Nyitottság és félelem összefüggéséről

Az egész a vonatozással kezdődött. Van egy nagy képeskönyvünk, a gyermek kedvence, gyakran átlapozzuk és hosszasan csodáljuk a vasútállomásról szóló fejezetet. Látom, ahogy felcsillan a szeme, mikor erre az oldalra érünk, mohón falja a szerelvények színét, funkcióját, a kaller indítótárcsája úgy jelenik meg képzeletében, mint vadakat terelő varázspálca, s az egész világ, ez a bűvös-bájos összevisszaság, a célok és céltalanság furcsa kevercse, elvarázsolja őt. Ezért úgy döntöttem, hogy rászánok egy fél napot, és bevonatozunk kettesben a Keletibe, ott téblábolunk egy keveset, megnézzük az építkezést és az óriási házakat, a sok rohanó bácsit és nénit, eszünk valami helyi ételkülönlegességet (gyrost? pizzát? sült virslit? péksütit? vagy a fonnyadt salátás restis szendvicset?), majd hazarobogunk, feledhetetlen élményekkel gazdagodva. A terv és a valóság sokszor elég messzire elkerüli egymást, de most nem így volt: nagyon jó kis program sikeredett, pont úgy, ahogy szerettem volna. A gyermek ragyogott, azóta is emlegetjük a vasúti kis liazonunkat, sőt, fényképek is készültek élete első vonatozásáról.

Persze, ha valahol ennyi eltöltött év dereng csendesen, akkor képtelenség nem összetalálkozni ismerősökkel, régi arcokkal, itt egy cserkészlány utazott velünk befelé lelkesen, s mesélt-mesélt az életéről, tabuk nélkül, éreztem a bizalmát, ott benn a galambokkal zsúfolt hangárban a fodrászbaráttal futottunk össze, mosolyogva rohant is már hozzánk, megölelt, dicsérte a gyereket, hogy megnőtt (és főleg a haja!), de rohantunk is tovább, hogy elérjük a hazafelé tartót. És túl a fagyin, a nagy csodálkozásokon, a zajtengerben szoros kézfogáson, a tátott szájas ingerbegyűjtő túrán, ahogy végre nyugodtan leültünk a második vonatra, amelyik majd vissza is vitt minket, udvariasan és kedvesen egy néni ült le mellénk.

Először csak a gyermekkel beszélgetett, (persze, velük a legkönnyebb elkezdeni a kommunikációt, nyitottak és bizalmuk van még mindenben,) aki örömmel újságolta, hogy ő most vonatozik, és láttuk Budapestet is, majd szó szót követett, és már annyi mindent tudtunk egymásról, hogy a néni kazincbarcikai,  hogy két gyermeke van, hogy három unokája (egyelőre!, hangsúlyozza), hogy mivel foglalkoznak, hogy épp a legkisebb születésnapját megünnepelni jött Pestre, és akkor már előkerültek a fényképek is, tényleg édesbájos gyerekek, gondoltam magamban, és szép lassan azon kaptam magam, hogy teljesen elernyedve, a görcsös szorítástól, a megfelelési kényszertől nagyon távol, lazán buknak fel belőlem a szavak, a mondatok, és mesélek én is, hogy mi hol lakunk, és hogy érezzük ott kint magunkat, és mik a terveink, és akarunk-e még másik gyereket, és milyen az elszakadás otthonról. Láttam a szemem sarkából, hogy a másik oldalon ülő fiú egyfolytában minket néz, minden egyes szavunkat hallhatta ő is, de ez egyáltalán nem zavart, szinte jól esett ez a nyitottság, hiszen nem nagy titkokról folyt a beszélgetés. 

Ez. Ez a valami. Ez olyan jól esett nekem. Az egymás felé fordulás. Annak bizonyítéka, hogy a másikat emberszámba vesszük. Nem számok vagyunk csupán, nem csak igeneket és nemeket hordozó adathalmazok,  hanem történettel, érzésrendszerrel bíró lelki lények, akik törődnek egymással. A néni, mikor Rákoshegyen leszállt a vonatról, addig állt a peronon integetve a lelkes gyerekemnek, amíg a szerelvény tovább nem indult. Azt éreztem, hogy olyan elégedettség és nyugalom van bennem, hogy önmagam vázaként nem vagyok elég befogadni ekkora mennyiséget, túlcsordul rajtam, megtölti az egész vagont, vagy talán az egész járművet. 

Ez a nyitottság pedig ott van bennünk valahol. A régiek, az öregek használják is, ők mindig könnyebben kezdeményeznek beszélgetéseket, s a fiatalok sokszor el is utasítják ezt, ugyan ne fárassza már őket a vén szatyor a szentimentális nosztalgiázásával, csak azért, mert magányos. Miért lettünk ilyen magunknakvalók? A gyanakvást vajon a történelmünk, a politikai meghatározottságunk eredményezte? A szocializmus hálójában lettünk bizalmatlanok? Vagy a kapitalizmus embertelenségében ilyen zárkózottak? A visszautasítottság félelme bénít meg minket kezdeményezéseinkben? A sebezhetőségtől való rettegést a társadalom íratlan szabályainak szigorú rendszere szüli bennünk? Ez egy generációnkat meghatározó életérzés: undor, kiábrándultság, az egoizmus felmagasztalása? A mindent megvetés fensőbbséges magatartása? A média hatása? Vagy a sok e-kütyüé? A kommunikáció ilyen mértékű szétspriccelődése, a lehetőségek végtelenné vált variálódása megöli az igazi, fésztufész beszélgetéseket? 

Ezek lehetséges válaszok, de remélem, hogy a kialakult helyzet nem végleges. A hétre el is terveztem: a nyitottság mint személyiségjegy elérése a célom. Tudatosan figyelek a kapcsolatteremtésekre: egy mosoly lehetőségére, a boltban egy-egy szóra  a pénztárhoz való ácsingózásnál, az óvónők felé való őszinteségre a beiratkozásnál. Szerintem nem engedhetjük, hogy az emberek vizesárokkal körülvett középkori várak képét öltsék magukra, el kell hinnünk: a nyitottság nem egyenlő a sebezhetőséggel, az odafigyelés nem a gyengeség jele, hanem a mélyen gyökerező emberségé. Valamié, ami jót teremt, jóérzést szül, megbecsülést ad. Ügyelnünk kell a hangos köszönésekre, a felszínes beszélgetések elutasítására energiát kell fordítanunk. Nem mindenáron, csak ahogy jól esik: meg kell sejtenünk a bennünk lakozó lelket, akinek kívánságai vannak, aki jól szeretné érezni magát testünk és társadalmi elvárásaink börtönében.

  

Részemről.