról, kérdésfelvetések, hogy miket kell megfontolni a lázadás eufórikus, de sokszor meggondolatlan útján. Közben rájöttem arra is, pont ez a cikkcakk, a pattogás ide-oda: kimondani, nem kimondani, a folyton billegő mérleg, vagy egyszerűen csak úgy, változni akarni - ez maga a változás.

Meg az is, hogy a nagy kérdésre (a bejegyzés írása és a barátnői levél elolvasása után) már határozottan tudtam választ adni: nem nagy változás történik itt és most, hanem javulás az önismeretben. Megmagyarázom. Hogy mindig mindenkivel egyetértettem (de legalábbis befogtam a szám, ha nem így volt), azért történt, mert elfogadásra vágytam. Mások elfogadásából élni, minden szinten ettől függeni, önbizalomhiányra vall, meg krónikus kishitűségre. Az mindenképpen fejlődés, ha egyre inkább cél, hogy mások helyett inkább magamnak akarjak megfelelni. Főleg abban az esetben, ha elhatározom, hogy jobbá válok, és folyton ez az intenció segít dönteni. És az az utóbbi éjszakai csöndek nagy eredménye, hogy végre meg tudtam fogalmazni, ha ki nem mondott szavakkal a szeretetlenség házát építem, az nekem komoly lelkiismeret furdalást okoz. Innentől kezdve pedig már színtiszta matematika: ha akkor érzem jól magam, ha inkább kimondom a véleményemet (szó sincs itt nagy igazságokról, inkább csak reményről, hogy minden véleményalkotásnál origóba teszem a szeretetet), és magamnak akarok megfelelni, akkor nem önmegtagadás meg is tenni ezt. 

De nem bántani akarok, és finoman csinálom. Még én is tanulom ezt a dolgot, igazat mondani és szeretni egyszerre. Hiszem, hogy ez az utam, és tetszik, hogy új, őszinte mederbe tereli az eddigi kapcsolataimat, például a barátnőmmel is. Hogy nem veszek részt sok fröcskölődésben, totális megkönnyebbülés. Tapasztalom, néha a hallgatás is jó móka. Autózunk, négyen nők, kibeszélve az ötödiket. Nem szólok, a többiek követelik, hogy formáljak én is véleményt az ügyben, mondom nekik, hogy nekem ez a dolog (ami miatt épp az ötödik, máshol tartózkodó nőt szapulják) nem okoz különösebb gondot, majd kínos csend ereszkedik ránk. Hirtelen felismerés: társasági elvárás a fikázásban való részvétel. Nincs hozzá kedvem, nem visz előre a képmutatás. Tudom, a gondokat kibeszélni kötelező, és még az is belefér, hogy a legjobb barátnővel kettesben, a lényegre figyelve, segítő szándékkal, terápiás céllal öntsük egymásra a bánatunkat. Belátom azt is, hogy sokszor lehetetlen a szembesítés, mert olyan károkat okozna, hogy az előző féregrágta szituáció is jobb lenne az újhoz képest. Meghagyom az esélyt a mérlegelésre, mert így létrejön az a különleges egyensúly, melyben a változás látványos, de nem fordítja ki az Ént. Azzal  teszem a legjobbat, ha a jót akarom, ráadásul olyan iránytű ez, ami minden egyes helyzetben eligazít. 

A blogolás veszélyeiről

Ez persze nem oldalakat kitöltő téma, de fontos: felismerni, kimondani, továbbadni. Blogírásba kezdeni veszélyes, főleg azoknak, akik az elfogadásból élnek. Olyan ez, mint azok a szakmák, ahol meg kell tanulni együtt élni azzal az elviselhetetlen gondolattal, hogy nem szerethet mindenki. Tanárként ez volt az első nagy sokkom: kényszer, hogy igazságot tegyek az egymásnak feszülő gyerekek (~ szülők) vitájában, mikor én nem akartam volna semmi mást, csak jó hangulatú órákon gondolkodásra serkenteni. Voltak olyan vádló, elégedetlen tekintetek, melyek egész éjszakás virrasztásokra, önmarcangolásokra ragadtattak, meg ezernyi kérdésfeltevésre: miért nem érzik, hogy csak jót akarok nekik? (A tudatom alatt ez a kérdés persze biztosan így hangzott: Miért nem szeretnek?)

A blogíró fájdalma hasonló, csak a forrása más. Örvényként húz maga felé az őszinteség, egyre kényesebb témákra ragadtat, féltve őrzött gondolatok, s általuk önmagam kiadására. Már előre rettegek, hogy egyszer majd csak nem tudok gátat szabni a mondandó áramlásának, dőlni fog belőlem a szóözön a szexualitásról, ócska kis műhelytitkokról, ahogyan a dolgok az életemben működnek, kudarcokról barátságaimban, szerelmeimben, hitemben. És mi lesz az értelme? A kimondás újabb elfogadáskrízist indukál, és én vagy magam alá csinálok félelmemben, vagy megtanulom már végre, hogy saját magamnak megfelelni, az a legfontosabb. Mondanám, hogy így lesz, de látom a reakcióimat, s roppant kérdőjeles az agyamban, hogy valaha vállalom-e majd teljes mértékben a véleményemet, annak árán, hogy megszűnök ügyetlen angyal lenni. Azzal nyugtatom magam, hogy van időm: csak most alakulok, annyi jó könyv és blog tud még rám hatni, annyiszor olvashatom el a rómaiakhoz írt levelet, hogy formáljon. Közben pedig eszembe jut a sokszor elhessegetett gondolat: a változás örök lesz, az, hogy befolyásolható vagyok, örök lesz, az, hogy lázadva megyek a jóért, örök lesz. Olyan intenzív időszaka ez az életemnek, olyan gyors és robbanó bennem a változás, hogy már a tavalyi bejegyzéseimet is vállalhatatlannak érzem, nem beszélve a kamaszkori naplókról - a legnagyobb kínzás azokat olvasni. 

Blogot írni kiszolgáltatottság. Megajándékozása a másiknak: engedem, hogy velem tartson saját magam feltárásában, s míg én reszketek az elfogadásért, ő megvonhatja a vállát, igent vagy nemet mondhat rám anélkül, hogy róla bármit megtudnék. Látom, ahogy a "nagyok" vezetnek blogokat: saját szavaikat fordítják ellenük a fanyalgók; ellentmondásokat, logikátlan ugrásokat keresnek szüntelen a bejegyzések árjában, miközben ők a jóságos ködben tudnak maradni, hát mi ez, ha nem sárdobálás. Ne legyen félreértés: nincs bennem sértettség, több pozitív visszajelzést kaptam e felület kapcsán, mint sok más projektemért, s a legfontosabb, hogy magamon érzem a változást. De hogy fékezni tudom-e a számat, most már egészen biztos, hogy nem ígérhetem. 
Felelős vagyok azért, amit leírok, mert elolvassák néhányan, és tudom, hogy fiatal lányok is, akikért valamiért nagy a féltés bennem. Előbb-utóbb ezért írnom kell tabutémákról, hogy hogyan gondolkozom az abortuszról, a melegházasságról, hogy bármilyen vitás szituációban nekem mi a döntésem, és a kritikát is komolyan kell venni. Nem jó, ha behúzott farokkal kinyögök egy talánt, bármilyen félelmetes is: igenre vagy nemre kell formálni azt a véleményt. Siratni fogják majd a régi énemet, a kedves-mosolygó konfliktuskerülőt. Pedig ugyanaz leszek, aki voltam, csak őszintébb. Ha folyton a szeretetért küzdök, s ezért kompromisszumot kötök olyan dolgokkal, melyekkel nem értek egyet, megtagadom önmagam, s ez nem más, mint önzőség. Ha vállalom a kimondást, akkor talán magányosabb leszek, de kevésbé önző, ezt kell megtanulnom. Borzasztóan tud fájni ez a folyamat.

