Utolsó csepp nyár

Na, akkor az orrunkon át, lassan, vegyünk egy nagy levegőt, ügyelve, hogy a mellkasunk nyíljon inkább a hasunk helyett, teret adva a napsugaras nyári napok utolsó képviselőjének, a már csöppet sem virágillatú, de még friss illatoknak. Tározzuk be agyi polcainkba a zöldet, a sárgát és azt a meleg kékesporos sugárzást a fák lombjai közül, megtöltve minden fachot rendesen, kicentizve. Vegyük észre a gyerekek nevetését az utcán, a teret és időt osztó kis trillákat, a természet zeneiségét: ahogy a garaton át távozik az akadályozott levegő, minden kötelezettség nélkül és ártatlanságának teljes tudattalanságában. Én szeretem a nyarat, de készülök az őszre is, a színpompája vonz, meg régi nagy iskolás szerelmek emléke ilyenkor, és bölcs boldogságban égek. A most van. A most az most gyönyörű.

vÉLETlen

Tegnap írtam egy véletlen (össze)találkozásról, hogy milyen örömet okozott, hogy reményeim szerint ez majd egy kis változást hoz az itteni életbe, hogy milyen szép lehetőségeket rejt ez a nagy játék, amit napról-napra űzünk, hol tisztességesen, hol csalással, hol megúszósan, hol lelkesen vagy szkeptikusan, de mindig újra nekilendülve.
Ezen felbuzdulva arra gondoltam, ma egy kedvences bejegyzést írok, három olyan műre irányítva a figyelmet, ahol pont ez a téma: hogyan befolyásoljuk a nagy egészt egyetlen kis cselekvéssel, hogyan fonja át a mindennapokat a nagyon is valós és tervezett véletlen (feszül a szó önmagában, bizsergető ellentmondásában), és hogy milyen kevésen múlik minden, mindig.

1. A lé meg a Lola (film)

Német bravúr, techno-életérzés a kilencvenes évekből, hatásos képsorok (emlékszem, ahogy bambultam és tágult valószínűleg a pupillám is közben), szerintem a jóért küzdés zajlik itt is mindenáron. Mennyi minden múlhat pár másodpercen!

Itt megnézhető a film, eredeti nyelven, angol felirattal. (Valahogy az az érzésem, a megértéshez nem is kell nyelvtudás, szóval csak bátran!)

2. Felhőatlasz (film)

Úgy látszik, hogy ez a stáb (A lé meg a Lola) nem tud nyugodni. A rendező fogta magát, és tovább szőtte gondolatait az egymásrahatásokról egy új filmben. Sok-sok kritikát kapott, ő és még sok nagynevű alkotó, akik részt vettek a mű elkészítésében, hol van már ez a kultfilmtől, vágták a fejéhez. Én szerettem ezt az újat is, igen, már más a dimenzió és megjelent hálivúd is jócskán, mégis egy különleges alkotás ez. Egy szombat estét nyugodtan rá lehet szánni, egyedül, kettesben, sokan.

Ez itt már egy magyar szinkronos előzetes. 

3. Joseph Conrad: Véletlen (regény)

Egyszer már írtam róla, most megint nagyon idekívánkozik, a témaválasztás miatt főleg. Egy ilyen baljósan operáló szövegnél szinte már fáj a boldog befejezés, de a véletlenek egyszerűsége olyan szépen irányít e felé a különleges vég felé, hogy minden megbocsátható. Szép történet, különleges nőalak. Veled is megtörténhet.

Jó szórakozást, jó gondolatszövést!

Új kapcsolat születik

Amikor elköltöztünk Magyarországról, minden felesleges sallang lemállott számomra a hazaszeretet fogalmáról. Túl a nemzeti értékek tudatosításán, az ünnepek megülésén, a megemlékezések komolyságán, az országgyűlési választások iránt érzett felelősségen, a belföldi tartalmas kirándulásokon, Budapest és a Balaton szeretetén, a tenni-segíteni-adni-visszaadni-meghálálni akaráson, túl mindezen, pőrén és maszlag nélkül ott állt e két fogalom, haza és szeretet, jobb híján összekapcsolódva, egymást el nem engedve, görcsös egymásrautaltságban, egyszerű értelmében. A hiányban fogtam meg őket, ott lehetett megtapasztalni, hogy létező párosról van szó, hogy tényleg, újra és újra össze tud szorulni a torkom, ha hazaérek abba a kisvárosba, ahol sok a repedezett járda és keskenyek az utak, ahol a mackónadrágos emberek előreköszönnek és a mosolyukon látszik az ismeretség, a közös tapasztalat, az együtt megélt emlékek ráncba érett valósága.

Hogy szeretek én hazamenni!

Amikor reggel látom a pókhálót a kertben, hogy a nagy potrohos keresztes már visszahúzódott (jobb is, szoktam gondolni), amikor a kisboltban megcsap a linóleum fáradt szaga, amikor a tóban úszom, mennyi, mennyi emlék, amikor éjjel a buli után ott kötöttünk ki és a barátnőm, az a kis hülye bolond nőszemély, egy szál bugyiban rohangált ott a horgászok nagy örömére, azon mindig el tudok mosolyodni. Meg a nagy szavak, a fejlődésről, hogy hogy haladunk, hogy van ám már új művház és szép park, és micsoda világszínvonalú strand, meg szórakozóhelyek. Meg a vonatok, először az állomás hideg kőfalai, aztán a Keleti, a nagy hangos hangár, megtöltve gyrosillattal és valami megmagyarázhatatlan eredetű bűzzel, a tévében a bemondó, hát ő semmit sem változott, csak a frizurája más, és anyukám az aktuális hírekkel, hogy gondoljak csak bele, milyen szörnyű a helyzet! Az új pap különcsége, ó, az a bolt már bezárt, tönkrement, és a fiúk, a fiúk szép lassan elkelnek, megbolondítva különleges lányok által, hála Istennek,  és már csörög is a telefon, ezernyi hívás, meghívás, találkozzunk-sétáljunk-beszélgessünk, hát hogy vagytok ott kint, milyen az élet, ugye jobb, mint itthon? Az élet egyébként nem jobb, talán könnyebb kicsit.
Amikor Kiskörén még különlegesnek hatott a német szó, amikor az uncsitesókkal stoppoltunk és loptuk a búzát, vagy a pékségből áradó illat egy egész éjszakányi hangos zene után, abból egyszerűen muszáj enni, még ha kerítést is kell mászni érte, a rendhagyó igék harmadik alakjának magolása, az már egybeforr nálam az iskolával és az atlétikaversenyek is, meg a fogklinika, milyen kedvesen bántak velem ott, és volt aki meg bunkón, most hangosan röhögök, mert vicces egy szitu volt az. A hátizsákos fiatalok, ahogy fájdalmas arccal megyünk egyre feljebb a hegyen, aztán este a közös ének, azt, azt nagyon szeretném, ha a gyerekem is átélné egyszer, és a pesszimizmus, a megmosolyognivaló szájhúzások, a nehézségek, főleg anyagi téren és nincs munka, tudom, nekünk is okozott ez néhány nehéz évet, de remélünk még mindig, a vasárnapi családi ebéd, mért mindig húslevest kértünk rántotthússal?, a gépi fagyi, meg a kínos beszélgetések a buszon, az egyetem a büszke professzorokkal (telve mindenféle komplexussal), az iskolákból áradó gyerekordítással, a toldozott-foldozott kiskertek a porcsikarózsákkal, a büdöskével, tavasszal meg a tulipánerdőkkel.

A hazaszeretetbe olvad nálam a kis cigánygyerek a második osztályból, az árva, furcsa, szeretnivaló lány a hatodikból, meg a sunyi fiú a nyolcadikból, a himnuszunk katarzisba hajló utolsó előtti dallamsora, a kókai pincebuli spontaneitása, az elkúrtuk-életérzés fájdalma, először harcosan majd belátóan. És a szüleim, a testvérem, a barátok. Emberek az utcából, a városból, a reptéren, ahol még utoljára mindig magamba szívom a magyar szavakat, a furcsa-darabos hangsúlyokkal, az elégedetlen tónusokkal. 

Tegnap vásárlás közben odajött hozzánk egy anyuka. Magyarul szólított meg bennünket, félénken, enyhe akcentussal. Ő már régen elszakadt otthonról, a gyerekei nem tudnak magyarul, nem mennénk el néha velük játszótérre, kérdezi, hogy hallják a magyar szót, úgy örülne, ha mégis megtanulnák az anyjuk anyanyelvét. Nem lehetett visszautasítani, pénteken már megyünk is egy közös nagy játékra, közben a hasamban tűzijátékot érzek, annyira felvillanyoz az új kapcsolat lehetősége, egy darabka otthon, egy talpalatnyi Magyarország itt kint, s ők még azt hiszik, mi teszünk nekik szívességet, pedig ha tudnák, milyen boldogság most ebben a szép új dologban bízni!
Olyan sok lehetőség van adni és kapni, egymást segíteni, ez újra bebizonyosodott. Nektek van már projektetek a következő néhány napra?

Gyönyörséges

A hétvége margójára II.

Folytatnám a tegnapi bejegyzést.

Bár nem célom, hogy egy klasszikus egoblogot működtessek, mégis, hogy beinduljon valami olyan dolog, amit elképzeltem, amiről álmodom most is, ahhoz őszintén kell írnom magamról. A közt szeretném szolgálni, de ehhez magamban is rendet kell tennem, mint kicsiny részecske így szolgálhatok a nagy egésznek. 
Néha megbánom a nagy kitárulkozásokat, szégyellem, hogy ilyen énközpontú ez a felület, de újra és újra megnyugszom, hogy szükséges a szennyes kiteregetése ahhoz, hogy lássátok, én nem vagyok (és nem is gondolom magam annak) tökéletes, állandó harcban állok a démonaimmal, a jó útról való letérések és visszatalálások véget nem érve váltják egymást az én életemben is. Fejlődőképes vagyok a szeretni tudásban, ez boldogsággal tölt el (és vigyáznom kell, hogy nehogy büszkeségbe csapjon át, mert különben ott enné meg a fene az egészet), és szeretnék ebben meg is maradni, és ha lehet, másokat is magammal rántani ebbe a meleg-édes nyugalomba. (Ennyi elég is a mentegetőzésből, jaj, csak túl ne teljesítsem az elvárt normát...)

Tegnap írtam a természetes önellátás iránti vonzalmamról, egyre erősödő meggyőződésemről. (Fél)városi lányként azonban nem sokat tanultam meg a magamról való gondoskodásról, jó volt nekem a mindig előregyártott termék, és nincs is ezzel baj, csak most már másra vágyom. Szép lassan tanulgatjuk a férjemmel ezt az új életmódot, egyre gyakrabban járunk ki a szabadba (az erdők mindig ilyen csodálatosak voltak? tanulmányoztatok már közelebbről egy fát?), egyre több vadon termő bogyóról tudjuk, hogy mi, a kertecskénkben is van már szeder, málna, sóska, paradicsom, chili paprika. Ahogy a gyerek leszedi az érett gyümölcsöt, az valami megmagyarázhatatlan elégedettség-érzet, langyos belső bizsergés, cinkos egymásra kacsintás a felek közt: ez a jövőnk, ezt szeretnénk csinálni, fokozatosan csökkentve a függést a tömeggyártástól. 

Történt, hogy olyan gazdag a paradicsomtermésünk, hogy elhatároztuk, befőzünk télire. Higgyétek el, bátorság kellett hozzá: a férj a számítógépes játékoktól zsúfolt fejével és a feleség a most-mi-a-különbség-a-karalábé-és-a-zellergyökér-közt konyhai tudományával. És nagyon örülök, hogy belevágtunk, mert már ott sorakoznak a polcon a befőttes üvegek, telve minden földi jóval, tartósítószer nélkül, úgy, ahogy az Isten megadta. Télre készülünk, a kopár földekre, a hideg estékre, amikor a meleg szobában majd a nyár emlékeiből táplálkozunk, miközben a (részben) saját gyártású töltött paprikát kanalazzuk.

Ezekkel az élelmiszerekkel örömet lehet okozni: magunknak, családtagoknak, barátoknak. Ajándékozhatunk belőlük a rászorulóknak, a nagyvárosi haveroknak (egyenek már rendeset ők is!), a szomszédoknak, a palántát adóknak, bárkinek. Ha csinosan csomagolunk, trendi gasztroajándékok landolnak a karácsonyfa alatt, és érezhetjük, ahogy máris menő hipszterpózba vágtuk magunkat. Jaj, de egyszerű és szép is az élet.

Szóval, akinek kedve és ideje: itt olvasható egy szuperkönnyű és hatékony befőzési metódus, csak hajrá. Kezdőknek és haladóknak, hívőknek és szkeptikusoknak, fiataloknak és még fiatalabbaknak, kicsinek-nagynak, mindenkinek ajánlom szeretettel. Nálunk-nekünk bevált, nagy örömforrás.

Hibás hibátlanság

A hétvége margójára I.

A nemzedékem jeles képviselője vagyok, le sem tagadhatnánk egymást, hordozom a mutatókat, büszkén vagy pirongva, mégis-mégis. Megvolt a gyerekkori sárga műanyag házikó, barnás árnyalatú fényképeken megörökítve, a balatoni nyaralások, angoltanulás már elsősként, hangsúlyozva hogy milyen fontos is ez, Walt Disney és Szívtipró gimi vasárnap délutánonként (hogy a Dallasról és Vészhelyzetről ne is beszéljek!), eszeveszett rajongás egy fiúbandáért, először nyálas, aztán alternatív zenei körökből, majd a felnőtt világban és a kapitalizmusban való hatalmas csalódással középiskolásként, a kispolgári lét megvetésével az arcunkon, a tobzódással az alkoholban, és igen, megvoltak a rockbulik és a diszkók is, a Martens bakancs és a technopata is, meg a füves cigi, aztán jött a vízipipa-korszak, a mind toleránsabbá és európaibbá válás, néha egy rövid ideig talán a spleen is megtalált, de volt itt még céltalanság, függés az internettől (most is), a gyorsulás elfogadása és belsővé tétele, a bölcs rácsodálkozás az ifjabb generációk helytelen viselkedésére (úgy látszik, ebben mégsem tudunk olyan nagylelkűek lenni), anyagelvűség, irtózás a politikától. És végül, ami szintén a mi érdemünk, az összeesküvés elméletek gombamód való elszaporodása, a nyitottság, hogy létezhet valami más is, mint amit látunk és belénkdöngölnek születésünktől fogva. A felismerés, hogy nem minden az, ami, sőt semmi sem az, a kis megvilágosodások, hogy milyen egy álszent világban élünk, ahol végsősoron mindent a kevesek kényelme irányít.

És így jut el egyre több ember arra az álláspontra, hogy erről a rossz irányba tartó vonatról leszállni volna jó, otthagyni minden mesterséges parancsszavát, építőelemeivel leszámolni, mert mind természetellenesek és felkészülni egy újabb utazásnemre, mert a vén gőzös már nem sokáig pöfög. Engem is érdekelnek ezek a témák, van bennem egy lázadniakarás a rendszer ellen, sajnos sokakat meg is szoktam lepni az ilyen kirohanásaimmal, még kértek is páran, kedves-szeretett embereim, hogy ne mondjak már ilyeneket, mert félni kezdenek. Nem szeretnék polgárpukkasztani, inkább segíteni, hogy jobban átlássák a miérteket és az irányt, hogy a hirtelen beálló változásokra rugalmasabban tudjanak reagálni. Nem gondolom, hogy éjjelente kicsi zöld emberkék tanulmányozzák a szokásainkat és a világegyetem nevetséges kis Truman showja lennénk, sem azt, hogy minden vezető velejéig romlott, gonosz ember, féktelen hatalomvágytól átitatva. Maradok inkább viszonylag objektív, próbálok osztani, a lényegre figyelni, a tapasztalataimra építeni, mi az, amit el tudok fogadni az elméletek kartácstüzéből, és az a baj, hogy az az így megmaradt néhány darabka is elképesztő, megdöbbentő. Először számomra is, aztán ha már forgattam annyit magamban, hogy nyugodtan tudok róla beszélni, másoknak is. Nem gondolom magamat őrültnek, inkább nyitottnak és odafigyelőnek, és végtelenül kritikusnak. (Gondolom, ezzel minden őrült így van.)

Na, azért e kacskaringós és terjengős bevezetés, mert le szerettem volna írni, hogy mennyi minden bajom van a mostani társadalmi berendezkedéssel, az előítéletekkel, a hülyére rögzült elvárásokkal, a célok szájba rágásával, a pénz mindenhatóságával. Vágyom az ártatlan életre, ahol a jóindulat és az egyszerűség a vezérelv, nem a felhalmozás és a megnemállás. Ha engem kérdeztek, mi az álmom, hát ez: így élni és másokat is így látni.

Barátnőm, akiről egyszer már írtam itt, küldte el egyszer ezt a linket nekem. Nagy hatással volt rám ez a bejegyzés. Ha van időtök, olvassátok el, nagyon tanulságos, szimpatikus, egyáltalán nem erőszakos tanúságtétel ez, és jó útmutatás, hogyan is lehet kialakítani egy független, nyugodt életet, szép lassan, de tudatosan. 

Nem ringatom magam nagy álmokba: tudom, hogy sokaktól igen távol áll ez a gondolkodás, és nem is szeretnék meggyőzni senkit. Már annak is örülök, ha pár emberhez eljuttatom ennek az életmódnak a hírét, az erre való lehetőséget. Nem szabad azt gondolni, hogy ez maradiság, vagy hogy a fejlődés elutasítása, meg kell látni, hogy ez pont az ellenkezője: vérbeli modernitás, a kor szellemiségének meghaladása, annak felismerése, hogy a létező társadalmi rend és irányítási mechanizmus beteg, az ember- és természetvédelem egyik legtudatosabb formája, a jövőre való felkészülés okos elkezdése.
Nem hazudok nektek, én sem vagyok egy biohuszár, vagy a tudatosság csimborasszója, sokszor azon kapom magam, hogy épp a fogyasztói magatartás tökéletes megtestesítőjeként díszelgek. De szeretnék változtatni ezen. Mások javára, és természetesen a sajátomére ugyanúgy.

