Az ideális feleségjelölt

Már írtam arról, hogy ha itthon (Magyarországon) vagyok, akkor minden alkalmat megragadok a pihenésre, kikapcsolódásra. Így van ez most is: nem rég a Mátrában egy varázslatos kis faházban tölthettem egy hetet (barátok jóvoltából), most pedig a Bükk szépségét élvezhetem néhány napig szüleimmel, testvéremmel és gyerekemmel. Hegyek vesznek körbe, s a mindent átjáró friss levegő. Igazi töltődés. Ma azonban, mikor a kislányom elaludt ebéd után, egy kis olvasásra vágytam, így felkutattam, milyen magazinokat rejt az a stóc a kandalló mellett, melyet elégetésre szántak a (most már világosan látom) bölcs tulajdonosok.

Így bukkantam rá a Men’s Health (számomra ismeretlen médiatermék) 2005. júliusi számára. Én nem szeretem az ilyen típusú újságokat, nem köt le egy tömény, többszáz oldalnyi hogyan legyünk izgalmas testű, jó pasik/csajok, menő tárgyakkal rendelkező, igazi 21. századi emberek, akik azért lelkileg is rendben vannak-jellegű cikkfolyam. Már vissza is dobtam volna az újságot, ha nem láttam volna meg az egyik címlapsztorit, öles betűkkel hirdetve: „13 módszer, amellyel tálcán érkezik a szex.” Ezen nem tudtam túllépni, és kíváncsisággal vegyes undorral lapoztam bele a magazinba, miközben azon töprengtem, vajon ez most tényleg tizenhárom trükk, amivel a gyanútlan lányokat ágyba tudják csalni a körmönfont férfiak? Érdekes módon a jelzett oldalon már más volt a cím: „Vajon ő az igazi?” Az azt követő néhány mondatból pedig kiderült az is, az újságíró nem másra vállalkozott, mint pontokba szedni, milyen is az ideális nő, vagyis milyennek kell lennünk, ha azt akarjuk (szeretnénk), hogy valaki feleségül vegyen minket. Hát ugye, ezt a cikket nem lehetett nem elolvasni, már csak azért sem, mert épp nyakig merültem az apa-témakörbe, s így nyilván kicsit a házasságéba is. S mivel tudom, hogy egy rendszeres olvasóm már biztos van, arra gondoltam, itt is megosztom az írás tanulságait. Borzasztó lesz, érdemes kapaszkodni.

1. elvárás – Ha a férfi túl sokat iszik egy buliban, és ezért nevetségesen viselkedik (hangoskodik, kellemetlen helyzetbe hoz másokat, kárt tesz a berendezésben stb.), az ideális partnernő egy rögtönzött kis showműsorral elvonja a figyelmet a férfiról, majd szidalmazás helyett, a helyzetet elsimítva, diszkréten hazaviszi őt.

2. elvárás – Ha a férfi hirtelen felbuzdulva, az önmegvalósítástól vezérelve otthagyná jólfizető állását, hogy környezetvédő aktivista legyen, az ideális partnernő szertefoszlatja gyermeteg álmait, a karriert és anyagi biztonságot szem előtt tartva a helyes úton tartja őt.

3. elvárás – Ha a férfi nem akar beszélni problémáiról, az ideális partnernő bizonyos jelekből mégis észreveszi, hogy gondjai támadtak, és határozottan, szeretettel, mégsem erőszakosan alkalmakat teremt, hogy megbeszéljék azokat.

4. elvárás – Az ideális partnernő nem hízik el. Tudja ugyanis, hogy ha vékony, párja is veszi a fáradságot, hogy megőrizze alakját.

5. elvárás – Ha a férfi egy munkahelyi program miatt lemondja a randit, az ideális partnernő elfogadja a bocsánatkérést, és sértődés nélkül beszél meg egy új találkát.

6. elvárás – Ha a férfi egy másik nő mellét bámulja, az ideális partnernő elfogadja, hogy az élet már csak ilyen, a „nők általában a kisbabákat, a férfiak pedig a női bájakat veszik észre leghamarabb”.

