Már szülés előtt utópiákat gyártottam arról, hogy békebeli állapotokat fogunk biztosítani a gyerekünknek. Nem lesz ész nélküli vásárlás, ha egy mód van rá, kerüljük a műanyag játékokat, tévézni nem engedjük, sőt, olyan okosan, kreatívan (és manipulatívan) foglalkozunk vele, hogy meg sem születik benne az igény a képernyő bambulására. Ruhája kevés lesz, de az mind igényes, kétsoros-gombos vintage darab, nyáron virágkoszorút fonunk a hajába (már tudtuk, hogy lány lesz), enni csak egészségeset fog, segítjük művészi kibontakozását, az egész közös életünk egy nagy kirándulás lesz, tele erdőkkel, folyókkal, titokzatos tündérlakta helyekkel. Egészen komolyan írom, nevetek most, annyira hihetetlenül ostobák lehettünk nagy komolyságunkban. Sok elvet leadtunk, főleg én vívok csatákat (gondolom, nem kell mondani, hogy a férjem semmit sem vesz olyan komolyan), a mai napig. Mint a kismalac a gonosz farkast, úgy engedem be én is az újabb "szörnyű" elemeket a házamba, először csak a hátsó lábakat, majd a mellsőket is, végig azt gondolva, hogy képes leszek én is végül zsákba zárni és leforrázni a rút-rút jelent. Ajtót nyitottam én már a YouTube-nak, a giccses csillámpóniknak, a popkultúra számtalan elemének, (sajnos) hagyom, hogy a líra szelíden kivonuljon az életemből, van már batár nagy tévénk is (ez mondjuk hátbatámadás volt, a férjem zsebbiznisze), meg sok csokipuding és mirelit pizza.
Ezért is volt jó hallani a másik anyuka észrevételét. Figyelmeztetés volt, hogy azért vannak itt szép eredmények, a világra nyitott, elképesztő fantáziájú gyerek, meglepő rálátásokkal és kultúraéhséggel. (Ezt persze már csak én gondoltam hozzá, dehát az egész élet az önostorozás, az önfelmentés és az öntámogatás háborúskodásáról szól, nem igaz?) Büszke vagyok arra, hogy jó gyerekkort biztosítunk a lányunknak, hogy értékeli a könyveket, hogy lelkesen énekli a kárikittyomot, hogy órákig képes a színes-formás társasjátékkal játszani (ha mi is bírjuk), hogy a legnagyobb élmény neki az, ha séta közben szilvát szed egy útszéli fáról, elfújja a pitypang bóbitáit vagy telibetrafálja az összes tócsát.
Az agyam másik fele meg folyton beszól, kínos kérdéseket ismételget: vajon jó döntés-e egy hamis, álságos világkép megszületését támogatni a kis buksiban? Mennyire lesz durva koppanás annak felismerése, hogy a katicabogár hét pöttye nem vigasz, mikor a többi hal fitymálva elúszik a másik irányba? Vajon megelégszik-e azzal, hogy menő helyett különleges lesz? Tudok-e elég önbizalmat adni ahhoz, hogy ne függjön túlságosan a kortársak véleményétől? Egyáltalán, van-e jogom szülőként úgy dönteni, hogy megfosztom a modern gyermekélet számos elemétől? Elhihetem-e, hogy úgysem tudok mást tenni, mint saját képemre formálni őt?
Persze megvannak a miértjeim, melyek nélkülözik a logikát, inkább megérzésen alapulnak. Úgy gondolom, a gyerekem nem szenved hiányt. Ha végül mégis úgy alakul, hogy inkább a másik oldal felé húz a szíve (csőlátásra vall ilyet leírni, de nem tudom ezt most okosabban megfogalmazni), seperc alatt megteheti, hogy átáll. Fordítva azonban nem érzem működőképesnek a folyamatot. Ha az idegrendszert úgy trenírozzák, hogy rövid időn belül nagyszámú igénytelen inger feldolgozásához szokjon hozzá, képtelen lesz megváltozni, és örülni egy lassabb, gazdagabb ingerhatásnak. Nem tartok a kezemben szakirodalmi alátámasztást, és igen bosszús is lennék, ha a tudomány ellenem szegülne komoly kísérleti eredményekkel! (Ezt nevezik beszűkült konzervativizmusnak?) Nekem tetszik a gyerekem, és egyre inkább tetszem szülőként magam is magamnak. Ha változtatnék a nevelési elveimen, nőne bennem a bizonytalanság a jövőt illetően. Hinnem kell, hogy jól csinálom, büszkén, emelt fővel kell venni a megjegyzést (mert hiszen dicséret volt, nem is lehetett más!), folytatni kell a megkezdett munkát, mereven ragaszkodva a rugalmassághoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése