Míg végül semmid sem marad

Olyan nagy öröm, mikor becsúszik egy-egy jó film az unalmas hétköznap estékbe. Vannak azok a fáradt, késői órák, amikor - bár még zakatol az agyban a malacól a konyhában -, a két barnaszemű már édesen alszik, bennem meg tombol a tudni akarás, ilyenkor szoktam egész blogokat oda és vissza, meg mostanában Asimovot, vagy a mindig boldogító Adrian Mole-t. Megesik persze az is, hogy a youtube-on lógok órákig. Így akadtam rá arra a filmre is, amiről írni fogok ebben a bejegyzésben. 

Borzasztó türelemjáték ez nekem, elárulom. Nem elsietni a szavakat, nem eltúlozni a lelkesedést, elhagyni az ítélethozatalt. Harminc perc után sírni kezdtem a filmen, olyan emlékeket szakított fel belőlem az eseménysor. Egyre szorosabbra húztam magam körül a bordó plédet, mintegy önnyugtatásként - anyaöl és szeretet és biztonság vesz körül, valószínűleg ezt üzente a meredező szöszökkel fedett polártakaró. Ha valaki megnéz egy szektá(k)ról szóló filmet, és megállapítja, milyen ostoba, megvezethető az az ember, aki bedől a hamis tanoknak és önként vonul az agymosodába, az rossz úton jár. A lehető leghibásabb emberi válaszreakció ez: olyan, amit szeretetlenség, önteltség, tudatlanság és közönyösség táplál. Illetve a helytelen önismeret: hisz ki ne lenne manipulált tagja valamilyen közösségnek? A szektákba lépő emberek nem buták vagy naivak, hanem egy mélyről fakadó igényt akarnak kiszolgálni. Keresnek: megoldást húsbavágó problémákra, felejtést hozó gyógyírt gyermekkori sérelmekre vagy spirituális megelégedést. Fel lehet-e ezt róni bármelyiküknek is? Ha pedig valaki belekezd, és magáévá teszi a tanokat, onnantól kezdve nincs kilépés, legalábbis szellemi szinten - soha. Ha kisgyerekként rádöbbenek, milyen finom étel az alma, először keresni, majd - énhatékonyságomat felismerve - gyártani kezdem azokat a helyzeteket, ahol hozzájuthatok e gyümölcshöz. Ez jó nekem, ezért nem is akarom nem tenni. Sőt, akiket szeretek, nekik is meg akarom adni az almaevés gyönyörét. Ha valamiről úgy hiszem, jót tesz nekem (még ha közben félelmeim, kétségeim és talán kudarcaim vagy fájdalmaim vannak is miatta), ragaszkodni fogok hozzá. A legnagyobb jóért való küzdelem (elsőként annak elfogadása, hogy van legnagyobb jó, másodsorban azé, hogy az én tevékenységem nélkülözhetetlen a cél elérése érdekében) mindig a mozgatórugó, ha valaki végleg leteszi a voksát egy ilyen jellegű közösség, vagy szekta mellett. Ezt a filmet azért találom rendkívül meggyőzőnek és tisztességesnek, mert látható benne mindaz, amit egy ember átélhet a megvilágosodás/agymosás útján. 
Tetten érhető a kezdeti lelkesedés, a nyugvó lelkiismeret, a válaszok meglelése, munka a változásért, örömök és harcok az Énnel, kétségek, félelem a veszteségtől, félelem a kárhozattól (számomra a legmaróbb félelemtípus), szorongás, lelki és testi bajok, s a kérdés: ha képes is az ember bezárni maga mögött az ajtót, meg tud-e szabadulni valaha is attól a bénító érzéstől, hogy rosszul döntött?

Értőn és érzőn kell nézni ezt a filmet, ne az ítéletalkotás legyen a cél, hanem a megérteni akarás, és a látókörtágítás. Én azért sírtam, mert eszembe jutott életem legfájóbb időszaka, amikor hasonló cipőben jártam, nyakig benne egy másik közösségben (még ma sem tudom leírni azt a szót róla, hogy szekta, hát erről beszélek.) Szépen kanyarintja a forgatókönyv az újabb és újabb köröket, hogyan merül valaki egyre inkább a tudatosságnak hazudott manipuláltság állapotába, és nem hallgatja el végül azt sem, hogy nincs egyetlen helyes út, és senki sem fekete vagy fehér, és a gyermekkori abúzus soha, soha nem múló nyomot hagy a lélekben.
Ne higgyétek azonban, hogy nincs markáns véleményem.
Szerintem a szcientológia egyház egy szekta. Szülőként ellenezném, hogy a gyermekem a tagja legyen. Elhiszem azonban, hogy sokak békességet, önbizalmat nyertek a szcientológiai módszer, az auditálás során. Én áltudományosnak, manipulatívnak és nyereségorientáltnak gondolom a szervezet működését, ezért ajánlom ezt a filmet. 

 

Míg végül semmid sem marad (Bis nichts mehr bleibt) (2010)

(A film eredeti nyelven is megtalálható a youtube-on, magyar felirattal, részletekben. Én szeretem eredeti nyelven nézni a filmeket, ha lehetőség van rá, itt található az első rész, ha más is inkább ennél a verziónál döntene.)

Hogy mi a jó

Jó ideje már, hogy allergiás vagyok a szelektív toleranciára, csak elég későn tudtam megfogalmazni magamnak ezt az érzést, illetve rátalálni e szakkifejezésre. Még a gyomrom is összerándul, ha azt tapasztalom, hogy valaki egy bizonyos, hátrányos megkülönböztetéssel küzdő embercsoportért harcol, s közben másokat ő maga ítél el, a saját normái mentén. Értem én, hogy sokakat bosszant, felháborít, elkeserít, őrületbe kerget a konzervatív heteroszexuális cisznemű fehér férfi-uralta társadalmi elvárásmalom, és a rengeteg bántalmat egy idő után már nagyon nehéz nem gyűlöletbe fojtani. Mégsem szabad elfelejteni, hogy a megbélyegző megbélyegzése sem vezet jóra - állandóan küzdeni a korlátolt nézetekkel, csak ez lehet a megoldás. A megelőzésre, a meggyőzésre tett kísérletek jelentik a fejlődést, bár roppant nehéz és emberőrlő a nem történik soha semmi fejlődés-látszata. 

Akkor döbbentem meg először a saját gyarlóságomon (akkor annak gondoltam), mikor középiskolásként zavarni kezdett, ahogy egyre több olyan szervezet, alapítvány, politikai csoportosulás stb. született, mely a hátrányos helyzetű emberek segítését tűzte ki céljául. Beláttam, hogy fontos babakocsis helyet hagyni a busz ajtajai mellett, vagy jelnyelvvel közvetíteni egy-egy tévéműsort, mégis álszentnek éreztem sok ilyen harcot. Időbe telt megfogalmazni, pontosan mi is keltett bennem rossz érzést, (miközben halkan persze végig drukkoltam a civil erők győzelmének): hiányoltam azt a törekvést, ami csak úgy magáért az átlagemberért áll ki. Úgy éreztem, ha általában az egymás felé fordulásért, a felebaráti szeretetért kampányolnának, dolgoznának, csatáznának őszintén, akkor már magától értetődő lenne, hogy a társadalom számkivetettjei is a megfelelő odafigyelést és törődést kapják. Azt tapasztaltam, hogy szeretetlen emberek hirdetik a szeretetet, túl sok volt a bor, kevés a víz. (Borzasztó leírni, de volt olyan is, hogy gyanakvón, rosszat feltételezve méricskéltem a jóért küzdő egyéneket, olyan mély volt bennem a kiábrándultság a humanizmus eszméjét messze elkerülők, önmagukról teljesen téves képet alkotók miatt.) Nem tudtam megelégedni az egy jó ügyért való harccal, mindenkitől azt vártam, az embert szeresse, az embert akarja jóvá tenni, általában az összeset, mert ha valaki mindenkit szeret, akkor olyan bölcsen, elfogadással, előrelátással és empátiával törődik embertársaival, hogy magától valósul meg az akadálymentes közlekedés, a zökkenőmentes integráció vagy a rasszizmus nélküli élet. Fiatal és tapasztalatlan módon megfeledkeztem e szervezetek olyan fontos funkcióiról és eredményeiről, mint a figyelemfelhívás hatékonysága, a látókör tágítása, és korlátoltságomban eszembe sem jutott a fordított irányú mechanizmus lehetősége: amikor egy kis csoport tagjai iránt végzett kemény munka és szeretetképzés alakít úgy át valakit, hogy aztán a nagy egésznek, az emberiségnek tud sokkal nagyobb szeretettel, tisztelettel adózni. 

Nagy sóhaj, megkönnyebbülés, mert nem arról van szó, hogy rossz ember lennék, aki egy vállrándítással átlép sokak szenvedése felett, hanem érzékenyen érint, ha valaki szelektál, és kifordítja, helytelenül használja a tolerancia szót. Nagyon nehéz meghúzni a határt a jó és a rossz között, a társadalmi normák által kialakított erkölcs irányadó lehet, de sokszor csalóka, a lelkiismeret fogalma meg egy olyan bonyolult teológiai és filozófiai gondolatkör, hogy már nem is merek saját véleményt alkotni vele kapcsolatban. Hogy mi a jó, arra csak egyféle választ fogadok el: ami szeretetből fakad, s még így is rengeteg a kérdőjel. Milyen az igazi szeretet? Kinek az érdekét kell néznem, ha szeretettel akarok cselekedni: egy bizonyos egyénét vagy a társadalomét? Bűn-e valami, ha az elkövető nem gondolja annak? Meddig engedhetem (a szeretetteljes elfogadásra hivatkozva), hogy egy szeretetlen egyén folytassa tevékenységét? Vannak-e egyetemes szeretettörvények, vagy rugalmas, szituációk adta szeretetalkotást képzeljek el? Ha már döntöttem a jézusi tanítás mellett, hogyan használjam azt helyesen? 

Röviden írtam már az intoleráns toleranciától való viszolygásomról egy régebbi bejegyzésben. Jó érzés látni, hogy én is változom, hogy a középiskolás önmagamhoz képest kevésbé vagyok intoleráns, és jobban látom az egyéni igazságok törékenységét. Biztos vagyok benne, hogy ez a helyes út.

Egyéves

Elég furcsa dolog blogszülinapot ünnepelni, nem is csináltam semmi ilyet. A legutóbbi bejegyzés közzétételénél megláttam, hogy épp egy éve kergetem a szavakat ezen a felületen. Nem kerekedett bennem tortás, gyertyafújós jókedv, inkább elégedettséget éreztem, mert van értelme a blogírásnak. 
Vannak, akik naponta milliós nézettséget produkálnak, én őrült boldog vagyok ettől a néhány ezer kattintástól is, és hogy igényes, a világért tenni akaró blogok/olvasók/hírgyűjtők osztották meg írásaimat (szám szerint ötöt, ha a szeretteimet nem számolom), meg még egy szépirodalmi portál is, ez büszkeség. És az is nagyon jó, hogy leveleket kapok, régi és új ismerősöktől, hasonlóan és máshogy gondolkodóktól, és megerősödhetnek az emberi kapcsolataim, olyan régi, erős várak is, mint a testvéremmel épített. A legszebb ajándék pedig az, hogy körvonalazódik az utam, hogy hogyan találok boldogságot (az adásban), és hogyan tudok jobb emberré válni - hiszen ezért csinálom az egészet, és de jó, hogy végre türelmes tudok lenni egy cél elérésében.