Ha szeretni akarok: bölcsen, nem indulatból, de kritizálnom kell. Magamat elsősorban, s aztán mindenki mást. Mérlegelni kell, hogy adott esetben ki a fontosabb, az egyén vagy a társadalom. Remélni, hogy a pillanatnyi helyzet jó tanácsadó, hogy a lehető leggyilkosabb módon öltem ki magamból az énvédő mechanizmusokat, és a legtávolabb kerültem a szubjektivitás sosem szűnő pontjától magamban. Hinni, hogy a kinyilatkoztatás nekem is jár, és nem csak a saját véleményemet mantrázom ájtatosan mások fülébe. Legyőzni a szeretettségre törekvő magatartást, s a másikra odafigyelve kilépni az önzőség kalickájából. Egoharc ez is.

Lám, a zseninek is hasonló a problémája.

(Ha nem szereted a musicaleket, ne hallgasd ezt meg.)

Magyarországon lenni jó?

A beharangozott visszavágóra is érvényes a mentegetőzés:

"A lista természetesen szubjektív; tapasztalataink alapján megfogalmazott pontok sora. Tudjuk, hogy a felsoroltak zöme az anyagi helyzet (és a történelmi események) hozadéka, és azt is belátjuk, hogy pontosan az ilyen amatőr felsorolások (és szóbeli beszámolók) táplálják az előítéletek születését és megerősödését. Mégis hasznosnak érezzük leírni e dolgokat, mert hisszük, hogy ha jó szándékkal, megosztás jelleggel tesszük ezt, akkor az nem feszültséget kelt az olvasóban, hanem indirekt tapasztalatszerzést, motivációt a változásra, lehetőséget annak a - legtermészetesebb emberi - vágynak a kielégítésére, hogy mindig tanuljunk. Semmiképpen nem szeretnénk, hogy a bejegyzés ítélethozatalra, irigységre sarkalljon bárkit is."

Jöjjön hát a mai tízdolog, (egész biztosan) megtámogatva egy kis elfogultsággal.


1. Kevesebb szerep
Bár a németek általában szívesebben mosolyognak, udvariasak és türelmesek, nyitottabbnak semmiképpen sem nevezném őket. Ha otthon járunk, mindig hidegzuhany az őszinteség: dráma a metrón, féltékenységi jelenet az utcán, csendesen sírdogáló anyuka a közértben. A szerepjátszással csurig lehet telni, s előbb-utóbb betegségekhez vezet. Nagy előny, ha az ember bátrabban fejezi ki az őt nyomó érzelmeket, s szocializációja is erre sarkallja. A magánélet szentségének megsértése nem ezen a ponton múlik. (Igaz-e, facebookos barátaim?)

2. Ízletek
Üzletek és ízek. Magyarországon természetes, hogy minden helységben található legalább egy zöldséges (gyümölcsízű gyümölcsökkel) és egy pékség (ahol éjszaka zsemlét süt a pék - nem mirelitet melegítenek fel.) Már nehezen viselem a Lidl-Aldi-Penny Markt-Netto-Rewe-Görtz uralmat, vágyom a hibás, viszont mézédes, lédús gyümölcsökre, meg a pékségek forró levegőjére, ahol árad a friss-ropogós kenyérillat. 

3. Óvodák
Németországban nehezebb óvodába kerülni, mint Magyarországon, ahol természetes, hogy a megfelelő időben óvodába mehet a gyerekünk. Már jó előre jelentkezni kell, lehetőleg minél több intézménybe, és még így sem biztos, hogy ha a gyerek betölti a második életévét (itt kétéves kortól kezdődik az ovi), lesz is helye valamelyik óvodában. Azt nem is említve, mennyivel színvonalasabb az egyházi óvodákban zajló oktatási, nevelési munka (és ezekbe még nehezebb bekerülni), mint állami társaikban. (Kevesebb a sport, a zenei fejlesztés, mondókákról és szép mesékről pedig már nem is álmodom. Lazaságnak mondják, nekem néha megúszásnak tűnik. Nem gondoltam volna, hogy valaha is visszasírom az ünneplőruhás, unásig ismételt versekkel töltött műsorokat, a peckesen, beszédhibával előadott rokokó dalokat vagy a néha didaktikus módszereket. És mégis.

4. Szoptatás és hordozás
Magyarországon szerencsére egyre markánsabb tendencia a természetesség felé fordulás, például a csecsemőgondozás területén. Ha van rá lehetőség, az anyukák a szoptatást választják a tápszerrel szemben, és reneszánszát éli a hordozókendő-kultúra is. Németországban is érezhető a változás, de a magyar anyukák előrébb járnak a folyamatban: bátrabbak, magabiztosabbak, a rendszer által támogatottabbak (az orvosok, védőnők is hangoztatják az említett dolgok fontosságát).

5. Tudatosabb vásárlás
Íme egy előny, ami a szerényebb anyagi lehetőségeknek köszönhető. Kevesebb az utcára dobott bútor, elektromos készülék, lakberendezési tárgy, kevesebb értéktelen, felesleges vacak fogy a boltokban. Nagyobb a dolgok megjavítására fordított energia, a vagyontárgyakat nagyobb megbecsülés övezi. 

6. Turkálók birodalma

- Milyen csinos mindig ez a gyerek! Honnan vannak a ruhái?
- Hát, magyarországi turkálókból.
- Tényleg? Ez döbbenet. És az olcsó?
- Igen, kilónként nagyjából tíz euró.
- Őrület! De jó lenne, ha itt is lennének ilyen boltok!

Magyarország turkáló-nagyhatalom. Second hand boltban vásárolni, ha az ember ésszerűen csinálja, környezetbarát, takarékos, okos megoldás. Főleg gyerekeknek, akik gyorsan nőnek, és még dagonyázni is szeretnek.

7. Szalonnasütés, bográcsolás vs. grillezés
Nem az ízek, hanem a tűz a lényeg. A lobogó láng, a szépre szálló füst, a parázsra pisilő kisfiúk. Németországban tilos tüzet rakni. E feletti bánatomon az sem segít, ha ezerféle fűszeres virsli és fenségesre pácolt sült hús serceg a faszenes grillsütőkön...

8. Túlélési esélyek
A magyarok jól értenek a befőzéshez, a trükkös tartósításokhoz. Nálunk gyakran készül sk majonéz, főzzük sorra a gazdagabbnál gazdagabb leveseket, ujjongunk a homoktövis felett. A hipsztermozgalom azt eredményezi, hogy Németországban is egyre egészségtudatosabbak az emberek (a műanyagár már sokak hócipőjét tömte tele), de van még mit tanulniuk: a házinénink epekedik a házi bodzaszörpünkért, a szilvabefőtteinkért és a birsalmasajtunkért. Jövőre már ő is csinál, azt mondta.

9. Rugalmasság (ésszerűség?)
A merev szabálykövetés nem mindig jó, főleg olyan helyen, ahol minden aktivitás irányított. Én szeretem, mikor Magyarországon egy kis levegőhöz jutunk: nem kell engedélyt kérni, hogy kosárlabdázzunk a helyi iskolaudvaron, nincs minden lépcsőfokon sárga csík, nem kell minden vásárlásnál megmutatni a táskámat a pénztárosnak, és magam dönthetem el, mi veszélyes számomra, s mi nem. (Viszont egyértelmű az utasítás: ha vezetsz, ne igyál, s ennek így kellene lennie Németországban is.)

10. Nagyobb szabadság az igénytelenségre
Történelmi hozadék, s megbélyegzett, sokszor mégis jó. Az igénytelenség gyakran az őszinteség barátja. Magyarországon, néha elámulok, szinte kézzel fogható a lazaság. Egyszerre bájos és borzasztó, de nélküle szegényebbek lennénk, hiszen annyi jó dolgot kellene nélkülöznünk: iszapos szabadstrandokat, a disznósajtot, hordókból eszkábált kerti zuhanyzókat, maszatos gyerekeket, a hagymakúrát megfázásra, az istenített mackógatyákat, félmeztelen férfiakat az utcán (esetleg vasárnapi családi ebédeknél), vagy olyan gasztronómiai csodákat, mint a görögdinnye fehérkenyérrel vagy a robbantott sajt (= mackósajt) tubusból direkt a szájba nyomva. Ejj, irigyelhet minket az egész világ.

Kaján Tibor rajza, forrása itt.

Németországban lenni jó?

Megkezdődött a vébé. Hirtelen annyira német lett itt körülöttünk minden, hogy szükségét éreztük feltenni a kérdést magunknak: mi más itt, mint otthon? Aztán belejöttünk, táblázatot farigcsáltunk jómódunkban, amelyben egymásnak feszülhetett a két ország, a mindig snájdig német és a nekünk kedves magyar. Hogy ilyen kedvesen haszontalan dolgokkal múlatjuk időnket, talán azért van, mert lassan belefúlunk az utcán, tereken hömpölygő trikolortengerbe, és kompenzálni kell, racionalizálni. Ha a megfogalmazás (kimondás) tényleg közelebb visz önmagunkhoz és a célokhoz, akkor megéri.

A mai bejegyzésben tíz olyan dolgot sorolok fel, amelyben Németország jobban teljesít, mint Magyarország. (Következő bejegyzésben majd jön a visszavágó.) A lista természetesen szubjektív; tapasztalataink alapján megfogalmazott pontok sora. Tudjuk, hogy a felsoroltak zöme az anyagi jólét (és a történelmi események) hozadéka, és azt is belátjuk, hogy pontosan az ilyen amatőr felsorolások (és szóbeli beszámolók) táplálják az előítéletek születését és megerősödését. Mégis hasznosnak érezzük leírni e dolgokat, mert hisszük, hogy ha jó szándékkal, megosztás jelleggel tesszük ezt, akkor az nem feszültséget kelt az olvasóban, hanem indirekt tapasztalatszerzést, motivációt a változásra, lehetőséget annak a - legtermészetesebb emberi - vágynak a kielégítésére, hogy mindig tanuljunk. Semmiképpen nem szeretnénk, hogy a bejegyzés ítélethozatalra, irigységre sarkalljon bárkit is.

Jöjjön hát a mai tízdolog.

1. Vezetési kultúra
Az autósok általában türelmesek, a zebránál mindig megállnak, a közlekedési hierarchia tetején büszkén trónol a gyalogos és a kerékpáros. Útszűkületnél jól működik a cipzár-elv. Néha már az az érzésem, versenyt űznek abból, ki legyen előzékenyebb: rengeteg az udvarias gesztus, az előreengedés.

2. Hulladékpolitika
Bár magasra hág a fogyasztás, legalább ügyelnek a szelektív hulladékgyűjtés fontosságára: már régóta kötelezővé tették, a rendszerben otthonosan mozog idős és fiatal egyaránt. A műanyag flakonokra, sörösdobozokra és -üvegekre rá kell fizetni a boltban, és ezt a pénzt csak akkor kapja vissza a vásárló, ha visszaviszi azokat. Ezt a Pfand-rendszert (csak mi hívjuk így) törvény írja elő, minden üzletben kötelező elem. Működik is rendesen - nemigen találni üres üvegeket, műanyag flakonokat az út mentén.
Az áruk újraelosztásáról (most nagyvonalúan ezt is ide szuszakolom) kiválóan gondoskodik személyes kedvencünk, a bolhapiac-kultúra is. (Bár nem végleges megoldás, de lassítja a hulladékmennyiség növekedését.)

3. Mosolygazdálkodás
Az emberek általában kedvesek, türelmesek egymással. Az utcán kulturális elem az egymásra mosolygás és köszönés (ismeretleneknek is), főleg vidéken. (Ez persze nem a másikra való nyitottságról szól, mégis jól esik.) Nagyobb kultusza van az elfogadásnak, mint otthon - a megbélyegzésre, a rasszizmusra érzékeny a büntetőjog is, érthető (történelmi, politikai, társadalmi) okokból.

4. A vasárnap szentsége
Vasárnap zárva vannak a boltok (a multik is). Leáll a forgalom, elvárás, hogy semmilyen hangoskodás ne zavarja a szomszédok nyugalmát (aznap nem megy a mosógép, nincs porszívózás stb.) Sokan kirándulnak, a biciklisutak, a játszóterek és az erdei ösvények megtelnek. Sokszor előkerül a megbecsült grillsütő is.

5. Sportélet
Több lehetőség van a sportolásra, mint nálunk, és élnek is vele az emberek. Havi tíz euróért bárki tagja lehet egy-egy egyesületnek és szabadon látogathatja annak bármelyik kurzusát (leginkább ilyen választékkal: torna, nordic walking, foci, kézilabda, atlétika - különböző korosztályoknak, akár kisgyerekkel is.) Jól látható az eredmény, főleg az idősek körében: a német nyugdíjasok általában sportosabb testalkatúak, mint az otthoniak. (Hát, így nem túl tudományos, de ez a megérzésünk.)

6. Lelkesedés
Az anyagi jólét sokféleképpen hat: meglepő, de elnézőbb is lesz tőle az ember. A fikázás hirtelen nem tűnik olyan vonzónak, ha nincs para a befizetetlen csekkek miatt. Fanyaloghatunk mi a férjemmel akárhogy, ha egy fesztivált vagy programot vagy tűzijátékot igénytelennek tartunk, az átlagnémet boldog, hálás és elégedett lesz. Ez pedig megható és tanulságos - lehet ezt így is, a jót keresve.

7. Odafigyelés az emberre
Sok olyan felülről jövő kezdeményezés van, melynek célja, hogy az ember jól érezze magát ott, ahol él. (Önös érdekből, de ez itt most nem lényeges.) Ilyen például a "kiskert-politika", mely egy kis parcellát biztosít a nagyvárosi lakástulajdonosok részére, hogy lakhelyükhöz közel, olcsón (afféle haszonélvezőként az állam földjén) élvezhessék egy kis kert nyugalmát és/vagy termőképességét. 
A másik példánk az a biztosító óriáscég (ADAC), mely rengeteg lehetőséget nyújt az embereknek, hogy viszonylag kevés pénzért bárhová nyugodtan utazzanak (hozták ők már haza a férjemet is, mikor az autónkba beleszakadt valami kulcsfontosságú csavar...)

8. Szabálytiszelet
Ha piros a lámpa, nem mennek át a zebrán. Ha közel s távol egy autó sem jön, akkor sem. Ha takarítós nap van, feltakarítják a lépcsőházat. Ha egész héten senki nem volt otthon, s a világos kő csillog-villog, akkor is. És még sorolhatnám. (Van ennek azért árnyoldala is, meséltem már.)

9. Gördülékeny bürokrácia
Gyönyörű oximoron. Bár itt is mindent iktatnak, mindenre engedélyt kell kérni, minden ügyintézés legalább kétlépcsős, és hemzsegnek a különféle hivatalok, valahogy mégis hatékonyabb a rendszer. A praktikum elsődleges szempont, ez legalább érződik. Az ügyintézők általában segítőkészek, kedvesek. (Boldogan írom le: húsvétkor Magyarországon elég sok ügyet kellett intéznem, és meglepően rendesek, előzékenyek voltak az otthoni dolgozók. Utólag is köszönöm.)

10. Tisztaság
Főleg vidéken jellemző: enni lehet a földről. Sterilitás, rendezettség uralja a portákat, az épületek nagy része megkaphatná a "tiszta udvar, rendes ház" táblácskát. Lehet, hogy sokakban ez visszatetszést szül (esetleg diszkomfortot, feszélyezettséget a szabadság hiánya miatt vagy ki nem elégített szépségvágyat), mégis jó érzés végigsétálni ezeken az utcákon. A civilizáció szele csapja meg az ember arcát, s bár ez nem olyan fontos dolog, azért tizedik, legszerényebb pontként befért ebbe a - hirtelen felindulásból elkövetett - felsorolásba.

Kép forrása itt.

Michael emlékére

Meghalt a tanárnő fia. 
Tudták ezt már előre, de lehet erre felkészülni? Elgondolkozom, hogy van-e fájdalommérséklő módszer. Nagyobb-e a sokk egy hirtelen bekövetkezett tragédia esetén, mint ha tudjuk előre, hogy meg fog történni? Tudunk-e nemremélni, létezik-e ráhangolódás? Vagy a másik véglet: az előre tudás felér a kétszer kapott halálhír döbbenetével? 
Ha lenne rá lehetőségem, én is tudni szeretném, hogy a szeretteim mikor halnak meg. Hogy ezt a tudásvágyat kíváncsiság, önkínzásra való hajlam, praktikum vagy szeretet motiválja, még nem értem pontosan. 

És az érintett maga, aki kapja a rossz hírt, ő vajon mit érezhet? Úgy hiszem, ilyenkor nem magunkért kezdünk aggódni, hanem azokért, akik megsínylik az elvesztésünket. Ha egyedül repülök haza, vagy a gyerekkel kettesben, jobban szorongok, mint ha az egész család utazna. Ha zuhanunk, ne maradjon senki. Tudom, kegyetlen. (De nem önző!)
És a halálfélelem hogyan jelentkezik? Önsajnálattá vagy rettegéssé alakul? Az természetellenes, ha optimizmussá, tenni akarássá, aktivitássá szublimálódik? Képes-e rá az ember, hogy a maga makacsságával és gőgjével elfogadja az elkerülhetetlent, a megváltoztathatatlant? És a végén, az utolsó előtti ponton eljön vajon a béke? 

A hétvégén színházban jártunk, és az előadás felkavarta bennem a Michael halála óta leülepedett érzéseket. Edgar Allan Poe írását kötelezővé tenném már általános iskolában, mert nagyon igényes és őszinte platform a halálról gondolkodni vágyóknak. Nem hittem volna, hogy ez a történet fog végül felrázni a mostanában rajtam ejtőző apátiából, de hálás vagyok, hogy így történt. 

Azért írtam ezt a bejegyzést, mert szerettem volna én is kivenni a részemet a gyászból. Ha a tanárnő szemébe nézek, hiába mosolyog a szája rendületlenül, azért látom a kitartóan pislákoló kérdést: miért nem én előbb?

Úgy szeretném hinni, hogy egy nap minden kérdésünkre választ kapunk. Olvassátok el a novellát, segít.

Állatokról

Bizonyos szempontból az is szelektív tolerancia, mikor valaki kínosan állatbarát. (Márpedig ezt leírni igen veszélyes, ha a blogírásra mint szolgáltatásra tekintek. Írd le, hogy a Szerelmünk lapjai szerinted nem jó film, és az olvasóid fele lelép. Írd le, hogy károsnak tartod az édi-bédi kisállatok körül kialakult cirkuszt, és egyedül maradsz a felületeden...) Az állatokért való harc persze szükséges, és értem, hogy végsősoron az emberért magáért történik. De az felfoghatatlan számomra, mikor azzal jönnek egyesek:

"az állat legalább nem beszél vissza"
"az én szememben többet ér egy állat élete, mint egy emberé"
"nem mondom egy emberre, hogy állat, mert annál sokkal rosszabb, az állatok jók"
"2500-3000 fácánt lelőni? Remélem, úgy beb.sznak, hogy egymást lövik majd halomra..."

(Az utolsót egy barátnőmtől idéztem. Ezért lehet, hogy kapok majd a fejemre.) 

Ha valaki így gondolkozik emberről-állatról, könnyen elvétheti a lényeget. Ez persze nem általános etika, csak az én véleményem, de vállalom, mert most félre tudom tenni a megfelelési kényszert. Tényleg szomorú, hogy egyre brutálisabb állatkínzási tendenciáról számolnak be a hírfolyamok, és örvendetes, hogy ez ellen egyre több felvilágosult (vagy nem feltétlenül az, csak inkább a szívére hallgató, manipulált) ember kezd küzdeni. Ezt figyelemelterelésnek érzem, melynek célja hangsúlyváltás: az emberi tényező, a lelki torzulás megelőzésének fontossága helyett egy másik faktor lép előtérbe, az állatok jóléte. Mintha nem vennék figyelembe az összefüggést (ami pedig nyilvánvaló), hogy a felelős ember pozitív változást hoz egyformán állatnak, embernek. Az állatkínzás ipari szinten és lekoszlott magánházak poros sufni-magányában is megelőzendő, és a legcélszerűbb a probléma forrásának kiiktatása, ami pedig az ezer oldalról megkapott szeretetlenség. Nem tudom hitelesnek tekinteni azt az állatvédőt, aki közben az állatkínzó eltaposását kívánja, illetve az embert magát nem tekinti értéknek. 

Megbuktam én már a Disney-erkölcsvizsgán is, ahol nem tudtam fenntartás nélkül a macskarisztokratáknak drukkolni. (Az inas persze pénzéhes és önző volt, mégis ember, aki sokkal jobban ki tudta volna használni a Madame örökségét, kövezzetek meg.) Az pedig mindig elszomorít, ha alapítványoknak indított, anyagi támogatásért vívott versenyen állatmenhely vezet olyan intézmények előtt, ahol beteg vagy hátránnyal élő (esetleg a társadalom peremére szoruló, és ezért bűnöző) emberekért dolgoznak. Nem arról van szó, hogy két különböző, ám egyenrangú irányról én fennsőbbségesen kijelentem, hogy az egyik rossz (hasztalan), a másik meg jó (hasznos), hanem arról, hogy magasabb és alacsonyabb rangú célként tekintek rájuk. Mindkettő egyformán jó, csak az egyik hatékonyabban koncentrál az okozatra. 
Amíg valaki nem tudja elfogadni és megszeretni az embert, ne is beszéljen nekem állatmentésről, mert zárt szívre talál. Az embert én jobban szeretem, fontosabbnak, értékesebbnek tartom, olyan matériának, aki - ha egészséges - szívügyének tekinti az állatok sorsát is. 

Örülök, hogy rátaláltam erre a cikkre (én papíron olvastam, a kishúgom újságvásárlási kedvének hála), mert ez is azt bizonyítja számomra, hogy szakmai állatbarát körökben nem dívik az embergyűlölet. 

Gengszter és Nokedli

 

Míg végül semmid sem marad

Olyan nagy öröm, mikor becsúszik egy-egy jó film az unalmas hétköznap estékbe. Vannak azok a fáradt, késői órák, amikor - bár még zakatol az agyban a malacól a konyhában -, a két barnaszemű már édesen alszik, bennem meg tombol a tudni akarás, ilyenkor szoktam egész blogokat oda és vissza, meg mostanában Asimovot, vagy a mindig boldogító Adrian Mole-t. Megesik persze az is, hogy a youtube-on lógok órákig. Így akadtam rá arra a filmre is, amiről írni fogok ebben a bejegyzésben. 

Borzasztó türelemjáték ez nekem, elárulom. Nem elsietni a szavakat, nem eltúlozni a lelkesedést, elhagyni az ítélethozatalt. Harminc perc után sírni kezdtem a filmen, olyan emlékeket szakított fel belőlem az eseménysor. Egyre szorosabbra húztam magam körül a bordó plédet, mintegy önnyugtatásként - anyaöl és szeretet és biztonság vesz körül, valószínűleg ezt üzente a meredező szöszökkel fedett polártakaró. Ha valaki megnéz egy szektá(k)ról szóló filmet, és megállapítja, milyen ostoba, megvezethető az az ember, aki bedől a hamis tanoknak és önként vonul az agymosodába, az rossz úton jár. A lehető leghibásabb emberi válaszreakció ez: olyan, amit szeretetlenség, önteltség, tudatlanság és közönyösség táplál. Illetve a helytelen önismeret: hisz ki ne lenne manipulált tagja valamilyen közösségnek? A szektákba lépő emberek nem buták vagy naivak, hanem egy mélyről fakadó igényt akarnak kiszolgálni. Keresnek: megoldást húsbavágó problémákra, felejtést hozó gyógyírt gyermekkori sérelmekre vagy spirituális megelégedést. Fel lehet-e ezt róni bármelyiküknek is? Ha pedig valaki belekezd, és magáévá teszi a tanokat, onnantól kezdve nincs kilépés, legalábbis szellemi szinten - soha. Ha kisgyerekként rádöbbenek, milyen finom étel az alma, először keresni, majd - énhatékonyságomat felismerve - gyártani kezdem azokat a helyzeteket, ahol hozzájuthatok e gyümölcshöz. Ez jó nekem, ezért nem is akarom nem tenni. Sőt, akiket szeretek, nekik is meg akarom adni az almaevés gyönyörét. Ha valamiről úgy hiszem, jót tesz nekem (még ha közben félelmeim, kétségeim és talán kudarcaim vagy fájdalmaim vannak is miatta), ragaszkodni fogok hozzá. A legnagyobb jóért való küzdelem (elsőként annak elfogadása, hogy van legnagyobb jó, másodsorban azé, hogy az én tevékenységem nélkülözhetetlen a cél elérése érdekében) mindig a mozgatórugó, ha valaki végleg leteszi a voksát egy ilyen jellegű közösség, vagy szekta mellett. Ezt a filmet azért találom rendkívül meggyőzőnek és tisztességesnek, mert látható benne mindaz, amit egy ember átélhet a megvilágosodás/agymosás útján. 
Tetten érhető a kezdeti lelkesedés, a nyugvó lelkiismeret, a válaszok meglelése, munka a változásért, örömök és harcok az Énnel, kétségek, félelem a veszteségtől, félelem a kárhozattól (számomra a legmaróbb félelemtípus), szorongás, lelki és testi bajok, s a kérdés: ha képes is az ember bezárni maga mögött az ajtót, meg tud-e szabadulni valaha is attól a bénító érzéstől, hogy rosszul döntött?

Értőn és érzőn kell nézni ezt a filmet, ne az ítéletalkotás legyen a cél, hanem a megérteni akarás, és a látókörtágítás. Én azért sírtam, mert eszembe jutott életem legfájóbb időszaka, amikor hasonló cipőben jártam, nyakig benne egy másik közösségben (még ma sem tudom leírni azt a szót róla, hogy szekta, hát erről beszélek.) Szépen kanyarintja a forgatókönyv az újabb és újabb köröket, hogyan merül valaki egyre inkább a tudatosságnak hazudott manipuláltság állapotába, és nem hallgatja el végül azt sem, hogy nincs egyetlen helyes út, és senki sem fekete vagy fehér, és a gyermekkori abúzus soha, soha nem múló nyomot hagy a lélekben.
Ne higgyétek azonban, hogy nincs markáns véleményem.
Szerintem a szcientológia egyház egy szekta. Szülőként ellenezném, hogy a gyermekem a tagja legyen. Elhiszem azonban, hogy sokak békességet, önbizalmat nyertek a szcientológiai módszer, az auditálás során. Én áltudományosnak, manipulatívnak és nyereségorientáltnak gondolom a szervezet működését, ezért ajánlom ezt a filmet. 

 

Míg végül semmid sem marad (Bis nichts mehr bleibt) (2010)

(A film eredeti nyelven is megtalálható a youtube-on, magyar felirattal, részletekben. Én szeretem eredeti nyelven nézni a filmeket, ha lehetőség van rá, itt található az első rész, ha más is inkább ennél a verziónál döntene.)

Hogy mi a jó

Jó ideje már, hogy allergiás vagyok a szelektív toleranciára, csak elég későn tudtam megfogalmazni magamnak ezt az érzést, illetve rátalálni e szakkifejezésre. Még a gyomrom is összerándul, ha azt tapasztalom, hogy valaki egy bizonyos, hátrányos megkülönböztetéssel küzdő embercsoportért harcol, s közben másokat ő maga ítél el, a saját normái mentén. Értem én, hogy sokakat bosszant, felháborít, elkeserít, őrületbe kerget a konzervatív heteroszexuális cisznemű fehér férfi-uralta társadalmi elvárásmalom, és a rengeteg bántalmat egy idő után már nagyon nehéz nem gyűlöletbe fojtani. Mégsem szabad elfelejteni, hogy a megbélyegző megbélyegzése sem vezet jóra - állandóan küzdeni a korlátolt nézetekkel, csak ez lehet a megoldás. A megelőzésre, a meggyőzésre tett kísérletek jelentik a fejlődést, bár roppant nehéz és emberőrlő a nem történik soha semmi fejlődés-látszata. 

Akkor döbbentem meg először a saját gyarlóságomon (akkor annak gondoltam), mikor középiskolásként zavarni kezdett, ahogy egyre több olyan szervezet, alapítvány, politikai csoportosulás stb. született, mely a hátrányos helyzetű emberek segítését tűzte ki céljául. Beláttam, hogy fontos babakocsis helyet hagyni a busz ajtajai mellett, vagy jelnyelvvel közvetíteni egy-egy tévéműsort, mégis álszentnek éreztem sok ilyen harcot. Időbe telt megfogalmazni, pontosan mi is keltett bennem rossz érzést, (miközben halkan persze végig drukkoltam a civil erők győzelmének): hiányoltam azt a törekvést, ami csak úgy magáért az átlagemberért áll ki. Úgy éreztem, ha általában az egymás felé fordulásért, a felebaráti szeretetért kampányolnának, dolgoznának, csatáznának őszintén, akkor már magától értetődő lenne, hogy a társadalom számkivetettjei is a megfelelő odafigyelést és törődést kapják. Azt tapasztaltam, hogy szeretetlen emberek hirdetik a szeretetet, túl sok volt a bor, kevés a víz. (Borzasztó leírni, de volt olyan is, hogy gyanakvón, rosszat feltételezve méricskéltem a jóért küzdő egyéneket, olyan mély volt bennem a kiábrándultság a humanizmus eszméjét messze elkerülők, önmagukról teljesen téves képet alkotók miatt.) Nem tudtam megelégedni az egy jó ügyért való harccal, mindenkitől azt vártam, az embert szeresse, az embert akarja jóvá tenni, általában az összeset, mert ha valaki mindenkit szeret, akkor olyan bölcsen, elfogadással, előrelátással és empátiával törődik embertársaival, hogy magától valósul meg az akadálymentes közlekedés, a zökkenőmentes integráció vagy a rasszizmus nélküli élet. Fiatal és tapasztalatlan módon megfeledkeztem e szervezetek olyan fontos funkcióiról és eredményeiről, mint a figyelemfelhívás hatékonysága, a látókör tágítása, és korlátoltságomban eszembe sem jutott a fordított irányú mechanizmus lehetősége: amikor egy kis csoport tagjai iránt végzett kemény munka és szeretetképzés alakít úgy át valakit, hogy aztán a nagy egésznek, az emberiségnek tud sokkal nagyobb szeretettel, tisztelettel adózni. 

Nagy sóhaj, megkönnyebbülés, mert nem arról van szó, hogy rossz ember lennék, aki egy vállrándítással átlép sokak szenvedése felett, hanem érzékenyen érint, ha valaki szelektál, és kifordítja, helytelenül használja a tolerancia szót. Nagyon nehéz meghúzni a határt a jó és a rossz között, a társadalmi normák által kialakított erkölcs irányadó lehet, de sokszor csalóka, a lelkiismeret fogalma meg egy olyan bonyolult teológiai és filozófiai gondolatkör, hogy már nem is merek saját véleményt alkotni vele kapcsolatban. Hogy mi a jó, arra csak egyféle választ fogadok el: ami szeretetből fakad, s még így is rengeteg a kérdőjel. Milyen az igazi szeretet? Kinek az érdekét kell néznem, ha szeretettel akarok cselekedni: egy bizonyos egyénét vagy a társadalomét? Bűn-e valami, ha az elkövető nem gondolja annak? Meddig engedhetem (a szeretetteljes elfogadásra hivatkozva), hogy egy szeretetlen egyén folytassa tevékenységét? Vannak-e egyetemes szeretettörvények, vagy rugalmas, szituációk adta szeretetalkotást képzeljek el? Ha már döntöttem a jézusi tanítás mellett, hogyan használjam azt helyesen? 

Röviden írtam már az intoleráns toleranciától való viszolygásomról egy régebbi bejegyzésben. Jó érzés látni, hogy én is változom, hogy a középiskolás önmagamhoz képest kevésbé vagyok intoleráns, és jobban látom az egyéni igazságok törékenységét. Biztos vagyok benne, hogy ez a helyes út.

Egyéves

Elég furcsa dolog blogszülinapot ünnepelni, nem is csináltam semmi ilyet. A legutóbbi bejegyzés közzétételénél megláttam, hogy épp egy éve kergetem a szavakat ezen a felületen. Nem kerekedett bennem tortás, gyertyafújós jókedv, inkább elégedettséget éreztem, mert van értelme a blogírásnak. 
Vannak, akik naponta milliós nézettséget produkálnak, én őrült boldog vagyok ettől a néhány ezer kattintástól is, és hogy igényes, a világért tenni akaró blogok/olvasók/hírgyűjtők osztották meg írásaimat (szám szerint ötöt, ha a szeretteimet nem számolom), meg még egy szépirodalmi portál is, ez büszkeség. És az is nagyon jó, hogy leveleket kapok, régi és új ismerősöktől, hasonlóan és máshogy gondolkodóktól, és megerősödhetnek az emberi kapcsolataim, olyan régi, erős várak is, mint a testvéremmel épített. A legszebb ajándék pedig az, hogy körvonalazódik az utam, hogy hogyan találok boldogságot (az adásban), és hogyan tudok jobb emberré válni - hiszen ezért csinálom az egészet, és de jó, hogy végre türelmes tudok lenni egy cél elérésében.

És ha születésnap, akkor ajándékozás.

1. Az önkéntes barátnőm küldte e linket, megerősítve sok lavblogomos bejegyzés tartalmát. Hurrá, hogy mindig kapunk egy-egy szép visszacsatolást!

2. Ma délután a Kippkopp a hóbant olvastam a kislányomnak. Remek mesekönyv. Miután a gesztenyegyerek segít a széncinkéknek, boldogságot érez. Magyarázat nem is kell, értik ezt kicsik, nagyok.

"Egyszeriben elmúlt Kippkopp fáradtsága. Nagy-nagy jókedve kerekedett. Belehemperedett a puha hóba. Bukfencezett, kurjongatott."

3. Újraolvasom Erich Frommtól A szeretet művészetét. Másodjára egész más gondolatokat szül bennem a kis kötet, egy apró részletet begépelek nektek, boldog születésnapot mindenkinek!

"Az alkotó személyiség számára adni egészen mást jelent. Ez a hatóerő legnagyobb mérvű kifejeződése. Amikor adok, ebben a tettben átélem erőmet, értékemet, hatalmamat. A felfokozott vitalitásnak és hatóerőnek ez az élménye örömmel tölt el. Túláradónak, bőkezűnek és ezért örömtelinek élem meg önmagamat. Adni nem azért nagyobb öröm, mint kapni, mert veszteség, hanem mert tulajdon elevenségem fejeződik ki benne."

 

Szeresd önmagadat jobban, mint...

Az idei Terézanyu pályázatra én is beneveztem. Nyerni nem nyertem, viszont kárpótoltak a győztes szövegek, szemezgessetek az oldalról! Gyönyörű, tanulságos esetleírások. 
A sajátom így szólt (az egyik bejegyzésemet bővítettem ki, ezért lehet egy-egy mondat ismerős a szemfüleseknek):

„Hagyd csak, majd én megcsinálom!” - így szólt a gyerekkorunkat átszövő, meleg anyai felajánlás, mindig, minden helyzetben. Nem éreztük, hogy bármi hátrányunk származhatna a dologból, természetes volt, hogy magától ott termett a nagyszünetben az emeletes szendvics a gondosan körbeszalvétázott uzsonnás dobozból. A ruhák és az edények tisztán és illatosan sorakoztak a szekrényben, az ebéd mindig készen várt, a postánk meg feladva, az időpontjaink egyeztetve, hajfonatunkban a varkocsok katonás rendben - nekünk sosem volt gondunk ezekre. Valahogy így esett, hogy végül ott álltam ifjú feleségként a messzireköltözés kapujában, hasamban egy mozgékony kisbabával, körülöttem meg félelemben ázó barátokkal és családtagokkal, akik elképzelni sem tudták, vajon hogy fogom megoldani a rám váró feladatot.
Tényleg nehéz volt, nem tudtam főzni, lépésről lépésre kellett megtanulnom a házimunkák sorát, a leveszöldségek nevét, az ágyneműhúzás fortélyait, közben megszületett zsivány lánykánk, a maga függőségeivel (az igény szerinti szoptatás nálunk napi egyet jelentett, de azt szünet nélkül, nagyjából tíz órán keresztül.) Hogy mégis képes lettem a semmiből szép otthont varázsolni, a szobákat megtölteni a finom tyúkhúsleves illatával, a gyerekből érdeklődő, a férjből meg büszke embert csinálni, annak köszönhető, hogy belém égett az anyai példa. Hamarosan én is a hagyd csak-típusú anya lettem, megfelelve minden beépített elvárásnak, éjfélig tűzben égve, családjáért megalkuvó mártírként. Nem volt egy darab morzsa sem a konyhapadlón, egyetlen megítélhető momentum sem az életemben, csak én voltam, egy valódi pin up háziasszony, egy – először sokkoló, majd mámorító – felismeréssel, ez így nem elég nekem.  Önmagam feladása volt közös életünk első éve, állandó takarításhegyek, precízen megformált mondatok a hazaküldött e-mailekben, megfelelési mókuskerék, ráadásul úgy, hogy nem mások kényszerítettek ebbe a helyzetbe – ezt magamnak köszönhettem.
Nem tudom, pontosan hogyan született meg bennem a változás, talán egy-egy délutánnal, amikor a férjem elment sétálni a kicsivel, s rám szakadt a tökéletesre rendezett lakás, meg a gondolataim. Hiába találtam vissza régi hobbimhoz, az olvasáshoz, hiába leptem meg magam egy újabb szenvedéllyel, amolyan kreatív anyukaként, végig azt éreztem, ezeket a napokat nem én rendezem, hanem a kényelem és az elvárás. Újabb célokat kellett megneveznem, elkezdtem nyelvet tanulni, tornázni, kedves közösségekbe csöppentünk hirtelen, s ezek mind a magamra találásban támogató dolgok voltak, de még mindig másoknak akartam megfelelni. Nem hibáztatom magam, hiszen annyian megjegyezték, milyen sokra vihetném, s így minden egyes német szó bemagolása, minden egyes hasizomgyakorlat, minden egyes sikerélmény a gyereknevelésben a többieknek szólt, nekik akartam bizonyítani.  Aztán valahogy mégiscsak megjött a felismerés, hogyan lehetnék őszintén boldog. Magamban hordozva az anyai örökséget, de a bensőmre figyelve, saját intuícióimat követve végre meg tudtam fogalmazni: nekem az a legfontosabb, ha másoknak segíthetek, akár önkéntes munkával, akár anyagi segítséggel, akár csak odafigyeléssel, szeretetadással. Akkor érzem értékesnek, fontosnak az életemet, s benne magamat, ha mások javára lehetek, és számomra az a legszebb ajándék, ha az adás fonákjaként végül én kapok, én gazdagodom, magam számára is első helyre kerülök. Különös, transzcendens dolog,  hogy az odaadásban én végül képes voltam így megerősödni, és boldogan el tudtam engedni azokat a dolgokat, melyekkel addig a lelkiismeretemet nyugtatgattam. Új rendszer irányította az életemet, lehetőségeket kerestem a jótékonyságra, blogot kezdtem írni az elhatározásaimról, a született feleség-üzemmódot felváltotta egy önmagában és céljai helyességében bízó nő tudatos magatartása, s bár így is másokat fontos helyre emelve, az emberséget első számú értéknek tartva élem napjaimat, mégis én lettem magamnak az első. Megtanultam úgy szeretni önmagamat, hogy a felebarátaim is gyönyörűvé, nagyon szerethetővé váltak a gondolataimban, és ennél nagyobb boldogságot, elégedettséget elképzelni sem tudok.
Emlékszem, az iskolában tanították, nyelvészek egy csoportja megfigyelte, hogy a vizsgált nyelvek összességében létezik az a metafora, miszerint "az élet utazás". Erre gondolunk, mikor azt mondjuk valakire, nagy utat tett meg idáig, vagy révbe ért. És ez olyan szép. Utazásként tekinteni az életre, az egyik legemberibb önértelmezésünk, s jól megfér benne sok filozófiai irány. Hogy hogyan változunk, attól függ, hogyan zajlik a mi kis utazásunk, hogy hova születünk, hogy kikkel találkozunk, hogy mit olvasunk, hogy épp milyen szó üti meg a fülünket egy séta alkalmával. Olyan sok minden hat ránk a nagyjából hatvanévnyi zötykölődés során, olyan megható ez a színes kevercs, hogy azt gondolom, a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az a változásra való képtelenség. Felelőtlenség nemet mondani a bennünk születő új gondolatokra, s nagyon nagy hiba, ha magunkról megfeledkezünk ezen az  érdekes, izgalmas utazáson. 

