Rákaptam a mipszi.hu-ra. Viszont, amikor nyáron a Bükkbe mentünk nyaralni, nem interneteztem egy percet sem. Szokásom, hogy ilyenkor félredobom a könyveket is (egyetlenegyszer csábított el a kishúgom egy Thomas Hardy kötetre, nem bántam meg azt sem), inkább újságokat vásárolok a benzinkúton, kötögetős-barkácsolósat, lakberendezési vagy kertészeti magazint, mostantól pedig valószínűleg a Mindennapi Pszichológiát is.
Sok egyéb között van az újságban (VI. évf. 3. szám) egy cikk arról, miként hat a gyermektelenség (meddőség) egy párkapcsolatra. (Az írás összefoglalója megtekinthető itt.) Cserny Virág szakpszichológus hét pontban foglalja össze e komoly pszichés teher hatásait, nagyon meggyőzően, komoly szakértelemről árulkodva. A lista megdöbbentő, félelmetes. Olyan mumus ez egy párkapcsolatban, mely kreatív és kegyetlen módon üt réseket a boldogság falán. Kezdve attól, hogy csökken a szexuális élet örömeinek száma (ezt akár "elvárható" változásnak is nevezhetjük, annyira egyértelmű), a felek részéről már az összeillés is megkérdőjeleződik, másféle módokat keresnek a túlélésre (újabb métely), s odáig alakulhat a fájdalom, hogy a létezés értelmével szemben vetnek fel kérdéseket, szerencsés esetben találnak célt a gyermeknemzésen túl is... Egy ideje mi is átéljük a nehéz pillanatokat a férjemmel: a hóeleji szorongást a mosdóba menéstől. Csak ne jöjjön az a menzesz! Nem évek óta tartó rettegésről van szó, mégis itt csapkodnak már a hullámok, egyszer én fent, egyszer ő, még bírjuk a lelket tartani a másikban. Már ismerjük a reggeli hőmérőzést, a ma muszáj a gyereket hamar lefektetni szorító kötelességtudatát, a kell-meneteket. Látjuk, tapasztaljuk, milyen kis nyugodt, elégedett házaséletbe fúródott a gyereknemzés kényszerének nyila, és nagyon tudunk örülni egy-egy önfeledt pillanatnak villanyoltás után. És ha belegondolok néhány ismerősöm, barátom helyzetébe, ahol évek óta nem jön a hőn várt gyermekáldás, az üdvözülésnél is jobban vágyott megtermékenyülés, összeszorul a szívem. Nehéz, hosszú folyamat ez, telve önostorozó gondolatokkal, meg a másik hibáztatásával, és gonosz, sárga-zöld irigységgel: "XY-nak meg már a harmadik gyerek jön, hihetetlen!" Az ellazulást, a belefeledkezést, a türelmet ebben az esetben ki is lehet törölni a szótárból: nincs olyan, hogy valaki akarjon és ne akarjon valamit ugyanazon időben. Próbálhatunk más dolgokra koncentrálni, lesznek órák, félórák, mikor nem ábrándozunk arról, hogy bébi rugdos a hasunkban (továbbmenni nem is merünk gondolatban sem), eleinte még sok a nevetés is, viccelődés, pingponglabda: ejj, de kis lusta anyagod van, apukám - pedig én beleadtam apait-anyait, anyukám. Egyelőre még nyugodt vagyok, néha, pillanatokra még azt is elhiszem, hogy én irányítom az egészet a tudatalattimmal: félek egy újabb el nem apadó konfliktusforrástól (= rossz gyerek); ennek velejáróitól, a kellemetlen, tönkretett szituációktól; egy újabb szülés leírhatatlan fájdalmától; a terhesség alatti küzdelmektől; az elhízástól. A motiváció persze minden esetben: a megfelelési vágy. Lehet, hogy ez van, lehet, hogy nem, most épp békében vagyok a helyzettel, tea az asztalon, orrfolyós kislány a kanapén, párnahalom alatt, alvásba merülve. Jól esik kiírni magamból ezeket az érzéseket, és reklámozni egy igényes sajtóterméket. Szép új hetet mindenkinek.
Tegnap meghívást kaptam egy kávéra. Hárman voltunk anyukák, a beszélgetés meg a szokásos témák körül forgott: férjekről és gyerekekről. (Unom már e gyakran körbejárt kérdésköröket, sznobbá alakulok az utóbbi időben.) Egyszer csak azt mondta az egyik anyuka (talán vele van a legszorosabb kapcsolatom itt kint), hogy a szemében a kislányom olyan, mint "egy igazi gyerek, aki olyasmi, mint mi lehettünk anno kiskorunkban, aki tévé helyett inkább könyvet vagy diafilmet néz, aki modern kütyük helyett inkább ceruzát fog a kezébe, akinek a Noddy név semmit sem mond, helyette inkább Findus vagy Tádé a nagy szerelem." Jól esett ez a megjegyzés, bár később gondolkodtam egy sort azon, vajon dicséretnek szánta-e a feladó. Sőt, odáig merészkedtem a kérdésfeltevésekben (csak a szokásos képlet), hogy végül már az is megkérdőjeleződött, jót teszek-e a gyerekemmel, ha továbbra is így nevelem.
Már szülés előtt utópiákat gyártottam arról, hogy békebeli állapotokat fogunk biztosítani a gyerekünknek. Nem lesz ész nélküli vásárlás, ha egy mód van rá, kerüljük a műanyag játékokat, tévézni nem engedjük, sőt, olyan okosan, kreatívan (és manipulatívan) foglalkozunk vele, hogy meg sem születik benne az igény a képernyő bambulására. Ruhája kevés lesz, de az mind igényes, kétsoros-gombos vintage darab, nyáron virágkoszorút fonunk a hajába (már tudtuk, hogy lány lesz), enni csak egészségeset fog, segítjük művészi kibontakozását, az egész közös életünk egy nagy kirándulás lesz, tele erdőkkel, folyókkal, titokzatos tündérlakta helyekkel. Egészen komolyan írom, nevetek most, annyira hihetetlenül ostobák lehettünk nagy komolyságunkban. Sok elvet leadtunk, főleg én vívok csatákat (gondolom, nem kell mondani, hogy a férjem semmit sem vesz olyan komolyan), a mai napig. Mint a kismalac a gonosz farkast, úgy engedem be én is az újabb "szörnyű" elemeket a házamba, először csak a hátsó lábakat, majd a mellsőket is, végig azt gondolva, hogy képes leszek én is végül zsákba zárni és leforrázni a rút-rút jelent. Ajtót nyitottam én már a YouTube-nak, a giccses csillámpóniknak, a popkultúra számtalan elemének, (sajnos) hagyom, hogy a líra szelíden kivonuljon az életemből, van már batár nagy tévénk is (ez mondjuk hátbatámadás volt, a férjem zsebbiznisze), meg sok csokipuding és mirelit pizza.
Ezért is volt jó hallani a másik anyuka észrevételét. Figyelmeztetés volt, hogy azért vannak itt szép eredmények, a világra nyitott, elképesztő fantáziájú gyerek, meglepő rálátásokkal és kultúraéhséggel. (Ezt persze már csak én gondoltam hozzá, dehát az egész élet az önostorozás, az önfelmentés és az öntámogatás háborúskodásáról szól, nem igaz?) Büszke vagyok arra, hogy jó gyerekkort biztosítunk a lányunknak, hogy értékeli a könyveket, hogy lelkesen énekli a kárikittyomot, hogy órákig képes a színes-formás társasjátékkal játszani (ha mi is bírjuk), hogy a legnagyobb élmény neki az, ha séta közben szilvát szed egy útszéli fáról, elfújja a pitypang bóbitáit vagy telibetrafálja az összes tócsát. Az agyam másik fele meg folyton beszól, kínos kérdéseket ismételget: vajon jó döntés-e egy hamis, álságos világkép megszületését támogatni a kis buksiban? Mennyire lesz durva koppanás annak felismerése, hogy a katicabogár hét pöttye nem vigasz, mikor a többi hal fitymálva elúszik a másik irányba? Vajon megelégszik-e azzal, hogy menő helyett különleges lesz? Tudok-e elég önbizalmat adni ahhoz, hogy ne függjön túlságosan a kortársak véleményétől? Egyáltalán, van-e jogom szülőként úgy dönteni, hogy megfosztom a modern gyermekélet számos elemétől? Elhihetem-e, hogy úgysem tudok mást tenni, mint saját képemre formálni őt?
Persze megvannak a miértjeim, melyek nélkülözik a logikát, inkább megérzésen alapulnak. Úgy gondolom, a gyerekem nem szenved hiányt. Ha végül mégis úgy alakul, hogy inkább a másik oldal felé húz a szíve (csőlátásra vall ilyet leírni, de nem tudom ezt most okosabban megfogalmazni), seperc alatt megteheti, hogy átáll. Fordítva azonban nem érzem működőképesnek a folyamatot. Ha az idegrendszert úgy trenírozzák, hogy rövid időn belül nagyszámú igénytelen inger feldolgozásához szokjon hozzá, képtelen lesz megváltozni, és örülni egy lassabb, gazdagabb ingerhatásnak. Nem tartok a kezemben szakirodalmi alátámasztást, és igen bosszús is lennék, ha a tudomány ellenem szegülne komoly kísérleti eredményekkel! (Ezt nevezik beszűkült konzervativizmusnak?) Nekem tetszik a gyerekem, és egyre inkább tetszem szülőként magam is magamnak. Ha változtatnék a nevelési elveimen, nőne bennem a bizonytalanság a jövőt illetően. Hinnem kell, hogy jól csinálom, büszkén, emelt fővel kell venni a megjegyzést (mert hiszen dicséret volt, nem is lehetett más!), folytatni kell a megkezdett munkát, mereven ragaszkodva a rugalmassághoz.
