Tavasz van. Tegnap az óvodában rituális hóemberégetés volt. A gyerekek ámulva vették körül a tobozzal kibélelt, hamvasztását mosollyal tűrő bábut. Mindenki kapott egy színes szalagokkal ékesített botot, úgy szólt az utasítás, ha már nagyon ég a hóember, dobják be a tűzbe a színes kis zászlókat. Közben énekeltek, téli kabát, eredj be a nagyszekrénybe, tavaszmadár, csicseregj bátran nekünk, mostantól csak a nap süt. (Németül a madarak cvicseregnek, ettől a szótól is már-már boldog vagyok.)
A kis Lina. Bedobta a botját, de elvétette a célzást. Majdnem sírva fakadt - csak állt a pirossávos biztonsági jelzés mögött, nem léphetett közelebb, hogy a betonra eső zászlót újból nekiindítsa a légnek, hogy talán másodjára beletaláljon a lobogó répaorrba. Annyira megsajnáltam, ott pillázott szájbiggyesztve, fehér pólója homokfoltos volt, a haja katonás rendben, két kis varkocsban, magasan. Később odamentünk hozzá, már jobb kedve volt, dicsértük a copfjait, ragyogott. A gyerekem megsimogatta, és ő viszont, olyan egyszerű az egész, csak ha felnőttek csinálják, valahol elvész az őszinteség.
Még délelőtt, zöld kockás abrosz, olvastam az újságot. Az ukrán tragédiának is megvannak a maga nyertesei, hirdette a hasáb. A gazdag orosz és ukrán befektetők féltik a vagyonukat az ingataggá vált hazai helyzetben, ezért egyre többen döntenek úgy, hogy Londonban vásárolnak ingatlant, afféle jó beruházásként. A londoni ingatlanpiac meg pezseg, elképzelem, délután megy a koccünnep a sohói pubokban. Jól megtanultuk, az egymás iránti felelősség a legnagyobb kamu - szükségtelen, lényegtelen szar, kevesek erkölcs-vesszőparipája.
De még előtte, a másik magyar anyuka a csoportból kiötlötte, járjunk együtt futni. Hát mentünk is, reggel. Két kis tavacska közötti lihegéshegyek, csak óvatosan, orron be, szájon ki, a szőrös mackónadrág meg régóta nem feszélyez. Sokszor már az feltölt, hogy ennyire tudok örülni a zöld határnak. Fölöttünk a vezeték sercegett, jobbra a víztorony, meg az evangélikus kakas kukorékolt ki a fák lombja fölött, balra távol a paneltömbök - ott volt a két kis lányka óvodában épp.
Közben elpanaszoltam, az egyik tanárnénim fia nagyon beteg, tulajdonképp csak napjai vannak hátra. Négy kisgyerek apukája, és olyan boldogan tudott mindig ironizálni az egész betegségén, ahogy kiperegtek belőle a nemtörődöm szavak, az mindig elámított, roppant természetességgel áradt belőle a tumor-humor. Most meg nagy fájdalmai vannak és kezdi feladni, és még mindig remélünk a férjemmel, hogy túléli, de egyre nehezebb.
Délután apósommal mentünk el egy vendéglőbe, ez volt az ő személyes penitenciája, ha már nem nézett felénk oly hosszú ideig, meghívott minket egy vacsorára. Nagyon nyugodtan tudtam mellette ülni, ki kell mondanom, nagyon tudom őt szeretni. A hét elején is könnyű volt nyitni felé - jöjjön már el hozzánk, szeretnénk, ha közösen megünnepelhetnénk a névnapját. Jött és a kedvenc levesét főztem neki. A gyerek meg csüngött rajta egész délután, ahogy ez a kislány tud rajongani, hát az felér egy intenzív nyugalomterápiával (megspékelve egy nagy adag önbizalomnövelő, stresszkezelő tréninggel), még a nagy öreget is meg tudta lágyítani, másnap meghívna minket vacsorázni, pattant ki hirtelen az ötlet a fejéből. Szóval így jutottunk el a vendéglőbe, az akvárium mellé, és ezerszer hallott történeteket kaptunk meg újból, de nem baj, hogy együtt voltunk, az volt a szép.
Este meg pihegett mindkét barnaszeműm, teli hassal aludtak már, én meg bekuckoltam a fürdőszobába, a fehér csempe a lábam alól meredt vissza a szemembe, és rádöbbentem, milyen határtalan a valóság, mennyi igen és nem rácsozza a boltozatot az agyban, hogy hány feladott labda kering a levegőnkben. Ünnepeltem tegnap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése