Állatokról

Bizonyos szempontból az is szelektív tolerancia, mikor valaki kínosan állatbarát. (Márpedig ezt leírni igen veszélyes, ha a blogírásra mint szolgáltatásra tekintek. Írd le, hogy a Szerelmünk lapjai szerinted nem jó film, és az olvasóid fele lelép. Írd le, hogy károsnak tartod az édi-bédi kisállatok körül kialakult cirkuszt, és egyedül maradsz a felületeden...) Az állatokért való harc persze szükséges, és értem, hogy végsősoron az emberért magáért történik. De az felfoghatatlan számomra, mikor azzal jönnek egyesek:

"az állat legalább nem beszél vissza"
"az én szememben többet ér egy állat élete, mint egy emberé"
"nem mondom egy emberre, hogy állat, mert annál sokkal rosszabb, az állatok jók"
"2500-3000 fácánt lelőni? Remélem, úgy beb.sznak, hogy egymást lövik majd halomra..."

(Az utolsót egy barátnőmtől idéztem. Ezért lehet, hogy kapok majd a fejemre.) 

Ha valaki így gondolkozik emberről-állatról, könnyen elvétheti a lényeget. Ez persze nem általános etika, csak az én véleményem, de vállalom, mert most félre tudom tenni a megfelelési kényszert. Tényleg szomorú, hogy egyre brutálisabb állatkínzási tendenciáról számolnak be a hírfolyamok, és örvendetes, hogy ez ellen egyre több felvilágosult (vagy nem feltétlenül az, csak inkább a szívére hallgató, manipulált) ember kezd küzdeni. Ezt figyelemelterelésnek érzem, melynek célja hangsúlyváltás: az emberi tényező, a lelki torzulás megelőzésének fontossága helyett egy másik faktor lép előtérbe, az állatok jóléte. Mintha nem vennék figyelembe az összefüggést (ami pedig nyilvánvaló), hogy a felelős ember pozitív változást hoz egyformán állatnak, embernek. Az állatkínzás ipari szinten és lekoszlott magánházak poros sufni-magányában is megelőzendő, és a legcélszerűbb a probléma forrásának kiiktatása, ami pedig az ezer oldalról megkapott szeretetlenség. Nem tudom hitelesnek tekinteni azt az állatvédőt, aki közben az állatkínzó eltaposását kívánja, illetve az embert magát nem tekinti értéknek. 

Megbuktam én már a Disney-erkölcsvizsgán is, ahol nem tudtam fenntartás nélkül a macskarisztokratáknak drukkolni. (Az inas persze pénzéhes és önző volt, mégis ember, aki sokkal jobban ki tudta volna használni a Madame örökségét, kövezzetek meg.) Az pedig mindig elszomorít, ha alapítványoknak indított, anyagi támogatásért vívott versenyen állatmenhely vezet olyan intézmények előtt, ahol beteg vagy hátránnyal élő (esetleg a társadalom peremére szoruló, és ezért bűnöző) emberekért dolgoznak. Nem arról van szó, hogy két különböző, ám egyenrangú irányról én fennsőbbségesen kijelentem, hogy az egyik rossz (hasztalan), a másik meg jó (hasznos), hanem arról, hogy magasabb és alacsonyabb rangú célként tekintek rájuk. Mindkettő egyformán jó, csak az egyik hatékonyabban koncentrál az okozatra. 
Amíg valaki nem tudja elfogadni és megszeretni az embert, ne is beszéljen nekem állatmentésről, mert zárt szívre talál. Az embert én jobban szeretem, fontosabbnak, értékesebbnek tartom, olyan matériának, aki - ha egészséges - szívügyének tekinti az állatok sorsát is. 

Örülök, hogy rátaláltam erre a cikkre (én papíron olvastam, a kishúgom újságvásárlási kedvének hála), mert ez is azt bizonyítja számomra, hogy szakmai állatbarát körökben nem dívik az embergyűlölet. 

Gengszter és Nokedli