szeretettel Mónikának
A barátnőm
rákapott Pál Feri (atya) előadásaira. Nagyon lelkes, linkeket
küld nekem rendszeresen, állítja, hogy egy-egy alkalomból sokat
lehet meríteni, épülni. Nagy felismerései támadnak a hallottak
alapján, és jókat nevet, mert a „Pálferi” humoros, és közben
jólesően karizmatikus. Én nehezen mozdítható vagyok, mint
általában más dolgokban is – húzom, halasztom, végül rászánom
magam, meghallgatok egyet a sokszázból, aztán pár nap, és már
nem is történhet hagymapucolás az ismerős hang nélkül, Pál
Ferit hallgatok, az folyik még a csapból is (a leves azért
elkészül).
A barátnőm
ajánlására azzal a fejezettel nyitottam, ahol az ún.
jogosultságokról tart előadást (itt , de ezen az oldalon lehet szemezgetni, a negatvizismus-pesszimizmus séma előadások anyagában végig erről van szó.)
A téma gondolom
sokkal bonyolultabb annál, mint amennyit én tudok, értek belőle.
Az különben is sértő lehet, ahogyan kezelni szoktam ezeket a
sokrétű, nagyívű pszichológiai irányzatokat: elolvasok egy
cikket vagy tanulmányt, nagyon ritkán esetleg egy könyvet, aztán
– ha szimpatikus, és jól idomítható a rendszer, - nagyvonalúan
ráhúzom életem egy szeletére, és levonom a következtetést. Nem
hiszem, hogy ezzel egyébként baj lenne, laikus, a pszichológia
vívmányaira nyitott emberként és önmagam lelkes megfigyelőjeként
nincs szükség mélyebbre merülni.
Épp ezért csak
óvatosan írok a jogosultságokról, ha valaki szeretné jobban
megismerni azokat, olvasson Böszörményi-Nagy Ivántól a témában
(például ezt), illetve igen hasznos jegyzetek találhatók az
interneten is. (A link csak egy a sok közül, érdemes keresgélni.) E rendszer alapja az a meggyőződés, hogy az
emberek törekednek az igazságosságra. Tudattalanul (vagy akár
tudatosan) is azon dolgozunk, hogy az adok-kapok egyensúlyban legyen
az életünkben. Ha valakit szeretettel nevelnek (és ezzel
jogosultságot szerez), akkor érzi magát jól, ha ő is így neveli
fel a gyerekeit. Ellenben, ha valaki gyerekként nem kap törődést,
negatív jogosultságokkal gazdagodik, és később feljogosítva
érzi magát arra, hogy ő se adjon. Mikor az egyén az őt ért
sérelem miatt másokkal rosszat tesz, destruktív jogosultságról
beszélünk, és ebben mindig az a legszomorúbb, hogy bűntudat
nélkül teszi. Nincs bűntudata, hisz benne ekkor áll helyére
(egyensúlyba) az adok-kapok viszony: őt is bántották, ezért ő
is bánthat mást, joga van hozzá. (A destruktív jogosultság így
szép kis revanslavinát indít, sajnos.) Annyira erős bennünk ez a
törekvés, hogy akár generációkat is átívelhet. (Ez történik,
mikor valaki a szüleit ért sérelem miatt tesz rosszat.)
Egy ismerősöm
mondta egyszer, annyi sok jót kapott már a cserkészettől, hogy
szeretné visszaadni, ezért elment vezetőképzésre önkénteskedni.
A lehető legtisztábban ragadta meg a jogosultságok lényegét.
Bennem is motoszkált már az érzés, s talán szóba is öntöttem:
olyan sok törődést, olyan sok jót kaptam, hogy erős bennem a
késztetés, én se legyek rest ezt valahogy visszacsatolni a
világba. Ezért is leszek ingerült, mikor valaki büszke magára
jósága miatt. Ez a rátarti fölényeskedés elfelejti, hogy milyen
könnyű adni, ha van miből, és milyen nehéz, ha nincs semmi a
puttonyban. Talán kamaszként bennem is volt ilyen gondolat, de
szerencsére formálódtam már eleget ahhoz, hogy ez még kísértés
szintjén se legyen jelen az életemben. A legnagyobb emberi
győzelemnek azt tartom – és most már a „pszichológiai
szókincsem” is megvan a kifejezésére –, ha valaki negatív
jogosultságot fordít pozitívra. Ez történik, mikor valaki
megtapasztal egy igazságtalan helyzetet, sérül, és aztán ebből
mégis úgy építkezik, hogy a fájdalmat visszafordítva erőt
kovácsol, és JÓT tesz. Régebben ezt neveztem pozitív
manifesztációnak, de ahogy most forgatom a számban ezt a
kifejezést, már nem az igazi. Pontatlan, nehézkes, kínosan
giccses.
Azért írtam erről,
hogy felvezessem a legfontosabb részt. A legutolsó bejegyzés
Levikéről szólt, próbáltam hírét vinni az őt segítő
alapítványnak. A kisfiú meghalt, de a szülei és néhány
hozzátartozója eldöntötte, ha már sikerült egy ilyen segítőkész
közösséget toborozni, tovább folytatják a jótékony munkát és
megpróbálnak más beteg gyerekeken segíteni. Ahogyan ők felül
tudtak emelkedni a fájdalmukon, az őket ért igazságtalanságon,
az csodálatra méltó. Mennyi méltánytalan helyzeten lehetnek túl
a kisfiú gyógyulásáért vívott harcban – hány bántó orvosi
megnyilvánulás, közömbös félrefordulás lehetett vajon
osztályrészük? Mikor Levike meghalt, volt egy pillanat, mikor
megroppant a tartásuk (Facebook oldalukon fájdalmas
volt, hasító az a mondat: „Nincs igazság.”), aztán mégis
felálltak, és azóta is gyümölcsöző a tevékenységük. Ennél
szebb jogosultságszerző kezdeményezést most nem is tudnék
mondani, minden egyes jótéteménnyel pozitív kreditet pumpálnak a
jövőbe. Úgy érzik, Levi halála így nem volt hiábavaló. Sejtik
vajon, hogy kisfiú megdicsőülésén túl még mennyi nemes célt
szolgálnak?
Kérlek benneteket,
hogy tartsatok velem ennek az alapítványnak a támogatásában. Itt
található a Facebook oldaluk, mindig tájékoztatnak, épp kinek és
hogyan gyűjtenek adományt. Általában rákos beteg gyerekeket és
családjukat segítik, pénzzel, élelmiszerrel, ruhával, kinek mire
van szüksége a boldoguláshoz. Nem rámenősek, nem árasztják el
az üzenőfalat állandó lehangoló fotókkal, egyszerre csak egy
projektre összpontosítanak, teljesíthető keretek között.
Pál Feri mondta egy másik
előadásában, van arról egy felmérés, hogy akik önkéntes
szociális munkát vállalnak heti egyszer, egészségesebbek. Egész
pontosan a halálozási arányról volt valami számmal kimutatható
eltérés azokhoz az emberekhez képest, akik viszont nem. Az összes önkéntességgel foglalkozó bejegyzésem (és
saját utam) fő tanulsága az volt, hogy a jótékonykodó
elsősorban magával tesz jót. Igen, az az ember is örül, aki a
segítséget kapja, de aki adja, ott egész más változások
zajlanak le a bensőben. Megérezni az énhatékonyságot, növelni a
szeretetet önmagunk iránt, ezek olyan megfizethetetlen
helyrebillenések bennünk, amik jócskán megérnek pár odaszentelt
gondolatot és anyagi ráfordítást.
