(Rájöttem, nem szeretem a vurstlit. Húsz év kellett hozzá, hogy ki merjem mondani. A lekopott zománc a pacik orrán fura érzést kelt bennem, viszketek. Ha a pénztelenség és a giccs együtt jár, gombóc költözik a gyomromba. Ezért nem tudom komolyan venni a szalmaszagú cirkuszokat sem, az előadásokon a legerősebb érzelmem a szánalom. Jóindulatú, a jót megtalálni akaró, de szánalom. Az ingyenperec, a krigli sör, a sramlizene, jaj, mind az ellenségeim. Pont, ahogy a meztelen férfi felsőtestek, a levegőben lengő vattacukordarab vagy a girbegurba füves talaj, az esővíztől ázott nagylábujj. És a hangos szisszenések a menetek elején, a gépzsír szaga, meddig fokozzam?)
Már két gyerekem van, a másodikról aznap este adott hírt két kék csík, mikor ezt írtam.
Sikítottam a boldogságtól, szó szerint.
Gyerekvállalásra senkit sem szeretnék rábeszélni. Nagyon sokáig hülye voltam, mert azt képzeltem, jogom van bárkin számon kérni ezt. Túl azon, hogy erre senki nem hatalmazott fel (és senkinek nem is állt volna jogában), még szégyellnivalóan nyárspolgári is. Mindenféle árnyaltság eléréséhez sok időre van szükségem, nem tagadom. (Lesznek életreszóló harcaim is, már látom: a prüdériával, a demagógiával, a tamáskodással.) Sok munka eredményeként belátom, nekem nem (sem) küldetésem erre buzdítani másokat, egy ideje kínosan kerülöm ezeket a mondatokat:
- És ti szeretnétek gyereket?
- Mikor akartok gyereket?
- Mikor jön a kistesó?
- Kellene ennek a gyereknek egy játszótárs.
- Kettesben képzelitek el az életet?
- Nem félsz az idő múlásától?
- Ideje belehúzni.
Nem kell részt vállalnom mások döntéshozatalában. Nem kell terhet raknom a vállukra rendszeradta elvárások formájában. Nem kell helyettük gondolkodnom, nem kell beleképzelnem magam a helyzetükbe. És ami a legnagyobb öröm, ennek a gondolkodásnak a hozadéka: önmagam függetlenítése. Nincs bennem fájdalom, rosszallás, megkérdőjelezés. Nem érdekel, hogy akarnak-e, lesz-e, dolgoznak-e rajta, tervezik-e, megelégszenek-e. Hirtelen a saját érzelmeim kerültek előtérbe, és ez nagyon jó dolog. A magam örömét és bánatát élem napról napra. Gyönyörködünk a férjemmel a gyerekekben, aztán bezárkózunk a szobába előlük és kiröhögjük őket. Giccstől mentes az állapotunk, társakat gyurmázunk magunk mellé. Nem csak fizikailag vannak jelen (rózsaszín izmokkal, meg összevissza futó vérárammal, kezdetektől dobogó szívvel, Istenem!), hanem akarattal, a miénktől eltérő világlátással, meg valami súlytalan, bájos humorérzékkel.
Úgy vannak jelen az életünkben, hogy nem minden róluk szól, de valahogy mégis mindenben benne vannak - döntéseinkben, nevetésünkben, gondunkban, ahogy ruhát választunk aznapra, ahogy utcára lépünk nyolc lábbal, ahogy a kocsiban utazunk, tudva, hogy mögöttünk még ülnek ketten, emberek.
A születésük pillanatában mennyi minden eldőlt. Vért én nem is láttam, filterek sora volt a szemem előtt, a férjem egész máshogy, realista módon emlékezik vissza. A kisbabák, a nyomott fejű kisbabák... Ilyen impresszióim vannak a szülésekről:
Reccsenés. Egyszer volt gátmetszésem, egyszer meg hagytak szakadni. Nekem nincsenek szüléssel kapcsolatos elveim, hagytam bármit, csak egy cél lebegett előttem: túl lenni.
A köldökzsinór gyönyörű: lila telefonzsinór.
A gyerekfejeken varkocsokba göndörödött, mázas haj.
Az autóban látom, hogy remeg a férjem térde vezetés közben.
Rekedtkés hangok, mintha folyton azt sírnák: grák, grák, grák.
Milyen kicsi!
Hogy szeresselek?
Nem mindig jól. Adom át a szorongásaimat, a kérdőjeleimet. De az erősségeimet is, a lányom megjegyzendően jól mosolyog. A lépcsőn előttem lépdel felfelé, pont úgy feszül a vádlija, mint apámnak. (Meg mint nekem? Nem látom magam hátulról.) A kisbabám, a majd egy éves fiam, megőrül az egyedülléttől. Társaságban töltődik, végtelenül extrovertált. Mennyi barátja lesz!
Ha nincsenek otthon, az nagy felüdülés. Van egy kis idő elengedni az állandó készültséget. Nagyon nehezen viselem a kötöttséget, az első gyerek megszületése után sokkoló volt a felismerés - most már mindig így lesz? Lesz még szabadság a fejemben? Hová tűnt az önzőség?
Beszélgetőtársakat nevelek magamnak. Kedvenc anyai tevékenységem a mesélés. Már-már túlzásba is esünk, esténként egy magyar mese, aztán egy német, utána imádkozunk, és még akkor is arról van szó, mi volt jó aznap (tehát folytatódik a mesélés). Mondjátok, adjátok nekem az információt, gyerekeim, én magányos vagyok itt a messze külföldön, ti szolgáltattok gondolkodni valót. Hadd tudjam meg, épp mi a helyzet veletek, csak pontosan minden részletet. Ez magamért is van.
Ha már alszanak, jön a mi időnk, eljátsszuk, hogy felnőttek vagyunk. Van néhány állandó kísérőnk ebben a játékban: bundás mogyoró (az addikció még magántanár koromból, az egyik tanítványom szoktatott rá, kár érte), kevésbé választékos szókincs, mostanában még Scully és Mulder is. Nagyon szeretem a férjemet.
Könnyű nekem. Itt vannak velem, egészségesek, drágák. Lehet álmodozni, hogy később is majd hogy lesz. Ha velük megyünk nyaralni, azért szuper, ha nélkülük, akkor azért. Tele a szívem velük. Soha, semmiért (önmagam összerakásáért, a hitemért, diplomákért, nyelvvizsgákért, szerelemért, munkámért, más emberekért) nem küzdöttem annyit, mint értük. Ők a legnagyobb eredményeim. A legszélsőségesebb érzelmeket ők váltják ki belőlem, miattuk őrjöngök vagy nevetek sírásig, miattuk mondom ki a legkeményebb kritikákat a férjemre és magamra. Miattuk bárkivel konfrontálódnék, és ez nagy szó.
Hálás vagyuk értük. Végtelenül, kimondhatatlanul, minden este tudatosuló felismeréssel.
 |
| Egy lap a családi albumból |