A saját termés öröme tényleg nagy. :)

Hétvégi extra

Sok minden forog most az agyamban, se látok, se hallok a gondolatoktól, a teendők árjától. Válaszolni kellene annyi mailre, meg megírni a szokásos körlevelemet is. Érdekelne az egyiptomi és a szíriai helyzet, már kinéztem három szummázó írást, na azokat elolvasni és egybevetni, megkeresni a legnagyobb közös osztót, aztán utánajárni lehetőségeknek, hogyan lehet támogatni az embert magát ebben a tébolyban. A politikát félretenni, de az új István, a királyt mégis csak meg kéne már nézni, mert iszonyat érdekelne, csak hát a szerzői jogok itt kint, azt nagyon komolyan veszik (én kedvelem Alföldit, tényleg rosszat csinált?, valaki írja már meg nekem, könyörgöm!) Meg összeállítani azt a harmincas listát, amit már olyan régóta tervezek, közben pörög egy le(h)ánybúcsú netes felületen történő szervezése, vegyem már rá magamat az ötletelésre, és főleg a bepötyögésre. De a paradicsom a kertben, és főleg a sóska, már le kell aratni és előkészíteni a dunsztot, meg azokat a szemét meztelencsigákat leszedegetni róla és arrébb dobni, hogy holnap újult erővel folytathassam a kergetésüket. Jó lenne tovább mélyülni Az évekbe, mert elképesztően hat rám ez a Virginia Woolf teremtette világ és mert valami szimpátiát kezdek érezni Kitty iránt, a kis lusta disznaja az önbizalomproblémáival, pedig mások milyen szépnek látják, hát pont ez a baj mindig, nálunk is. És mindjárt ébred a gyerek, elsőként egy gyors ellenőrzés, hogy múlik-e a betegség, és mit reggelizik majd, apropó ebéd, a tésztát akár fel is tehetném  főni, eggyel kevesebb, de a lépcsőházat ma mi takarítjuk, ó, édes sorosság, meglennék nélküled. Az udvart majd együtt felseperjük a kicsivel, azt úgyis szereti, széthordja, amit én már megcsináltam, így van ez rendjén. (És a bolt, a pelenka, jaj, el ne felejtsem!) Elfogadni a kiadó visszautasítását, a visszautasítottság frusztráló érzése nélkül és örülni a dicséretnek, amit mégis megfogalmaztak a sok rossz között és hogy legalább gondolkodásra méltattak, egyszer csak meglesz az a mesekönyv is, meg délután a jugendfarmos nyárfesztivál, mindent bepakoltam már rá? Holnap meg jó lenne valami hálózsákot venni a gyereknek a piacon, mert jön a tél a hidegeivel, ő meg állandóan lerúgja magáról a takarót, nem tud nyugton maradni még álmában sem, nem csoda, ahol kamionok, amiket ő nem szeret, fekszenek le a gyerekszobában a szőnyegre és nevén szólítva köszönnek neki, az engem is szorongással töltene el, az íróasztalomon meg tornyosul a sok, a túl sok adminisztráció. És lassan már készülni kellene a hazaútra is, az édes újratalálkozásokra, ó, már érzem is a meleget a szívemnél, de az óvodás papírt még át kell futni a férjemmel, mert néhány kifejezést egyszerűen nem tudok lefordítani, és vajon ma este meg tudjuk majd nézni a Nyomorultakat? A virágokat átültetni, mert megfojtja őket az a kis térfogat, meg elolvasni azt az egyetlen bibliai verset, amit oda ki is írtam magamnak, hogy megértsek egy reflektálást, és a ruhák, létünk egyetlen állandó problémája, a mit vegyek fel véget nem érő csapdasorozata, az esküvőre... Közben meg haladni kellene a nyelvvel is, de estére elfáradok, és még hol van a játék, az öröm, a közös nevetés? 

Most még pár percig csend van, aztán beindul a tűzijáték, az elnyújtott anyáák a kiságyból, meg a háztartási eszközök zaja, meg a robotolásé, kicseszés saját magunkkal, a masírozás. Csak közben el ne felejtsek hálás lenni, örülni, hogy van helyem ebben a bolyban, ebben a fájdalmas és szép világban, egy kávé erejéig még itt ülni a kényelemben és élvezni a nyugtot. Megmosolyogni a gyerek tegnapi rajzán a nagykezű embert, rácsodálkozni a tej műízére, örülni a hétvégének. 

Ennyi volt. Megjött az első anya a gyerekszoba békéjéből, indítom a verklit.
Szép hétvégét.

    

Kérem a jókedvedet!

Olyan szörnyű volt a vasárnap, pedig akár szép is lehetett volna: délután már a nap is kisütött, végre volt időm megnézni egy régóta vágyott filmet, aztán bicikliztünk egy nagyot, a harmatos-langyos határban, elcsípve egy női focimeccset (hé, izgalmas volt!), és mégis. Azért e bú, mert a férjem, ahelyett hogy örült volna a heti egyetlen szabadnapjának, amikor velünk lehet és pihenhet, egész idő alatt tompa, depresszív volt. Magára öltött egy rosszkedvű arckifejezést, mosolyra nem nagyon nyílt a szája, és akármilyen tündérkés-kedves viselkedést is tanúsítottam, csak bámult fásultan, mint akinek örökre elege van ebből a kiábrándító és mocskos világból.

Mikor már végképp nem bírtam cérnával, olyan este nyolc körül, és kérdőre vontam, hogy mégis miért lógatja az orrát, azt mondta, á, ez csak egy rossz beidegződés, iskolás kora óta ez van, a vasárnap az már mindig olyan depis volt, tudta, hogy másnap megint hajnalban kelés és újra indul a mókuskerék, ő meg még szombaton meccsen volt és nem is tanult, és fáradt és elege van. Még meg is sajnáltam volna, ha nem lettem volna én magam csalódott, hogy a sok évvel ezelőtti iskolai emlékek miatt csesződött el egy mégoly szépnek ígérkező hétvége, így hát csak nagyot nyeltem, és egy rövid választ préseltem ki magamból: "Kár, hogy ennyire benned van ez. Pedig jó napunk is lehetett volna."

Hjaj, tudom én, hogy korán kel, sokat dolgozik és otthon egy kis döglésre vágyik, egy egészen passzív kikapcsolódásra, mi meg rátelepszünk a gyerekkel, ahogy hazaér, menjünk ide, menjünk oda, és a kötelező kirándulások, és legyen sziporkázó az a beszélgetés, meg kreatív az a játék. Legyen izgi a fogócska-bújócska, a hinta repüljön magasra, egye jóízűen az ebédet, kétszer szedjen, dicsérje, az utolsó kanálig nagyokat nyögjön, hogy údefinom, aztán meg legyen társ az ötletelésben-tervezésben, meg a bevásárlásban, és ne a használtautóponthut böngéssze, hanem inkább bújjunk össze. Meg még fordítson le léci egy szöveget, amit én nem igazán tudok hovatenni, és akkor már hívja fel a bankot és kérdezzen rá erre meg arra. Tudom, annyira nehéz. Olyan elhasznált, olyan fáradt lesz az ember, mire este végre az ágyba ér, az illatos-puha szivacsra dől, engedve a gravitációnak és már a válla is laza, nincs benne a szorongás, csak a bágyadt-jóleső kiengedés. Igyekszem is, hogy ne kérjek túl sokat, amit tudok, önerőből elvégzem, visszafogom a hisztit, mert abból mindig van bőven, és már tudom, hogy a fele sem szükséges, tényleg. Egyet kérek: a vasárnap szentségét, a búfelejtő-kiengedő-boldog-egymásra figyelő mivoltát. Meg is mondtam a férjemnek hétfőn: szeretném, ha most vasárnap jókedve lenne. Felnevetett, abszurdnak gondolt, aztán komolyra váltott, nem lesz nyomott, ígérte, majd odafigyel rá.

Voltam egyszer egy esküvőn, zsúfolásig telve fiatalokkal. Csupa jó barát, de egy nagy asztaltársaságnak, a legjobb barátok olvasztótégelyének nem volt kedve táncolni, módszeresen kiirtották a bulit, szegény menyasszony és vőlegény, keseregtek hogy miért olyan üres a táncparkett. Hiába roptunk mi páran oly lelkesen, a tágas terem újabb táncosokért kiáltott, s sehogy sem akart jönni az utánpótlás, a duzzasztó erő. Nem volt szép dolog a barátok részéről: igazán erőt vehettek volna magukon, és megtehették volna az ifjú párért azt a szívességet, hogy ülés helyett inkább mozgás (értsd: tánc) közben beszélik meg a lét fontos kérdéseit. 

A barátnőm írja szomorúan a levelében, fél, hogy olyan régóta szomorú bizonyos életesemények miatt, hogy bár barátja szereti és mindent megtesz jókedvének visszatérése érdekében, egyszer mégiscsak belefárad és kilép ebből az energiavámpír kapcsolatból. Nem hiszem, hogy ennyire veszélyes a helyzet, de nem szabad hátradőlni és változatlan hagyni a dolgok folyását, a kapcsolat a folyamatos adásról szól elsősorban. Mindkét fél számára, ez így igazságos, különben nincs is értelme. Van, hogy az egyik elesettebb, és egy ideig nem képes az áldozatra, de ha örökké tart ez az állapot, a boldogság halálra van ítélve.

Néha olyan könnyű lenne ajándékozni és megtölteni a másik ember szeretettankját, nem mindig a pénzbe kerülő dolgokra gondolni, hanem önmegerőltetni és jókedvet adni. Elhessegetni az önzést, a másikra figyelni és nem elrontani a boldogságát a citromba harapott képemmel. A hétvégén én erre szeretnék odafigyelni: a gyerekemmel jókedvűen játszom, a férjemmel jókedvűen nézek végig egy hülye akciófilmet (ha eléggé elengedem  magam, talán még a vicceken is sikerül felnevetnem, nem direkt, hanem mert eltalálták pont), és magamhoz is jó arcot vágok. Derűvel gondolok a nehézségekre, mert megtehetem (segítségül hívok majd egy nagy adag öniróniát), nem agyalok tovább a még mindig növekedő folton, az anyagi problémáinkon. Örülni fogok a hetedik napnak, a szabadságnak. És másokat is erre biztatok: legyen az a cél a következő napokban, hogy jókedvet adjunk minél több társunknak. 

Legyen szép hétvégétek!

Visszacsatolás

Próbára vagyok téve, hogy egy ilyen szép passzív magyar mondattal kezdjem az írást. Próbára vagyok téve, hogy amit leírok, komolyan is gondoljam, hogy nehogy a bort kortyolgassam a prédikált víz helyett. És ez ijesztő dolog, de valahol megnyugvás is, hogy amit teszek és megosztok, talán tényleg jó.

Tegnap a szépségről írtam, a gyerekemmel kapcsolatban. Majd beleizzadtam, hogy kifejtsem, milyen fontos a belső szépség magasztalása minden külcsínen túl. Pancsoltam a nagy szavakban, a nemes eszmékben, jaj, de élveztem, hogy értéket teremtek, hogy a jóra buzdítalak benneteket. És el is hittem magamnak, hogy nekem ebben már nem kell fejlődnöm, hogy én már elértem egy olyan szintre, ahol a lélek átveszi az irányítást a test felett, hogy nincs az a hatalom (vagy akcidens), mely engem meg tudna győzni az ellenkezőjéről. Én, az érett, a lélek embere, én, azt hittem, olyan vagyok, amilyennek lefestem magam itt, a blogon.

De nem.

Történt ugyanis, hogy a gyermek elkapott valami betegséget. Sunyin közeledett, ártalmatlan köntösbe bújt először ez a förtelem: egy kis szúnyogcsípésnek tűnő valami termett a gyerek bal csípőjén. Még sajnáltam is, szegény, milyen rossz helyen van, hogy fogja majd irritálni a pelenka. De a kis piros duzzanat növekedni kezdett, már legalább három centi átmérőjű nagy rózsás kráterré, és terjed, két babája is született, nem messze önnön magától. A vérvörös köröket duzzadt hurok öleli, belül pedig ezer apró pötty puffaszkodik, félelmetes, mintha egy parazita bújt volna a gyerek bőre alá, napról-napra erősödve, milliónyi kis sejtet téve áldozatául. Az orvosok egyelőre találgatnak, kizárták a lyme-kór esélyét, már a csípéseket is, most a gombás fertőzésnél tartunk. Röpködnek az antibiotikum nevek, egyik nap ezzel kenjük, aztán azzal, már feladtam mindenféle gyógyszerellenes elvemet, bármit megtennék, hogy elmúljon, legalább elkezdjen elmúlni ez a gyalázatos seb.

De nem.

És az elmúlt éjszaka csendjében, ahol a falakon mégis átszűrődő óraketyegés monotonitásában ritmusra kattogott az én agyam is, sorravéve a lehetséges helyeket-tevékenységeket, hogy mikor kezdődött pontosan, hol és kitől kaphatta el, és mi a következő lépés, ha ez az újabb balzsam sem segít, akkor hirtelen rájöttem, hogy az az egyik legnagyobb félelmem, hogy ez a kór szétterjed az egész testén, nem kímélve szép kis barna bőrét, és azt a festenivaló arcát sem. Nagy megdöbbenés volt! Hát ennyit jelentenek nekem a leírt szavaim, ennyire gondolom komolyan a terjesztett igémet? Tényleg ennyire fontos lenne nekem továbbra is, hogy szép a gyerekem? Olyan csalódás volt a válaszom: igen. Még mindig bennem van a világ: a szépség-fanatizmusával, a külcsín egekig magasztalt érzésével. Még mindig sok a munkám, a harc magammal, a belémoltott értékrendszerrel.

De nem. Nem akarom hagyni, hogy így maradjon. Igent akarok mondani erre a betegségre, minden szövődményével és veszélyével együtt. Harcolni szeretnék ellene, de nem hangosan, nem mindenáron, csak annyira, amennyire anyaként képes vagyok. A támogatás, a szeretés, az orvoshoz vivés, az utánajárás, a tapasztalatgyűjtés, a kenegetés, a gyógyszerért sok pénz kifizetés, igen, ezeket mind meg fogom adni. De a kérdésfeltevés, a szenvedés, az önmarcangolás, az ezerszer is elhangzó, önsajnálattól csöpögő 'miért', köszönöm, ezekből nem kérek.

Szeretem ezt a gyereket. Úgy, ahogy megkapom: ha kell szépen, ha kell csúnyán. Okosan-bután, jól-rosszul, kedvesen-önzőn, már midegy is. Igent akarok mondani rá, teljes egészében. Teljes egészemben.




"Ilyen lehettem én is!" (Ágh István - Gyerekjáték)



Sok a jóból

Van egy nagyon jó barátom, akivel nem bánt kesztyűs kézzel az élet. Röviden így foglalnám össze: hamar meghalt apa, akivel egyébként nem volt jó a viszonya, nemi identitás nehéz megtalálása majd rejtegetése tűzön-vízen át, kudarcok az iskolában és a barátságokban. Mégsem tört össze soha a súly alatt. Bár fél évig minden reggel hányt iskolába menés előtt, mert lelki roncs volt már az el nem fogadó közegtől, később megrázta magát, és csak ennyit mondott: "Nem baj, én legalább jól nézek ki." (És mi tagadás, tényleg nagyon szép ember.)

Valahol megfogta ő a lényeget, a társadalmat mozgató erők nyomógombját: aki szép, annak tényleg könnyebb. Vágyakozó tekintetek kísérik az utcán, könnyebben felfelé kanyarodik az a négyötöd,  több mosolyt-udvariasságot-megbecsülést-dicséretet kap úton-útfélen, mint kevésbé szép társai. Megjegyzik az arcát, az illatát, alakja vonalát, a mozgása különlegességeit, sőt, ami furcsa, még a szavait is. Fontos a véleménye, meg akarnak felelni neki, benne szeretnének maradni lyukasszita emlékeiben, ha csak pár képkocka erejéig, akkor is. Már-már odáig jutok a felsorolásomban, hogy beismerjem: a szépség hatalom. (Emlékszem, még a tanárképzésen is tanítják, a szép gyerekek a pedagógusokra is hatással vannak: nehezebben szidják le, büntetik meg őket, szívesebben adnak jobb jegyeket nekik, az angyali archoz tudattalanul is angyali lelket vélnek kapcsolódni. Szemét egy dolog ez, és hát mégis így van, emlékszem én is, tanárként néha küzdenem kellett ellene.)

Igazságtalanságból jut bőven mindenkinek, és még ez is! Mást sem akarunk, csak szeretve lenni, elfogadtatni magunkat, és itt ez az orbitális nagy szívás, hogy valamit nem tudunk befolyásolni, hogy ha meggebedünk is, a vonásainkon, a hajunk minőségén, a szánk ívén, a bőrünk csatakosságán, a szemünk jelentéktelenségén nem tudunk változtatni. Hihetetlen energiaráfordítással persze elérhetünk kisebb-nagyobb sikereket, optikai csalással működő huncut kis eredményeket, de ennyi. Jobb is, ha megpróbáljuk elfogadni magunkat (erről még annyit, de annyit szeretnék írni!). (Ha meg nem megy, marad a plasztika, de erről Csernus doktor sokkal jobb dolgokat mond nálam.)

Na, mindezzel a masszával kapcsolatban csak annyit szerettem volna megosztani veletek, hogy ma reggel, ahogy a gyerekemet öltöztettem, hirtelen belémnyilallt egy kis rosszérzés (egy állhatatos kérdésecske formájában), és azóta is gondolkodóba ejt.

Van-e a dicséretnek határa?

Én egy önbizalommal bíró, önmagával elégedett, jól szeretett, jó embert szeretnék nevelni, nem egy szépséges szörnyet, aki külsejét használva ér el eredményeket, tesz rosszat másokkal. Nem akarom, hogy az óvodában magát higgye a legszebbnek (hogy egyáltalán gondolkozzon ilyenen), hogy olyan természetesnek vegye a dicsérő szavakat, mint a napi rutin elengedhetetlen darabjait. Nem akarom, hogy a külső domináljon a világképében, az emberek osztályozásában, a jó és a rossz megítélésében, a jóérzés kiváltójában. Nem akarom, hogy beképzelt legyen, hogy mást ne írjak. Szívesen dicsérem, nem esik nehezemre, hiszen tényleg olyan édes-szép gyerek, inkább a belső dolgok miatt méltatnám, de napjában rengetegszer kicsúszik a számon, nem tehetek róla, hogy milyen gyönyörűnek tartom a szemét-száját-kisformáját-mindenét. Az apját is szoktam biztatni, hogy bókoljon neki (Apa szeress, apa dicsérj! - olvastad már?), de mostantól figyelnem kell. A belső szépséggel legyen tisztában, arra figyeljen, azt építgesse magában, annak örüljön, ha azt dicsérik. És így is szeretni fogják - máshogy, őszintén, mélyebben, mint ha külsejére gondolnának. 

Mikor még a hasamban volt, viccelődtünk  a barátnőmmel: nevetve mondtuk (magunkban persze halál komolyan), hogy béke Nobel-díjast nevelünk belőle, egy tiszta-szép lelket, egy jó embert. Nem lenne szabad erről elfeledkeznem: ahogy játszom vele, ahogy beszélgetünk, annyit adhatok a kis szívének. Biztatást, örömet, fogékonyságot a jószándékra, a segítségre. Vénásan adagolhatom be neki az empátiát, az elfogadást, a mindenkit-szeretést, a megítélés elítélését, a rossz (és nem az ember) elutasítását. Hatalmas nagy felelősség ez, és boldogság is. És néha azért megengedek magamnak majd egy kis luxust is: egy agyonölelő-csókolgató-megnyomorgató szépségétméltató anyabirkózást, vagy csak egy szimpla rácsodálkozást, milyen szép lett ez a gyerek.




Virágot a virágtól



Nincs bennem elég fájdalom?

Mindenekelőtt szeretnék valamit leszögezni: amit itt művelek a blogomon, az nem szépirodalom. Nem szánom annak, sosem ringatnám magam abba az álomba, hogy ez az. A szavaim sablonosak, a mélységnek még tetejét sem érintik, a nagy megsejtett igazságoknak csupán leheletét érzékeltetik. És ez jól van így, mert már látom, hogy nem is célom az írás maga. Én emberekhez szeretnék elérni. Gondolatokat szeretnék kicsikarni, az önhittség és megmondás legcsekélyebb szele nélkül. A jót, a segítő szándékot szeretném elvinni a fáradt agyakba, a megbántott szívekbe.
 
Hogy nincs bennem elég fájdalom, senki se higgye el! Ó, boldog családban felnőni, szeretve lenni, az a minden, annál nem is kell több, azt gondolhatjátok. És így is van, nem cáfolom, a rámrakott páncélruha tényleg jól véd. Mégis, sikerült annyi negatív érzést, félelmet, szorongást, megkötő fájdalomrészecskét magamba építeni a tapasztalatok, az út során, hogy az számomra is hihetetlen: honnan tudtam ennyi rosszat beszippantani? Ha a világ működésére, az emberi kapcsolatokra gondolok, a szomorúság testes burája ereszkedik a fejemre, mint lelki fodrászszalonban, és sírhatnékom támad (nem, nem szoktam sírni mégsem), hogy juthattunk ide? Miért bántjuk egymást? Miért vezet minket ilyen buzgó önzés, miért helyezzük magunkat előbbre másoknál? Mire fel ez a nagy felhajtás? Miért jó ezt a röpke pár évtizedet így leélnünk? Miért nem töltjük meg színtiszta értelemmel? Miért nem fogalmazunk meg nemes célokat, miért hajt minket a gyors kielégülés iránti vágy, miért engedjük, hogy a türelmetlenség frusztráló parancsszavai irányítsák tetteinket? Ebbe bele lehet fáradni. Rosszabb, mint az állandó hajtás, a monoton munka. Elfelejtettünk már örülni? Nem tudunk úgy jót beszélgetni, hogy közben nem másokat szidunk? Ez pszichológia vajon, vagy inkább rosszindulat?

Egyetemistaként megszólított az utcán egy vörös hajú lány, aki bibliaórákat tartott a saját lakásán. Ő úgy beszélt a világról, mint a szeretet káoszáról. Ha rend lenne a szeretetben, mondta, rend lenne a szívekben is. A káoszban viszont eltolódnak a hangsúlyok (ezt már én mondom): nem bántom én az embert, tudom, hogy szeretetet szeretne adni, csak éppen a kis cseppecskék sosem jó helyre esnek, a befogadó tömör anyag, a pohár helyett, inkább a földre toccsannak, és fájdalmas űrt hagyva maguk után, elpárolognak. Várnánk a szüleinktől, csak sokszor nem jól vagy egyáltalán nem adják, aztán megtanulva ezt a bágyadt, önzés által vezérelt szeretettechnikát, már mi sem úgy működünk, ahogy kellene. Ha nem lenne káosz a szeretetben (anyám, hányadszorra írom le ezt a szót!), nagyon sok rossz dolgot tudnánk megúszni, sőt, az összeset. Nem lenne bántás, megbántás, szorongás, sértődés, önbizalomhiány, lelki és fizikai fájdalom, bizonyítási vágy, önértékelési zavarok, irigység, kishitűség, rosszindulatú pletyka, vita, harag, elfordulás, kihasználás, revans, promiszkuitás, és a végtelen magány.

Én most tanulom a jó szeretetet. A gyerekem tanít rá, meg a körülöttem lévők, a barátnők a fájdalmas tapasztalatukkal. A kiélt arcú lányok a buszon, a megtört férfiak a munkásszállón, a vicsormosolyú szőke nő a választási plakáton, a könyörgő szemével: „akarom én ezt egyáltalán?” Van bennem fájdalom, épp elég, hogy írjak ilyenekről egy nyilvános felületen, s épp kevés, hogy túlságosan misztikus legyek. Nem is akarnék ilyet, nem férne be az ars poeticámba, a lelkiismeretem kivetné magából. Elfogadni szeretnék, erről mesélni nektek, idetévedő vagy tudatosan idelátogató olvasóknak, és elfogadtatni. Magamat és minden embert minden emberrel. Nem a leplet akarom lerántani, hanem megölelni azt az embert, akiről a leplet lerántották.

 

Hogyan szeressek?

Szeretném átírni a szeretetről alkotott fogalmamat. Radikálisan, kegyelmet nem ismerve, csak a lényegre koncentrálva. Nem úgy akarok szeretni, ahogy jól esik, ahogy könnyű. Nem csak azt akarom szeretni, aki jó velem. Válogatás nélkül szeretnék szeretni.

Van egy gyerekeknek szóló, mégis felnőtteket tanító könyv a polcomon, gyakran előveszem. Olvasgatom, ahogy Chiara Lubich beszél a kisgyerekeknek a szeretet művészetéről. (Nem ő a könyv szerzője, a híres Fokolare mozgalom alapítójaként róla szól a kötet.) Az egyik kisgyerek megkérdezte tőle, hogyan sikerül mindenkit szeretnie. A válasz végtelenül egyszerű. Nem is hiszem, hogy a szeretet bonyolult dolgokat kívánna tőlünk: jobban vonzódik az átlátszó, trükkmentes viselkedéshez, az egyenességhez, a jóindulathoz. Szó szerint idézem Chiarát:

"Hogyan lehet mindenkit szeretni?
Tudod, hogyan? Egyszerre csak egyvalakit szeretek. most  téged szeretlek, aztán elmegyek innen Elivel, és Elit fogom szeretni, aztán lehet, hogy együtt utazom majd az autóban Orestével, és Orestét fogom szeretni. Azután vacsorázni megyek, és ott lesz Doni, akkor Donit fogom szeretni; holnap reggel pedig ismét valaki mást. Egyszerre csak egyvalakit szeretek, így tudok mindenkit szeretni."

(A szeretet-dobókocka titka, Új Város Alapítvány, 2007, 11. oldal)

Szeretném megfogadni a tanítását. Szeretek mindenkit, oké. Elsőként, aki velem van, de sosem annak kárára, aki épp nincs jelen, ezt is értem. Könnyűnek tűnik, aztán mégis. Hogy szeressem azt, aki vadonatúj terepjárójával messze a sebességhatár fölött majd' elgázol engem a babakocsival? Vagy azt, aki a férjem lelkében helyrehozhatatlan károkat tett, örökre meghatározva ezzel a bizalomról és reményről alkotott hitetlen felfogását? Vagy azt, aki betört a szüleimhez és elvitte az elektromos háztartási eszközök nagy részét? Vagy azt, aki hamis bizonyságot téve kicsalta a testvérem szerelmét, majd pillanatot sem várva lelépett az új hús szagára? Vagy magamat, aki minden rosszat megtettem már a világon?

A baj az, hogy azt hiszem, csak magamra számíthatok. Egyedül akarom megoldani a feladatot: a saját erőmből, elhatározásomból, önmagam megerőszakolásából. Elfelejtem, hogy nem kell egyedül csinálni, hogy a szeretet misztikus ereje rajtam keresztül is csak árad, ha megadom neki magam, ha igent mondok neki, ha kinyitom azt a bizonyos ajtót. És hiszem, hogy sikerülhet, nem keresek már mentségeket ("Talán kórházba siet - vele is ezt tették - nem tanították meg - nem szerették - semmije sincs - jó helyre került - nincs önbizalma - épp akkor, épp ott rosszul döntött."), csak hagyom, hogy a jóság vezessen, a megbocsátás, nem akarok a dolog mögé nézni, csak elfogadni, mosolyt csalni az arcomra és szeretni.

Ha jobb emberré akarok válni, ezen az úton kell járnom. A célra tekintve, ha megbotlom is, újraindulva. Lehámozva magamról a szenesre kormolódott, a világ által rámtukmált hamis szeretetkabátot, s megszerezni az újat, amely - bár nem oly divatos - de soha nem fog elkopni.

Egyszer...

Egyszer le kell rázni az önsajnálatot. Rá kell jönni, hogy az út rossz, a cselekedetek és döntések önpusztítóak. Nagyon nehéz, tudom. Annyival könnyebb másokat vagy a rendszert okolni, de igenis én vagyok a hibás, ha hagyom, hogy az egész bedaráljon. Ha kell, leülök, időt és figyelmet fordítok arra, hogy megcsináljam a régóta tologatott bűzös szembenézést, a hátam közepére sem kívánt beismerést, az örökre elkerülni kívánt munkát. Ha kell, új lehetőséget keresek, vagy tisztességgel befejezem a régit, adva egy esélyt neki és magamnak is. Ha kell, végigmagolom a szent éjszakákat, rojtosra ülve a gumóimat, karikásra erőltetve a szemeimet. Ha kell, nemet mondok a kísértő szórakozásnak, az üres, ideig-óráig feledtető zajos őrületnek, ahol ritmusra mozdulhatna a testem, s ahol beszippanthatna az emberek látszólagos önfeledtségének és gőzkiengedésének füstöt masszája. Ha kell, lekapcsolom a tévét, a számítógépet meg ki, hagyom a Dallast, meg a dokufilmet a csudába. Ha kell, órákig keresem az új utakat, végigpörgetve az ismerőslistát, a saját és közös tapasztalatokat, ezerszer is feltéve a kérdést, mit akarok pontosan. Ha kell, ceruzával-tollal ötleteket gyártok papírra, meggondolva az előnyöket-hátrányokat, segítséget kérve azoktól, akiknek fontos a véleménye. Ha kell, óránként ezerszer is figyelmeztetem magam, hogy nem vagyok áldozat, a rossz döntéseim következtében kerültem ebbe a lehetetlen helyzetbe, de ki tudok mászni belőle. Ha kell, megfogalmazom a céljaimat és tudatosan dolgozom azon, hogy elhiggyem: nem is olyan nehéz ez.

Szabad vagy, de önmagadnak. Ne más rendelkezzen fölötted: ne a média szerencsétlenre hajtott kereke nyomja a barázdákat az agyadba, ne az emberek véleménye irányítsa a lépteid, ne a tested fáradtsága legyen a tanácsadód. Légy hatékony, kompetens irányítója a napjaidnak, csak amúgy alázatosan-de-szilárdan. Ne becsüld le a lelki utat, ne tulajdoníts nagy jelentőséget a testinek, ne bánts másokat, és főleg magadat. A munka gyümölcsöt fog hozni, a nárcisztikus magatartás nem.

Egyszer le kell rázni az önsajnálatot. Érdemes még ma elkezdeni.





Neked van hobbid?

Világéletemben irtóztam ettől a kérdéstől. Olyan esetlenül hülyének éreztem, miért kellene magunkat egyetlen (vagy néhány) cselekvéssor által definiálni? Mit mond az meg rólam, hogy szeretek olvasni, kosárlabdázni? Hát nem ugyanaz, mintha filmezni és futni szeretnék? Vagy még inkább: ha festeni, divatoldalakat böngészni és észak-koreai bélyegeket gyűjteni szakadt második világháborús albumokba? Lehet, hogy azért is menekültem ettől a kérdéstől, mert nem igazán tudtam rá válaszolni. Mert annyi mindent csinálnék én szabadidőmben! Például repülnék, meg úsznék, akkor ez is a hobbim? Vagy csak olyat mondhatok, amit rendszeresen csinálok? Húha, hát ha van egy kis szabadidőm, általában megnézem a postaládámat, elolvasok egy-két blogbejegyzést, dehát ez kicsit a muszáj-kategória is.

Éveken át őrlődtem, kerestem identitásom eme eltűnt darabkáját, hogy a jó ég áldjon már meg, hát találjam már ki végre, hogy mi az én hobbim, ne csak az unalmas olvasást tudjam odavetni az oly érdeklődő embertársaimnak. (A fiúkról nem is beszélve! Hát izgalmas lehet egy olyan lány, aki lógós gatyában a nagy fordulatot várja, aki az oldalakat lapozva szinte remeg a csattanóért, a mondanivalóért, a nagy felismerésekért? Lehet, hogy igen, de nem első látásra.) Voltam én már minden: sportos, tudományos-érdeklődő, a zene megszállottja,  a hittanoslány, az elvont bakancsos és a későnérő diszkókirálynő.

Aztán egyszer csak rájöttem. Nem volt nagy pillanat, inkább csak nyugodt-őszinte. Egy dolog van, amire bármikor bárkivel kapható vagyok: egy jó beszélgetésre. Engem érdekel a másik, lenyűgöz a nézőpont változékonysága, a szavak tekergőzése, a humorérzékek összetalálkozása. Szeretek beszélgetni, komoly és komolytalan témákról, élőben, szkájpon, telefonon, levélben. Kenyerem a lelkizés, az ugratás, az élménymegosztás, a támogatás, a lebeszélés, a pletyka csak félig, hallani érdekes, továbbadni nem szeretem. Még a kétévesemmel is jó beszélgetni, akinek a kutyus és tutusz egyremegy, és aki mégis olyan mélységeiben és kedves összefüggéseiben látja az őt körülölelő világot.

A férfiak valahogy mások, belőlük nem jön annyira a szó, nekik támogatásra, néha szelíd erőszakosságra van szükségük, hogy megnyíljanak, de a párkapcsolat arra is jó, hogy segítsük őket a kommunikáció e rögös útján. Tegnap este bántott pár dolog. Anyagi problémánk adódott; a gyermeket megcsípte valami borzadály, és olyan csúnya már a csípés helye, hogy a  lyme-kór gyanúja is felvetődött bennünk; a szombati nagyvendégségre még nagyon sok mindent el kell intéznünk, s ez nyomasztóan hat ránk; a szakmai fejlődésünk pedig inkább lefelé ível. A férjem kezdeményezettt lefekvés előtt egy kibeszélést (mily tanulékony is az ember!), és ahogy sorra vettük a problémákat, és a lehetséges megoldásokat, olyan nyugalom szállt meg, annyi sokat segített-jelentett minden egyes kimondott, átgondolt és talán átgondolatlan szó! Én arra buzdítok mindenkit, a problémákat ne hordozza magában, beszélje ki magából, még ha szégyenteljesnek érzi is, vagy bagatellnek. Kimondva minden egyszerűbb, kisebb, áttetszőbb. És egyik legnagyobb kiváltságunk, emberi létünk meghatározója, a beszéd ilyen magas szintű művelése ne legyen csupán barbarizmus melegágya: segítse a gyógyulást, a lelki jólétet, erősítse a kapcsolatokat.

Néhány éve láttam egy dokumentumfilmet, azt boncolgatták benne, miért halnak hamarabb a férfiak a nőknél. (A referenciaterület Románia volt, gőzöm sincs, miért.) A válasz első két pontja sablonosnak tűnt: mert több fizikai munkát végeznek a nőknél és mert többet isznak. A harmadik pont, na az volt igazán érdekes. Az alacsonyabb átlagéletkor oka az is, hogy kevésbé beszélik meg problémáikat, mint a nők. Inkább magukban hordozzák, büszkeségüktől megvakítva egyedül akarják megoldani azokat, és közben elfelejtik a tényt, mily emésztőek és önpusztítóak tudnak lenni a ki nem mondott gondok. Látva e műsort, és saját tapasztalataim alapján is azt kell mondanom: a nőknek ilyen szempontból is nagy a felelőssége. Mivel az érzelmi intelligencia dolgában jobban állunk, nekünk kell ügyelni arra, hogy az ilyen beszélgetések ne maradjanak el. Nekünk kell kezdeményezni, találgatni, nem annyiban hagyni, megnyugtatni.

Az én hobbim: a beszélgetés. De szeretek még olvasni, kosárlabdázni, kávézni, teázni, biciklizni, úszni, sorozatot nézni, kirándulni, játszani és netezni is.

Vajon Ő is a hobbim?

A HH komolysága

Tegnap esküvői meghívót hozott a posta. Csöppet sem hivalkodót, inkább finomat-szépet, pont mint a menyasszony, olyat.

Én hiszek a holtomiglan-holtodiglan erejében. A mélyben engem formáló, csöndesen működő konzervativizmusom ékes bizonyítéka, hogy ha egy esküvői szertartásra megyek, minden egyes szó tisztán kikristályosodva az elmémben, belsővé válik. Én hiszek a hűségben, a betegségben-egészségben kitartásban, a harmadik személy bevonásában, a papír aláírásában, az elhatározásban, Isten áldásában, a vendégsereg örömében, az örömanyák könnyében (mi minden csillan meg olyankor a szemükben!), a kézfogások jóindulatában, az ifjú pár szerelmében.

A házasélet nehéz? Talán nem. Ha boldog vagy, ha veszed az akadályokat, ha szeretsz nevetni, ha előre kiszámolod a havi költségeket, ha az ablakon szórod a pénzt, ha családra vágysz, ha megbántódsz, ha közös a cél, ha utazni-felfedezni szeretnél, ha sok a munkád, ha segíteni kell, ha legyőzöd a kísértést, ha mégsem győzöd le, ha fészket raksz, ha nem bírsz a forró véreddel, ha sírsz, ha somolyogsz, ha szeretsz. Ha rákészülsz, ha hozzáolvasol, ha akarod, ha bejelented, ha nem a ceremónia tündéri részletei izgatnak, ha beszélgetsz, ha összeveszel, ha kibékülsz, ha nem sérülsz, mindig csak épülsz-épülsz, ha nyugodt vagy, ha örömmel ébredsz reggel, ha kávézol, ha kipakolsz, ha meg vagy értve. És még ezer ha. Ha ilyen vagy, talán nem. Lehet ezt egyedül is csinálni, de sokkal nehezebb.

Gimiben ez volt az egyik kedvenc számom. Gúnyos képpel dúdolgattam a reggeli buszon, s megmosolyogtam a felnőttek világát. Ma már higgadtabb (bölcsebb?) vagyok. Vonz a tartozni valakihez érzése, a közös döntések meghozatalának lehetősége a közös célok eléréséért. És ha valaki a fogadalomtételre csak mint papírra tekint, akkor tényleg nem érdemes. Ennek magasztosnak kell lenni, átgondoltnak és szívből jövőnek, mélységesen patetikusnak. Nem az irónia szól belőlem, hanem a meggyőződés és tisztelet: a házasság iránt. 

A. és L., nagyon örülünk nektek. Sok boldogságot kívánunk!

De mit fognak gondolni?

Én nem tudom, kinek mi a túlélési stratégiája, én ezekben a nagy melyegekben a jéghidegre hűtött citromos teámat szeretem, szép csészéből, hogy megadjam a módját, valami kellően hűvös, árnyékos helyen és egy jó könyv kíséretében. Ha a sok ügyes-bajos tennivalóm mellett jut idő ezekre, boldog ember vagyok, és még az izzadás is alábbhagy. 

Joseph Conradot olvasok, frissen felfedezett szerzőmet. Úgy tűnik, könnyed témákról ír, s közben olyan mély lélekábrázolást kapok, hogy csak ámulok és bámulok: lehet ennyire ismerni az emberi fajt? Épp a Véletlen című regényét olvastam ma hajnalban, mikor szembefutott velem ez a mondat:

"Egy rosszindulatú világ könyörületére bízva élünk."

És ez elgondolkoztatott. Nem hozott újdonságot e pár szó az én életembe, hiszen eddig is tudtam, hogy szinte minden cselekedetünket az határozza meg, hogy előtte eldöntjük, ettől vajon mit gondolnak rólunk mások. Mégis, olyan erővel hatott rám ez a mondat a maga egyszerű, de kegyetlen megfogalmazásában, hogy azóta sem szabadulok tőle, s félredobva minden tervet-elgondolást, a hetemet ezzel a bejegyzéssel kezdem meg - itt a blogomon. 

Mi lenne, ha kicsit kiengednénk? Ha naponta néhány percre levetnénk az elvárásokat, ha csak magunknak, a jóérzésünknek, az örömünknek élnénk? Miért kell rosszalló pillantások kereszttüzében magunkat visszafogva, csöndesen csitítgatni az éppen bömbölő gyerekünket a boltban? Miért szégyelljük magunkat, ha miattunk két másodperccel később indul el a kocsisor a piros lámpánál, mert kissé elbambultunk? Miért rossz, ha télen fehér nadrágot veszünk fel, ha nyilvánosan engedjük felszínre törni érzelmeinket: ha utcán hangosan nevetünk-sírunk-dühöngünk? Ha a strandon épp nincs leborotválva a lábunk, akkor máris ápolatlan szörnyetegek leszünk, akiket még bottal sem piszkálna meg senki? Ha nem vagyunk tisztában az aktuálpolitikai hírekkel, akkor tájékozatlan, érdektelen sihederek vagyunk? Ha nem tanulunk jól, nem hozunk haza csupa ötöst, akkor lusták? Ha szeretünk biciklizni, hogy a sárhányó felfröcskölje a nyakunkig a friss mocskot, az baj? És ha turis ruha van rajtunk? Vagy piacos, kínai? Vagy ezeréves szar? Akkor már nem is vagyok menő? Tényleg a ruha teszi az embert? Mackónadrágban elmehetünk boltba? Egyáltalán: otthon már lehetünk mackónadrágban? Zöldhöz kéket felvehetünk?

A rendelőben csendben kell lennünk? A fodrásznál meg beszélgetni kell? A templomban le kell venni a sapkát, a vállamra viszont kendőt tegyek, hogy ne legyen fedetlen? Ez tényleg tiszteletadás? Ha lány vagyok, inkább ne legyek részeg? A fiúk lehetnek? És a szex? Az csak a fiúknál laza? Dehát valakivel nekik is csinálni kell.

Én szeretnék boldogan élni. Nem ítélkezni, és nem megítélve lenni. Én szeretnék egy kegyes világ könyörületében bízni, és ezért dolgozom. Itthon, a munkahelyemen, a blogomon. Egyszer-egyszer pedig megteszem: kiabálok, késem, nevetek, hangosan, hogy jó sokan, sokan meghallják, még az a mogorva bácsi is ott, a sörös pult előtt a boltban.

Ahogy érek, öregszem, egyre jobban érzem, hogy hiszek az emberben. És az emberségben. Ebben a nagy melegben lehetne ez is a túlélési stratégiánk: önfeledten, a társadalmi elvárásokat elfelejtve, nevetni a szereretteinkkel. Igazán, visszafogottság nélkül.

Mennyi szépség!

Én szeretek játszani

Én szeretek játszani. Találós kérdésest, barkochbát, bújócskát, mutogatósat, társasjátékokat, mindent. Épp ezért le kell írnom, milyen öröm ért tegnap.

A férjem hajnalok-hajnalán jár el dolgozni, így amikor este odajutunk, hogy végre a gyermek is ágyba kerül, ő már hulla fáradt. Ilyenkor nehéz őt értelmes beszélgetésre bírni, vagy bármilyen hosszantartó romantikus vacsorára csábítani. Tegnap azonban más volt: egyik pillanatban még lustán ágyaztunk az éjjeli pihenéshez, a másikban már izgatottan osztottuk az UNO kártyát az ebédlőasztalon! Nem tudom, hogy jutottunk el A pontból B-be, talán a drágám megszánta este még oly aktív és játszani vágyó kedvesét, talán a hold valamiféle külünös sugárzással ösztönözte őt a játékra, vagy hajtotta a nyerési vágy. Akárhogy is történt, ott ültünk jókedvűen az asztalnál, nagy nevetések kíséretében brutális csapásokat mértünk egymásra, és aztán már nem volt megállás, a kártyát felváltotta a sakk, s bár hősiesen álltam a királyomat ért szűnni nem akaró támadásokat, végül mégis csatát vesztettem.
Igen, a szokásosnál néhány órával kevesebbet aludt, de a feltöltődés, amit ez a közös játék, az együttlét, a nevetés és sikerélmény adott neki, sokkal többet ért egy-két óra durmolásnál.



Nyerő páros

A társasjátékozás sajnos egyre inkább háttérbe szorul a magyar társadalomban, míg régen nem múlt el úgy családi hétvége, hogy ne játszottak volna egy "kidobósat" vagy ország-várost, addig mára már csak egy szűk rétegre jellemző ez az időtöltés. Pedig nagyon hasznos dolog: alternatív szórakozás; közös, szeretetteljes játékélmény; a gyerekek (és persze felnőttek) számára pedig igen fejlesztő. Ma már az sem lehet kifogás, hogy drága, mert ingyen is előállítható egy játéktábla (megrajzolt rajzlap), a hozzá való bábukkal (szotyimagból, kavicsokból, meg még ezernyi apró kacatból). (Néhány példa ilyen sk-társasjátékokra: amőba itt és scrabble ott. De az NLC-fórumokon vagy a gugliban is rengeteg lehetőséget lehet találni.) Egy dolgot kell rászánni: időt. De megéri!

Végül, e szösszenet lezárásaként engedjétek meg, hogy közöljem az én top ötös listámat: ezt az öt társasjátékot űzöm mindennél szívesebben.

1. Catan - A társasjátékok alfája és omegája, megalkotása óta nem tudtak jobbat létrehozni, az összes kreatív, variálható játéktábla őse ez. Akár az alapjátékot, akár bármelyik kiegészítőjét: sosem lehet megunni. Szerintem kihagyhatatlan. 

Már a színei is feltöltenek! :)

2. Népi kib@szós - Nem akarnék én csúnyán beszélni, dehát ez a neve. A családi ünnepek és nyaralások elmaradhatatlan kelléke ez a magyar kártyával játszandó, a windows Fekete macskájára kísértetiesen hasonlító, régi népi játék. Ahogy a neve is mutatja, ez egy olyan csata, ahol nem kíméljük az ellenfelet.

A Nő - négyszer

3. Scrabble - Angol visszafogottság és humor jellemzi a világ legismertebb szójátékát. Konzervatív, igényes, kellemes.

A játék, amiben anyukám (szinte) verhetetlen

4. Takarékoskodj! - A szocialista ideál megtestesítője, a retrók retrója, ahol pár kör és mindened megvan: lottónyeremény, tömött bankszámla, menő sportkocsik, háromszobás kockaház és egy vityilló a Balatonnál vagy a Velencei-tónál. Légy a nép hős, munkás fia! Játssz egyet, igazi kikapcs! :)

Csak stílusosan!

 5. Dixit - Egy új kedvencem a játékok sorában. Elbűvölnek a képei, a színei, az egyszerűen ötletes játékszabálya. Eddig egy társaságban sem hozott szégyenbe, akárhol mutattam be, osztatlan sikert aratott.



Te mire gondolsz?



Remélem, sikerült egy kicsit játékra derítenem benneteket, kedves olvasók! Nemes céljaink vannak, de néha kell egy kis lazítás nekünk is. S lehet, hogy épp ezzel a lazítással teszünk legjobbat másokkal: a párunkkal, a gyerekünkkel, a családtagjainkkal, a barátainkkal. Játékra fel!

A mese erejével

Ma két dologra szeretném felhívni a figyelmet.

Az első egy remek kezdeményezés: önkéntesek jelentkezését várják, akik vállalják, hogy szabadidejüket nem sajnálva, kórházban lévő gyerekeknek olvasnak mesét. Ez segít az idő lassú múlását varázslattal, kedvességgel megtölteni a szürke, fertőtlenítő szagú kórtermek bágyadtságában. Sok kórházba várják a lelkes felolvasni vágyókat, további részleteket, a jelentkezés mikéntjét és a helyszíneket itt találjátok.

Másrészt szeretnék néhány képet mutatni az óvoda környékéről, a tegnapi megjegyzésemmel kapcsolatban. (Néhány szó a felelősségről)




Íme, az említett városrész. Nem csoda, hogy nem dobbant meg a szívem a "nagy hír" hallatán, igaz? Nem az a bájos-romantikus óvoda-hely kislányoknak...



A fő téren lévő szobor azt hirdeti: emeljük, tartsuk közösen a Földet. Összefogással tényleg sok mindent elérhetünk. Mi is.

A gyár, amely az ország legnagyobb bevételű ipari egysége. (Ez nagy szó egy ilyen gazdag ország esetében.) Városrészünk lakosai itt dolgoznak szorgos hangyaként, látástól-vakulásig.

Szóval, ebben a környezetben van kin segíteni. 

Sok gyerek, fiatal az utcán csatangol, magányosan, felügyelet nélkül.



Bárcsak sokuknak segíthetnék majd!


Ti választottatok már célt magatoknak? Tudtok segíteni a környezetetekben valakinek? Ragadjatok meg minden alkalmat, az a legszebb dolog az adásban, hogy minket épít.

Néhány szó a felelősségről

Van egy nagyon jó barátnőm, aki évekkel ezelőtt egy igen gazdag országba költözött, s azóta már egyetemre is felvették, szociológiát tanul. Vele szoktunk mélyen szántó eszmecseréket folytatni gazdagságról, szegénységről, fogyasztói társadalomról és a kapitalizmusról. Elkeserítő igazságtalanság, milyen különbségek vannak az emberi életek között: sokan napról-napra élnek, hogy néhány kevesek luxusyachton szürcsöljék a jéghideg koktélt, fűszoknyás mixerlányok társaságában. Míg a leggazdagabb országokban magas életszínvonalon viszik hétköznapjaikat a nyugdíjasok (magas a nyugdíjuk, szórakozni, sportolni járnak, és évente többször nyaralnak), addig máshol örülnek, ha a kis lábas babfőzelék elkészül ebédre és akad valamennyi gyújtós a nagy hidegben. (És van, ahol még ez sincs meg, sajnos.)

A beszélgetéseinkből értettem meg az egyik legfontosabb elvet, ami egy békésebb, boldogabb jövő felé irányítaná a világ vezetőit: fel kell ismernünk, hogy a szegények felzárkóztatása a gazdagok feladata. Hogy miért? Könnyen azt gondolhatjuk, a világ által belénktáplált igazságérzetünk alapján, hogy ha valaki nehéz helyzetbe kerül, oldja meg, emelkedjék ki belőle, találjon olyan utakat, melyek megerősítik, és a jobb élet felé viszik. De ez egy ember esetében sem megoldható, hiszen az elesetteknek mindig szüksége van a külső segítségre (egy megértő szóra, egy adományra, szellemi támogatásra stb.), hogy tovább tudjanak lépni. S milyen igaz ez egy egész országra! A szegény országok annyira mélyre süppedtek a világgazdaság ingoványos talajában, hogy örülnek, ha energiájuk marad a folyton kilyukadó úszógumi foltozgatására. Önerejükből egyszerűen képtelenek gazdagabbá válni, fejlődni. A gazdag országok kutyakötelessége, hogy segítsék őket. S ugyanígy van ez az emberekkel is. Elégedett vagy az életeddel? Mindened megvan? Család, egészség, anyagiak? Barátságok, szeretet? Igen? Akkor nem szabad hátradőlni és ellustulni a megszerzett boldogság felett, hanem adni kell: rengeteg, rengeteg az olyan szerencsétlenebb sorsú ember, akin segíteni lehet. Akár így, akár úgy.

Én elhatároztam, hogy minél több embernek szeretnék segíteni. Örülnék, ha mások is velem tartanának, akár olyanok is, akik a blogomon keresztül "ismernek" engem. A segítségnyújtás képességéhez szerintem két dolgot kell elsajátítanunk:
1. Meg kell találnunk a saját boldogságunkat, és ezt csak hálatelt szívvel lehet elérni. (Erről már írtam, itt.)
2. Túl kell lépni előítéleteinken és el kell fogadnunk, hogy megfelelő családi háttér nélkül az emberek mindenféle lelki sebeket gyűjtögetnek össze az évek során, és valahol senki sem hibás azért, amilyen ember lett. (Tudom-tudom, azért mégis felelősek vagyunk döntéseinkért, de sokkal könnyebben megértjük az embereket, ha megnézzük, honnan származnak. S ha ezt megtesszük, talán azonnal meg is értjük, miért lettek olyanok, amilyenek.)

Ha e két dolog megvan bennünk, nem is lesz olyan nehéz ez a jótevősdi. Csak körül kell nézni, és ezernyi lehetőség fog hirtelen az utunkba kerülni: a szomszéd néni olyan nehezen jár, biztos örülne, ha bevásárolnék neki; unokatesómék annyira szeretnének egy babát, de nem jön össze nekik, keresek nekik egy jó nőgyógyászt és ha kell, ki is fizetem a vizitdíjat, de ha ezt nem tudom megtenni, gyűjthetek a családban is e nemes célra; az utcában lakik egy nagyon szegény család, a gyerekek állandóan koszosak, néha áthívom magunkhoz őket és könyvet ajándékozok nekik. Szerencsére (vagy sajnos?) olyan sok jót lehet tenni másokkal!

Az én új projektem tegnap jött velem szembe. A gyermekünket egy olyan óvodába vették fel, ami finoman szólva sem a legjobbnak mondott oktatási intézmény. A bajt csak tetézi, hogy még a környék is szörnyű. Ez a városrész egy gyáróriás munkásainak ad otthont, irdatlan paneltömbökben. Az emberek fáradtak, közömbösek, a gyerekekre már nem jut sem idejük, sem energiájuk. Mikor tegnap ezt megtudtam, először elkeseredtem, de aztán megnyugodtam, s ma már szinte boldogan ébredtem: itt aztán annyi lehetőség lesz jót tenni, segíteni!  Szép játékokat, könyveket ajándékozhatok majd az intézménynek; a megfáradt óvónéniknek dicséretet, odafigyelést, aktív szülőként segítséget adhatok; a gyerekeknek alternatív programot szervezhetek, pl. kézműveskedést, színházlátogatást vagy túrát. Ó, most azt kívánom, bárcsak sikerülne ennyi mindent megvalósítani és ezzel is támogatni a helyi lurkókat. (És szegény szüleiket.)

Most lelkes vagyok, és szeretnék az is maradni.  Annyi szeretetet és jót kaptam életem során, hogy köteles vagyok továbbspriccelni ezt a meleg sugarat. Nem csak a családomban vagy a barátaimnak: mindenkinek, akinek szüksége van rá. És hát kinek ne lenne?

A szomszéd néni ajándéka - hát nem gyönyörű? :)

Kedvenceim I.

A mai bejegyzés tulajdonképpen a tegnapi folytatása, vagyis kiegészítése. Elhatároztam, hogy időről-időre megosztok majd kisebb ajánlókat is, a kedvenc filmjeimről, internetes felületekről, (gyerek)könyvekről és zenékről. Na nem tartom magam a kultúra csúcsának, aki hihetetlen ismeretekkel rendelkezik a művészetek sava-borsáról, inkább csak lelkes amatőrnek, aki kedveli a felsorolt szellemi termékeket. Épp ezért ajánlóimat ne úgy vegyétek, mint holmi önjelölt ízlésguru "must see" listáját, inkább csak kedves felajánlásnak: "én ezeket szeretem, szerintem ezek a művek segítenek az élet szeretetében, a belső hála megteremtésében, örülnék, ha ti is gazdagodnátok általuk". 

1. Egy alkotás, amely számomra elsősorban a hála és hálátlanság jelenségéről szól: arról, hogyan tudjuk felfedezni életünkben a szépséget, a jót, a fontosat, az ajándékokat. Egy mélyreható film, bravúros színészi játékkal, nyers, de valós világábrázolással és a filmtörténet egyik legszebb monológjával. 

Amerikai szépség

Itt található az említett monológ. (Angolul, a végén néhány nem odaillő fotóval.)

2. Egy blog, melynek alkotója fáradságot nem sajnálva osztja meg kreatív ötleteit, nem mulasztva egy alkalmat sem, hogy megemlítse: apró dolgokon múlik az örömünk. Igényes, szeretetteljes közeg a kikapcsolódásra, ha valaki szeret kézműveskedni. (De tudjátok, mit? Annak is, aki nem.)

Kifli és levendula

Beeetérsz hozzám?


3. Jó lenne, ha ezt a könyvet mindenki elolvasná. Az ember fogékonyabbá válik a szépségre, annak felismerésére, az elfogadásra, a szűnni nem akaró újrakezdésre. Félelmetesen természetes mondatszövés, szívig hatoló érzelmek felszabadítása, öröm és bánat ambivalens fogócskája - ezt nyújtja a tehetséges írónő könyvében.

Tracy Chevalier: Leány gyöngy fülbevalóval

Észak Mona Lisája

4. Vannak olyan (kis)gyermekkönyvek, melyek a felnőttekre is mély benyomást tesznek. Azért ajánlom Eric Carle műveit: színpompás rajzait és kedves meséit áthatja egy meleg életszeretet, mellyel mindenkiben - kicsikben és nagyokban - jóérzést ébreszt.

Eric Carle gyermekkönyvei

Íme, a telhetetlen hernyócska

5. Egy nagyon megosztó személyiség facebookos felülete lesz ajánlássorom utolsó pontja. Egy életigenlésre ösztönző, sportot népszerűsítő, hihetetlen motivációs erővel bíró édesanyáról. Én azért szeretem, mert érzem benne a szeretetre vágyást, a szeretni akarást, a törekvést, hogy boldogságát másokra is átragassza. Adatlapja pozitív, telve a szép családi élet kis memóival, és hittel, hogy másokkal is jót tehet.

Rubint Réka facebook adatlapja

Elsősorban anya

Mára ennyit. Kívánok mindenkinek derűs, hálatelt perceket! :)