Meghalt a tanárnő fia.
Tudták ezt már előre, de lehet erre felkészülni? Elgondolkozom, hogy van-e fájdalommérséklő módszer. Nagyobb-e a sokk egy hirtelen bekövetkezett tragédia esetén, mint ha tudjuk előre, hogy meg fog történni? Tudunk-e nemremélni, létezik-e ráhangolódás? Vagy a másik véglet: az előre tudás felér a kétszer kapott halálhír döbbenetével?
Ha lenne rá lehetőségem, én is tudni szeretném, hogy a szeretteim mikor halnak meg. Hogy ezt a tudásvágyat kíváncsiság, önkínzásra való hajlam, praktikum vagy szeretet motiválja, még nem értem pontosan.
És az érintett maga, aki kapja a rossz hírt, ő vajon mit érezhet? Úgy hiszem, ilyenkor nem magunkért kezdünk aggódni, hanem azokért, akik megsínylik az elvesztésünket. Ha egyedül repülök haza, vagy a gyerekkel kettesben, jobban szorongok, mint ha az egész család utazna. Ha zuhanunk, ne maradjon senki. Tudom, kegyetlen. (De nem önző!)
És a halálfélelem hogyan jelentkezik? Önsajnálattá vagy rettegéssé alakul? Az természetellenes, ha optimizmussá, tenni akarássá, aktivitássá szublimálódik? Képes-e rá az ember, hogy a maga makacsságával és gőgjével elfogadja az elkerülhetetlent, a megváltoztathatatlant? És a végén, az utolsó előtti ponton eljön vajon a béke?
A hétvégén színházban jártunk, és az előadás felkavarta bennem a Michael halála óta leülepedett érzéseket. Edgar Allan Poe írását kötelezővé tenném már általános iskolában, mert nagyon igényes és őszinte platform a halálról gondolkodni vágyóknak. Nem hittem volna, hogy ez a történet fog végül felrázni a mostanában rajtam ejtőző apátiából, de hálás vagyok, hogy így történt.
Azért írtam ezt a bejegyzést, mert szerettem volna én is kivenni a részemet a gyászból. Ha a tanárnő szemébe nézek, hiába mosolyog a szája rendületlenül, azért látom a kitartóan pislákoló kérdést: miért nem én előbb?
Úgy szeretném hinni, hogy egy nap minden kérdésünkre választ kapunk. Olvassátok el a novellát, segít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése