Borzasztó türelemjáték ez nekem, elárulom. Nem elsietni a szavakat, nem eltúlozni a lelkesedést, elhagyni az ítélethozatalt. Harminc perc után sírni kezdtem a filmen, olyan emlékeket szakított fel belőlem az eseménysor. Egyre szorosabbra húztam magam körül a bordó plédet, mintegy önnyugtatásként - anyaöl és szeretet és biztonság vesz körül, valószínűleg ezt üzente a meredező szöszökkel fedett polártakaró. Ha valaki megnéz egy szektá(k)ról szóló filmet, és megállapítja, milyen ostoba, megvezethető az az ember, aki bedől a hamis tanoknak és önként vonul az agymosodába, az rossz úton jár. A lehető leghibásabb emberi válaszreakció ez: olyan, amit szeretetlenség, önteltség, tudatlanság és közönyösség táplál. Illetve a helytelen önismeret: hisz ki ne lenne manipulált tagja valamilyen közösségnek? A szektákba lépő emberek nem buták vagy naivak, hanem egy mélyről fakadó igényt akarnak kiszolgálni. Keresnek: megoldást húsbavágó problémákra, felejtést hozó gyógyírt gyermekkori sérelmekre vagy spirituális megelégedést. Fel lehet-e ezt róni bármelyiküknek is? Ha pedig valaki belekezd, és magáévá teszi a tanokat, onnantól kezdve nincs kilépés, legalábbis szellemi szinten - soha. Ha kisgyerekként rádöbbenek, milyen finom étel az alma, először keresni, majd - énhatékonyságomat felismerve - gyártani kezdem azokat a helyzeteket, ahol hozzájuthatok e gyümölcshöz. Ez jó nekem, ezért nem is akarom nem tenni. Sőt, akiket szeretek, nekik is meg akarom adni az almaevés gyönyörét. Ha valamiről úgy hiszem, jót tesz nekem (még ha közben félelmeim, kétségeim és talán kudarcaim vagy fájdalmaim vannak is miatta), ragaszkodni fogok hozzá. A legnagyobb jóért való küzdelem (elsőként annak elfogadása, hogy van legnagyobb jó, másodsorban azé, hogy az én tevékenységem nélkülözhetetlen a cél elérése érdekében) mindig a mozgatórugó, ha valaki végleg leteszi a voksát egy ilyen jellegű közösség, vagy szekta mellett. Ezt a filmet azért találom rendkívül meggyőzőnek és tisztességesnek, mert látható benne mindaz, amit egy ember átélhet a megvilágosodás/agymosás útján.
Tetten érhető a kezdeti lelkesedés, a nyugvó lelkiismeret, a válaszok meglelése, munka a változásért, örömök és harcok az Énnel, kétségek, félelem a veszteségtől, félelem a kárhozattól (számomra a legmaróbb félelemtípus), szorongás, lelki és testi bajok, s a kérdés: ha képes is az ember bezárni maga mögött az ajtót, meg tud-e szabadulni valaha is attól a bénító érzéstől, hogy rosszul döntött?
Értőn és érzőn kell nézni ezt a filmet, ne az ítéletalkotás legyen a cél, hanem a megérteni akarás, és a látókörtágítás. Én azért sírtam, mert eszembe jutott életem legfájóbb időszaka, amikor hasonló cipőben jártam, nyakig benne egy másik közösségben (még ma sem tudom leírni azt a szót róla, hogy szekta, hát erről beszélek.) Szépen kanyarintja a forgatókönyv az újabb és újabb köröket, hogyan merül valaki egyre inkább a tudatosságnak hazudott manipuláltság állapotába, és nem hallgatja el végül azt sem, hogy nincs egyetlen helyes út, és senki sem fekete vagy fehér, és a gyermekkori abúzus soha, soha nem múló nyomot hagy a lélekben.
Ne higgyétek azonban, hogy nincs markáns véleményem.
Szerintem a szcientológia egyház egy szekta. Szülőként ellenezném, hogy a gyermekem a tagja legyen. Elhiszem azonban, hogy sokak békességet, önbizalmat nyertek a szcientológiai módszer, az auditálás során. Én áltudományosnak, manipulatívnak és nyereségorientáltnak gondolom a szervezet működését, ezért ajánlom ezt a filmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése