Mostanában muszájból utazunk, egy ezres Magyarországra, egy ezres Németországba. Karácsony előtt kocsival, vissza repülővel, oda tíz óra, vissza másfél. Bepakoltunk, ügyelve, hogy minden rendelkezésre álló teret kitöltsünk, hiába, ahol ennyi nagy láda és bőrönd van megtömve, és a babakocsi, és a kisbicikli, ott észen kell lenni. Visszafelé meg a súllyal bajlódtam, a nagybőrönd legfeljebb harminckét kilós lehet, és ez nem kevés, mégis folyton újabb kompromisszumra kényszerít.
Mellettem egy Szíriából érkező asszony ült a gépen, imádkozott. Később beszélgetést kezdeményezett. Nem tudott németül, sem angolul, kézzel lábbal mutogatott, földrajzi nevekkel dobálózott, és bevetett néhány olyan kifejezést, mint mama, papa vagy baby. Szaloncukorral kínálta a gyerekünket, Budapesten vásárolta, mi pedig adtunk neki a jó kis otthoni sajtos pogácsából. Végleg Németországba költözik, a lányához, akinek német a férje. Nyugalomra vágyik, ha jól értettem. Mosolygott, simogatta a gyerek arcát, képeket mutatott. Mikor leszálltunk, segített a cipekedésben, és elválás előtt megölelgetett, puszikat nyomott az arcomra. Kedves volt, közvetlen, meleg. A férjem fogalmazta meg, micsoda emberi sorsokkal találkozhatunk az utazásaink során.
A kognitív nyelvészet foglalkozik az egyetemes metaforákkal. Erről csak annyit írok most, hogy az egyetemi évek alatt ez a nyelvészeti irány érdekelt leginkább, és olyan - minden nyelvben létező - ún. fogalmi metaforákat keres, melyek vizsgálata az agy pontosabb megismeréséhez vezet. (Ez így persze nem elég pontos, de nem is erről szeretnék írni.) Megfigyelték például, hogy a vizsgált nyelvek összességében létezik az a metafora, miszerint "az élet utazás". Erre gondolunk, mikor azt mondjuk valakire, nagy utat tett meg idáig, vagy révbe ért. És ez olyan szép.
Utazásként tekinteni az életre, az egyik legemberibb önértelmezésünk, s jól megfér benne sok filozófiai irány. Hogy hogyan változunk, attól függ, hogyan zajlik a mi kis utazásunk, hogy hova születünk, hogy kikkel találkozunk, hogy mit olvasunk, hogy épp milyen szó üti meg a fülünket egy séta alkalmával, hogy ki ül mellettünk a repülőn. Olyan sok minden hat ránk a nagyjából hatvanévnyi zötykölődés során, olyan megható ez a színes kevercs, hogy azt gondolom, a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az a változásra való képtelenség. Felelőtlenség nemet mondani és küzdeni a bennünk születő új gondolatokra, az ellenállást infantilis dolognak tartom. Az érés, a bölcsebbé válás mindenkinek ajándéka, s okos döntés ezt a folyamatot kissé erőltetni, tudatosan kezelni, szemlélni.
A barátnőm például gyűlöli a változást, de szerencsére képtelen ellenállni neki. Ha nem is akar hallani bizonyos dolgokat, azok elraktározódnak az elméjében, gyökeret eresztenek, s szép lassan objektív megítélés alá esnek - ha mégis elutasítódnak, az nem azért van, mert újak (~ változást hoznak), hanem mert nem férnek össze a személyiségével, az identitásával. Ezt én annyira szeretem benne, hogy egy erősen konzervatív családban ő ésszerű tud maradni, a lényegre tud figyelni, és küzd a saját értékeiért, az emberekre figyelve. Érik, még ha küzd is ellene.
Az én utam gyönyörű - voltak benne sírnivaló nehézségek és örömteli pillanatok. Ha hazamegyünk Magyarországra, csörög a telefon, kíváncsiak rám a barátaim, ha visszajövünk, és erre is azt mondjuk, haza, sütit hoz a szomszédnéni, és a férjem ragyog, ő itt érzi magát itthon. Akad tennivaló bőven, mindkét helyen, s akárhol járunk, ránk szakad a csodálatos ingertenger: tapasztalatok jóról, rosszról, örömről, bánatról, félelemről, bátorságról, bizakodásról, szorongásról.
Hálatelt szívvel nézek vissza az elmúlt hetekre, holnap pedig egy nagy eseményről írok nektek. A naplósdi után jönnek a megígért témák, legyen szép a teletek, én reménykedem még egy kis hóban, hozzánk még nem ért el ez az áldás. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése