Hol vagytok, ti igazi hősök?

Nézem a sokadhullámú hálivúdi filmet és csodálkozom: milyen természetes, hogy minden romantikus komédiában van egy önfeláldozó alak, aki önérdeket és a lemondás fájdalmát nem ismerve a másik emberért leküzdi saját magát, hoz egy brutál áldozatot és, nahát, még az sem érdekli, ha ez nem derül ki. Na persze. Csak én nem találkozom ilyen emberekkel? Csak én vagyok képtelen ilyen önzetlenül viselkedni? Ha adok valakinek valamit, talán elvárás nélkül cselekszem? Nem várok-e viszonzást, vagy megbecsülést a dologtól? Áldozat-e egyáltalán, és valódi segítségnyújtás, ha közben egyáltalán nem esik nehezemre (sőt, engem növel a szememben, és másokéban egyaránt)? Nem az agyondédelgetett kis egómat balzsamozom vele ugyanúgy, mint mindig? Századjára is megdicsérgetve az elkényeztetett kis kígyót, hogy milyen alázatos, jószívű és empatikus? Ha segítünk annak a bizonyos sokat emlegetett néninek átkelni az úton, nem dagad-e a mellünk a büszkeségtől, hogy lám-lám, ha csak ilyen díszpéldányok rohangálnának a Föld nevű bolygón, mennyivel békésebb-szebb világot élhetnénk meg? Ha pénzt adok valakinek, ott van az a fensőbbséges mosoly az arcomon, a gyere-hozzám-máskor-is-boldogan-te-elveszett-kicsiny-lélek-féle lesajnáló szájbiggyesztés (közben meg már örülve és tűzijátékozva a másoktól besöpörhető dicséretek és elismerő pillantások gondolatától)? Tettem-e már valaha úgy jót, hogy nem reklámoztam? (Gondolkozom, nem nagyon.) Pedig tanítják, hogy így kellene: az irodalmi művek, például Jean Valjean vagy Baradlay Jenő (ők kötelező olvasmányok); a Biblia tűzzel-vassal: tegyed csendesen a jót, hordozd a keresztet másokért; vagy a filmek is - még a legelvetemültebb Hannibal Lecter is megcsonkítja magát a szerettett Clarise Starlingért (a népnevelő szappanoperákról nem is beszélve, ahol mindig akad egy jólelkű szervdonor, vagy a főhősnő boldogságáért elmenni, esetleg meghalni képes mellékszereplő).

Amikor Peter Parker/Pókember lemondott Mary Jane szerelméről a szuperherosdi miatt, akkor lett igazán hős a szememben (s nem a férfiúi hiúságát legyező akrobatikus vagy agresszív harci jelenetekben - most őszintén, ki ne csinálná ezt szívesen, ha már ugrándozva, a felhőkarcolók magasából tekinthetne rá a Nagy Almára?) Antigoné a halált vállalta egy temetésért, Bruce Wayne az örökös magányt, Jézus a keresztrefeszítést bűntelenül, vagy Szonyecska, aki a családjáért prostituálódott. Tényleg vannak ilyen emberek? Az írók teremtményei ők, akik csupán képzeletünkben léteznek, vagy hús-vér emberek, akik talán mégis szerénységük miatt hallgatnak, elkerülve a nyilvános helyeket, például tudatunk jóra kiéhezett részét? Vannak még igazi hősök? Tudunk azok lenni? Szeretnénk-e azok lenni, vagy megelégszünk a társadalom által megbecsült kisszerű-hős szereppel?

Bármennyire is szeretnék az igazi lenni, nehéz a harc önmagammal. A kényelem, ez a minden idők legveszélyesebb emberellenes állapota, meggátol a nagy lépések megtételében, az igazi önfeláldozásban. Ismeritek az érzést, amikor az ember csukogatja a lakásban az ajtókat, egyik szobából a másikba lépve, hogy a huzat be ne csapja azokat, ki ne törjön az üveg, jaj. Valahogy így vagyunk a segítségnyújtással is: piciny-könnyű cselekedetekkel nyugtatjuk a lelkiismeretünket, szorgalmasan zárogatjuk az ajtóinkat, mindig csak épphogy, a látszat fenntartására különösen nagy gondot fordítva. Pedig ki kellene nyitni mindet, vállalva a törés veszélyét, önmagunk feladását, az igazi áldozat meghozatalát. Ne úgy hagyjam meg a csokit a másiknak, hogy közben elvárom: hálatelt szívvel agyon csókolgasson és ajnározzon az örömtől. Képes vagyok erre vajon?

Életemben kétszer sikerült legyőznöm magam. Kétszer választottam a sajátom helyett valaki más boldogságát. Ha erre a két esetre gondolok, hihetetlen boldogság és nyugalom tölt el hirtelen, és remény, hogy képes vagyok rá. Hogy mindannyian képesek vagyunk rá, nem elveszett még az ember, ott lapul mindenkiben az igazihős-mag, ott szunnyadozik és vár a locsolásra és napfényre: az elhatározásra és odafigyelésre. Ami engem illet, én hinnék tovább a névtelen hősökben, a mindenszentekben, s magamat is annak nevelném: a reklámot elvetve, a jóra koncentrálva nagy eredményeket (csodákat?) tudunk elérni. És a legkülönlegesebb mégis az, hogy a totális önmegtagadás legnagyobb nehézségében megtalálhatjuk azt az örömöt, amiről szólnia kellene ennek a nem is nehéz, nem is fájdalmas életnek.