Uralomról, befolyásról, elszakadásról

Anyaként meddig szólhatok bele gyerekem döntéseibe? Mikor jön el az a pont, hogy tanácsos lenyelni tiltakozásomat, elrejteni nemtetszésemet? És gyerekként meddig tűrhetem, hogy édesanyám hozzon döntést helyettem bizonyos helyzetekben? Vagy fordítva: meddig várhatom el, hogy ő oldja meg felmerülő problémáimat? Ezek a kérdések sokáig nem hoztak lázba, későnérő típus vagyok, kényelmes volt nekem anyám mindenhatóságára hagyatkozni, néha meg őt okolni saját tehetetlenségem miatt. De hogy megszületett a gyerekem, olyan dimenzióváltást hozott az életembe, hogy elkerülhetetlenné váltak ezek a dolgok: rendet kellett raknom magamban és körülöttem, meg kellett húznom a határokat – magamnak és anyámnak is. Mindkettőnk érdekében.

Persze-persze, egyikünk sem volt hibás a kialakult helyzet miatt. Kapcsolatunkat már eleve megalapozta az a tény, hogy az esküvő után a férjemmel a szüleimhez kellett költöznünk. Egy (méretes) szobába zsúfoltuk be már meglévő bútorainkat, itt alakítottuk ki háló-dolgozó-nappalinkat, s mikor kiderült, hogy babát várok, a gyerekszobát is. Ez a szardínia-effektus igen hamar igen sok konfliktust eredményezett, hamar kiderült, hogy szinte mindenről máshogy gondolkozunk. Máskor kelünk, máskor fekszünk, máshogy használjuk az energiát, a vizet, máshogy gyűjtjük a szemetet. A zenét hangosan hallgattuk, a barátainkat sűrűn meghívtuk, a mosogatást későre halasztottuk volna. Más fogalmaink voltak a tisztaságról, az étkezésről, a kellekről és a szükségesekről. Nincs ezen semmi meglepő, a generációs különbség megléte annyira természetes, hogy már szinte egészséges. De túléltük ezt az időszakot is, szerencsére minden nagyobb baj nélkül, szeretettel váltunk el – nyolchónapos gyerekünkkel végre belakhattuk az első saját lakásunkat. (Na jó, ez azért túlzás, az első saját albérletünket.)

Azóta már kialakítottuk a saját szabályainkat, elvárásainkat – mind a háztartással, mind egymással kapcsolatban. Nem volt könnyű kilépnem anyám bűvköréből és rátalálnom a saját akaratomra, de most már nagyon élvezem a mindennapjainkat és a módot, ahogy vezetjük az életünket.

Drága édesanyámmal a legnagyobb harcot a gyerekneveléssel kapcsolatos dolgokban vívtuk. Számára elképzelhetetlen volt a hat hónapos korig csak szopik a gyerek-metódus sikeressége, vagy az igény szerinti etetés helyessége. Máshogy gondolkodtunk a gyereknek adható élelmiszerek köréről is (én ebben nagyon szélsőséges vagyok, ha tehetném, egyáltalán nem is adnék édességet a lurkónak, csak azért erőltetem meg magam egy-egy túrórudi vagy gombóc fagyi erejéig, nehogy a túlzott tiltás édességfüggést eredményezzen), és mennyiségéről is (anyám szerint sokszor sokat egyék a gyermek, én meg valahogy evéselhanyagoló szülő vagyok, tudom, ez sem jó dolog igazán).

Az evésen túl máshogy képzeltük el a gyerek napirendjét is, az előtte való tévézést, az öltöztetését, a fürdetés menetét, és még számtalan, a mindennapok során percenként adódó tevékenységmorzsák sorát. Szándékosan nem írom le, ki hogyan vélekedett ezekben a kérdésekben, mert nem az a lényeg, kinek van igaza – utólag jól látom, volt, hogy neki, volt, hogy nekem. A lényeg, hogy meg kell tanulnunk: anyámnak, hogy már nem vagyok gyerek, érett felnőttként vállalnom kell döntéseim következményeit; nekem pedig meghallgatni anyámat, mert tapasztalt, jóindulatú, és csak a javamat akarja. És még valamit: iszonyú erőfeszítés árán, de meg kellett tanulnom nemet mondani.

„Nem anya, most nem adok hálózsákot a gyerekre, mert szerintem ahhoz túl meleg van. Nem, nem fog megfázni. Nem, ne adj neki kiflivéget. Nem, nem viszem most el a játszótérre, mert fáradt vagyok és pihenni szeretnék. Nem, nem éhes a gyerek, egész nap tömte magát. És végül: nem, most nem te döntesz, hanem én.” Szelíden, de azért határozottan kell visszautasítani a nagyanyai közelítéseket, szeretettel, de bátran, s ha kell, harcosan. Ilyen apró dolgokon múlik a boldogságunk: ha ügyesen helyére tesszük a határvonalakat, gyerekünk is érzi, hogy kompetens, tehetséges anyukája van, aki maga szabja a szeretete által sugallt határokat, és következetes magatartással be is tartatja azokat.

Barátnőm panaszkodott: szeretett vőlegényével esküvő előtti lakásfelújításba merültek nyakig, s édesanyja minden egyes munkafázisba bele szeretett volna szólni. (Milyen eufémikus lettem!) Már pengeélen táncoltak, az ifjú herceg majdnem belerokkant a restaurálási procedúrába (értsd: leendő anyósa állandó jelenlétébe és minden munkafázisra kiterjedő rendelkezéseire), közel járt hozzá, hogy felpattanjon fehér paripájára, és a lemenő nap sugarai kísérjék elvágtázását. A barátnőm, bár nagyon szerette az ő drágáját, nem akarta megbántani anyukáját, s ahelyett, hogy békés nosztalgiával gondolnának vissza a közös fészek örömteli megalkotására, inkább egy „Ne is beszéljünk róla!” szemlesütős emlék lett a dologból. De legalább túl vannak rajta, nagyobb károk nélkül. A lakás pedig gyönyörű lett. A harc persze korán sem ért véget, ha majd megérkezik az első unoka, újra fel kell építeni a sáncokat, de akkor már sokkal ügyesebben, határozottabban. Biztos vagyok benne, hogy az lesz a jó mindenkinek, ha a nagymama néha kap egy-két nemet.

Csak ennyi kívánkozott ki belőlem. Anyukámat nagyon szeretem, de néha nemet kell mondanom neki is. Ez (jól működő) kapcsolatunk egyik alapja.