Kapcsolataim

Tagadhatatlan, hogy külföldre költözésünkkel elindult egy változási folyamat legfontosabb kapcsolatainkban. Nem szeretnék hazudni, egy esetben sem fordult elő a megerősödés. Pár hete foglalkoztat ez a téma, és bár úgy ültem most le a géphez, hogy meg tudok már fogalmazni néhány domináns irányvonalat, ne várjatok részletes, átfogó tendenciafeltárást. Tapasztalatok alapján írok a csalódásaimról, a kisebb örömökről és azokról a dolgokról, melyeket egyszerűen csak tudomásul vettem, belenyugvással elfogadtam.

A családtagokkal szerencsére továbbra is jól működik a kommunikációnk. Amikor hónapokig nem látjuk egymást, nagy segítség a skype. Eltekintve a néha feltűnő, bosszantó technikai hibáktól, rendszeresen tudunk beszélgetni, látjuk egymás arcát, meg tudjuk mutatni az újdonságokat a szobában, meg a gyereket, hogy mennyit nőtt. (Feltéve, hogy ezt a gyerek is így akarja, mert előfordul, hogy inkább a kisházban gubbaszt, és csak azért se jön a kamerába mosolyogni. Ilyenkor szomorkodunk, de megértünk - a vonal mindkét oldalán.) Sok előnye van ennek a kapcsolattartásnak, segít a túlélésben, és amikor megérkezünk a reptérre, az mindig nagyon természetes találkozás, nem árnyalják kínos, furcsa, zavarteljes pillanatok, mint sok hosszú távollét utáni első percet. Ha a honvágyat egy egységnyinek tekintem, nagyjából a felét képes semlegesíteni a skype-os kapcsolat. Van benne felszabadultság, sok-sok humor, szituáció adta megkötöttség, csipetnyi képmutatás, főleg önmagunk felé, minden rendben és minden természetes, jobb, mint valaha.
A kishúgommal egyenesen fellendült a kapcsolatunk ebben a hiánygazdaságban, érthető, megszabadultunk egymás különbözőségétől, a távolból minden sokkal elviselhetőbb, és a randomságban barátok lettünk. Bennünk volt ez az intenció régebben is, de egy házban élni és szeretni, ez nem mindig könnyű. A szülőktől való függés enyhült, dolgozom a leváláson. Nem tudom, hogy a család szót hallva melyik embercsoport ugrik elő elsőként az agyi fachból: a két barnaszemű, vagy az otthoni három, akikkel sok évet lehúztam. Újra és újra rádöbbenek, miféle brutális újidentitás-építés zajlik épp magamban, és ez miként hathat a gyerekem és a férjem közérzetére és önbecslésére. 

Aztán a barátok. Kevesebbet találkozunk, a telefonos kapcsolattartás velük valahogy nem működik olyan jól. Az otthoni, szűkreszabott beszélgetéseknek koncentráltan, lényegretörően kell haladni. A mi-minden-történt sok időt elvesz, főleg a kreativitástól, a nevetéstől, a témák közötti, felelősség nélküli csapongástól, és ez nem tesz feltétlenül jót. A döntéseim (eredményei) tálcán kerülnek a barátnőim elé, nem kialakulásában követik nyomon a kisebb-nagyobb énváltozásaimat, már mindig csak a határozottságot kapják belőlem, és ez bizonyosan félelmetes lehet számukra. Elment egy ilyen barátnő, két hónap múlva visszajött egy olyan. Ha együtt lennénk, egész máshogy zajlanának ezek a változások. Ha egy folyamatban ismertek a miértek, és látjuk a buktatókat, a kicsiny kudarcokat és sikereket, oly szépnek hatnak a személyiség rezdülései. De ha csak a végeredmények csapnak arcul évszakról-évszakra, akkor nem marad más, csak a csalódottság, a nem együtt változás fájdalmas érzete, részemről meg a "nem tehetek róla, így alakulok" szomorú, de dacos bocsánatkérése. 

És az itteni új barátok. Három családdal alakul közöttünk a kapcsolat. Kapaszkodunk egymásba, összeköt a közös nyelv, meg néhány életrajzi vonatkozás, hasonló szituáció, segítségnyújtás. De ez még nem barátság, csak szeretetkereső, kellemes viszony, amiből bármi megszülethet, nem tagadjuk. Hálás vagyok ezekért az emberekért, a közelségükért, hogy ők is kiveszik részüket a honvágygyilkolásból. Nem érzem még ezt az országot otthonomnak. Vannak jó élmények, szép a környezet, és sikerül elérni, hogy a gyereknek az legyen a biztonság, ahol épp velünk együtt van. Sokszor hetekre megfeledkezem a magyarországi gyökerekről, a városunkról, aztán egy csendes pillanatban hirtelen csak belémvillan, mennyire más lehetne otthon. És az otthon alatt az embereket, meg a kis kertet, meg a házat értem. Nem hiszem, hogy azért nem változik bennem ez a dolog, mert nem akarnám, hogy változzon. Aki jó helyre születik, az sosem lesz képes máshol teljesen feloldódni, ezt érdemes megfontolni minden költözőnek. 

A kaland, az meg egy teljesen más oldal, és hatalmas öröm, hogy évekre befogadott minket is egy hatalmas, gyönyörű, gazdag ország. Az utazás élénkít, befogadóbbá tesz, és okosít ezer helyen. A látóköröm tágítása - az egyik legnagyobb boldogság az életemben, de ez már egy másik bejegyzés tartalma lesz.
 

Amikor az otthoni három jött az itteni háromhoz