És ha születésnap, akkor ajándékozás.

1. Az önkéntes barátnőm küldte e linket, megerősítve sok lavblogomos bejegyzés tartalmát. Hurrá, hogy mindig kapunk egy-egy szép visszacsatolást!

2. Ma délután a Kippkopp a hóbant olvastam a kislányomnak. Remek mesekönyv. Miután a gesztenyegyerek segít a széncinkéknek, boldogságot érez. Magyarázat nem is kell, értik ezt kicsik, nagyok.

"Egyszeriben elmúlt Kippkopp fáradtsága. Nagy-nagy jókedve kerekedett. Belehemperedett a puha hóba. Bukfencezett, kurjongatott."

3. Újraolvasom Erich Frommtól A szeretet művészetét. Másodjára egész más gondolatokat szül bennem a kis kötet, egy apró részletet begépelek nektek, boldog születésnapot mindenkinek!

"Az alkotó személyiség számára adni egészen mást jelent. Ez a hatóerő legnagyobb mérvű kifejeződése. Amikor adok, ebben a tettben átélem erőmet, értékemet, hatalmamat. A felfokozott vitalitásnak és hatóerőnek ez az élménye örömmel tölt el. Túláradónak, bőkezűnek és ezért örömtelinek élem meg önmagamat. Adni nem azért nagyobb öröm, mint kapni, mert veszteség, hanem mert tulajdon elevenségem fejeződik ki benne."

 

Szeresd önmagadat jobban, mint...

Az idei Terézanyu pályázatra én is beneveztem. Nyerni nem nyertem, viszont kárpótoltak a győztes szövegek, szemezgessetek az oldalról! Gyönyörű, tanulságos esetleírások. 
A sajátom így szólt (az egyik bejegyzésemet bővítettem ki, ezért lehet egy-egy mondat ismerős a szemfüleseknek):

„Hagyd csak, majd én megcsinálom!” - így szólt a gyerekkorunkat átszövő, meleg anyai felajánlás, mindig, minden helyzetben. Nem éreztük, hogy bármi hátrányunk származhatna a dologból, természetes volt, hogy magától ott termett a nagyszünetben az emeletes szendvics a gondosan körbeszalvétázott uzsonnás dobozból. A ruhák és az edények tisztán és illatosan sorakoztak a szekrényben, az ebéd mindig készen várt, a postánk meg feladva, az időpontjaink egyeztetve, hajfonatunkban a varkocsok katonás rendben - nekünk sosem volt gondunk ezekre. Valahogy így esett, hogy végül ott álltam ifjú feleségként a messzireköltözés kapujában, hasamban egy mozgékony kisbabával, körülöttem meg félelemben ázó barátokkal és családtagokkal, akik elképzelni sem tudták, vajon hogy fogom megoldani a rám váró feladatot.
Tényleg nehéz volt, nem tudtam főzni, lépésről lépésre kellett megtanulnom a házimunkák sorát, a leveszöldségek nevét, az ágyneműhúzás fortélyait, közben megszületett zsivány lánykánk, a maga függőségeivel (az igény szerinti szoptatás nálunk napi egyet jelentett, de azt szünet nélkül, nagyjából tíz órán keresztül.) Hogy mégis képes lettem a semmiből szép otthont varázsolni, a szobákat megtölteni a finom tyúkhúsleves illatával, a gyerekből érdeklődő, a férjből meg büszke embert csinálni, annak köszönhető, hogy belém égett az anyai példa. Hamarosan én is a hagyd csak-típusú anya lettem, megfelelve minden beépített elvárásnak, éjfélig tűzben égve, családjáért megalkuvó mártírként. Nem volt egy darab morzsa sem a konyhapadlón, egyetlen megítélhető momentum sem az életemben, csak én voltam, egy valódi pin up háziasszony, egy – először sokkoló, majd mámorító – felismeréssel, ez így nem elég nekem.  Önmagam feladása volt közös életünk első éve, állandó takarításhegyek, precízen megformált mondatok a hazaküldött e-mailekben, megfelelési mókuskerék, ráadásul úgy, hogy nem mások kényszerítettek ebbe a helyzetbe – ezt magamnak köszönhettem.
Nem tudom, pontosan hogyan született meg bennem a változás, talán egy-egy délutánnal, amikor a férjem elment sétálni a kicsivel, s rám szakadt a tökéletesre rendezett lakás, meg a gondolataim. Hiába találtam vissza régi hobbimhoz, az olvasáshoz, hiába leptem meg magam egy újabb szenvedéllyel, amolyan kreatív anyukaként, végig azt éreztem, ezeket a napokat nem én rendezem, hanem a kényelem és az elvárás. Újabb célokat kellett megneveznem, elkezdtem nyelvet tanulni, tornázni, kedves közösségekbe csöppentünk hirtelen, s ezek mind a magamra találásban támogató dolgok voltak, de még mindig másoknak akartam megfelelni. Nem hibáztatom magam, hiszen annyian megjegyezték, milyen sokra vihetném, s így minden egyes német szó bemagolása, minden egyes hasizomgyakorlat, minden egyes sikerélmény a gyereknevelésben a többieknek szólt, nekik akartam bizonyítani.  Aztán valahogy mégiscsak megjött a felismerés, hogyan lehetnék őszintén boldog. Magamban hordozva az anyai örökséget, de a bensőmre figyelve, saját intuícióimat követve végre meg tudtam fogalmazni: nekem az a legfontosabb, ha másoknak segíthetek, akár önkéntes munkával, akár anyagi segítséggel, akár csak odafigyeléssel, szeretetadással. Akkor érzem értékesnek, fontosnak az életemet, s benne magamat, ha mások javára lehetek, és számomra az a legszebb ajándék, ha az adás fonákjaként végül én kapok, én gazdagodom, magam számára is első helyre kerülök. Különös, transzcendens dolog,  hogy az odaadásban én végül képes voltam így megerősödni, és boldogan el tudtam engedni azokat a dolgokat, melyekkel addig a lelkiismeretemet nyugtatgattam. Új rendszer irányította az életemet, lehetőségeket kerestem a jótékonyságra, blogot kezdtem írni az elhatározásaimról, a született feleség-üzemmódot felváltotta egy önmagában és céljai helyességében bízó nő tudatos magatartása, s bár így is másokat fontos helyre emelve, az emberséget első számú értéknek tartva élem napjaimat, mégis én lettem magamnak az első. Megtanultam úgy szeretni önmagamat, hogy a felebarátaim is gyönyörűvé, nagyon szerethetővé váltak a gondolataimban, és ennél nagyobb boldogságot, elégedettséget elképzelni sem tudok.
Emlékszem, az iskolában tanították, nyelvészek egy csoportja megfigyelte, hogy a vizsgált nyelvek összességében létezik az a metafora, miszerint "az élet utazás". Erre gondolunk, mikor azt mondjuk valakire, nagy utat tett meg idáig, vagy révbe ért. És ez olyan szép. Utazásként tekinteni az életre, az egyik legemberibb önértelmezésünk, s jól megfér benne sok filozófiai irány. Hogy hogyan változunk, attól függ, hogyan zajlik a mi kis utazásunk, hogy hova születünk, hogy kikkel találkozunk, hogy mit olvasunk, hogy épp milyen szó üti meg a fülünket egy séta alkalmával. Olyan sok minden hat ránk a nagyjából hatvanévnyi zötykölődés során, olyan megható ez a színes kevercs, hogy azt gondolom, a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az a változásra való képtelenség. Felelőtlenség nemet mondani a bennünk születő új gondolatokra, s nagyon nagy hiba, ha magunkról megfeledkezünk ezen az  érdekes, izgalmas utazáson. 

 

Eurovízió

Leírom én is, mit gondolok az egészről.

Olyan régi dolog ez már. Hogy mindenféle szintek vannak, hogy az egyéni igazságok keresztbe-kasul átszövögetik  egymást, itt-ott találkoznak, sok helyen eltávolodnak, de egy valamiben mindig megegyeznek: hangoztatásuk során megmutatkoznak a faszacsávók, a megmondók, a szelídek, a békések, a bölcsek. Sok igazság-platform van Conchita Wurst győzelmi topikjával kapcsolatban is. Tömegek számára hozta el a megerősítést a meggyőződésben. Aki meglátja benne a transzszexuálisok elfogadásáért vívott küzdelmet, ezért fogja éltetni és támogatni. Akit megerősít a szokatlantól való félelmében (undorában), még hangosabban hirdetheti ezután a "tenni kell ellene"-teóriát. Aki a marketingfogás hatalmát tapasztalja meg az esetben, közgazdasági érveket fog felsorakoztatni az eset tanulságanalízise során. Lesz, aki a transzvesztiták védelmében fog szót emelni Conchita Wurst ellen, lesz, aki a családokéban. Támadni és isteníteni fogják ezer oldalról, és mivel gondolkodásra és döntéshozásra kényszerít embereket, az ügy megkapja majd a polgárpukkasztás presztízzsel bíró címkéjét is.

Az én igazságom tartózkodó, valahol szimpatizáló, valahol óvatos, valahol felháborodott. A Puzsér Róbert által találóan megírt kritika bizonyos szempontból összecseng a gondolataimmal, nekem is az volt az első gondolatom, hogy ez az ember hamis képet fest egy fájdalmas emberi identitásharcról. Amit Dana International esetében őszinte csatának éreztem, itt egy színjátéknak rémlik, de nem feltétlenül az előadó részéről. Lehet, hogy naivan, de úgy hiszem, Conchita Wurst talán tényleg hisz abban, hogy millióknak fog jó példát mutatni. Próbálom remélni, talán így lesz. Bár a szakállas nő-identitás bizarr, és létjogosultságát tekintve kérdőjeles (máshogy írom: nem tudom, őszinte-e), arról legalább egyértelműen nyilatkozik, milyen fontos az önelfogadás, a kiállás önmagunkért. Én nem tartom az ő háborúját igen fontosnak és tanulságosnak, inkább figyelemelterelésnek, erős reklámfogásnak, szétzúzott és/vagy tenni akaró lelkek kihasználásának. Még egyszer hangsúlyozom: semmiképpen sem gondolom őt fontos témának, inkább csak eszköznek, hogy az Eurovíziós Dalfesztiválról írhassak. 

Mert van itt egy kevésbé emlegetett, nagyobb probléma: az álszentség. Az összefogó Európa álságos, nem létező fogalom. Különböző nemzetek, különböző problémákkal, történelemmel, sebekkel, kultúrával, nyelvvel - egymásra fújó gazdagok és szegények, fensőbbséges francia és német sörözések a kocsmákban, a görögök meg az ukránok most aztán többé már ne a mi kontónkra igyanak, nevetnek. Látom, hallom, érzékelem én a közvéleményt. Mégis évről évre megrendezik  ezt a versenyt, ahol az átlagemberek egymás mellett, békében lobogtatva a zászlókat véleményt formálnak, méltatják a szláv melleket, az ukrán énekesnő dalát együttérzőn felpontozzák, az orosz ikreket meg jól kifütyülik (pedig az ő popszámuk sem volt rosszabb, mint bármelyik győztes dal akár). Megkapjuk a "hallatjuk a hangunkat" kielégítő érzését, a motivációs topikokat (mindenféle szakállakról és - a franciák jóvoltából - bajszokról), toleranciáról, előítéletmentességről. Közben megállíthatatlanul fokozódik az EU feszültsége Oroszországgal, és nem könnyű eldönteni, melyik hatalom sátánibb. Conchita Wurst főnixmadara eltörpülni látszik e probléma mellett, de legalább van min rágódnunk, van miért lelkesedni, felháborodni, coming outolni, apátiába, reményvesztettségbe süllyedni. 

Ha kérdeznek a dalfesztiválról, ezért mindig csak annyit mondok, nagyon szerettem a magyar versenyző előadását, meg bírtam még a finnekét is (helyes fiatal fiúk gitárral, ide hozzám mind), és nem meglepő az osztrák versenyző győzelme sem, a Rise Like a Phoenix pont olyan hatásvadász dal, ami egy ilyen versenyen tökéletesen tud működni. Beszéltük is előre a férjemmel, mi, a mindentudó faszacsávók, hogy vagy a szakállas nő nyer, vagy a szolidaritás pajzsára emelt ukrán lány.

 

Kapcsolataim

Tagadhatatlan, hogy külföldre költözésünkkel elindult egy változási folyamat legfontosabb kapcsolatainkban. Nem szeretnék hazudni, egy esetben sem fordult elő a megerősödés. Pár hete foglalkoztat ez a téma, és bár úgy ültem most le a géphez, hogy meg tudok már fogalmazni néhány domináns irányvonalat, ne várjatok részletes, átfogó tendenciafeltárást. Tapasztalatok alapján írok a csalódásaimról, a kisebb örömökről és azokról a dolgokról, melyeket egyszerűen csak tudomásul vettem, belenyugvással elfogadtam.

A családtagokkal szerencsére továbbra is jól működik a kommunikációnk. Amikor hónapokig nem látjuk egymást, nagy segítség a skype. Eltekintve a néha feltűnő, bosszantó technikai hibáktól, rendszeresen tudunk beszélgetni, látjuk egymás arcát, meg tudjuk mutatni az újdonságokat a szobában, meg a gyereket, hogy mennyit nőtt. (Feltéve, hogy ezt a gyerek is így akarja, mert előfordul, hogy inkább a kisházban gubbaszt, és csak azért se jön a kamerába mosolyogni. Ilyenkor szomorkodunk, de megértünk - a vonal mindkét oldalán.) Sok előnye van ennek a kapcsolattartásnak, segít a túlélésben, és amikor megérkezünk a reptérre, az mindig nagyon természetes találkozás, nem árnyalják kínos, furcsa, zavarteljes pillanatok, mint sok hosszú távollét utáni első percet. Ha a honvágyat egy egységnyinek tekintem, nagyjából a felét képes semlegesíteni a skype-os kapcsolat. Van benne felszabadultság, sok-sok humor, szituáció adta megkötöttség, csipetnyi képmutatás, főleg önmagunk felé, minden rendben és minden természetes, jobb, mint valaha.
A kishúgommal egyenesen fellendült a kapcsolatunk ebben a hiánygazdaságban, érthető, megszabadultunk egymás különbözőségétől, a távolból minden sokkal elviselhetőbb, és a randomságban barátok lettünk. Bennünk volt ez az intenció régebben is, de egy házban élni és szeretni, ez nem mindig könnyű. A szülőktől való függés enyhült, dolgozom a leváláson. Nem tudom, hogy a család szót hallva melyik embercsoport ugrik elő elsőként az agyi fachból: a két barnaszemű, vagy az otthoni három, akikkel sok évet lehúztam. Újra és újra rádöbbenek, miféle brutális újidentitás-építés zajlik épp magamban, és ez miként hathat a gyerekem és a férjem közérzetére és önbecslésére. 

Aztán a barátok. Kevesebbet találkozunk, a telefonos kapcsolattartás velük valahogy nem működik olyan jól. Az otthoni, szűkreszabott beszélgetéseknek koncentráltan, lényegretörően kell haladni. A mi-minden-történt sok időt elvesz, főleg a kreativitástól, a nevetéstől, a témák közötti, felelősség nélküli csapongástól, és ez nem tesz feltétlenül jót. A döntéseim (eredményei) tálcán kerülnek a barátnőim elé, nem kialakulásában követik nyomon a kisebb-nagyobb énváltozásaimat, már mindig csak a határozottságot kapják belőlem, és ez bizonyosan félelmetes lehet számukra. Elment egy ilyen barátnő, két hónap múlva visszajött egy olyan. Ha együtt lennénk, egész máshogy zajlanának ezek a változások. Ha egy folyamatban ismertek a miértek, és látjuk a buktatókat, a kicsiny kudarcokat és sikereket, oly szépnek hatnak a személyiség rezdülései. De ha csak a végeredmények csapnak arcul évszakról-évszakra, akkor nem marad más, csak a csalódottság, a nem együtt változás fájdalmas érzete, részemről meg a "nem tehetek róla, így alakulok" szomorú, de dacos bocsánatkérése. 

