A gyerekeknél működik

Na, akkor az óvoda. Teljesen felesleges volt szorongva odamennem, a társadalom e lefiatalított modelljében nem a felnőttek szokásai vezetik ez életet, szerencsére. Az első jel Fabienne volt.

Fabienne már négy éves, rangidős a csoportban. Afféle pót-óvónéni, rendezi a kicsiket, löki a hintát, eldönti, hogy ki melyik biciklibe ül, s közben egy tündéri kis huncut. Szőke fürtös hajjal, Harry Potter-szemüveggel, zsiványsággal a szemében, és valami mélyrőljövő magabiztossággal utasít gyereket, óvónénit, szülőt, engem. Bátran lépett hozzám, hogy hívnak, tette fel első kérdését, szuggesztív kislány, gondoltam közben magamban. A válasz csak félig tetszett neki, furcsa lehetett ez az idegenül csengő három szótag, dehát nem tudtam mást felelni. Aztán mégis úgy döntött, hogy bekerülök a kiskosárba, mert kért, adjam rá a gumicsizmáját, nagy a sár kint az udvaron, és biztosított, ne aggódjak, ő majd vigyáz itt a gyerekemre, amíg nem leszek az óvodában. Teljesen megnyugtató volt, ahogy ez az ösztönlény ígéretet tett. Később szemtanúja voltam, ahogy csellel kicsalta a gyerekemtől a vesszőparipát, másik játékkal elvonta a figyelmét, közben megkaparintotta a rózsaszín lovat, és olyan boldogság volt látni, hogy az itthon ezerszer is megbukott, fantáziátlan kis trükk neki milyen könnyedén sikerült, egyetlen könnycsepp nélkül, akadálymentesen, okosan, jól előkészítve, ráérzéssel.

Aztán jött a kicsi Lina. Ránézésre marokkói kislány lehet, elbűvölő gesztenyeszemekkel, bongyor hajjal. Ő egy kis bújós baba, mindenkit megsimogat szeretettel, és ha elesett, egy röhögésbe fulladt áucs-csal továbbindult. Észrevettem, mindenki kedveli a csoportban, olyan őszintén bájos, meleg jelenség. Lina is oda-odament az enyémhez, meg hozzám is többször, mindig mosolygott, bátorítás, megerősítés volt a szemében, miféle megérzések irányítják a gyerekeket? Honnan ez az ősi tudás, a másikra figyelés képességének ez a mérhetetlen nagysága? 

És végül Lara. Anyukája magas, láncdohányos, megtört nő, hangos beszédű, kedves, magányos, amennyire megismertem három reggel alatt. A kislány ruhái cigiszagúak, az arcán már most látszik valami sértettség, a csúnya világ egy kis lenyomata: fájdalom a szem vonalában, egy apró rózsaszín karika már ilyen fiatalon.
Az első dolga volt a mi harmadik napunkon, hogy szép papírból legyezőt hajtogatott és azt a gyerekemnek ajándékozta. Majd fél óráig ezzel játszottak, legyezték a saját arcukat, az óvónéniét, az építőkockázó fiúkét, a dadusnéniét. Közben hangosan kacagtak, mint ezeréves jó barátnők, telve közös titkokkal, tapasztalattal. 

Tévedtem. A nyitottságot, amiről itt és ott írtam, nem is az öregek őrzik. Ők csak hasonlítanak, lélekben egyre közelebb kerülnek egykori önmagukhoz, a gyermekhez. A gyerekek, akik már születésükkor bírnak ezzel a bizalommal egymás iránt, hordozzák igazán a nyitottság képességét, nincs mit félteniük, nem tartanak a megítéléstől, távol áll tőlük a társadalom alkotta szabályrendszer idegensége és emberellenessége. És végtelenül jószívűek, kis romlatlan lelkek, fehér lapocskák, követendő példák.

Az óvónénik is nagyon szimpatikusak. A dadusok is. Még az igazgatónéni is. De elsősorban azért vagyok boldog nyugalomban, mert ott vannak az óvodában a gyerekek: az emberségnek e kis fáklyavivői, Fabienne, Lina és Lara, de mondhatnám Eliast, Darrylt vagy Linust is. Elmúlt a szorongás, a gyerekem biztonságban van.

Ismeretlen ismerős