Mi nem vagyunk gazdagok. Lehet, hogy a feltöltött képek szép bútorokat, csinos ruhákat mutatnak, meg klassz helyszíneket, mi mégsem vagyunk gazdagok - a fotókból átrohanó boldogság másból táplálkozik. Nincs saját lakásunk (albérletben élünk, ami el is viszi a keresetünk jelentős részét), egy lassan tízéves kocsival hasítunk. Ezt is használtan vettük, több évig fizettük a részleteket, aztán hosszú éjszakák lázas fejtörése után végtörlesztettünk. Ha Magyarországra utazunk, ott menő, hogy német rendszám csücsül elöl-hátul, és tényleg élvezzük, hogy ha a gyerek ki is nyújtja a lábait, sem tudja megrugdosni a vezetőülést. A gyerek egyébként használt gyerekülésben ül, Römer ugyan, sokan csak a márkát látják megvillanni, s nem is sejtik, hogy bolhapiacos darab, kevesebb mint 10 euróért akasztottuk.
Nem azért veszünk használt darabokat, mert nincs elég önbecsülésünk vagy mert minden centet figyelmesen be kell osztanunk, hanem mert így gondoljuk magunkat környezettudatosnak, okosnak, és ami a legfontosabb: az új nálunk nem nagy érték.
Nincsen menő állásunk. A férjem lakatosmunkákat végez egy gyáróriásnál, én a nyelvtudás hiánya miatt egyelőre itthon vagyok, hetente néhány órát takarítok egy idős néni házában - ezek a találkozások mindig nagyon gazdagra sikerednek. Pedig a férjem is, én is tanultunk eleget, ott sorakoznak a papírok a fiókokban, egyelőre mégsem dolgozunk a szakmánkban. És érdekes, mégis nyugalom ül a szívemen, valami újfajta türelem szállt a háztartásunkra mostanában, szépen lassan alakul a jövőképünk, sorakoznak a peckes paradicsompalánták a konyhaablakban, és közben elengedünk sok hamis vágyat. Érünk.
Az élelmiszervásárlásnál sok áldozatot hozunk (édességre, nasira, üdítőkre szinte semmit nem költünk), ha sikerül eljutni egy-egy kirándulásra, előtte sokat tervezünk, ötletelünk, hogy lehetne ezt minél olcsóbban megúszni. (S még így is: a szendvics mindig alufóliába csomagolt, otthonról cipelt, a kóláspalack mindig víztől átlátszó, a laza ruha egyedüli példány a szekrényben. Összességében mégis jól mutat: fiatal, boldog család, egy lehengerlő kisugárzású gyerekkel, gondolja ezt az anya.)
Otthon áhítatos pillantással méregetnek bennünket, hát hogy éltek ott messze, hangzik újra és újra a vágyódásból szőtt kérdés, mi meg nem győzzük hangsúlyozni, a világ leghétköznapibb, hívságoktól mentes életét éljük. (Persze egy percre sem felejtem el, hogy a nincsre nincs megoldás, és sokan csak álmodnak a madárlátta szendvicsekről vagy a félrevarrt kapucnikról...)
Egy dolgot azonban belátok: azért van tőlünk mit irigyelni. Nem a vagyonunkat (ami nincs) vagy vagyontárgyainkat (ez is csak korlátozott számban), hanem azt a szeretetteljes, kiegyensúlyozott közeget, mely ilyen boldoggá alakított minket, egész szocializációnkat, a lehetőséget, hogy gyerekként mesekönyvet kaptunk a kezünkbe, hogy tanulhattunk, hogy elfogadást kaptunk. Ez a mi nagy előnyünk, ingyen kapott, jogtalan büszkeségünk.
"Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben."
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
suttogva hajolnak utamra,
és benn a dió, mogyoró, mák
terhétől öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
Nem többet az egykori köd-kép,
részegje a ködnek, a könnynek,
ha néha magam köszönök még,
már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
tárcám van igaz színezüstből,
tollam, ceruzám vigan illan,
szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
könnyekbe borít nem egy orcát,
és énekes ifjú fiának
vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben."
(Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése