Állítólag nekem még gyerekkezem van (finom halványrózsaszín bőrrel, kis kerekkörmű ujjacskákkal), mégis, egy-egy munkásabb nap után a jobb kézfejemen megjelenik egy kidülledt erecske. Nem követel magának sok figyelmet, békésen lüktet a megerőltetéstől kitágulva, csak én veszem észre. Érzéseket szabadít fel bennem: félelmet-büszkeséget, hogy öregszem, dolgozom, gondoskodom, sőt, néha alkotok is. Aztán még többet, sokkal többet: anyám kezét. Jaj, kerülni szeretném a pátoszt, nem egy megaggott agyonhasznált, a mosástól vörös és a dörzsöléstől kemény, a fárasztó munkaévektől májfoltos kezet látok én magam előtt, csak egy kedves nőiest, itt-ott göcsörttel, és szertefutó lila-kék erekkel.
Ezek az erek, a tapintható dombjátékukkal, ezek mutatják az áldozatokat, a terheket, a sok-sok munkát, önmegtagadást, melyet anyánk értem, a testvéremért, a családunkért hozott. Azt a sok mozdulatot, mellyel mindig értünk volt: ahogy a hasát simogatta kismamaként, amivel görcsösen ellentmondott, mikor oly hamar megindult a szülés, amivel kapaszkodott a vajúdás elképzelhetetlen fájdalma alatt. Amivel nem sajnált éjszakákon át ringatni, naponta főtt ételt elénk tenni, munka mellett takarítani, vendéglátni, tanítani-nevelni. Amivel megfésült-mosdatott-öltöztetett reggel és este, felhúzta az ágyneműt, aláírta a csekkeket, befogta a szemünket a filmben a csúnya résznél. Amivel megölelt, ha kellett, amivel megpofozott, ha kellett. Amivel nem restellt kúpot felnyomni, szaros pelenkát cserélni, a hányást feltakarítani, mikor kicsik voltunk, azért, mikor nagyok, azért. Amivel eltakarta síró arcát, ha jók voltunk, azért, ha rosszak, azért.
Most, hogy gyerekem van, most értem meg igazán, mire céloz a Közvélemény, mikor azt mondja, anyai szeretet. Egy önmagamat elfelejtő állapotra, amely csak egy dologban tud megfizetődni – az örömben, amit az általam megszült és összerakosgatott emberbe ölt szeretetem okozni tud.
Hálás vagyok az én drága, drága anyámért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése