Rendes - rendetlen

Van a gyerekemnek egy szép képeskönyve, gyakran lapozgatjuk, szereti. Minden oldalon egy ellentétpár található, illusztrációval. Megmosolyogjuk a fürge gyíkot a lassú csiga mellett, szánakozunk az üres kosáron és örülünk, hogy ugyanezen a papírlapon már meg is találjuk a körtével és almával teli mását, és közben megtanulja a kis buksi, hogy a sündisznó a bokor alatt van, a kismadár meg a bokor felett. Ennek az ártalmatlannak tűnő könyvnek is megvan pedig a veszélye. Lopva segít megteremteni a gyermek agyában azokat a megítélési automatizmusokat, melyekről a héten már többször is írtam: és ha a felnőttekre jellemző zártságot elkerülni, vagy legalább késleltetni akarom, nekem szülőként kell résen lenni.

Egy édes kislány áll a fűben. Kleopátra-séró, egyenes frufru, makulátlan ruha gyűrődés nélkül, fehér zokni térdig felhúzva, semmi piszok, egy visszafogott kis mosoly a száj szegletében, a tökéletesség frusztráló érzete lengi be a képet. Ő egy rendes gyerek, hirdetik a betűk a lap tetején. 

A másik oldalon is egy édes kislány áll a fűben. Kócos haj, égnek meredő üstök, maszatos arc és kézfejek, koszos ruha, egyik zokni fent, másik lent. A szem kissé ijedten néz ránk. Nem is csoda, hisz ő a rendetlen gyerek.

Nagydózisban injekciózzuk a gyerekeinket ezekkel a nevetséges szuperegós megbélyegzésekkel, aztán meg csodálkozunk, hogy tinikorban is már minden a külsőről szól, abból táplálkozunk és abból épül az énképünk, hogy mások milyennek látnak minket kívülről: a hajunkat, a bőrünket, a vonásainkat, a ruhánkat, az alkatunkat, a színeinket, a mozgásunkat. Aki magára ad, az munkájában is igényes, zengi a nagyrabecsült HR szakma színe-java, és gondolkozóba ejtenek engem is: lehet, hogy tényleg így van? De aztán megnyugszom: emlékszem én még arra a tanáremberre középsuliból, a kordzakója ezer irányba meredt, de ahogy angolt tanított, a mai napig él bennem az a néhány helyettesítés, hogy pontosan mit is tanultunk aznap, itt vannak a kifejezések az agyamban a used to ilyen meg olyan használatáról. 
Hápoghatok én az előítéletek és a beskatulyázás hülyesége ellen, ha nem ismerem fel az ezekhez vezető apró lépéseket, hogy hogyan irányítom én is a gyermekemet a társadalmi normák egyre fojtóbb közegébe. Észen kell lenni, figyelni, hogy mikor mit tanítok neki, hogy milyen szavakat ejt ki a meggondolatlan szám, hogy segítek-e neki a lényegre koncentrálásban, a nyitottnak maradásban, az emberek szeretetére jól tanítom-e. 

A két kislány példája intő jel számomra. Kritikusnak kell lenni minden sajtótermékkel szemben: nem szabad mindent elhinni annak a nagyon is veszélyes berögződésnek, miszerint a nyomtatott médiában megjelenő termékek (mégha ily bájos gyerekkönyvek is) hibátlanok, ártatlanok, értünk vannak. Megbeszéltük a kicsivel, milyen az egyik kislány, milyen a másik, aztán nevettünk egy jót: felidéztük, hogy mikor kint játszottunk a folyóparton, mi is milyen rendetlenek voltunk, és az is milyen jó volt, vannak szituációk, mikor ez a jó, vannak, mikor az, és mekkora boldogság, hogy a rendetlen kislány is jól érezheti magát. Láttam a kis szemein, milyen mohón isszák be az új információt, és éreztem, tőlem mindent ugyanígy fogadna be, ha annyit mondanék, hogy a rendes jó, a rendetlen rossz, teljes mértékben magáévá tenné, anya szava szent, a világ tehát így épülne benne tovább. Hálás vagyok ezért a nagy felelősségért, mert egy kicsit alakíthatom a számomra oly fontos értékek konzerválódási szintjét az ő elméjében, de nem ringatom magam olyan tévhitekbe, hogy ilyen tanításokkal ő gyermek tud maradni örökre. Ha nagy lesz, el is várom, hogy ő döntsön, mire hogyan tekint, de szívből remélem, hogy küzdeni fog az előítéletek és a zárkózottság ellen, és nem az értéktelenért, hanem az értékesért, az emberért fog munkálkodni.