(Egy kis aktuális - az országgyűlési választásokról)

Ez egy zárójeles bejegyzés, mert megszakítja az önkéntességről szóló írások sorát. Nem szándékom offolni a témát (ejdemenő), de amíg elkészül a következő hírharsona az európai önkéntességről (a barátnőm közreműködésével, aki sok országgal arrébb és egy óra eltolódásra van most épp), gondoltam, írok a napjaimról. Néha jól esik csak úgy belelenni a világba, elnyújtózni, a kedvteléseknek élni. Ezekben a napokban velem is ez történik, kedvemre éjszakázgatok szeretett youtube-ommal, meg lakberendezési újságokat lapozgatok (újjászülető mániám), és még Asimovra is rákaptam (kérdezzetek bátran a robotikáról).

Vannak azért zavaró tényezők is. Például a facebookos üzenőfal, hemzseg a politikai posztoktól. Engem egy nagyon okos férfi sok évvel ezelőtt kioktatott, hogy éretlenség a politikára mint valami ördögtől való dologra gondolni, és én akkor hittem neki, még véleményt is formáltam markánsan, szavaztam, hittem, okfejtettem, de mára kiégtem. Nem az ideológiákba fáradtam bele, hanem a hiteltelenségbe, nem az mszp vagy a fidesz borította ki a bilit, hanem a magaspolitika működése - úgy egyáltalán. Én nem azt vallom, hogy a politikusokat egytől-egyig csak saját meggazdagodásuk érdekli, biztos, hogy nem így van, biztos, hogy akad közöttük sok olyan, aki tenni akar a népért, bizonyos elvek szerint. Engem a botrányok borítanak ki, a vastag bőrű férfiak (és nők), akik természetesnek tekintik, hogy sajtótermékeket állíthatnak szolgálatukba, hogy emberek között különbséget tehetnek - kinek hasonló a véleménye, kinek nem. A rosszindulattól fröcsögő írások, nyilatkozatok, a nagy megmondások, lebuktatások, és a képtelen elvárás, hogy az emberben, a szavazóban mindezek után megmaradjon a hit a politikai vezetésben. Kinek? Hol? Mit? Hogyan? 

Hogy tudnánk elfelejteni azt a sok becsapást? A lépten-nyomon felbukkanó baljós jeleket, a komplexustól és hatalomvágytól füstölgő mosolyokat, hogyan? Mit tegyünk félre, mit ne vegyünk figyelembe, hogy ne legyen bennünk a disszonancia érzete? Miért kívánják, hogy emberi méltóságunkat félretéve szemet hunyjunk emberellenes bűnök felett, hogy az amúgy is sárba tiport, épp összesepregetett személyiségünk eltűrjön egy ilyen traumasorozatot? Melyik hazugság győzzön a másik ellen, melyik hamisságot kiáltsuk ki megbocsáthatónak, melyik közepes képességű, közepes intelligenciájú embertársunkat emeljük saját magunk fölé? Miért gondolják, hogy ideológiák kisajátításával szavazókat nyerhetnek maguknak, s hogy bizonyos értékek mentén haladva ítéleteket fogalmazhatnak meg? Milyen jogon várják el, hogy egy szép tavaszi napon felvegyük kedves kabátunkat, és metróköves, kongó folyosójú iskolákban ikszeket rajzolgassunk fehér lapokra, eljátszva, hogy van beleszólásunk a döntésekbe, eljátszva, hogy szabadok vagyunk. Hogy van merszük azt hangoztatni, hogy a szavazás kötelesség? Milyen alapon döntsek? Kinek akarjak jót? Miért van erre egyáltalán szükség? Kinek az érdeke, hogy egy azonos nyelvet beszélő, azonos kultúrából származó közösség tagjai között meg nem értés béklyózza a kapcsolatokat? És a legnagyobb tisztelettel, őszinte érdeklődéssel kérdezem: ki az, aki még bízni tud? Maradéktalanul, lelkiismeret-furdalás és kétségek nélkül. 

Ne gondoljátok, hogy rezignált vagyok, nem! Olyan sok dologban hiszek, optimistán, pancsolva a civil kezdeményezések sokaságában, az emberek egymás felé fordulásában, a valami jó közeledtében. Szeretem Magyarországot, szeretem a Bükköt, a lakhelyemet, visszavágyom. Felelősséget érzek az emberek iránt, ott is, itt is, mindenhol. Kedves, elfogadó személyiségnek nevelem a gyerekemet, és ebbe az irányba pofozgatom saját magamat is, valamint majd belepusztulok, hogy segítsek a férjemnek a bizalmi kapcsolatok kialakításában. Szép jövőt álmodok magunknak, mindenkinek, tenni is akarok ezért, és nem, egyáltalán nem érzem fontosnak az országgyűlési választásokat, sajnálom. Megpróbáltam, nem megy. 

Őszintén kívánom, hogy aki fontosnak érzi, és okosan tud dönteni, menjen, fejezze ki a véleményét, erre biztatom a drága szüleimet, a szeretett testvéremet is, és bárkit a környezetemben, megnyugtat, ha teszik a dolgukat. Nekem csak az számít, ha látom az embertársam szemében a lelkesedést, például anyáméban, nyáron  vesznek az udvarra egy jó kis felfújhatós medencét, hogy a gyerekem sokat tudjon fürödni - ezt mesélte a napokban. Hogy szeretem őt!