És az itteni új barátok. Három családdal alakul közöttünk a kapcsolat. Kapaszkodunk egymásba, összeköt a közös nyelv, meg néhány életrajzi vonatkozás, hasonló szituáció, segítségnyújtás. De ez még nem barátság, csak szeretetkereső, kellemes viszony, amiből bármi megszülethet, nem tagadjuk. Hálás vagyok ezekért az emberekért, a közelségükért, hogy ők is kiveszik részüket a honvágygyilkolásból. Nem érzem még ezt az országot otthonomnak. Vannak jó élmények, szép a környezet, és sikerül elérni, hogy a gyereknek az legyen a biztonság, ahol épp velünk együtt van. Sokszor hetekre megfeledkezem a magyarországi gyökerekről, a városunkról, aztán egy csendes pillanatban hirtelen csak belémvillan, mennyire más lehetne otthon. És az otthon alatt az embereket, meg a kis kertet, meg a házat értem. Nem hiszem, hogy azért nem változik bennem ez a dolog, mert nem akarnám, hogy változzon. Aki jó helyre születik, az sosem lesz képes máshol teljesen feloldódni, ezt érdemes megfontolni minden költözőnek. 

A kaland, az meg egy teljesen más oldal, és hatalmas öröm, hogy évekre befogadott minket is egy hatalmas, gyönyörű, gazdag ország. Az utazás élénkít, befogadóbbá tesz, és okosít ezer helyen. A látóköröm tágítása - az egyik legnagyobb boldogság az életemben, de ez már egy másik bejegyzés tartalma lesz.
 

Amikor az otthoni három jött az itteni háromhoz

Alkalom szüli...

... ezt a bejegyzést.

Néha előfordult már, hogy megloptak. Például harmadikos koromban, apámtól hetente kaptam az új, csodásabbnál csodásabb, fenekén újratölthetős ceruzákat, de olyan kis béna voltam, hogy rendszeresen az iskolapadban felejtettem a tolltartómat, és mindig, mikor az ebéd után ráeszméltem a hiányára, és rohantam fel az emeletre visszaszerezni a kincseimet, már csak a kibelezett, az új ceruzáktól gondosan megfosztott zippzáros vacakot találtam, a napközisek gondoskodtak róla. Hogy fájt ez nekem! Húszperces volt a hazaút busszal, könnyek folytak az arcomon a csuklóban kapaszkodva, a kanyarokban irányt váltva. Otthon persze egy szót sem szóltam a dologról, nem félelem, inkább a sajnálat és a szégyen miatt. 

Sok évvel később, amikor betörtek hozzánk, nem az volt a legnagyobb fájdalmam, hogy elvitték a mosógépet vagy a mikrót, jobban sokkolt a tény, hogy berontottak a privát szféránkba, egy idegen kéz matatott a személyes tárgyaim közt az összes fiókomban, idegen szemek vizslatták a képeket a falon, és idegen emberek érezték úgy, hogy sáros cipővel keresztülsétálhatnak az ágyamon. Érdekes, hogy ezt váltotta ki belőlem a betörés, kultúrhiszti ez, a civilizáció adta viszonyulás. 
Volt még egy eset, mikor ez a viszonyulás  meglepett, persze csak magamban. Egy nagyobb baráti társasággal strandolni voltunk, és amíg fürödtünk, ellopták egyikünk edzőcipőjét. A fiúk azonnal kergetni kezdték a feltételezett tolvajokat (vidéki szabadstrand, biciklik, 90-es évek, én így szeretlek), és végül meg is lett a cipő. Addigra már a meglopott fiú szülei is megérkeztek, állt a bál. Az anyuka, akiről tudtuk, hogy templomba járó, gyakorló keresztény, megkérdezte a tolvajt, szeretne-e ő is ilyen cipőt, mert akkor vesz neki. Erre a fia fennhangon tiltakozni kezdett, dehogyis vesznek ők bármit is egy szemét, aljas brigantinak. Érteni véltem mindkét reakciót. Épp olyan nyugalommal tudtam szemlélni a megbocsátó, szeretetteljes viszonyulást, mint a megbántott, felháborodott énkitörést, és éreztem, pont így reagálnék én is, egyszerre mindkét módon, váltogatva az énállapotokat, hagyva, hogy érvényesüljön a kisördög, meg az a mindig jámbor angyal is bennem. 

A mostani eset váltotta ki belőlem a legnagyobb szomorúságot. Mert nagy terveim voltak a postán érkező csomagommal, ajándékokat rendeltem a barátaimnak, a kislányomnak, magamnak. A férjemmel együtt adtuk le a rendelést, csupa nevetés volt már maga az átutalási aktus is, először csináltam paypal-es számlát. Aztán számolgattam a napokat, ma kell megjönnie (gondoltam ezt tegnap), alig vártam a színes kis apróságok kézbevételét, egész nap lelkesen tekingettem az ablak felé, még mindig nem volt ott a sárga autó, még mindig nem, de aztán majdnem két óra volt már, indulni kellett az oviba, hazafelé meg megszállta a fejemet valami kósza ötlet, hogy a gyönyörű napsütéses, nyárfaszöszös levegőben a városszéli kis játszótérre menni lenne jó. Így történt, hogy a szomszédnéni lengyel ápolónője vette át a csomagot (Valentina épp szabadságon van), aki az átvétel után az ajtóban felejtette a dobozt, ami aztán rejtélyes körülmények között eltűnt. Senki nem tud róla semmit a szomszédok közül, valószínű, hogy egy járókelő meglátta a bejárat előtt árválkodó csomagot, és úgy döntött, magával viszi. Frau Joana pedig (ő a lengyel ápolónő) még aludni sem tudott éjszaka, annyira bánja vétkét. Kisírt szemekkel jött hozzánk reggel gyónni: "az ő hibája, hogy eltűnt a dobozunk, az udvaron felejtette, aztán meg eltűnt." 

Úgy szeretem a férjemet, aki higgadt és rendes tudott maradni. Mondta Joanának, hogy nyugodjon meg, megpróbál megegyezni a csomagküldő szolgálattal, hiszen mi nem is írtuk a megrendelésre, hogy ha nem vagyunk otthon, átadhatják a dobozt a szomszédnak is. Engem  is nyugtatott, nem a világ az a néhány cucc, és hát tényleg nem az, csak annyira rákészültem már a kis faházakra meg vintage nyomdákra (szánalmas vagyok), hogy együtt dolgozunk majd a gyerekkel a színes kis ajándékokon, hogy nehezen tudtam uralkodni a csalódottságomon. 

Mára azért jobb lett, sokkal. Hajmosás előtt a falnak támaszkodtam az előszobában, és becsuktam a szemem. Eldöntöttem, hogy megbocsátok, leteszek egy terhet, elfelejtek egy szomorúságot. Pár percnyi némaság, megkönnyebbülés, és mikor kinyitottam a szemem, a hálószoba ajtaja résnyire nyílt a huzattól, a szemközti falon meg ott vigyorgott rám a két barnaszeműm portréja, és őszinte örömmel voltam képes leszarni azt a pár lyukasztót, meg miegyebet, ami a dobozzal együtt tovaszállt. Közben eszembe jutott az is, szegény Joana, majd én is szólok neki, hogy ne egye magát, volt már ennél nagyobb veszteség is az életünkben.

Nagy szabadság kimondani, bármit lopnak is el tőlem, túlélem. Az embereimet, a napjaimat színesítő szavaikkal, nem tudják felkapni és elvinni, és ez az igazi hakuna matata. (A bejegyzést becímkézhetném giccsfaktornak, de tekintve, hogy mélységesen őszinte, nem teszek így.)

 

A nemanya anyák

Tegnap délután elolvastam ezt a bejegyzést A nyomor széle blogon:

Anyák napján 

Szeretem L. Ritók Nóra őszinte, egyszerű stílusát, az írásai mindig bölcsességről és nagyfokú tapasztaltságról árulkodnak. A szövegei valósággal megtámogatott, értékes anyagok, tanulni tudok tőle és példaértékűnek tartom a viszonyulását, a lényegrefigyelését és a megélt értékrendjét is. Mindig újra felborítja az egyensúlyom, mindig újra figyelmeztet, mennyi visszásság építi a világunkat, és elfogadásra nevel. Egyszerre válok a blogjától alázatosabbá és (emiatt) büszkébbé, és jól esik ez az ambivalencia. 

Nem hagyja abba a munkáját, töretlenül küzd a szerencsétlen sorsú gyerekekért, miközben mindig reális marad, le meri írni, ha valahol már semmi sem segít. Olyan önkéntes munkát végez ő, ahol sokszor kell elengednie a megszelídített kis rókái kezét, és hányszor leírta már, hogyan kellett végignézni a megszeretett gyerekek lecsúszását. 

Anyák napi bejegyzésében pedig azokról az anyákról ír, akik akaratuk ellenére vagy a tudatos felelősségvállalás irányelve nélkül szültek gyerek(ek)et. Akik szocializációjuk, a szüleiktől eltanult minták alapján bánnak csecsemőjükkel, így vagy úgy, leginkább sehogyan. Akik maguk is elhanyagolt, bűnözés árnyékában cseperedő kisdedek voltak, akiknek nincs más választása, mint saját maguk prostituálása. Akik sokszor erőszakos apákkal küzdöttek, akiknek az életében rendszeres volt a megaláztatás, a mellőzöttség vagy a szexuális abúzus. Akik nem tudták megtanulni, milyen a jó anya, mert nem rendelkeztek ilyennel, s még a környezetükben sem igen fordult elő olyan szülő, akire példaként tekinthettek volna.

A társadalom meg igen szigorú: összevonja szemöldökét, fensőbbségesen sóhajt, s csóválja a fejét, ejnye-bejnye, hát borzasztó, ahogy ez a nő a gyerekével bánik... 
A kishúgom és a barátnője mesélték húsvétkor, egyik ismerősük mennyire elhanyagolja a babáját. Azt is említették, az anyuka rossz körülmények közül származik, a szülei hamar meghaltak. Örültem, hogy a testvérem ezt külön hangsúlyozta, mert ez mutatja számomra, ahogy árnyalódik, érik, elfogadóbbá, meg nem ítélőbbé válik. De az anyukát szidni, felháborodni az amúgy felháborító viselkedésén nem elég: ha engedi, segíteni kell, a rendelkezésre álló eszközökkel, finom felajánlásokkal, főleg a kisbaba érdekében. Én azt javasoltam, amikor csak tudnak, segítsenek ezen a szerencsétlen sorsú családon, egy-egy órára vállalják el a kisbabát, és ha elég bátorságot, energiát éreznek, kérjenek segítséget a helyi családsegítő központ dolgozóitól is. Tanárként én is így tettem, kétszer is: a szociális munkások lelkesek, felkészültek voltak, rendszeresen kijártak a problémával küzdő családokhoz, amit tudtak, megtettek a bajba jutott gyerekek védelmében. L. Ritók Nóra erről is ír. Sokszor hiábavaló a küzdelem, de ha egyszer, egyetlen pillanat végül úgy alakítja a fejlődő személyiség egyszeri döntését, hogy az kifelé vezeti szorult helyzetéből, akkor már megéri az erőfeszítés. 