7. elvárás – Ha a férfi szerelmeskedni akar, a(z ideális) partnernő pedig nem, akkor az ideális partnernő nemet mond, de másnap reggel meglepi párját az elmaradt aktussal.

8. elvárás – Ha a férfi hétfői telefont ígér kedvesének, de még szerdán sem hívja fel, akkor az ideális partnernő nem hagyja annyiban a dolgot: jó kifogást, bocsánatkérést és jóvátételt vár.

9. elvárás – Az ideális partnernő gondoskodik róla, hogy párja mindig az alkalomnak megfelelően öltözzék.

10.  elvárás – Az ideális partnernő nyitott, ha párja új dolgokat akar kipróbálni az ágyban.

11. elvárás – Az ideális partnernő engedélyt ad párjának, hogy találkozzék volt barátnőjével, cserébe azonban elvárja, ő is megtehesse ezt.

12. elvárás – Ha a férfi részegen üvöltözve állítana haza a barátaival, az ideális partnernő nem ugrik ki az ágyból, hogy velük mulasson, hanem szigorúan fellép: véget vet a bulinak, párját pedig a kanapéra parancsolja.

13. elvárás – Az ideális partnernő nem várja el párjától, hogy pár napig tartó távolléte után rend fogadja otthon.

Nos, eddig tartott a rémséges felsorolás. Nincs könnyű dolga a mai lányoknak, ha férjhez akarnak menni, különösen, ha hihetünk az imént vett elváráslistának. (Nem beszélve a férfiak „szabadságvágyáról”, erről még biztosan fogok írni.) A cikk írója leszögezi, azt a lányt érdemes elvenni, aki legalább 10 pontnak megfelel. Én azt mondom, nem elvárható ennyi dolog egy lánytól sem, és nem nevezhető jó kapcsolatnak az, ahol az egyik fél ennyivel okosabb, előrelátóbb, bölcsebb, nyugodtabb, elnézőbb, ráadásul mindig, minden esetben. Arra biztatom a lányokat, ne tulajdonítsanak az ilyen elvárásoknak és soviniszta felsorolásoknak nagy jelentőséget, ha szeretettel, de határozottan, lehetőleg mellőzve a hisztit próbálnak élhető és boldog kapcsolatot kialakítani párjukkal, nem lesz gond. A férfiak nem olyan marhák, hogy elhiggyék, csak ilyen lehet a tökéletes nő. Tudják, tapasztalják, az a jó társ, aki tud áldozatot hozni, de kérni is, aki ügyesen szervez, ugyanakkor képes arra is, hogy a spontaneitás vagy irányítottság kényelmes pamlagába süppedjen. Aki szép, de nem azért, mert photoshop mintázta bőrrel és alakkal rendelkezik, hanem mert megbékélt önmagával és sugárzik a szeretettől (amit ad, amit kap). Aki izgalmas, ha kell, anya, ha kell, kishúg, ha kell, haver. És akinek vannak elvárásai is: elsőként például az, hogy ne ilyen ostoba cikkek irányítsák a férfi gondolatait.

Apa, szeress, apa, dicsérj!

Apából olyan sokféle van. Míg az anyák esetében kikristályosodik a fejemben olyan öt-hat kategória, az apákkal bajban vagyok. Tipikus személyiségjegyek persze akadnak, de ezek igen elképesztő kreativitással keverednek egy-egy apában, hol felbukkannak és megerősítik egymást, hol megcsonkítva a másikat kiharapják egymás lényegét, hol csöndesen lappangva várnak a megjelenésre alkalmas pillanatra. (Biztos így van ez az anyáknál is, mégis, valahogy könnyebben eligazodunk az anyatípusok útvesztőjében. Erről tervezek majd írni egyszer, valamikor, ha képes leszek összeszedni és érthetően tálalni a gondolataimat.)

Néhányan (sokan) életre szóló sebeket kapnak az apjuktól. Egy negatív példát, hogyan kell a háromgyerekes családot elhagyni és külföldre menekülni; szexuális problémákat az apa állandó félrelépései miatt; önértékelési zavarokat a megalázó (sokszor nem is rosszindulatú!) megjegyzések miatt; önbizalomhiányt az apa munkamániája, vagyis az elhanyagoltság miatt; párkapcsolati és bizalmi problémákat, ha az apa nem vesz részt a nevelésben; kóros szeretethiányt – ha az apa nem szeret jól, vagy egyszerűen csak: nem szeret.

Nekem szerencsém van, mert az én apám egy áldás. Türelmes, melegszívű, odaadó. Egyetlen pofonjára emlékszem, kamasz voltam, visszaszájaltam neki valami szemtelenséget, s – rá egyáltalán nem jellemző módon – olyan nyaklevest adott, hogy az ajtófélfának ütköztem, anyám egyből a védelmemre kelt, pedig nem volt igazam. Ennyi. Ha most két napig gondolkodnék, akkor sem tudnék több erőszakos jelenetet felidézni. Apám jó ember, jó férj, jó apa.

Ha én apa lennék, egyvalamit biztosan jól csinálnék: dicsérnék. Drága anyósom mondja mindig, hogy egy nő önbizalmát az adja, apja mennyire dicsérte őt gyerekkorában. (Meg úgy egész életében.) Én apaként elmondanám napjában százszor is a kislányomnak, hogy milyen szépnek találom huncut nézésű szemeit, hogy tetszenek a kerekded combocskái és pocakja, mily ámulatba ejt a füle mögötti bátortalan hullámú tincs. És ha már nagyobb lett, akkor pedig nem múlna el hét (nap?), hogy ne nevezném szépnek a tarkóját, a kézfeje játékát, szempilllái ívét. Ha alkalmam adódik, arra biztatom a körülöttem lévő fiatal apukákat, soha egy alkalmat se szalasszanak el megdicsérni kislányukat, mert tudom, micsoda békés nyugalmat ad az ebből fakadó egészséges önbizalom. Azokban a pillanatokban, mikor örömmel nézek a tükörbe, ahol a rengeteg testi hiba ellenére is egy szép lány mosolyog vissza rám, hálás vagyok az apámnak és az apámért. Ő tette ezt velem: a szemében látszó büszkeség kísér nap mint nap, s von körém egy másokat is megragadó kisugárzást. Köszönöm ezt neked, apa.

Uralomról, befolyásról, elszakadásról

Anyaként meddig szólhatok bele gyerekem döntéseibe? Mikor jön el az a pont, hogy tanácsos lenyelni tiltakozásomat, elrejteni nemtetszésemet? És gyerekként meddig tűrhetem, hogy édesanyám hozzon döntést helyettem bizonyos helyzetekben? Vagy fordítva: meddig várhatom el, hogy ő oldja meg felmerülő problémáimat? Ezek a kérdések sokáig nem hoztak lázba, későnérő típus vagyok, kényelmes volt nekem anyám mindenhatóságára hagyatkozni, néha meg őt okolni saját tehetetlenségem miatt. De hogy megszületett a gyerekem, olyan dimenzióváltást hozott az életembe, hogy elkerülhetetlenné váltak ezek a dolgok: rendet kellett raknom magamban és körülöttem, meg kellett húznom a határokat – magamnak és anyámnak is. Mindkettőnk érdekében.

Persze-persze, egyikünk sem volt hibás a kialakult helyzet miatt. Kapcsolatunkat már eleve megalapozta az a tény, hogy az esküvő után a férjemmel a szüleimhez kellett költöznünk. Egy (méretes) szobába zsúfoltuk be már meglévő bútorainkat, itt alakítottuk ki háló-dolgozó-nappalinkat, s mikor kiderült, hogy babát várok, a gyerekszobát is. Ez a szardínia-effektus igen hamar igen sok konfliktust eredményezett, hamar kiderült, hogy szinte mindenről máshogy gondolkozunk. Máskor kelünk, máskor fekszünk, máshogy használjuk az energiát, a vizet, máshogy gyűjtjük a szemetet. A zenét hangosan hallgattuk, a barátainkat sűrűn meghívtuk, a mosogatást későre halasztottuk volna. Más fogalmaink voltak a tisztaságról, az étkezésről, a kellekről és a szükségesekről. Nincs ezen semmi meglepő, a generációs különbség megléte annyira természetes, hogy már szinte egészséges. De túléltük ezt az időszakot is, szerencsére minden nagyobb baj nélkül, szeretettel váltunk el – nyolchónapos gyerekünkkel végre belakhattuk az első saját lakásunkat. (Na jó, ez azért túlzás, az első saját albérletünket.)

Azóta már kialakítottuk a saját szabályainkat, elvárásainkat – mind a háztartással, mind egymással kapcsolatban. Nem volt könnyű kilépnem anyám bűvköréből és rátalálnom a saját akaratomra, de most már nagyon élvezem a mindennapjainkat és a módot, ahogy vezetjük az életünket.

Drága édesanyámmal a legnagyobb harcot a gyerekneveléssel kapcsolatos dolgokban vívtuk. Számára elképzelhetetlen volt a hat hónapos korig csak szopik a gyerek-metódus sikeressége, vagy az igény szerinti etetés helyessége. Máshogy gondolkodtunk a gyereknek adható élelmiszerek köréről is (én ebben nagyon szélsőséges vagyok, ha tehetném, egyáltalán nem is adnék édességet a lurkónak, csak azért erőltetem meg magam egy-egy túrórudi vagy gombóc fagyi erejéig, nehogy a túlzott tiltás édességfüggést eredményezzen), és mennyiségéről is (anyám szerint sokszor sokat egyék a gyermek, én meg valahogy evéselhanyagoló szülő vagyok, tudom, ez sem jó dolog igazán).

Az evésen túl máshogy képzeltük el a gyerek napirendjét is, az előtte való tévézést, az öltöztetését, a fürdetés menetét, és még számtalan, a mindennapok során percenként adódó tevékenységmorzsák sorát. Szándékosan nem írom le, ki hogyan vélekedett ezekben a kérdésekben, mert nem az a lényeg, kinek van igaza – utólag jól látom, volt, hogy neki, volt, hogy nekem. A lényeg, hogy meg kell tanulnunk: anyámnak, hogy már nem vagyok gyerek, érett felnőttként vállalnom kell döntéseim következményeit; nekem pedig meghallgatni anyámat, mert tapasztalt, jóindulatú, és csak a javamat akarja. És még valamit: iszonyú erőfeszítés árán, de meg kellett tanulnom nemet mondani.

„Nem anya, most nem adok hálózsákot a gyerekre, mert szerintem ahhoz túl meleg van. Nem, nem fog megfázni. Nem, ne adj neki kiflivéget. Nem, nem viszem most el a játszótérre, mert fáradt vagyok és pihenni szeretnék. Nem, nem éhes a gyerek, egész nap tömte magát. És végül: nem, most nem te döntesz, hanem én.” Szelíden, de azért határozottan kell visszautasítani a nagyanyai közelítéseket, szeretettel, de bátran, s ha kell, harcosan. Ilyen apró dolgokon múlik a boldogságunk: ha ügyesen helyére tesszük a határvonalakat, gyerekünk is érzi, hogy kompetens, tehetséges anyukája van, aki maga szabja a szeretete által sugallt határokat, és következetes magatartással be is tartatja azokat.

Barátnőm panaszkodott: szeretett vőlegényével esküvő előtti lakásfelújításba merültek nyakig, s édesanyja minden egyes munkafázisba bele szeretett volna szólni. (Milyen eufémikus lettem!) Már pengeélen táncoltak, az ifjú herceg majdnem belerokkant a restaurálási procedúrába (értsd: leendő anyósa állandó jelenlétébe és minden munkafázisra kiterjedő rendelkezéseire), közel járt hozzá, hogy felpattanjon fehér paripájára, és a lemenő nap sugarai kísérjék elvágtázását. A barátnőm, bár nagyon szerette az ő drágáját, nem akarta megbántani anyukáját, s ahelyett, hogy békés nosztalgiával gondolnának vissza a közös fészek örömteli megalkotására, inkább egy „Ne is beszéljünk róla!” szemlesütős emlék lett a dologból. De legalább túl vannak rajta, nagyobb károk nélkül. A lakás pedig gyönyörű lett. A harc persze korán sem ért véget, ha majd megérkezik az első unoka, újra fel kell építeni a sáncokat, de akkor már sokkal ügyesebben, határozottabban. Biztos vagyok benne, hogy az lesz a jó mindenkinek, ha a nagymama néha kap egy-két nemet.