 

Eurovízió

Leírom én is, mit gondolok az egészről.

Olyan régi dolog ez már. Hogy mindenféle szintek vannak, hogy az egyéni igazságok keresztbe-kasul átszövögetik  egymást, itt-ott találkoznak, sok helyen eltávolodnak, de egy valamiben mindig megegyeznek: hangoztatásuk során megmutatkoznak a faszacsávók, a megmondók, a szelídek, a békések, a bölcsek. Sok igazság-platform van Conchita Wurst győzelmi topikjával kapcsolatban is. Tömegek számára hozta el a megerősítést a meggyőződésben. Aki meglátja benne a transzszexuálisok elfogadásáért vívott küzdelmet, ezért fogja éltetni és támogatni. Akit megerősít a szokatlantól való félelmében (undorában), még hangosabban hirdetheti ezután a "tenni kell ellene"-teóriát. Aki a marketingfogás hatalmát tapasztalja meg az esetben, közgazdasági érveket fog felsorakoztatni az eset tanulságanalízise során. Lesz, aki a transzvesztiták védelmében fog szót emelni Conchita Wurst ellen, lesz, aki a családokéban. Támadni és isteníteni fogják ezer oldalról, és mivel gondolkodásra és döntéshozásra kényszerít embereket, az ügy megkapja majd a polgárpukkasztás presztízzsel bíró címkéjét is.

Az én igazságom tartózkodó, valahol szimpatizáló, valahol óvatos, valahol felháborodott. A Puzsér Róbert által találóan megírt kritika bizonyos szempontból összecseng a gondolataimmal, nekem is az volt az első gondolatom, hogy ez az ember hamis képet fest egy fájdalmas emberi identitásharcról. Amit Dana International esetében őszinte csatának éreztem, itt egy színjátéknak rémlik, de nem feltétlenül az előadó részéről. Lehet, hogy naivan, de úgy hiszem, Conchita Wurst talán tényleg hisz abban, hogy millióknak fog jó példát mutatni. Próbálom remélni, talán így lesz. Bár a szakállas nő-identitás bizarr, és létjogosultságát tekintve kérdőjeles (máshogy írom: nem tudom, őszinte-e), arról legalább egyértelműen nyilatkozik, milyen fontos az önelfogadás, a kiállás önmagunkért. Én nem tartom az ő háborúját igen fontosnak és tanulságosnak, inkább figyelemelterelésnek, erős reklámfogásnak, szétzúzott és/vagy tenni akaró lelkek kihasználásának. Még egyszer hangsúlyozom: semmiképpen sem gondolom őt fontos témának, inkább csak eszköznek, hogy az Eurovíziós Dalfesztiválról írhassak. 

Mert van itt egy kevésbé emlegetett, nagyobb probléma: az álszentség. Az összefogó Európa álságos, nem létező fogalom. Különböző nemzetek, különböző problémákkal, történelemmel, sebekkel, kultúrával, nyelvvel - egymásra fújó gazdagok és szegények, fensőbbséges francia és német sörözések a kocsmákban, a görögök meg az ukránok most aztán többé már ne a mi kontónkra igyanak, nevetnek. Látom, hallom, érzékelem én a közvéleményt. Mégis évről évre megrendezik  ezt a versenyt, ahol az átlagemberek egymás mellett, békében lobogtatva a zászlókat véleményt formálnak, méltatják a szláv melleket, az ukrán énekesnő dalát együttérzőn felpontozzák, az orosz ikreket meg jól kifütyülik (pedig az ő popszámuk sem volt rosszabb, mint bármelyik győztes dal akár). Megkapjuk a "hallatjuk a hangunkat" kielégítő érzését, a motivációs topikokat (mindenféle szakállakról és - a franciák jóvoltából - bajszokról), toleranciáról, előítéletmentességről. Közben megállíthatatlanul fokozódik az EU feszültsége Oroszországgal, és nem könnyű eldönteni, melyik hatalom sátánibb. Conchita Wurst főnixmadara eltörpülni látszik e probléma mellett, de legalább van min rágódnunk, van miért lelkesedni, felháborodni, coming outolni, apátiába, reményvesztettségbe süllyedni. 

Ha kérdeznek a dalfesztiválról, ezért mindig csak annyit mondok, nagyon szerettem a magyar versenyző előadását, meg bírtam még a finnekét is (helyes fiatal fiúk gitárral, ide hozzám mind), és nem meglepő az osztrák versenyző győzelme sem, a Rise Like a Phoenix pont olyan hatásvadász dal, ami egy ilyen versenyen tökéletesen tud működni. Beszéltük is előre a férjemmel, mi, a mindentudó faszacsávók, hogy vagy a szakállas nő nyer, vagy a szolidaritás pajzsára emelt ukrán lány.

 

Kapcsolataim

Tagadhatatlan, hogy külföldre költözésünkkel elindult egy változási folyamat legfontosabb kapcsolatainkban. Nem szeretnék hazudni, egy esetben sem fordult elő a megerősödés. Pár hete foglalkoztat ez a téma, és bár úgy ültem most le a géphez, hogy meg tudok már fogalmazni néhány domináns irányvonalat, ne várjatok részletes, átfogó tendenciafeltárást. Tapasztalatok alapján írok a csalódásaimról, a kisebb örömökről és azokról a dolgokról, melyeket egyszerűen csak tudomásul vettem, belenyugvással elfogadtam.

A családtagokkal szerencsére továbbra is jól működik a kommunikációnk. Amikor hónapokig nem látjuk egymást, nagy segítség a skype. Eltekintve a néha feltűnő, bosszantó technikai hibáktól, rendszeresen tudunk beszélgetni, látjuk egymás arcát, meg tudjuk mutatni az újdonságokat a szobában, meg a gyereket, hogy mennyit nőtt. (Feltéve, hogy ezt a gyerek is így akarja, mert előfordul, hogy inkább a kisházban gubbaszt, és csak azért se jön a kamerába mosolyogni. Ilyenkor szomorkodunk, de megértünk - a vonal mindkét oldalán.) Sok előnye van ennek a kapcsolattartásnak, segít a túlélésben, és amikor megérkezünk a reptérre, az mindig nagyon természetes találkozás, nem árnyalják kínos, furcsa, zavarteljes pillanatok, mint sok hosszú távollét utáni első percet. Ha a honvágyat egy egységnyinek tekintem, nagyjából a felét képes semlegesíteni a skype-os kapcsolat. Van benne felszabadultság, sok-sok humor, szituáció adta megkötöttség, csipetnyi képmutatás, főleg önmagunk felé, minden rendben és minden természetes, jobb, mint valaha.
A kishúgommal egyenesen fellendült a kapcsolatunk ebben a hiánygazdaságban, érthető, megszabadultunk egymás különbözőségétől, a távolból minden sokkal elviselhetőbb, és a randomságban barátok lettünk. Bennünk volt ez az intenció régebben is, de egy házban élni és szeretni, ez nem mindig könnyű. A szülőktől való függés enyhült, dolgozom a leváláson. Nem tudom, hogy a család szót hallva melyik embercsoport ugrik elő elsőként az agyi fachból: a két barnaszemű, vagy az otthoni három, akikkel sok évet lehúztam. Újra és újra rádöbbenek, miféle brutális újidentitás-építés zajlik épp magamban, és ez miként hathat a gyerekem és a férjem közérzetére és önbecslésére. 

Aztán a barátok. Kevesebbet találkozunk, a telefonos kapcsolattartás velük valahogy nem működik olyan jól. Az otthoni, szűkreszabott beszélgetéseknek koncentráltan, lényegretörően kell haladni. A mi-minden-történt sok időt elvesz, főleg a kreativitástól, a nevetéstől, a témák közötti, felelősség nélküli csapongástól, és ez nem tesz feltétlenül jót. A döntéseim (eredményei) tálcán kerülnek a barátnőim elé, nem kialakulásában követik nyomon a kisebb-nagyobb énváltozásaimat, már mindig csak a határozottságot kapják belőlem, és ez bizonyosan félelmetes lehet számukra. Elment egy ilyen barátnő, két hónap múlva visszajött egy olyan. Ha együtt lennénk, egész máshogy zajlanának ezek a változások. Ha egy folyamatban ismertek a miértek, és látjuk a buktatókat, a kicsiny kudarcokat és sikereket, oly szépnek hatnak a személyiség rezdülései. De ha csak a végeredmények csapnak arcul évszakról-évszakra, akkor nem marad más, csak a csalódottság, a nem együtt változás fájdalmas érzete, részemről meg a "nem tehetek róla, így alakulok" szomorú, de dacos bocsánatkérése. 

És az itteni új barátok. Három családdal alakul közöttünk a kapcsolat. Kapaszkodunk egymásba, összeköt a közös nyelv, meg néhány életrajzi vonatkozás, hasonló szituáció, segítségnyújtás. De ez még nem barátság, csak szeretetkereső, kellemes viszony, amiből bármi megszülethet, nem tagadjuk. Hálás vagyok ezekért az emberekért, a közelségükért, hogy ők is kiveszik részüket a honvágygyilkolásból. Nem érzem még ezt az országot otthonomnak. Vannak jó élmények, szép a környezet, és sikerül elérni, hogy a gyereknek az legyen a biztonság, ahol épp velünk együtt van. Sokszor hetekre megfeledkezem a magyarországi gyökerekről, a városunkról, aztán egy csendes pillanatban hirtelen csak belémvillan, mennyire más lehetne otthon. És az otthon alatt az embereket, meg a kis kertet, meg a házat értem. Nem hiszem, hogy azért nem változik bennem ez a dolog, mert nem akarnám, hogy változzon. Aki jó helyre születik, az sosem lesz képes máshol teljesen feloldódni, ezt érdemes megfontolni minden költözőnek. 

A kaland, az meg egy teljesen más oldal, és hatalmas öröm, hogy évekre befogadott minket is egy hatalmas, gyönyörű, gazdag ország. Az utazás élénkít, befogadóbbá tesz, és okosít ezer helyen. A látóköröm tágítása - az egyik legnagyobb boldogság az életemben, de ez már egy másik bejegyzés tartalma lesz.
 

Amikor az otthoni három jött az itteni háromhoz

Alkalom szüli...

... ezt a bejegyzést.

Néha előfordult már, hogy megloptak. Például harmadikos koromban, apámtól hetente kaptam az új, csodásabbnál csodásabb, fenekén újratölthetős ceruzákat, de olyan kis béna voltam, hogy rendszeresen az iskolapadban felejtettem a tolltartómat, és mindig, mikor az ebéd után ráeszméltem a hiányára, és rohantam fel az emeletre visszaszerezni a kincseimet, már csak a kibelezett, az új ceruzáktól gondosan megfosztott zippzáros vacakot találtam, a napközisek gondoskodtak róla. Hogy fájt ez nekem! Húszperces volt a hazaút busszal, könnyek folytak az arcomon a csuklóban kapaszkodva, a kanyarokban irányt váltva. Otthon persze egy szót sem szóltam a dologról, nem félelem, inkább a sajnálat és a szégyen miatt. 

Sok évvel később, amikor betörtek hozzánk, nem az volt a legnagyobb fájdalmam, hogy elvitték a mosógépet vagy a mikrót, jobban sokkolt a tény, hogy berontottak a privát szféránkba, egy idegen kéz matatott a személyes tárgyaim közt az összes fiókomban, idegen szemek vizslatták a képeket a falon, és idegen emberek érezték úgy, hogy sáros cipővel keresztülsétálhatnak az ágyamon. Érdekes, hogy ezt váltotta ki belőlem a betörés, kultúrhiszti ez, a civilizáció adta viszonyulás. 
Volt még egy eset, mikor ez a viszonyulás  meglepett, persze csak magamban. Egy nagyobb baráti társasággal strandolni voltunk, és amíg fürödtünk, ellopták egyikünk edzőcipőjét. A fiúk azonnal kergetni kezdték a feltételezett tolvajokat (vidéki szabadstrand, biciklik, 90-es évek, én így szeretlek), és végül meg is lett a cipő. Addigra már a meglopott fiú szülei is megérkeztek, állt a bál. Az anyuka, akiről tudtuk, hogy templomba járó, gyakorló keresztény, megkérdezte a tolvajt, szeretne-e ő is ilyen cipőt, mert akkor vesz neki. Erre a fia fennhangon tiltakozni kezdett, dehogyis vesznek ők bármit is egy szemét, aljas brigantinak. Érteni véltem mindkét reakciót. Épp olyan nyugalommal tudtam szemlélni a megbocsátó, szeretetteljes viszonyulást, mint a megbántott, felháborodott énkitörést, és éreztem, pont így reagálnék én is, egyszerre mindkét módon, váltogatva az énállapotokat, hagyva, hogy érvényesüljön a kisördög, meg az a mindig jámbor angyal is bennem. 

A mostani eset váltotta ki belőlem a legnagyobb szomorúságot. Mert nagy terveim voltak a postán érkező csomagommal, ajándékokat rendeltem a barátaimnak, a kislányomnak, magamnak. A férjemmel együtt adtuk le a rendelést, csupa nevetés volt már maga az átutalási aktus is, először csináltam paypal-es számlát. Aztán számolgattam a napokat, ma kell megjönnie (gondoltam ezt tegnap), alig vártam a színes kis apróságok kézbevételét, egész nap lelkesen tekingettem az ablak felé, még mindig nem volt ott a sárga autó, még mindig nem, de aztán majdnem két óra volt már, indulni kellett az oviba, hazafelé meg megszállta a fejemet valami kósza ötlet, hogy a gyönyörű napsütéses, nyárfaszöszös levegőben a városszéli kis játszótérre menni lenne jó. Így történt, hogy a szomszédnéni lengyel ápolónője vette át a csomagot (Valentina épp szabadságon van), aki az átvétel után az ajtóban felejtette a dobozt, ami aztán rejtélyes körülmények között eltűnt. Senki nem tud róla semmit a szomszédok közül, valószínű, hogy egy járókelő meglátta a bejárat előtt árválkodó csomagot, és úgy döntött, magával viszi. Frau Joana pedig (ő a lengyel ápolónő) még aludni sem tudott éjszaka, annyira bánja vétkét. Kisírt szemekkel jött hozzánk reggel gyónni: "az ő hibája, hogy eltűnt a dobozunk, az udvaron felejtette, aztán meg eltűnt." 

Úgy szeretem a férjemet, aki higgadt és rendes tudott maradni. Mondta Joanának, hogy nyugodjon meg, megpróbál megegyezni a csomagküldő szolgálattal, hiszen mi nem is írtuk a megrendelésre, hogy ha nem vagyunk otthon, átadhatják a dobozt a szomszédnak is. Engem  is nyugtatott, nem a világ az a néhány cucc, és hát tényleg nem az, csak annyira rákészültem már a kis faházakra meg vintage nyomdákra (szánalmas vagyok), hogy együtt dolgozunk majd a gyerekkel a színes kis ajándékokon, hogy nehezen tudtam uralkodni a csalódottságomon. 

Mára azért jobb lett, sokkal. Hajmosás előtt a falnak támaszkodtam az előszobában, és becsuktam a szemem. Eldöntöttem, hogy megbocsátok, leteszek egy terhet, elfelejtek egy szomorúságot. Pár percnyi némaság, megkönnyebbülés, és mikor kinyitottam a szemem, a hálószoba ajtaja résnyire nyílt a huzattól, a szemközti falon meg ott vigyorgott rám a két barnaszeműm portréja, és őszinte örömmel voltam képes leszarni azt a pár lyukasztót, meg miegyebet, ami a dobozzal együtt tovaszállt. Közben eszembe jutott az is, szegény Joana, majd én is szólok neki, hogy ne egye magát, volt már ennél nagyobb veszteség is az életünkben.

Nagy szabadság kimondani, bármit lopnak is el tőlem, túlélem. Az embereimet, a napjaimat színesítő szavaikkal, nem tudják felkapni és elvinni, és ez az igazi hakuna matata. (A bejegyzést becímkézhetném giccsfaktornak, de tekintve, hogy mélységesen őszinte, nem teszek így.)