Anyák napján hálás vagyok, nekem nagyon jó anya jutott, és én is az tudok lenni a gyerekemnek. Közben ma mégis a nemanya anyákon jár az eszem, azt szeretném, hogy róluk máshogy gondolkodjam, hogy a velük kapcsolatban felmerülő beszélgetésekben ne a támadó oldalra álljak. Attól egy gyereknek sem lesz jobb, ha peckesen felütöm az orrom, és tekintetemet az égre szegezve átlépek e nagyon is komoly probléma bűzös pocsolyája fölött. 

S ha már egyszer ilyen komoly témát hoztam fel az "ünnep" kapcsán, szeretnék megosztani még egy linket, érdemes olvasgatni ezt az oldalt, közvetve kapcsolódik L. Ritók Nóra bejegyzéséhez.
Mondanám, hogy további szép napot, de most inkább csöndben megélt, nyugodt perceket kívánok. 

Apai hiba

Egyetemi barátnőmet jól megszidta az apja, amiért egy busszal később ment haza előző este a barátjától. Miközben a tanárnő érdekes részleteket idézett Freud Totem és tabu című írásából,  és lelkesen elemezgette az itt-ott felbukkanó túlkapásokat, a barátnőm könnyes szemmel csak azt sugdosta a fülembe, hogy mennyire elege van a csőlátású apjából, aki azt hiszi, az a törődés, ha megszidja a késve hazatérő huszonegy éves lányát. 

Bár sajnáltam őt, és egyébként nagyon rendesnek, megbízhatónak  tartottam, nem értettem, miről beszél. Teljesen természetes és jogos reakciónak éreztem az apja fellobbanását, és magamban rá is bólintottam: igenis törődés, hogy következetességgel kezeli a nagylánya esti hazameneteleit. Mekkorát változtam azóta! Sok minden kellett ehhez a változáshoz: olvasásélmények, árnyaltabb gondolkodás a társadalomban dívó nemi és szülői szerepekről, annak megtapasztalása, hogy a baráti körömben egyre több fiúból válik apa és mindegyikük másfajta törődést képvisel, meg persze a saját gyerekünk megszületése (és az ezernyi hiba, amit elkövetünk a nevelése során.) Mert a következetességre, arra fel lehet készülni, de a gyerekkel való foglalkozás fárasztó voltára, az iszonyatos erejű energiavámpír játéktevékenységekre, a folyamatosan jelen lévő, megkötő felelősségérzetre nem.

Mikor már gömbölyödött a hasam, készen álltunk a nevelési tervünkkel. Boldog, sokatmondó egymásramosolyokkal szövetkeztünk a férjemmel: nagy nyugalom volt a tudat, hogy ugyanúgy gondolkozunk a gyereknevelésről. Hogy szeretni kell, az teljesen nyilvánvaló volt, ilyen apróságok tárgyalásán nem is vesződtünk, de hogy következetesnek kell lenni, azt a témát százszor átjártuk, átbeszéltük, tudtuk, milyen hibába nem akarunk beleesni, hogy nem akarunk túltiltó szülők lenni, de kismajmot sem szeretnénk nevelni a gyerekből. A szabályok lefektetése remekül megy nekünk, azóta is egyetértünk a szabad-nemszabad felosztás rituáléjában, s tényleg nagyon ritka, ha valamiről másképp gondolkodunk ezzel kapcsolatban. Nem rossz dolog ez, de hogy gyereket vállaltunk, nem ez lett a legnagyobb gondunk és feladatunk. Szigorúnak lenni talán nem olyan nehéz (főleg a férjemnek, én engedékenyebb vagyok.) A nap bármelyik pillanatában ébernek maradni, észrevenni, ha a kicsi jól viselkedik, a jó pillanatokban elkapni a figyelmét, apait-anyait beleadni a vérszívó repülő lovas játékba, az a legnehezebb. Naná, hiszen az a legfontosabb. 

Tegnap este egy heveny beszélgetésben azt fogalmaztuk meg a férjemmel, nem elég a rosszaságot kezelni. A gyereknevelés nem csak a szabályok gyártásából, a következetesség és szerető szigor merev rendszeréből áll. Bár ez is rém fárasztó, ennél még nagyobb kényelmetlenség a játék maga, akkor kell csak igazán leküzdeni önmagunkat, mikor a délutáni jóleső kávézás közben megjelenik a kis barnaszemű, kezében tizenöt apró gumilabdával, és kéri, játsszunk vele. Ha ezekben a gyomorszorító pillanatokban képesek vagyunk leküzdeni a saját kényeleméhségünket, s nem csak én, hanem - igenis! - az apa is, akkor jogosnak hat majd minden későbbi követelésünk, és nem fog lakkszagú előadótermekben a szeretetlen szüleiről dohogni a barátnőinek. Most értettem meg az egyetemen elhangzott sérelmet, és magamban megkövetem a barátnőmet, szóról szóra átérzem, amit mondott és mélyen egyetértek vele: nem lehet elfogadni a korlátozást attól az embertől, aki nem volt képes másfajta (önfeladó) energiát belefektetni a szocializációnkba, az általános jóérzésünk előmozdításába. 

Az apai szerep egyre bővül, szerencsére. Az otthonlét nem torkollhat semmittevésbe. Hogy az apa pénzt keres, ellátja a családját és a munkában elfárad, ezeket az indokokat már nem szabad elfogadnunk. A hagyományos szerepet, miszerint csupán azzal az egy tevékenységsorával, hogy ledolgoz nyolc órát valahol, jogot formál a délutáni pihenőre és a család tagjaira kiterjedő mini-önkényuralomra, le kell vetnie. Ha megvan benne a jóérzés (tudom, sokszor ez hiányzik, és akkor fuccs az egésznek), és őt szerető gyerekeket akar nevelni, akkor törődnie kell a lurkókkal, időt és energiát kell fektetni a közös percekbe.