Nagyon nehéz manapság nőnek lenni. Főleg önazonosság nélkül.
Hogy a testvérem hol tart önmaga felfedezésében, számomra rejtett mechanizmus, a havonta változó hajszínek, a merész ugrások a hedonista és a megtartóztató terepek között azért jelzésértékűek. Épp ezért nagyon vigyázok, hogy ne legyek nyomás rajta: ne sugalljam, hogy szerintem mi a helyes út (nincs is ilyen), egy pillanatig se érezze azt, hogy azt várom el tőle, engem kövessen. Félteni sem szeretném, az Eric Berne-féle "Én csak segíteni akarok" című játszmát sem játszom. Küzdök magammal, hogy a döntést ráhagyjam. Vannak dolgok, melyeken változtatni nem tudok, ha otthon vagyunk, látja, hogy élünk, lát boldog, nevetős perceket, elétárul az is, milyen áldozatokkal jár a gyerekvállalás, lát ingerült, gyomorszorító helyzeteket. Ha okos, márpedig az, leszűrheti a tanulságait - azokat a tapasztalatmorzsákat, melyek csak őt jellemzik, melyekre ő tud csak feltétel nélkül rábólintani. Sok dologban nem értünk egyet, ha mégis követendő példa vagyok neki, annak okát a múltban kell keresni, de ez más téma.
Én most inkább azért harcolnék, hogy azok a nők, akik egy másfajta életet élnek, és liberális módon, elfogadóan gondolkoznak embertársaikról, higgyék el, ez a fajta (háziasszonyi, teljes állású anyai stb.) élet is lehet örömteli és kielégítő, ha szabad választás eredménye.
Felismerni, hogy a társadalmi normák áthágása nem halálos bűn, hihetetlen nagy lépés, és kalapot emelek minden rebellis előtt. (Bizonyos szempontból magamat is annak vallom, ha tudnátok!)
Hatalmas ugrás, ha valaki bátorságot vesz, és mer nemet mondani az évszázados igenekre. Egy bazi nagy lépcsőfok. És az is, ha ezek után bárki úgy dönt, életének egy-két szegletében mégis a hagyományos utat választja, nem azért, mert mások azt mondták, az a jó, hanem azért, mert megtapasztalta, saját igényeit kielégíteni, magában feltett, szkeptikus kérdéseit megválaszolni csak ezzel a döntéssel képes. Röviden: így boldog. El kell hinni, hogy van ilyen. Nem a biztonságérzet, nem a szocializáció, nem a szuperego miatt, hanem az önmegvalósításért. Így tud önmaga lenni, így nem őrül meg, mint Bovaryné vagy Édes Anna (húgom barátnője által felhozott irodalmi példa, mely saját interpretációmban nem is szerepelne itt).
Nem mondanám, hogy teljesen kielégít a mostani állapotom. Sosem gondoltam, hogy a végső cél álomanyának, álomfeleségnek, álomházvezetőnek lenni. (Nem is tudnám elérni.) De nem szabad senkinek sem úgy gondolni rám, mint betanított droidra, aki, - gyermekéről és férjéről szóló álma után - hajnalban felkel, gépiesen pisil egyet, vizet tesz fel forrni a teához, s míg az őzikés harisnyát készíti elő a reggeli rutinhoz, magában lassan gyűjti a feszültséget, a get no satisfaction frusztráló darabkáit egy későbbi, kőt kövön nem hagyó explózióhoz.
Nem könnyű nekem ez a feladat, ezért keresem az egérutakat is: nem pánikszerűen, egyelőre főleg szórakozásból, és hogy műveljem magam. Valóban többre vágyom, mint a Pinterest vagy a Család-barát tematikus epizódjai, bár ezeket is tudom élvezni. Az életem nem csak pelenkacseréről szól. Szeretek gondolkozni, anyatársaimmal tudunk a gyereknevelésen túl is témát találni, a barátnőm táblázatokat mutat nekem skype-on arról, hogyan alakulnak a politikai rendszerek két tengely mentén (ideológia és gazdasági), és borzasztóan eltelek vele. Volt véleményem a Charlie Hebdonál történt vérengzés kapcsán, sőt, olyan tettekre indított a tragédia, hogy elővettem egyetemi jegyzeteimet az iróniáról és annak hatásmenetéről, és hirtelen újra bölcsésznek éreztem magam egy-két órára. Megéltem az árnyalatokat: a terror taszító kegyetlenségét és célnélküliségét, tudtam hinni az áldozatok elveiben, újra ráborzadtam a média felelősségére az ember alakításában, melyet, úgy látszik, már egyre többen értenek. Éreztem a megrendülést, és a patetikus felhangok álságosságát, a képmutatást. Elolvastam a Magyar Iszlám Közösség reakcióját, és beszéltem erről a török barátnőmmel németül is. Látható, széles-színes az én világom.
Hinni kell abban is, hogy létezik jó házasság, ahol a felek egymást kiegészítve, sosem elnyomva élnek. Ahol nem elvárás a gyermekáldás, ahol minden (és mindenki) szabad akaratból születik.
El kell hinnem, hogy a testvérem jól dönt, és rendelkezik annyi önismerettel, hogy választása boldogságot hozzon neki. Biztos, hogy a barátnője jót akart, és egyáltalán nem kívánok a "másik oldal" reklámarca lenni. Arra vágyom, hogy a húgom megtanulja kezelni a sémákat, ne életviteli csomagokban gondolkodjon, hanem végtelen számú, kreatív, rugalmas variációban. Annak elérése azonban, hogy ezt megértse és e tudást számára gyümölcsözően felhasználja, nem feladatom. Bárhogy dönt, nekem megfelel, és ezt leírni, hát ez óriási kielégülés.
