Kishúg

Hason feküdt a kiságyban, aludt. Először láttam akkor, nagyon barna voltam a tábor után. Sötét haja volt, a szobában meg jóleső csönd és nyugalom. A szüleim faágya mellette, világoskék ágytakaró, kintről zúdult be a napsütés. Gyerek voltam, örültem, meghatottság nélkül, őszintén, egész máshogy értelmezve, mint ma tenném. Tiszta volt, pihegett. A fején vörös folt hátul, születés közben szerezte. Később, mikor felébredt, észrevettem, hogy a szeme fehérje is vörös, anyám nyugtatott, ez majd felszívódik, szegényke, megszenvedte a magáét. Első éjjelét otthon - átbömbölte. Hogy nevetünk ezen azóta is!

Mély hangú, odafigyelő gyerek volt. Mindig utánzott. Kifestette az arcát, mint a felnőttek. Most belém hasít a felismerés, ó, a gyerekem, sokszor mintha a húgomat látnám. 

Van, hogy úgy eltávolodunk, egész máshogy gondolkodunk sok dologról, s újra és újra beleesünk a csapdába: bosszant, hogy nem tudjuk meggyőzni a másikat saját igazunkról. Támadjuk, sározzuk egymást, fröcsögünk, aztán megint összetalálkozunk, tudjuk, túl sok év van köztünk, már-már generációs különbség béklyózza a kapcsolatunkat. Az utóbbi években mégis megkaptuk a mi romantikánkat, közénk ékelődött fél kontinens, és így őszintén beszélhetünk fontos dolgokról, nem kell csip-csup hülyeségeken veszekednünk. És láss csodát, oly sok mindenben egyetértünk. 

Nem én vagyok a legjobb barátnője, de az igazi nevetését én ismerem legjobban a barátai közül. Azt az igazit, amikor már szinte sikít a végén, nincs benne semmi erőltetés, a felszakadó ká hangocskák egymás után, szabályos ütemben szaladnak át a mindenféle üregeken, mint amikor szénsavas üdítőt öntünk üvegből. Ez a legszebb ajándéka nekem, már kétéves korában is azért bohóckodtam állandóan, hogy ezt hallhassam. Nagyon szép kislány volt, és hangos. Úgy tűnt, magabiztos is, de azért voltak gondjai, írtam már.

Volt egy időszak, mikor nem bízott bennem, nagyon fájt, de csak magamnak köszönhettem. Ez mára elmúlt, talán. Magasabb lett nálam, sokkal. Felnézek rá, de még mindig kritikus vagyok, a szereposztás örök, szerencsére ő is bead egy-egy injekciót. A barátaival csúnyán beszélnek, előttem tartja magát, csak ahogy én szoktam, egy-egy trágárság hagyja el a száját. Egyre többet dicsér, és ezek a dicséretek olyan fontosak nekem. Szó szerint tudnám idézni őket, megspékelve a pontos helyzetmegadással: hol, mikor és miért mondta nekem ezeket. Szerinte én harcos, kitartó vagyok, és én üzenem: dehogyis! Csak szeretnék az lenni. 

A kishúgom nagyra nőtt, néha őt nézik felnőttebbnek nálam, és véleményt formál. Nem szereti, ha úgy énekelek, mint egy dizőz, én meg olyan marha vagyok, hogy észre se veszem, ha így teszek. Néhány sorozatot együtt nézünk, mikor hazautazom. A szobája az emeleten van, tágas, derűs és rendetlen, minden apró részletében a gazdáját mutatja. Fölötte, a plafon és a tető között valami állatka lakik, gyakran hallani, hogy motoszkál. Ezen is mindig nevetünk, dolgozik a nünü. 

Ismerem azt a pillanatot, mikor - ha nagyon elkeseredik valami miatt - átfordul a hangja, mélységből sírásba vált. Az mindig megrendítő, mikor egy erősnek hitt személy feladja a tartást az arcon.

Karácsonykor nálunk eljegyzés volt, a kishúgomat feleségül kérték. Lazák vagyunk a témában, fiatalság-bolondság, a fiút meg egyébként is nagyon csípjük, jaj, csak tudjon küzdeni az érzékenysége ellen, a kishúgom meg ne legyen olyan robbanékony, mert akkor semmi gond nem lesz, ezek ketten szépre színezik a világot is... Belül meg kattog az agy, gyerekkori  emlékek buknak a felszínre sorra, intenzívebben, mint mikor nekem kérték meg a kezemet, vajon ő szép dolgokra fog-e emlékezni rólunk?

Vajon ő jól érezte-e magát a nálunk töltött huszonegynéhány évben? Vajon ő egész lélekkel vonul-e a világba? Vajon telve van-e a puttonya a szeretetnyelvekkel? Vajon megmaradt-e benne az első otthoni nap nyugalma, vagy inkább az éjszakai bömbölésre emlékszik? S amit tőlem kapott, az hogy fogja befolyásolni? Mennyire lesz attól a sok hülyeségtől, amit ma már visszaszívnék, szorongó, önbizalomhiányos felnőtt?

Ő most egy boldog nagylány már, volt-nincs vörös szem. Kávékat főz serényen a munkahelyén, várja a vőlegényét, elautóznak a fiú szülőfalujába, felszabadultan beszélget ott is bárkivel. Szeretik egymást, ezt jó látni. Tervezgetnek, alakítgatják a lakrészüket és egymást, és azon gondolkoznak, húsvét előtt kiutaznak hozzánk. 

Nekem gyönyörűek. Jegyesek. Lelkesek.