Önkéntesnek menni - de miért?

Bennünk van az a kis szikra, az indulat a jóra. A legtöbben a tehetetlenség markában hányódva nem tudják igazán kiterjeszteni, kihasználni ezt a képességet, de ez nem azért van, mert ők rosszak lennének. A rendszer olyan nyomás alatt tart minket, hogy elhisszük, kevesek vagyunk a változtatáshoz. Nem tudom (nem értek hozzá), ez mennyire tudatos döntése a vezetésnek, de tartok tőle, hogy nagyon is. A hatalom kézben tartásának nagyszerű eszköze lehet elhitetni az egyénnel, hogy nincs módja változtatni. Míg a marketing igyekszik minden egyes termékről azt a benyomást kelteni, hogy használatával világot válthatunk, aközben olyan birkává nevel minket, hogy képtelenek leszünk saját magunk kialakítására, a kánontól való eltérésre, új utak kialakítására. Még napjainkban, a civil mozgalmak korában is nehéz egyről a kettőre jutni, hiába fogalmazódnak meg jó ötletek, nemes célok a kisember fejében, ha ezernyi kötöttsége (és a fogyasztásra való beállítottsága) meggátolja az első lépés megtételében. (A bürokráciáról, a végtelenül kígyózó, szakmai kifejezésekkel zsúfolt paragrafusokról már nem is beszélve. Ha én lennék a világ ura, elsőként eltörölném a hivatalos stílust.)

Szóval nehéz, na.
Elhatározni, hogy valami jó ügy mellé állok (netán én kezdeményezek egyet), nagyon nehéz. Türelmesnek, szorgalmasnak, állhatatosnak kell lenni, és nagyon, nagyon bölcsnek. Már az elsőnél elbuktam. És én még nem is panaszkodhatom, hiszen annyi jót kaptam az élettől. De mit várok a meg nem értettektől, a sértettektől, a lelkefosztott, szegény emberektől? 
Most, ebben a pillanatban egyetlen dolgot érzek magaménak ebben a témában, az írást ezen a blogon. Nincs most eszközöm effektíven hátrányos helyzetű gyerekekkel, felnőttekkel foglalkozni, rajtuk segíteni, így marad nekem az internet nagy játszótere. Remélem, és talán hiszem azt, hogy ha már jobban beszélem a nyelvet, ha el tudok kezdeni itt is dolgozni, ha több időt, energiát, pénzt tudok Magyarországra vinni, akkor képes leszek alapítványt indítani, emberek helyzetén javítani. Addig meg az a nagy feladatom, hogy felvértezzem magam: több szeretettel, elfogadással, empátiával, önkritikával, tudással. 

Nagyon felnézek azokra a fiatalokra, akik már részt vettek önkéntes projektekben. Lehet, hogy nem csak a jóindulat terelte őket ebbe az irányba, hanem mondjuk megélhetési, nyelvtanulási lehetőségek (pl. az európai önkéntesség keretein belül, erről még szó lesz), de mégis, magukba szívhatták a másokért tenni jóleső érzetét. Örülök, hogy cserkészvezetőként több mint tíz éven át értékes programokat szervezhettem gyerekeknek, minden egyes kirándulás, tábor, beszélgetés kedves emlék, és megnyugtat, hogy tudom, minden jónak nyoma marad valahol, valakiben. 

Az önkéntességben tapasztalt barátnőm is felállított egy listát, mi minden szolgálhat motivációként egy-egy nemes feladat elvállalásában. Az interkulturális tanulás értékét, a személyes fejlődést, a köszönetet, az önmegvalósítást, a tartalmas időtöltést és a jó társaságot nevezte meg, mint legfőbb nyereségeket (és mozgatórugókat) az önkéntes munka hozadékaként. E felsorolás is csak erősíti a már százszor kimondott igazságot, az adás kapássá alakul. Nem úszom meg a nagy szavakat ma sem: ez az emberi nem legszebb, legtranszcendensebb ajándéka. Hálás vagyok, hogy az elfogadó szeretetet ily módon tudjuk gyakorolni, és képesek vagyunk megtapasztalni, hogy a másikért elveszített élet voltaképpen a saját életünk megtalálása. 

A következőkben az európai önkéntességről fogunk írni, a barátnőm élménybeszámolójával megfűszerezve, elérhetőséggel, jelentkezési lehetőségekkel, tippekkel, hasznos tanácsokkal. Addig is, míg ezek a bejegyzések elkészülnek, legyetek a saját életetek kis önkéntesei, olyanok, akik felismerik a hiányt, akik képesek betömni a szeretetlenségből fakadó lyukakat. Jó éjszakát, szép napokat nektek! :)