Az azért bosszantó (sőt, szomorú), hogy 2013. június 9-én, ha beírom a gugliba az árvíz szót, az ár bepötyögésénél még mindig az árfolyam-árgép-árkád találatok triumvirátusát jelöli legkeresettebbnek a rendszer. Tudom én, hogy világunkban a mindent irányító pénz a legfontosabb, a kereslet és kínálat fogócskáját nemigen zavarhatja meg semmilyen egyéb entitás, mégis lelomboz, ha rágondolok, ennyi katasztrofális árvízi nap után még mindig nem vette át a vezető szerepet az árvíz szó a keresők keresőjében.
Na de nem is erről szerettem volna írni, hanem az áradással kapcsolatos érzéseimről, tetteimről. Egy hetet a Mátrában töltöttünk barátnőmmel és három kislányával, a világtól elzárva, nyugalomban, békében. (Ezért hanyagoltam a blogot is kissé.) Hazaérve aztán a szüleim szomorú hírrel fogadtak, nevezetesen, hogy a Duna milyen – eddigi határait megdöntő – hízásba kezdett, s micsoda veszélyes helyzetek alakultak ki végig a magyarországi szakaszon (is). Egész nap szorongva hallgatjuk a híreket, csüggünk az esemény kapcsán létrehozott rádió tudósításain, s gondolatban együttérzünk-sajnálunk-imádkozunk-reménykedünk.
Megjavulásom történetében egy újabb kapaszkodót kaptam az élettől. A kérdés adta magát, itt sétálgatott kitartóan a fülem körül a nap huszonnégy órájában, hogyan segíthetnék én a rászorulókon? Az önkéntesség nem áll távol tőlem, belekóstoltam már ebbe a világba ilyen-olyan módon, ezért először az önkéntes térképet kezdtem el bogarászni, hol segíthetnék. Apám szegény épp munkanélküli, ő vigyázna a gyerekemre, gondoltam. A férjem külföldön, július 12-ig nem tud hazajönni a munkája miatt. Miért ne lehetnék én az, aki elutazik valamelyik szorult helyzetben lévő településre homokot lapátolni, főzni a munkásoknak, ételt osztani, az elhelyezésben segíteni, gyerekre vigyázni vagy bármit csinálni, amit egy magamfajta fiatal nő el tud végezni. Az elhatározás megszületett, már tárcsáztam volna a közvetítő számát, jelentkezni segítségnek, mikor rájöttem, a gyerekem szoptatása miatt minden estére haza kell jönnöm, és mivel csak vonattal tudok közlekedni az adott helyszínre (kocsi és sofőr híján), az alatt a rövid idő alatt, amit a helyszínen tölthetnék, érdemben nem tudnám segíteni a gátak melletti munkát. Maradt tehát a pénzfelajánlás, vegyenek a munkásoknak élelmet, szúnyogirtót, naptejet, csokoládét, bármit. A kitelepítetteknek gyógyszert, ételt-italt, és egy kis örömöt a nagy csalódás felett, hogy nincsenek egyedül. Tízezer forintot tudok erre a célra szánni, tudom, ez vajmi kevés, de hiszek a sokkicsi-elvben.
S továbbra is remélek: nem fog senki meghalni, és a katasztrófa nyomán megerősödött és egymásban bízó emberi kapcsolatok születnek.
Ps. A link, ahol minden szükséges információt megtalálhatnak a segíteni szeretők:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése