Kirándulás igazán

Egy magazin fekszik előttem az íróasztalon, a borítóján durcás szájú, gyönyörű kisgyerek, hátulról karolja őt "anyukája", aki nem kevésbé vonzó - fiatalság, makulátlan bőr, igéző szemek (bennük egy kis riadalom és a vaku villanásának tükre), hófehér ruha, tökéletes tisztaság jellemzi mindkettőjüket. (Akinek nem a könyökén jönnek ki az efféle megrendezett, idealizált családi portrék, beetetős címlapok és mesterséges szépséggránátok, talán még meg is kedveli ezt a két törékeny őzikét, a gonosz világtól burában megóvott ártatlan két kis lelket.) Ez az újság egy jól menő sajtótermék különszáma, a gyereknevelésről szól szülőknek és érdeklődőknek, telve mindenféle testi-lelki témákkal, s főleg reklámmal. Az írások célközönsége a jólszituált, kommunikációban és a kultúrára való nyitottságban fejlett felső közép- és felső réteg, ízig-vérig modern, kreatív szülők, a kor szellemének megfelelő nyitottsággal, akik a konzervativizmus és a liberalizmus megfelelő mértékű elegyével bírnak. (Csak néhány pontnak felelek meg, valójában idegesített a minden oldalról áradó sznob, fensőbbséges hangvétel.) Ahogy megvettem az újságot, egy hosszú autóút csendességében végig is olvastam, s nem tagadom, azért volt benne egy-két figyelemre méltó cikk, fogok még utalni egyik-másikra.

A 115. oldalon egy anyuka arról mesél, hogyan járnak kirándulni a kisfiával. Egy megszállott városnéző, múzeummániás nőről van szó, akinek a tengerparti nyaralás egy szenvedés: nem kenyere a passzív pihenés (nincs ezzel egyébként semmi gondom, sok tekintetben én is hasonló vagyok), az ő szótárában a nyaralás a felfedezést jelenti. Akkor érzi jól magát, ha az üdülés célpontját, egy-egy várost szinte utcáról-utcára megismer, ha a műemlékeket egy ragadozó elésszeműségével tanulmányozhatja végig, s ha gyermeke (aki mára már hétéves) is társ ebben. Arról ír a szerző, hogyan kedveltették meg kisfiukkal az egynapos városnézéseket, a múzeumlátogatásokat, a kastélyok bebarangolását, a rohamtempós templom-catchingeket, a térképhasználat bájos, régimódi művészetét. Jó kis tippeket ad az újságíró, de valami sántított nekem már az első mondattól, s mikor a magazin egészére tekintettem, rá is jöttem, hogy mi. Ha a többi cikk tartalma is bevonódik a tudatomba (és erről nem tehetek, hiszen ember vagyok), ennek az írásnak megpecsételődik az üzenete (és sajnos kultúrsznobbá válik): "akkor vagy jó szülő, ha állandóan ügyelsz a gyermek kulturális bevonódására, a nyaralás (pihenés) alkalmával is", illetve a másik, háttérben és talán tudattalanul megszőtt gondolatiság: "akkor vagy jó szülő ebben a modern korban, ha instant gyereket nevelsz, olyat, aki hozzád alkalmazkodik, aki beadható gyerekmegőrzőbe, míg te jót töltődsz (szórakozol, sportolsz, magadra figyelsz), aki felveszi a szokásaidat, s aki nem zavar a nagy-nagy önmegvalósítás dicsőséges folyamatában."

Így lesz ebből az ártalmatlan írásból egy (valahol mélyen) frusztráltságot keltő szöveg, amely ráadásul még egy álságos sztereotípiát is megerősít. Pedig a gyereknevelés nem lesz könnyebb, ha a gyereket a magunk képmására gyúrjuk, és így szinte láthatatlanná tesszük: szerintem nem jó, ha az a cél, hogy a gyermek születése után is megmaradjon a régi életvitelünk (úgysem fog, s az ebből fakadó csalódottság fáradtságot, fásultságot szül a szülőknél, a gyereknél meg szeretethiányt). Nem kell feladnunk önmagunkat, de változtatásokra van szükség a gyerek születése után: kevesebb lesz a spontaneitás, és a nyakunkba kapunk sok-sok vödörnyi kényszert az áldozatvállalásra. Az egy hibás koncepció, ha ezt letagadjuk, vagy el akarjuk kerülni. (Persze az ellenkezője épp ugyanígy nem igaz, de arról most nem esik szó. Máskor majd biztos.) Legyen kirándulás, ami a klasszicista épületekről szól, legyen, ami a fagyizásról, vagy éppen csak a fűben zsongó, ezernyi kis rovarról. Legyen program, amire elmegyünk, míg a gyerek a nagyszülőknél van, legyen program, amit lemondunk - egy, a gyerekkel közös sétáért, beszélgetésért, olvasásért vagy társasozásért. Legyen egomegtagadás a másikért, egofelmagasztalás magunkért, mindkettő nagyon fontos. 

Ezeket a sorokat magamért is írom, én sem vagyok jobb a deákné vásznánál. A szülés után hetekig betegre aggódtam magam: "Most már ebből fog állni az életem, csak szoptatok és virrasztok éjszakánként, egyetlen emberre, a kislányomra koncentrálva?", tettem fel a kétségbeesett kérdést naponta ezerszer is magamnak, aztán meg jött a boldog megadás, a magát csonkig égető, önfeláldozó anya-szerep, amikor meg minden a gyerekről szólt, az ő testi-lelki-szellemi fejlődéséről, a spontaneitás és a saját személyiség totális háttérbeszorításával. Egyik sem volt jó, kellenek a nem muszájból lemondott felnőttprogramok, és a felelősségtől mentes, csendes percek is. Nem akarok olyan gyereket, aki "mintha nem is lenne", és nem akarok olyan szülő lenni, akiről azt mondják a barátai, "őt már elvesztettük". Nem kell az instant-gyerek, legyen az életem igenis nehezebb, s nem leszek gyertyaláng-szülő sem, aki elfelejti saját szükségleteit.

És ha kirándulás, akkor mostanában meg azt szeretem, mikor:
- biciklivel megyünk az orrfacsaró szagú káposztaföld mellett
- a fejünk felett serceg a vezeték a nagy horizontú földeken
- a folyóparton sok pici kagylót találunk, és néhány árván maradt csigaházat
- a gyerek ujjongva hódol az utcán sorakozó fatörzsek bodobács-lakótelepeinek
- a gyármonstrum udvarán lévő mogyoróbokrot leszüreteljük
- szendvicset készítünk az útra, meg a kicsi könyveit és műanyag lovacskáit
- és elhangzik a rettegett mondat: "anya, még nem szeretnék/akarok hazamenni!"

Mindeközben pedig rengeteget tanulunk. Megbecsülni az ingyenest, ajándékként tekinteni az észrevehetetlen megszokottra, megszeretni az elérhető közelségben lévő szépséget, saját véleményt alkotni egy olyan végtelenül egyszerű tevékenységben, mint a kirándulás. 

A kultúra meg várhat még egy kicsit, fontos nekem ez a sorrend, jövő héten talán az is sorra kerül.