Németországban
élünk, itt (is) kikerülhetetlen téma a menekülthelyzet. Hogy
„téma”, nem is jó megfogalmazása a jelenségnek. Az lenne, ha
nem itt játszódna a dráma egy színtere. Így viszont, hogy
valósággá válik körülöttünk a történelem, és lépten-nyomon
menekültekkel találkozunk, beszélünk és gondolkodunk, már
életünket alakító tényező, felelősség és megoldandó feladat
is egyben. Ideje felismernem, hogy ez nem a kézimunkaklub habos
cappuccinója mellé járó beszélgetésfonal, nem is a szemforgatás
intimitást kerülő sablonja, hanem olyan dolog, melyben véleményt
kell formálnom. Amit így vagy úgy, de be kell helyeznem az
értékrendszerembe.
Ehhez azonban rendet
kell tennem a gondolataimban. Hogyan álljak hozzá? Humanistaként?
(Legyen az ember a legfőbb érték? Túl minden náción, kultúrán?)
Keresztényként? Olyan keresztényként, aki követi a jézusi
tanítást („Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és
innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem” Mt 25,35),
és kompromisszum nélkül így tesz? Olyan keresztényként, aki a
kereszténységet féltve áll ellen a folyamatnak? Liberálisként?
Olyan liberálisként, aki nem kérdez, csak elfogad? Olyan
liberálisként, aki a liberalizmus eszméjét érzi veszélyben?
Anyaként, félelemmel, biztonságigénnyel? Jót tenni akaró
emberként? A szív embereként? Józanként?
Nekem ez nehéz,
roppant nehéz. Nincs időm, energiám gondosan utánaolvasni a
helyzetről és lehetséges következményeiről, de azt sejtem, nem
is vezetne semerre. A média nem könnyít a helyzetemen, ahány
szakértő, annyi meglátás, s végül minden oldal a két
lehetséges megítélés egyike felé jut el: vagy segíteni kell a
menekülteket (mert meg fog valósulni az integráció/ van esély a párhuzamos társadalmak békés együttélésére), vagy el kell zárkózni tőlük (mert lehetetlen az integráció/ párhuzamos társadalom nincs békétlenség nélkül). Nem vagyok
szociológus, átlagember vagyok, átlagos kérdésekkel, átlagos
félelmekkel, átlagos jóérzéssel. Bosszant, hogy ilyen releváns
ügyben kell nekem a magam harcos útját megjárva véleményt
alkotnom, és felháborít, hogy nem kapok objektív összefoglalókat.
Ha megkapnám, nem félnék tenni sem az ügyben, tényleg szeretném
tudni, hogy lenne a legjobb emberek ezreinek, menekülteknek és
befogadóknak. Egyszerre.
A meggyőződés
pedig nagy úr. Veszélyes, hogy módosult tudatállapotban (és itt
nem is kell nagy dolgokra gondolni, rengeteg ilyen pillanatunk van
hétről hétre), akár egy apró inger hatására is, megalkothatunk
magunknak egy olyan meggyőződést, mely aztán egész életünkben
vezérelvvé válik. Jöhet utána ezer ellenérv, ellentétes
tapasztalat, s mi mégis kötjük az ebet a karóhoz, mert olyan
szinten belénk égett az az egy, meghatározó pillanat, hogy
átmossa az érzékelésünket, józan megítélésünket, s
képtelenek leszünk mérlegelni. Egy pro ezer kontrát is kiüthet.
(Filozófusok sorát foglalkoztatja a kérdés: tudományos
kisérletek eredménye alakítja a tudós meggyőződését, vagy a
meggyőződés a kísérlet eredményét.) És a menekültkérdésnél
is így van: aki hisz abban, hogy ezeknek a szegény embereknek
segíteni kell és sikeres lesz az integrációjuk, az tényleg
pozitív példákkal fog találkozni, és sosem lesz kérdés, hogy
minden konfliktusnál (Párizs, Köln) csak a módszeren kell
változtatni. Aki meg úgy gondolja, hogy a kulturális különbözőség
miatt lehetetlen az együttélés, annak minden konfliktus (Párizs,
Köln, egyre komorabb beszámolók német önkéntesek tollából)
csak újabb bizonyíték meggyőződésének helyes voltára.
Nem tudom átlátni
a helyzetet, képtelen vagyok okosan gondolkozni ilyen feltételek
mellett, fogalmam sincs, hogyan befolyásolja a jövőt ez a
folyamat. És ez nem is elvárható.
Szóval én vívok
magamban rendesen. Hullámzok. Beszélgetések során kiállok a
menekültek mellett, aztán jönnek a kölni szilveszteri beszámolók,
és nem tudok mit mondani. Nehéz elhinni azt, hogy csupán nőjogi
kérdésről lenne szó, pedig általam nagyra tartott emberek
véleménye ez. Hallgatom a BBC-n a szakértőt, valóban nőjogi
probléma, azzal a fontos kiegészítéssel, hogy olyan területeken
van jelen főként, ahol a mohamedán vallás az elsődleges. Az
integrációról is sokat gondolkozom. Én is külföldön élek, és
tudom, milyen szörnyen nehéz folyamat ez. Rengeteget dolgozom
azért, hogy igényes külsővel lépjek utcára, és ez magányosan,
két gyerekkel nem bizonyul könnyű feladatnak. Lassan lépdelek az
úton, hogy huszonöt évnyi igénytelenség után ne legyen rossz
érzés jó minőségű ruhákat magamra húzni, és megtanuljam
azokat magabiztosan viselni. Sosem fogok olyan finomsággal, olyan
tökéletes kiejtéssel németül beszélni, mintha itt születtem
volna. A gyerekem ezért hátránnyal indul az iskolában, mert nem
vagyok képes ugyanolyan német nyelvi csomagot adni (tele
népmesékkel, gyerekversekkel vagy zenével) neki, mint magyarul. A
házinénink rajong értünk, de többször hallottam már, ahogy
mentegetőzik másoknak: igen, magyarok bérlik a lakást, de nagyon
rendesek, tiszták, kulturáltak és időben fizetnek! (Mindig fájó
a 'de' szócska.) És ezek csak külsőségek, sosem fogom megszokni
a tekintetek változását, abban a pillanatban, ahogy az
akcentusomból kiderül, nem idevalósi vagyok. Azonnal másik polcra
kerülök. Nem leszek jobb vagy rosszabb, csak más, és ez épp
elég. Pedig a németek egyébként tényleg jófejek, és
elfogadásban élen járnak, ezt is érzem. Nem nevetnek a hibákon,
segítőkészek, harcolnak az előítéleteik ellen. (Azt gondolni azonban, hogy mindannyian szívesen látják a menekülteket, hiba. Elképesztő propaganda működik, hírességek sora áll a jó ügy mellé, kerekasztal-beszélgetések százait biztosítják az érdeklődőknek, a templomban a hívek a menekültekért imádkoznak. És még így is szinte csak olyan németekkel beszéltünk, akik nem támogatják az ügyet. Pedig nem Bajorországban lakunk.) Milyen nehéz
lehet itt egy olyan embernek, aki nem tapasztalta meg az ezernyi hatást, ami ebben az új "hazában" éri: gender-elmélet,
profitorientáltság, az önismeret fontosságának felismerése,
hogy csak néhányat említsek. Aki olyan helyen élt eddig, ahol a
nők megítélése egész más volt, ahol a gondolkodás a női lét
princípiumáról egyértelmű, és nincs elmozdulás az évszázados
sémáktól. Új lesz itt neki minden: a latin betűk, a szőke haj
ezernyi árnyalata, a fogyasztásra való hajlam, a biztonság édes,
de nehezen feldolgozható érzete, az otthon maradtakért való
aggódás, a honvágy. Jó érzés eleinte a jól működő szociális
hálóra terülni, később aztán egyre nehezebb megfelelni az
elvárásoknak: „X éve lakik itt, de még nem képes németül
beszélni!” Van erről statisztika is, a betelepült családok
gyerekei rosszabbul teljesítenek az iskolában. Nem lep meg,
emlékszem, én hogyan léptem át hétévesen a bűvös küszöböt,
és ha abból az állapotból kiveszem a magabiztos nyelvtudást,
kiszalad a lábam alól a talaj. És ezek csak csipkelődések, a
darázsfészek bottal való piszkálása, az integráció bonyolult,
sokrétű, és talán soha nem is valósul meg maradéktalanul.
Hosszan írtam a
tépelődésemről, de legalább látszik, nem könnyű döntéshozás
volt ez. A kétségekkel, félelmekkel nem számoltam le, de már
jutottam valamire, és a véleményemet fel is vállalom. Nem tudok,
nem akarok a menekültkérdéssel kapcsolatban véleményt alkotni.
Nem tudom, hogy jó-e, rossz-e, hogy milyen hatással lesz ez Európa
(kultúr)történetére. Lelkiismeret furdalással azonban nem tudok
élni: a menekültáradattal nem tudok mit kezdeni, de egy-egy
menekültre képtelen vagyok ellenségként tekinteni, megszakad a
szívem, ha látom az életveszélyben tobzódó családokat.
Integrációs
nyelvkurzusra járok, ott ismerkedtem meg egy anyával. Tagred pár
évvel idősebb nálam, hat gyereke van. Okos, humoros, türelmes,
szelíd. Szíriából jöttek, égő házukból futva menekültek,
nagyjából másfél éve. A csecsemőjét fogva futott, a férje
irányította a nagyobbakat. A legnagyobb gyereknek (18 éves fiú)
megégett az arca a tűzben. A tüzet bombatámadás okozta.
Sokat beszélgetünk,
ismerkedünk, mesél a hazájában zajló szörnyűségekről. Egy
pillanatig sem lehet hibáztatni azért, mert nyugalomra, biztonságra
és egy kis jólétre vágyik. Bármelyikünk ezt tenné. Honvágya
van, félti ottmaradt családtagjait. Életében a legnagyobb
boldogság a hat gyereke, de – ahogy ő fogalmazott, -
Németországban nem jó sokgyerekes anyának lenni. Itt túl nagy a
hangsúly a megjelenésen, a minőség hajszolásán, és már előre
fél, hogyan nőnek majd a gyerekek igényei, hogyan változnak majd
a külső és aztán a belső elvárások.
A muszlim
(ugyanígy a mohamedán vagy muzulmán) szó az utóbbi időben
már-már szitokszóvá ért a világon. Pedig nem lenne szabad.
Tagred és családja csöndben, szelíden tartják a ramadant, ahogy
a védőnőnk is, aki Algériából jött. Júniusban született
kisfiam látogatásaikor, a hőségben sem csábult el, még egy
pohár vizet sem fogadott el. Ez a kitartás hittel teli, nem
erőszakos, és a szememben tisztelendő. Én bírom az egyenes
gerincet, bennem szeretetet szül a lemondásban erős ember. Az is
meghat, mikor török barátnőmmel beszélgetek, és megszólal a
figyelmeztetés a legokosabb okostelefonján: imaidő. Az, hogy ők
naponta ötször imádkoznak, nem félelmetes számomra, nem jut
eszembe a megszállottság, csak egy transzcendenciában mélyen
gyökeredző életérzés, biztonság és hit a feljebbvalóban. Ezt
meg még irigylem is.
Szóval itt tartok
most. Félek a következményektől, de nem tudok nemet mondani. A
politikusok magatartását cinikusnak, álszentnek gondolom, ha
Nyugat-Európa tényleg segíteni akarna a rosszul jártaknak,
meglennének rá az eszközei. Nem lenne szükség tömegeket érintő
emberkísérletre, ha végre valaki felvenné a harcot a
kapitalizmussal, és lenne bátorsága megmutatni a nyugat fiainak, a fogyasztás káros. Ezek nagy szavak, és mondhatják sokan, hogy nem
értek hozzá, de valahogy biztosan érzem: ez az igazság.
Nekem a legfontosabb
most már az énhatékonyság érzése.
Az a nyugalom, ami akkor jár
át, mikor karácsonykor kiválasztok egy családot, és a férjemmel pénzt adunk nekik. Mikor a jótékonykodás természetes
részévé válik az életemnek: nem okoz már izgalmat, és nem
érzek már vágyat szétkürtölni. Én vagyok, én segítek neki, a
szegényebbnek, az elesettebbnek, a szerencsétlenebbnek. Nem vagyok
jobb ember nála, de jobb ember lehetek általa. Én luxusban élek,
kiválaszthatom, kinek és miért segítek, hogy egyáltalán
segítek-e. Életem legjobb döntése, extra minőségugrás volt az
igen kimondása, és erre biztatok mindenkit. Ne
féljünk segíteni, ne féljünk megváltoztatni a véleményünket.Ne féljünk.