Tanult viselkedésformáim

Állítólag sokan fogadkoznak, hogy úgy majd biztos nem tesznek, ahogy az anyjuk. Nem lesznek görcsösen tisztaságmániások; nem állítanak irracionálisan magas elvárásfalakat a gyerek felé, nehogy azt szorongásba taszítsák; megtörik a szex-téma tabu jellegét, hogy a gyerek felszabadultabb, magabiztosabb, természetesebb lehessen a testiség világában; megpróbálnak okosan a háttérbe vonulni, hogy ezzel nagyobb szabadságot adjanak a gyereknek, mint amit ők kaptak; büntető istenkép helyett (főleg lányok esetében) egy olyan szeretetképet építenek a gyerek gondolataiba, mely kevésbé feltételhez kötött (~ "Nem csak akkor szeretlek, ha jó vagy.") - mindezt egyetlen céllal, hogy jobban szeressenek szülőként, mint ahogy azt szüleik tették. Én nem fogadkoztam, nem azért, mert nálunk felhőtlen volt minden, hanem csak mert eszembe se jutott ezen gondolkodni, teljesen természetes volt, hogy a nevelési elemet, amit anyámék elrontottak, én majd tökéletesre csiszolva alkalmazom a gyerekemmel szemben. Nem is lehet kérdés, én más vagyok, máshogy gondolkozom oly sok mindenről, más értéket fogok közvetíteni: mást tanítok majd elfogadásról, tanulásról, hitről, erkölcsről, a mindennapi életről. Félig volt csak igazam, mert majdnem mindegy a véleményeink (mármint a szüleimé és az enyém) különbözősége, ha a viselkedésformákat meg szépen elraktároztam, és (számomra) észrevétlenül, módszeresen használni kezdtem. Van változás, de sokkal kisebb, mint azt gondoltam, és ezt már elfogadtam, megpróbálom kihozni belőle a legjobbat. Erről írok most.

A szerda esti szeánszokról már írtam. Amikor ezek indultak, a társaság tagja volt egy pszichológiában jártasnak nevezhető férfi is (egy idő után nyomasztóan is hatott a jelenléte, mert nem engedte, hogy elnőiesedjen a beszélgetések vonala), aki, amikor Erikson pszichoszociális fejlődéselméletéről (ami nem annyira ijesztő, mint a neve) beszélgettünk, bölcsen és ellentmondást nem tűrve kijelentette, nyugodjunk csak meg, akárhogy is küzdünk mi, anyák, úgyis el fogjuk követni azokat a hibákat, melyeket a mi szüleink is elkövettek nevelésünk során. Nonszensznek éreztük a kijelentést, hiszen nem múlt el úgy szerda este, hogy ne panaszkodtunk volna egy-egy szülőnkre, nem létezhet, hogy pont az elszenvedett, ezerszer is elátkozott nevelési mozzanatot ne tudnánk levetkőzni saját gyerekeinkkel szemben. A türelmetlenséget, a megalázó, fennhéjázó kivagyiságot, a kiabálást, a teljesíthetetlen követelményeket, a minden lében kanálságot, és még sorolhatnám. 

Tegnapelőtt a konyhában álltam, mellettem a bömbölő gyerek, aki - ki tudja, aznap hanyadjára - kiborított a nem múló szófogadatlanságával, és egyszer csak felültem valami szélre, és mondtam, mondtam, fokoztam, hogy mennyire elegem van a rosszaságából. Néhány perc után már csak a magam örömére, mintegy feszültséglevezetés céljából, meg hogy bántsam én is. Nem hatott meg őzikeszem, sem a majszos arcra tiszta csíkot húzó könnycseppek, meg a sírástól remegő pocak, de még a halkuló, hisztiből őszinte fájdalomba boruló hüppögés sem, lubickoltam a jelzőkben, annak ecsetelésében, hogy mennyire elegem van a szófogadatlanságból, a sorozatos szégyenkezésekből, a csalódásokból. Már rég túl voltunk megbánáson ("Bocsánat, anya! Bocsánat, kérlek! Kérlek, bocsánat!"), a szeretetkunyizó követésen (elöl én, szobáról szobára, harcosan, színpadiasan, szidva, régi szituációkat felidézve, olyan részletességgel és túlzással, hogy magam is meglepődtem; utánam az ölelésért nyüszítő hároméves), és én még mindig képtelen voltam abbahagyni. A vége felé eszembe jutott anyukám, mikor kamaszkoromban lelki fröccsöt adott, pedig már rég bocsánatot kértem, megbánást tanúsítottam valami vétkemmel kapcsolatban, és ő még mindig adta az ívet, pedig már annyira ramatyul éreztem magam, hogy legszívesebben rá is kiáltottam volna: elég! (Mentségemre legyen szólva, később, nem annyira kamaszként, ezt már meg is tettem.) Pont így viselkedtem én is. Felszabadító is volt, meg félelmetes is. Ezek a "formai" dolgok ölik végül meg a változást: hiába vagyok én türelmesebb, elfogadóbb, ha egy-egy ilyen technikai elemmel (--> védekezésre képtelen gyerek koncepciózus, már-már vég nélküli szadizása, múltbéli hibáinak felemlegetésével) végül ugyanazt (de legalábbis nagyon hasonló) eredményt érek el. Aztán meg majd sápítozhatok, ha a fejemhez vágják ezt a későbbiekben, vagy végignézem, ahogyan az unokáim kapják meg ugyanezt az injekciótárat. 

Másik eset. A világból ki lehet kergetni engem azzal, mikor anyám nekem szegezi a kérdést: "Fiam, nem fázik ez a gyerek? Nem adtál rá túl kevés ruhát?" Sérül az önbecsülésem, elborul az agyam, nem feltélezi rólam, hogy ki tudom elégíteni a gyerek legalapvetőbb szükségleteit?! Puffogok, finoman leépítem, dacosan felfitosítom az orrocskámat, dehogy fázik, közben magamban elkezdek kételkedni, talán tényleg ráférne még egy kesztyű is. Aztán jön a viselkedésminta lenyomata az én nevelésemben (ez is viszonylag friss felfedezés): ugyanez, kicsit másképp. Zaklatom a gyereket, tényleg nem fázik?, tényleg nem éhes? stb. A motivációm pedig az: (szégyellem is leírni) nincs kedvem és erőm jobban felöltöztetni/megetetni/megitatni stb., kérlek erősíts meg, hogy jó és elég ez így, vedd le rólam a felelősség terhét. Amint ezt felismertem, megfogalmaztam, nevetni is támadt kedvem, biztosra veszem, hogy édesanyámat is ezek a gondolatok hajtják, és ettől hirtelen könnyű és vicces lesz a világ. Miért is legyek én tökéletes, ha ő (aki nekem olyan nagyon jó és követendő) sem az?

Vigyázni kell, hogy azért ne szaporodjanak el túlságosan ezek a negatív elemek, az semmiképp sem jó megoldás, ha a szakirodalomra támaszkodva hátradőlünk ("úgysem tehetek semmit ellene"), megnyugszunk. A magam részéről már annak is örülök, ha tízből egyszer ellenállok a kísértésnek. Azért a sok-sok jóért meg, a végtelen türelemmel végigvitt szerepjátékokért, a szeretetteljes ölelésekért, az öniróniára hajlamos habitusért nagyon hálás vagyok, és az lesz majd a gyerekem is, mert átadom, ezerszer is, szerencsére ez sem rajtam múlik.