Állítólag sokan fogadkoznak, hogy úgy majd biztos nem tesznek, ahogy az anyjuk. Nem lesznek görcsösen tisztaságmániások; nem állítanak irracionálisan magas elvárásfalakat a gyerek felé, nehogy azt szorongásba taszítsák; megtörik a szex-téma tabu jellegét, hogy a gyerek felszabadultabb, magabiztosabb, természetesebb lehessen a testiség világában; megpróbálnak okosan a háttérbe vonulni, hogy ezzel nagyobb szabadságot adjanak a gyereknek, mint amit ők kaptak; büntető istenkép helyett (főleg lányok esetében) egy olyan szeretetképet építenek a gyerek gondolataiba, mely kevésbé feltételhez kötött (~ "Nem csak akkor szeretlek, ha jó vagy.") - mindezt egyetlen céllal, hogy jobban szeressenek szülőként, mint ahogy azt szüleik tették. Én nem fogadkoztam, nem azért, mert nálunk felhőtlen volt minden, hanem csak mert eszembe se jutott ezen gondolkodni, teljesen természetes volt, hogy a nevelési elemet, amit anyámék elrontottak, én majd tökéletesre csiszolva alkalmazom a gyerekemmel szemben. Nem is lehet kérdés, én más vagyok, máshogy gondolkozom oly sok mindenről, más értéket fogok közvetíteni: mást tanítok majd elfogadásról, tanulásról, hitről, erkölcsről, a mindennapi életről. Félig volt csak igazam, mert majdnem mindegy a véleményeink (mármint a szüleimé és az enyém) különbözősége, ha a viselkedésformákat meg szépen elraktároztam, és (számomra) észrevétlenül, módszeresen használni kezdtem. Van változás, de sokkal kisebb, mint azt gondoltam, és ezt már elfogadtam, megpróbálom kihozni belőle a legjobbat. Erről írok most.
A szerda esti szeánszokról már írtam. Amikor ezek indultak, a társaság tagja volt egy pszichológiában jártasnak nevezhető férfi is (egy idő után nyomasztóan is hatott a jelenléte, mert nem engedte, hogy elnőiesedjen a beszélgetések vonala), aki, amikor Erikson pszichoszociális fejlődéselméletéről (ami nem annyira ijesztő, mint a neve) beszélgettünk, bölcsen és ellentmondást nem tűrve kijelentette, nyugodjunk csak meg, akárhogy is küzdünk mi, anyák, úgyis el fogjuk követni azokat a hibákat, melyeket a mi szüleink is elkövettek nevelésünk során. Nonszensznek éreztük a kijelentést, hiszen nem múlt el úgy szerda este, hogy ne panaszkodtunk volna egy-egy szülőnkre, nem létezhet, hogy pont az elszenvedett, ezerszer is elátkozott nevelési mozzanatot ne tudnánk levetkőzni saját gyerekeinkkel szemben. A türelmetlenséget, a megalázó, fennhéjázó kivagyiságot, a kiabálást, a teljesíthetetlen követelményeket, a minden lében kanálságot, és még sorolhatnám.
Tegnapelőtt a konyhában álltam, mellettem a bömbölő gyerek, aki - ki tudja, aznap hanyadjára - kiborított a nem múló szófogadatlanságával, és egyszer csak felültem valami szélre, és mondtam, mondtam, fokoztam, hogy mennyire elegem van a rosszaságából. Néhány perc után már csak a magam örömére, mintegy feszültséglevezetés céljából, meg hogy bántsam én is. Nem hatott meg őzikeszem, sem a majszos arcra tiszta csíkot húzó könnycseppek, meg a sírástól remegő pocak, de még a halkuló, hisztiből őszinte fájdalomba boruló hüppögés sem, lubickoltam a jelzőkben, annak ecsetelésében, hogy mennyire elegem van a szófogadatlanságból, a sorozatos szégyenkezésekből, a csalódásokból. Már rég túl voltunk megbánáson ("Bocsánat, anya! Bocsánat, kérlek! Kérlek, bocsánat!"), a szeretetkunyizó követésen (elöl én, szobáról szobára, harcosan, színpadiasan, szidva, régi szituációkat felidézve, olyan részletességgel és túlzással, hogy magam is meglepődtem; utánam az ölelésért nyüszítő hároméves), és én még mindig képtelen voltam abbahagyni. A vége felé eszembe jutott anyukám, mikor kamaszkoromban lelki fröccsöt adott, pedig már rég bocsánatot kértem, megbánást tanúsítottam valami vétkemmel kapcsolatban, és ő még mindig adta az ívet, pedig már annyira ramatyul éreztem magam, hogy legszívesebben rá is kiáltottam volna: elég! (Mentségemre legyen szólva, később, nem annyira kamaszként, ezt már meg is tettem.) Pont így viselkedtem én is. Felszabadító is volt, meg félelmetes is. Ezek a "formai" dolgok ölik végül meg a változást: hiába vagyok én türelmesebb, elfogadóbb, ha egy-egy ilyen technikai elemmel (--> védekezésre képtelen gyerek koncepciózus, már-már vég nélküli szadizása, múltbéli hibáinak felemlegetésével) végül ugyanazt (de legalábbis nagyon hasonló) eredményt érek el. Aztán meg majd sápítozhatok, ha a fejemhez vágják ezt a későbbiekben, vagy végignézem, ahogyan az unokáim kapják meg ugyanezt az injekciótárat.
Másik eset. A világból ki lehet kergetni engem azzal, mikor anyám nekem szegezi a kérdést: "Fiam, nem fázik ez a gyerek? Nem adtál rá túl kevés ruhát?" Sérül az önbecsülésem, elborul az agyam, nem feltélezi rólam, hogy ki tudom elégíteni a gyerek legalapvetőbb szükségleteit?! Puffogok, finoman leépítem, dacosan felfitosítom az orrocskámat, dehogy fázik, közben magamban elkezdek kételkedni, talán tényleg ráférne még egy kesztyű is. Aztán jön a viselkedésminta lenyomata az én nevelésemben (ez is viszonylag friss felfedezés): ugyanez, kicsit másképp. Zaklatom a gyereket, tényleg nem fázik?, tényleg nem éhes? stb. A motivációm pedig az: (szégyellem is leírni) nincs kedvem és erőm jobban felöltöztetni/megetetni/megitatni stb., kérlek erősíts meg, hogy jó és elég ez így, vedd le rólam a felelősség terhét. Amint ezt felismertem, megfogalmaztam, nevetni is támadt kedvem, biztosra veszem, hogy édesanyámat is ezek a gondolatok hajtják, és ettől hirtelen könnyű és vicces lesz a világ. Miért is legyek én tökéletes, ha ő (aki nekem olyan nagyon jó és követendő) sem az?
Vigyázni kell, hogy azért ne szaporodjanak el túlságosan ezek a negatív elemek, az semmiképp sem jó megoldás, ha a szakirodalomra támaszkodva hátradőlünk ("úgysem tehetek semmit ellene"), megnyugszunk. A magam részéről már annak is örülök, ha tízből egyszer ellenállok a kísértésnek. Azért a sok-sok jóért meg, a végtelen türelemmel végigvitt szerepjátékokért, a szeretetteljes ölelésekért, az öniróniára hajlamos habitusért nagyon hálás vagyok, és az lesz majd a gyerekem is, mert átadom, ezerszer is, szerencsére ez sem rajtam múlik.
Bár ezt az évet a tetteknek szentelem, ez nem látszik meg a blogon, legalábbis nem a bejegyzések mennyiségén. Van bennem némi lelkiismeret-furdalás, közben azonban érzem, mennyi jó olvasmányélménnyel gazdagodom, és most ez a fő, az input. (És lelkesen várom persze az output időszakát is.) Néha az a tett, ha gondolatban döntök el dolgokat, és a gondolati változás a legnehezebb, leglassabb változásforma. A sok rossz tulajdonság mellett nagyon boldog vagyok, hogy a rugalmasság rám talált, még ha lassan és körülményesen is. Az meg egyenesen büszkeség, hogy saját erőfeszítések árán: nem tanultam toleranciát a környezetemben, egyenes, határozott vonalú határfalak között nevelkedtem, barátkoztam. Nem is tudtam régen, milyen elutasító és görcsös voltam, elhittem, amit mindenki mondott, hogy kedves, jóindulatú, ártatlan leány vagyok. Az voltam, de csak az érzékelhető szférákban, és ma is élhetnék így tovább, de akkor meg mi értelme az önismeretre irányuló, kellemetlen kérdéseknek? Nem állhatok ellent a változásnak, hinnem kell, hogy sokkal szebb az új, ami rám vár. Félek, keményebb lettem, piszkosszájú, világi gyermek, anélkül, hogy ezzel jótékony menedékül szolgálnék bárkinek is. Remélem, hogy a megjavulás útján ez egy elkerülhetetlen, köztes szint, melyet meg kell járni a végső cél elérése előtt.
Itt időzöm most, ez legyen erre az őszre a kiindulás a blogon is. Sok az írnivaló. Szép(,) zenehallgatós őszt kívánok nektek!
