Hát ennyi. Eltelt egy hét, kimaradt annyi-annyi jó bejegyzés, építő-kérdésfeltevő témák, de a blogra most nem jutott elég koncentráció. Otthon voltunk, a szülőknél pár napot, és megint érezhettem mindezt, a rossz híreken felülemelkedve megint elmerülhettem abban a melegségben, amit ez a másik, ez a gazdag ország itt képtelen megadni nekem. Most először mondta azt a gyerekem, hogy maradjunk inkább Magyarországon, ne menjünk "haza". Mondhatom, szívettépő volt.
Dehát ez van. Megültük ezt a híres-neves esküvőt, a Dunán, este ragyogott Pest, úgy mint egy nagyváros, ahol minden rendben van, gyönyörűen. A folt is szépen múladozik, végül kiderült, gombás fertőzés volt, valami nagyon undorító fajta. Hétfőn kezdjük az ovit (amiről még itt is írtam), van bennem egy kis szorítás a hasam környékén, ha rágondolok, de megkönnyebbülés is, hogy végre kicsik közt lesz majd a gyerek. Közben pedig a rengeteg lelkes gondolat a fejemben, mit és hogyan akarok majd csinálni, a blogra vonatkozóan is.
Hát ennyi. Hétfőn utaztunk vissza, kedden egész nap az ágyat nyomtam iszonyú fejfájással, majd délután olyan négy körül, és erre már nagyon rég nem volt példa, hánytam is, közben azt gondoltam, így tiltakozik a testem a nem akart szituáció ellen, minden egyes öklendezés a nyakam táján egy nemtetszést fejez ki a menekülési vágy manifesztációjaként.
Tudom, hogy olyan sok embernek megváltás a külföldi lét, boldogság, hogy búcsút lehet inteni az anyagi gondoknak, lehetőség az újrakezdésre, de én már rég nem így gondolom. Egy szükséges rossz felhőjeként nehezül a fejemre, és nem panaszkodom, mert valójában jó itt nekünk, szerető szomszédok gyűrűjében, szép kis nyugodt lakáskánkban és a saját szabályainkkal kialakított életünkben, mégis, valami annyira hiányzik. Az emberek? Az atmoszféra? Vagy csak simán: az a leplezetlenebb érzésskála? Nem tudok dönteni. Sokan sokfélét írnak a külföldi létről, én csak így tudok nyilatkozni: jó kaland, de ne legyen végleges.
Remélem, holnaptól már képes leszek megint jó bejegyzéseket írni, s közben folynak a "nagyon komoly tárgyalások" is néhány leendő vendégíróval, de várom már a vendégposztokat! Az élet meg nem áll meg, még élvezzük az utolsó fürt paradicsomokat, békés nosztalgiával és egyben reménnyel tekintünk a forróteázós hidegévszakok felé, a munkás-nyelvtanulós hétköznapok irányába.
Most szeretni fogom az őszt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése