Önkéntesség - elvárható?

Jaj, annyira tisztában vagyok vele, hogy sokan csak elolvassák az önkéntességről szóló bejegyzéseket, és mégsem változik bennük igazán semmi. (Sőt, azt is gondolom, hogy néhányan, ha már csak meglátják az önkéntesség címkét az írások fenekén, közömbösen távoznak, nem elég izgalmas a téma az elolvasáshoz.) Tudom ezt, fáj nekem, és egyszerre: meg is értem. Emberőrlő próbálkozás egy falapáttal nekimenni a zúgó óceánnak, körülöttünk elhullt próbálkozások szerte, nem igazán tapasztaljuk meg a pozitív hatásokat, csak a hitünkre hagyatkozhatunk: elfogadjuk a szakértők egybecsengő véleményét arról, hogy az önkéntes munka nem marad eredmény nélkül, lassan változtat meg, egyesével, embert ember után, s végtelenül türelmesnek kell lenni, emberöltőknek kell eltelni ahhoz, hogy tetten érhető legyen a társadalmi fejlődésben betöltött szerepe. Tehát csak keep calm.

Tudom, hogy csak az tud adni, aki sokat kapott, s csupán néhány kivételes személyiség képes ezen a tendencián túlmutatni. Könnyű nekem, aki egy meglehetősen egészséges és ép családban nőttem fel, és annyi jó emléket kaptam ajándékba, hogy ha mostantól egy Cormac McCarthy-féle antiutópiában élnénk, akkor is lenne miből táplálkoznom. (És még így is mennyi munkám van magamban, ej.) Könnyű a barátnőmnek, aki először egy olyan szellemileg, majd később erkölcsileg inspiráló közegbe került, hogy túl tudott nőni a sok irányból problémák rágta családján, le tudta vetni a szocializációs terheit. Könnyű azoknak, akik olyan tudással és intellektussal bírnak, hogy elemi ösztönként bukik fel belőlük a segíteni akarás, s főleg könnyű azoknak, akik - mindezen felül - még materiális javakkal is rendelkeznek a jó projektek megteremtéséhez.

De mi van a többiekkel? Nem azokkal, akiken segíteni kell, akik szinte behozhatatlan hátránnyal indulnak az életbe, hanem azokkal, akik rendelkeznek az előző bejegyzésben felsorolt fegyvernemekkel, s mégsem tesznek a közért. Szerintem nem hibásak, inkább áldozatok. A közös felelősségtudat fogalmának (érzetének) kiirtása - ezt látom a fogyasztói magatartás legnagyobb hátrányának. 

1. Elhitetik velünk, hogy önmagunk kevesek vagyunk nagy változások megteremtéséhez (tudom, a látszatkommunikáció pont az ellenkezőjét sugallja, tele vagyunk "világmegváltó" - vásárlói - lehetőségekkel.)
2. Vágyak sokaságát ültetik a fejünkbe, így soha sem érezhetjük maradéktalanul boldognak és kielégítettnek magunkat - s amíg magunknak nem tudjuk biztosítani a mindennapi kenyeret, addig mások meg csak várjanak.
3. Okosan manipulálnak, hiszen ők is számolnak az emberi jóindulattal. Mély hallgatózásokba burkolóznak a termékek gyártásával, szállításával kapcsolatban - sosem fogunk igazán belelátni, hogyan működik a kíméletlen profitorientált gépezet, sosem fogjuk a bőrünkön érezni, hogyan bánik munkásaival, vagy hogy mit tesz az előállítási folyamat a környezetünkkel. 
4. A tempó felgyorsult - mindent azonnal akarunk, lassanként távozik belőlünk a türelem, az önkéntes munka meg csigadolog, ld. az első bekezdést. 
5. Elterelik a figyelmünket az igazi problémákról, mi magunk válunk Panem lakóivá. Mi az indíték? Színtiszta szociológiai igazság (barátnőmtől tanultam, neki meg elhiszem): egy (társadalmi) probléma megoldása mindig a megnevezéssel, a kimondással kezdődik. Borzasztó lassú folyamat ez, s az egészet a szembenézés indítja el. (Ennek értelmében persze bocsánatot kell kérnem ezért a könyvkritikáért.) 

Szóval nem egyszerű a mai világban önkéntesnek lenni. Nem tartom elvárhatónak, hogy mindenki felismerje ezeknek a tevékenységeknek a fontosságát, és főleg nem megítélni valónak, ha valaki tudatosan utasítja el a rá találó feladatokat: hiszen "ebből nem fog megélni". Nagy szerencse, óriási lehetőség, ha bennünk megszülethet a vágy arra, hogy másokért tegyünk, és egy percre sem szabad elhinnünk, hogy ettől mi értékesebbek leszünk másoknál. Egy dolgot tehetünk: örüljünk a célnak, ami teljességet, kielégítettséget fog hozni az életünkbe. 

“Sose kételkedj abban, hogy felelősségvállaló, elkötelezett emberek kis csoportja meg tudja változtatni a világot. Éppen ez az, ami valaha is képes volt erre.“ (Margaret Mead)