Csak ennyi kívánkozott ki belőlem. Anyukámat nagyon szeretem, de néha nemet kell mondanom neki is. Ez (jól működő) kapcsolatunk egyik alapja.

Árvíz 2013.

Az azért bosszantó (sőt, szomorú), hogy 2013. június 9-én, ha beírom a gugliba az árvíz szót, az ár bepötyögésénél még mindig az árfolyam-árgép-árkád találatok triumvirátusát jelöli legkeresettebbnek a rendszer. Tudom én, hogy világunkban a mindent irányító pénz a legfontosabb, a kereslet és kínálat fogócskáját nemigen zavarhatja meg semmilyen egyéb entitás, mégis lelomboz, ha rágondolok, ennyi katasztrofális árvízi nap után még mindig nem vette át a vezető szerepet az árvíz szó a keresők keresőjében.

Na de nem is erről szerettem volna írni, hanem az áradással kapcsolatos érzéseimről, tetteimről. Egy hetet a Mátrában töltöttünk barátnőmmel és három kislányával, a világtól elzárva, nyugalomban, békében. (Ezért hanyagoltam a blogot is kissé.) Hazaérve aztán a szüleim szomorú hírrel fogadtak, nevezetesen, hogy a Duna milyen – eddigi határait megdöntő – hízásba kezdett, s micsoda veszélyes helyzetek alakultak ki végig a magyarországi szakaszon (is). Egész nap szorongva hallgatjuk a híreket, csüggünk az esemény kapcsán létrehozott rádió tudósításain, s gondolatban együttérzünk-sajnálunk-imádkozunk-reménykedünk.

Megjavulásom történetében egy újabb kapaszkodót kaptam az élettől. A kérdés adta magát, itt sétálgatott kitartóan a fülem körül a nap huszonnégy órájában, hogyan segíthetnék én a rászorulókon? Az önkéntesség nem áll távol tőlem, belekóstoltam már ebbe a világba ilyen-olyan módon, ezért először az önkéntes térképet kezdtem el bogarászni, hol segíthetnék. Apám szegény épp munkanélküli, ő vigyázna a gyerekemre, gondoltam. A férjem külföldön, július 12-ig nem tud hazajönni a munkája miatt. Miért ne lehetnék én az, aki elutazik valamelyik szorult helyzetben lévő településre homokot lapátolni, főzni a munkásoknak, ételt osztani, az elhelyezésben segíteni, gyerekre vigyázni vagy bármit csinálni, amit egy magamfajta fiatal nő el tud végezni. Az elhatározás megszületett, már tárcsáztam volna a közvetítő számát, jelentkezni segítségnek, mikor rájöttem, a gyerekem szoptatása miatt minden estére haza kell jönnöm, és mivel csak vonattal tudok közlekedni az adott helyszínre (kocsi és sofőr híján), az alatt a rövid idő alatt, amit a helyszínen tölthetnék, érdemben nem tudnám segíteni a gátak melletti munkát. Maradt tehát a pénzfelajánlás, vegyenek a munkásoknak élelmet, szúnyogirtót, naptejet, csokoládét, bármit. A kitelepítetteknek gyógyszert, ételt-italt, és egy kis örömöt a nagy csalódás felett, hogy nincsenek egyedül. Tízezer forintot tudok erre a célra szánni, tudom, ez vajmi kevés, de hiszek a sokkicsi-elvben.

S továbbra is remélek: nem fog senki meghalni, és a katasztrófa nyomán megerősödött és egymásban bízó emberi kapcsolatok születnek.

Ps. A link, ahol minden szükséges információt megtalálhatnak a segíteni szeretők:

http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/igy-segithetsz-az-arvizvedelemben